Menni vagy meghalni

Élőhalottak

1.

Az élőhalottak azt a keskeny nyomtávú vágányt építették, amely az egykori Német Kamerun francia protektorátus alá került részeit a régi Francia Kongóval kötötte össze. Ennek a kis ipari vágánynak a felépítése a következő munkákat igényelte: elsősorban a legkönnyebb és legkellemesebb munkát, a kőtörést, azután a sok emberáldozatot kívánó őserdőirtást, a majdnem lehetetlen erőfeszítést igénylő terracementek építését. Itt volt a világ leggyilkosabb klímája. Évente harminc-negyven milliméter eső esett, és a meleg sohasem szállt le negyven fok alá, de gyakran emelkedett ötven fölé. A munkásverbuválást Afrikának erre a részére tiltotta a törvény. Hogy mégis hogy készültek itt vasutak, töltések, műutak és erőművek? Van rá elegendő munkaerő, és miután a halálozás rendkívül nagy, elegendő utánpótlás is. Egyszer csak kiderül sok bennszülött faluról, hogy lakói évek óta nem fizetnek adót. Hogy ezek az emberek nem tudják, mi az az adó, sohasem látnak pénzt, kukoricalisztből és apró vadakból táplálkoznak? Ez igazán nem mentség. Adóhátralékukat ledolgozzák a Victoria-Brazzaville vasút építésénél. Azután ott vannak a bűnöző légionisták. Ezek a kötelességmulasztók. Akik nem tudnak ügyelni a sivatagban felszerelési tárgyaikra, leisszák magukat, és elmaradnak a csapattól, békés polgárokat pofoznak fel. A Compagnie Discipline büntetőosztagaihoz beosztott légionisták zefíreknek hívják. És van egy közmondás, amely szerint ha sok a munka, sok a zefír, ha kevés a munka és több a harc, akkor kevesebb a zefír. Szóval, a szociális és a stratégiai körülményektől függ, hogy a légionisták többsége verejtékezve vagy vérezve pusztul-e el. Hogy hogyan csinálják a katonából a zefírt? A tisztek és az altisztek tudják ezt a titkot. Olyan könnyű a légionistát szabálytalanságon érni, amely ismétlődés esetén az oráni haditörvényszék elé juttatja. Ha azután a zefírekhez kerül, akkor vége. Élőhalott. Bennszülöttekkel összezsúfolva, férges, piszkos barakkokban, testet-lelket rothasztó éghajlatban, bikacsökkel ellátott őrök felügyelete mellett, napról napra veri a követ, gyúrja a vályogot, hordja a sziklát, és a legkisebb vétségért olyan büntetést kap, hogy másnap nem tudja állati munkáját tökéletesen végezni, ezért újabb büntetés jár, amitől súlyos gyengeség lép fel. Mennél nagyobb a büntetés, annál rosszabb a munka, és mennél rosszabb a munka, annál szigorúbb az újabb büntetés, míg az utolsó energiafoszlányocska is kiremeg a testéből, és egy kőrakás tövében vagy bikacsök alatt véget érnek a szenvedések. Kórház, orvosi ápolás itt nincs. Dolgozni és megdögleni; ez a biztos sors. Álomkór, malária, vérhas, tífusz, mérges kígyók, caffard, naponta szedik áldozataikat. Még a felügyelők és az altisztek is büntetésből kerülnek ide, és csak úgy maradhatnak itt, ha érzéketlen vadállatokká válnak. Szemükben az alkohol és a dizentéria sárgás, piszkos homályával járnak a nyüzsgő roncsok között. Idegtépő, egyhangú szolgálatukat csak az emberkínzás, a végletekig sanyargatott áldozatok szenvedése teszi változatossá. Kőhalmokon zörögnek a kalapácsok, recsegő indákat csapkodnak a balták, csikorgó tengelyeken szállítják a homokot. Délben egy marék rossz főzelék, másfél liter víz és esetleg egy darabka rossz szagú hal. Közben elkészül a hatalmas szakasz Libreville-ig, ahol az Ogovén keresztül vashidat kell verni a vonal számára, és itt már a krokodilok is szedik áldozataikat. Két év alatt a teljes létszám kétszer cserélődött fel anélkül, hogy egyetlen ember is felmentést kapott volna büntetése alól. A halál adott felmentést valamennyinek.

“Horn csata közben ellenség előtti állásból dezertált, felszerelését elhagyta, és kétszázötven kilométernyire Fort Lamytól, a negyedik felderítő escadron a Tuburi mocsarakban foglyul ejtette. A hadbíróság bűnösnek mondotta ki… és három év travaux-ra ítélte. Büntetését a Victoria-Brazzaville vasút Compaginie Discipline-jénél kell kitöltenie.”

… És Horn, Libreville felett, a 110 km-nél belépett az élőhalottak sorába.

2.

“Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni!” – ezt ismételgette magában. Szétrombolt idegrendszerrel, félőrülten került ismét vissza. Elhatározta, hogy ki fog szabadulni az élőhalottak közül. Igen, neki innen meg kell menekülnie, és azután felkeresni őket. Akik leütötték a mocsárban, elbántak vele, mint egy veszett kutyával. A caffard még ott égett a testében, ott világított tébolyult fénnyel a szemében. Mint a mészárosok! Körülfogták és letaglózták őt! Őt, aki megosztotta velük a vagyont! Aki hordta Lothar puskáját a sivatagon át! Nagyon fog itt vigyázni magára. Valami szisztémát eszel majd ki, ápolja a testét, takarékoskodik az erejével, vigyáz, hogy ne kerüljön büntetés alá. Igen! Igen! Kiszabadul innen, és azután sorra felkeresi őket. Lotharnak bemászik éjjel az ablakán, és megfojtja, Rastignacot bunkóval veri agyon. És a többit is… Olyan rögtöni teljesülést kívánó, irtózatos bosszúszomj kínozta, hogy szinte belehalt. Horn, a diák, az ember, az idealista ott maradt a mocsárban fekve. Aki most ide, az élet mélységes fenekére visszazuhant, annak a szívében már nem volt érzés, az agyában nem volt emberi gondolat, csak a bosszú fogalmát tartotta meg mindabból, amit húszéves koráig megismert. Útközben még kicsempészett egy levelet az egyik őre, hajdani bajtársa. Megígérte, hogy postára adja. Nem a nőnek szólt. Lys Rouge iránti szenvedélye is elmúlt, mint minden érzés, ami nemes volt benne. Lothar nővérének címére írt, ahol a tanár kisleánya nevelődött. Dupla borítékba tette a levelet, és azt írta fölé: “Kérem juttassák el sürgősen Lothar tanár kezeihez.” A levélben ez állt: “Nem haltam meg! Ki fogok szabadulni innen, és kegyetlen bosszút állok. Elsősorban magát ölöm meg, irgalmatlanul és hidegvérrel. Ebben biztos lehet. Horn.”

3.

A hídépítőknél dolgozott. A legnagyobb megfontolással osztotta be minden mozdulatát, és kerülte a legcsekélyebb szabálytalanságot is. Ha lesújtott rá a bikacsök, serényen igyekezett eleget tenni kínzójának. Éjjel szuggesztív erővel kényszerítette magát, hogy megszokja a férgek csípését. Azután nyolcadmagával a hegyoldalba került, külön kis kalyibába. Követ fejtettek. Itt csak este, a végzett teljesítmény után ellenőrizték munkájukat, és egy bennszülött hordta fel a táplálékot. Az egyik közülük meghalt kígyómarástól.

– Idehallgassatok! – mondta fegyenctársainak Horn. – Tüntessétek el a tetemet, és amíg nem fedezik fel, hogy hiányzik, elvégezzük az ő munkáját is, és egy adaggal többet eszünk naponta.

Két nap múlva megint meghalt egy. Tetemét a magas sziklaplatóról a rohanó Ogovéba dobták. Most már egész kielégítő mennyiségű élelmük és italuk volt. Horn minden reggel egy hatalmas sziklakolonchoz ment, amelyet megemelt. Miután három halott élelmével javult fel a kosztjuk, két hét múlva derékig emelte a mázsás sziklát. Mikor inspekció jött, egyszerűen azt jelentették, hogy délben még mind a három munkás velük dolgozott. És akármilyen posztra került, meghonosította ezt a rendszert: halottat csak akkor jelenteni, ha felfedezik az eltűnését. Addig naponta megosztani a tápláléktöbbletet. A bosszú caffardja leleményessé és rendszeressé tette. Nemcsak jobb kézzel verte a kavicsokat, amelyek verejtéktől és feltört tenyerek vérétől voltak nedvesek, hanem bal kézzel is, hogy egyenletesen izmosodjék. Nem nézte, mit eszik, csak minden lehető módon táplálékot szerzett, mert tudta, hogy ez itt az egyetlen lehetőség ahhoz, hogy megmenekülhessen. Nem dohányzott, nem ivott bort, a néhanapján kijáró kapadohányt és vasárnapi vörösboradagját becserélte kenyérre, gyümölcsre. Stréber lett és hízelkedő, alattomos és képmutató.

Egy év múlva, mikor a legtöbb vele egy időben érkezett fegyenc múmiaszerűen lefogyott, vagy nyomorultul elpusztult, Horn öt kilóval lett nehezebb, és a hatalmas sziklakoloncot már majdnem vállmagasságig emelte. Rendszeresen tüntette el közeléből halott bajtársait, elvégezte a szerencsétlenül járt munkáját, és megette a napi adagját. Egy délelőtt feltörte a depót, ügyesen behatolt, gyógyszereket lopott, és elásta, hogy legyen elegendő kininje, mert a büntetőtáborban gyalázatos volt minden egészségügyi intézkedés. Reggel és este légzési gyakorlatokat tartott, és éjszaka, álmában újra meg újra megölte valamelyiket az öt közül. Midőn a nedves évszakban a rengeteg esőtől az irtózatos hőségben pállottan gőzölgött a föld, és lázas, bélhurutos árnyalakok lézengtek körülötte, Horn egy reggel a hatalmas sziklakoloncot a feje fölé emelte, és úgy tolta ki a magasba, hogy két könyöke egy vonalba került a vállával.

4.

Egy év múlt el.

Talán az őrmesternek feltűnt, hogy valaki egyre erősödik, míg a többiek elhalnak, lehet, hogy véletlen volt: Hornt beosztották a mocsárlecsapoláshoz. Itt nem segített lelemény. Millió és millió szúnyog között, térdig iszapban, csöveket lerakni; egyértelmű volt a halálos ítélettel. Másnap kellett indulni. Éjszaka volt. Horn agya lázasan dolgozott. Megszökni… Lehetetlen. Beteget jelentsen? Kikötik. Beteg itt nincs, csak munkás vagy halott. Ez volt az első éjszaka, amikor nem aludt, amikor nem kényszerítette magát, hogy pihenjen. Őrszolgálaton volt. Kétségbeesetten töprengett. Öncsonkítás… Váratlanul, maga sem tudta, hogyan, eszébe jutott a Vörös Liliom. Hónapok óta ez volt az első éjszakája, amikor néhány emberi gondolat is feltámadt benne megint. Vajon mi lehet Lys Rouge-zsal? A fénykép most is ott volt a zsebében. Sohasem nézte meg ezt az alapjában véve utálatos felvételt. Pedig Lys Rouge azt mondta, hogy ha egyszer igazán kilátástalan helyzetbe kerül, nézze meg a képet. A gonosz Ghut hatalma ettől megtörik. Egész valójával már régen ennek a gonosz szellemnek a hatalmában volt. Ahogy vizsgálta belülről önmagát, most egész határozottan konstatálta, hogy nem ember már, hanem démon, legalábbis könyörtelen démonok tartják megszállva, és ez a szívós egészsége tulajdonképpen lelki betegség. És, mintegy visszakívánkozva eltemetett régi énjéhez, kivette zsebéből a Vörös Liliom fényképét, kibontotta a papírból, amelyet még Marakeschben csukott össze az emlék felett, és nézte.

Nézte…

Azután előrenyújtotta a nyakát, kimeredt a szeme és úgy nézett. Izgalmában elfulladt a lélegzete… Igen! Lys Rouge fényképe segített rajta!

Egy hónap múlva a kormányzó büntetésének hátralevő idejét kegyelem útján elengedte, és beosztotta újra az ezredéhez, rendes katonai szolgálatra.

KILENCEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

négy × 4 =