Menni vagy meghalni

A csattanó

1.

Mindenki dermedten meredt a szép arab nőre, csak Scribe vigyorgott boldogan, amit különösen olyankor tett, ha Connornak sikerült ellenséges feletteseit lefőzni.

– Érthetetlen! Teljességgel érthetetlen! – kiáltotta a főkapitány-helyettes.

– Sajnos, az összes megoldásokra, pedig milyen végtelenül egyszerűek voltak – mondta Connor szomorúan -, elkésve jöttem rá. Különben Lermontov is élne, Rastignac sem kerülné ki az igazságszolgáltatást, és szegény Tyckler békésen gyárthatott volna papírzacskókat Dartmoore-ban.

– De hát hogy bizonyítja ezt…

– Nem is kell bizonyítani. Őnagysága sokkal nagystílűbb. Miután meg akart gyilkolni, és nem sikerült, bevallotta őszintén, hogy ő ölte meg Rastignacot. Igaz, Scribe?

– Bevallottam, és újra bevallom! Gyűlöltem azt a gazembert, megöltem, és magát is szívesen megöltem volna. Kérem, vezessenek innen a cellámba – kiáltotta a fogoly.

– Nem tartóztatjuk soká – nyugtatta meg Connor. – A nyomot elsősorban egy véletlennek, másodsorban Waldenegg bárónénak köszönhettem, akit kihallgattam ma délelőtt a cellájában. Rastignacné azt vallotta, hogy semmiféle arabról nem tud. Letagadni nem merte, mert az arab valóban ott volt, részben egyedül töltötte a délutánt. Ezzel szemben az inas látta, hogy Waldenegg báróné előtt és a báróné távozása után is bent járt Rastignacnál. Waldenegg báróné már csak azért sem ölhette meg Rastignacot, mert a szarvasvipera méreg tíz perc alatt hat, viszont a báróné távozása után félórával egy tőzsdeügynök még beszélt telefonon Rastignac-kal.

– Akkor miért tartóztatta le a bárónét?

– Más oknál fogva, de erről később beszélünk.

– És kicsoda tulajdonképpen Rastignacné? Milyen szerepe van az eseményekben? – kérdezte a főkapitány-helyettes.

– Egy nagy arab politikusnak, Muhat beynek a lánya. Rastignac és Thillmann megölték az apját. Amit tett, az thar volt. Vérbosszú.

– És miért csak most tette? – kérdezte Irwing.

– Mert a vérbosszún kívül játszott a tőzsdén is, és spekulációihoz Rastignac kellett. Őnagysága ugyanis nem fanatikus, hanem rablógyilkos. Sajnos nem volt ellene bizonyítékom, ezért tettenéréssel csaltam tőrbe. Tudta, hogy én vagyok a legveszélyesebb ellenfele, és Scribe-bel kidolgoztunk egy tervet, hogy én olyan pozícióba kerüljek, amelyben könnyén meggyilkolhat a hölgy egyetlen karcolással. Meg is kísérelte. Most itt van. Elvezetheti, Scribe. – Leült, és rágyújtott. – Waldenegg bárónétól tudtam meg, hogy Rastignacné azonos a meggyilkolt bey lányával. Ha ezt egy nappal előbb tudom, sok minden másképpen történt volna. Minden rendben van, Scribe? – kérdezte a visszatérő felügyelőt.

– Teljesen. Az ajtaja elé, rendelkezése szerint, külön posztot állítottam.

Connor a főkapitány-helyetteshez fordult.

– Engedje meg, sir, és önök is, uraim, hogy Scribe felügyelő egy eredeti ötletét bemutassa. Ez a kis produkció tisztára az ő leleményességének köszönhető.

Scribe sugárzó arccal előrejött, és egy zsebkendőt terített Connor kezére. Azután, mint valami cirkuszi bűvész, a jelenlevőkhöz fordult.

– Szíveskedjenek megtekinteni! – folytatta Connor a mutatványos előadást, általános megrökönyödés közepette. – Tekintsék meg önök is, semmi más, mint terpentin, nézze ön is, sir, maga is, Mackenzie… – és mikor odamutatta a kapitánynak, hirtelen belecsapott Mackenzie arcába az olajos kendővel. Az ütéstől és a szemébe folyó terpentintől a detektív megtántorodott, elszédült, és nagyot kiáltott. Mire magához tért, Scribe már csuklójára csattantotta a bilincset, és Connor villámgyorsan forgatta ki zsebeit.

– Megálljon… – kiáltotta rémülten a főkapitány-helyettes, de torkán akadt a szó. A holtsápadt Mackenzie kapitány különös változáson ment át. Az arca egy nagy folton sötétbarna lett. Köpködte a vért és a terpentint a szájából.

– Bemutatom önöknek, uraim, Ibrahim ben Szinzát, illetve Muhat bey fiát, a többszörös gyilkost, Rastignacné fivérét.

Még mindig ámultan és hitetlenkedve néztek. Úgy érte őket a leleplezés, mint valami robbanás. Mackenzie arcán egyre terjedelmesebb folton mosta le a színházi festéket a terpentines olaj. Nyugodtan leült, és kissé idegesen mosolygott.

– Nyert, Connor. Ne vegyék rossz néven, uraim, de önöktől akár egész Londont megölhettem volna. Kezet csókolhatnak Connornak. Ez az ember maga az ördög. Nyugodtan kiállíthat egy végzést, főkapitány úr…

– De hát… de hát… azt mondták, hogy Mackenzie Rawson ezredes legbizalmasabb embere… – hápogott Connor felé a főkapitány-helyettes. – A legügyesebb detektívnek mondták… Ez az ember nem létezik? Vagy nincs Londonban?

– Dehogynem – mondta Connor. – Itt áll ön előtt, sir. Én vagyok E. M. Mackenzie. Katonáskodásomat az Intelligence Service-nél töltöttem, és erre a névre szólt az igazolványom.

– Most már értem… – mormolta a letartóztatott.

Bodley nyerte legelőször vissza a nyugalmát:

– Adja át Dixonnak ezt az embert, Scribe.

– Őszintén megmondom magának, Connor – mondta a főkapitány-helyettes, mikor elvezették a foglyot -, előttem egyre zavarosabb lesz a história. Maga kezdettől fogva tudta, hogy ez az ember, aki itt velünk együtt dolgozik, nem detektív, hanem gyilkos?

– Sajnos, ezt nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy csaló. Azt hittem, hogy cinkosa Szinzának. Ha nyomban letartóztatom, legfeljebb hamis névhasználatot, csalást és kémkedést bizonyítok rá, de szétugrattam volna ezzel az egész bandát, eltüntették volna a bizonyítékokat, és Szinza, akiről nem tudtam, hogy azonos az ál-Mackenzie-vel, megmenekül. Ezért elhatároztam, hogy ezt az embert, aki biztonságban érzi magát, figyelem, hiszen állandóan mellettem van, és rajta keresztül felgombolyítom az egész társaságot. Különben, holnap estére az államtitkár úrnak referálni fogok, és megkértem őexcellenciáját, hogy önöket is hívja meg – mondta szokott szemtelenségével. – Rastignacné attól rettegett itt az előbb, hogy fivére nem tud majd uralkodni magán, de tévedett.

– De hiszen ez a Mackenzie egész ügyes nyomozó volt – mondta Gallon.

– Látszólag. Valójában csupa olyan dolgot derített ki, amivel csak összekuszálta a nyomokat. És miután birtokában volt a rendőrségi pecsétnek, utólag mindenütt megjelent, felnyitotta a pecséteket, eltüntette a gyanús dolgokat, és újra lepecsételt mindent. Legutóbb például azt mondtam neki, hogy a színházigazgató Tyckler naplót vezetett, és a titkár szerint ott kell lennie valahol elrejtve az irodában. Előzőleg Scribe a hatalmas wertheimkassa és a többi szekrények tartalmát, valamint a szoba berendezését lefényképezte, és így pecsételtük le. Fogadhat velem, sir, hogy a pecsétek érintetlenek, de különben a fényképekről láthatja, hogy semmi sincs a helyén. Mackenzie kapitány úr valószínűleg beugrott nekem, és kereste a naplót.

– Erre magam is kíváncsi vagyok! – kiáltotta a főkapitány-helyettes. – Gyerünk oda, Connor.

Scribe hozta a fotókat, a nagy rendőrségi autó a kapu elé gördült, és valamennyien beültek. Késő este volt. A színházban természetesen nem tartottak előadást a gyilkosság óta. Üres páholysorok mögött siettek végig, a zsöllyéket ponyva borította. Valahol kézilámpa csillant meg: az öreg tűzoltó végezte körsétáját. Az igazgatói iroda ajtaján sértetlen volt a pecsét. A szoba bútorai majdnem változatlanul úgy álltak… De mégis! A fotel, amely a képen támlájával az ablak felé fordult, most az öblével irányult arra.

– Már megszoktam, hogy magának mindig igaza legyen, Connor. Nézze, itt az iratszekrényben is másképpen feküsznek a dossziék – mondta Bodley. – Remélem, hogy nem vitte el a hamisítvány alapjául szolgáló Horn-féle leveleket a kasszából.

– Nem hiszem – szólt Connor. – Ez rá nézve egyáltalán nem volt terhelő. Rajta, Scribe, nyissa ki a kasszát.

A hatalmas páncélszekrény nehéz kettős ajtaja lassan tárult fel. Azután egy halott zuhant ki belőle nagy robajjal a szoba padlójára. Ezek az edzett emberek is dermedten álltak néhány másodpercig. Az erőszakkal összegyömöszölt hulla ugyanolyan görnyedten, álláig préselt térddel feküdt a padlón, ahogy a pénzszekrénybe erőszakolták. Alvadt vér borította mindenütt, és az arca iszonyúan el volt torzulva.

– Naladna… – suttogta Connor. – Naladna! Ezt nem hittem volna…

2.

Az államtitkár nem a hivatalában, hanem a villájában fogadta őket. A főembereken kívül természetesen Irwing és Scribe is meghívást kaptak, ami Connor műve volt, és a főkapitány- helyettesnek nem tetszett különösképpen. Connor azonban Irwing és Scribe közreműködésének nagyon sokat tulajdonított. Az inasok italt és szendvicset hordtak körül. Nyolc órakor kinyílt a dolgozó ajtaja, és megjelent Hastings államtitkár egy dúsan dekorált, ősz ezredessel.

– Bemutatom az urakat Rawson ezredesnek, akit hírből már bizonyára jól ismernek.

A kedves öregúr mindenkivel váltott néhány barátságos szót, és melegen szorította meg Connor kezét.

– Ismét bebizonyította, barátom, hogy mit ér egy angol katonatiszt. Jól van, Connor. A maga zsenijében még sohasem csalódtam.

Helyet foglaltak az asztalnál, és államtitkár felszólította Connort, hogy mondjon el mindent összefüggően.

– Az előzmény tíz évvel nyúlik vissza – kezdte Connor. – Az esetet tüzetesen elmondhatja a Vörös Liliom, akinek nagy része volt abban, hogy az epilógus ilyen gyorsan zajlott le. Megtudhatjuk tőle, hogy a tafilaleti felkelés fővezére, Muhat, mint gyilkoltatta meg tizenkét éves fiával a kormányzóság egyik tisztjét. Muhat két gyermekével és a kinccsel elrejtőzött Marokkóban, egy régi, arab temetőben. Rejtekhelyét csak volt tisztje, Ibn Razut ismerte. Hat légionista és a Vörös Liliom megtudták a titkot. A katonák kiosontak a Di Djema el Mansur temetőbe, és megölték a beyt. A gyilkosságot tulajdonképpen Rastignac és Thillmann követték el. Közben Horn a bey két gyermekét felfedezte a túlsó kijárást szolgáló folyosón. Felfedezését csak a Vörös Liliomnak mondta meg, és kérte, hogy a két gyereket, egy kisfiút és kislányt, helyezze valahol biztonságba. A Vörös Liliom, sajnos, elkövette azt a szamárságot, hogy Ibn Razuthoz ment, mert azt hitte, hogy ez viselné legjobban gondjait az árváknak. Így az ő nyomán, a hat tettest könnyű volt megtalálni. Az elmúlt tíz év tekintetében csak feltevésekre vagyunk utalva. Szinza, nevezzük most már így Muhatot, akkor tűnik fel ismét, amikor évek múlva Londonba jött a húgával. Itt bizonyára megfenyegették Rastignacot és Thillmannt, az is lehet, hogy barátságosan vették rá őket a gazságra, annyi tény, hogy tárgyalások közben a szép arab leány, Muhat húga, elcsábította valahogy Rastignacot, és hozzáment feleségül. A terv az volt, hogy Muhat, aki különben is arab bandavezér volt, Szinza szerepében fantasztikus merényletekkel, amelyben a dél-afrikai telepet vezető Thillmann titokban kezére járt, elértékteleníti az Afrika Mahagóni részvényeket, ugyanekkor Rastignac Londonban összevásárolja őket alacsony árfolyamon. Mikor már a részvények mind a kezükbe kerülnek, Szinza működése meg fog szűnni. És erre, természetesen, ismét felugrik az árfolyam. Muhat visszatért Dél-Afrikába, feltámadt mint Szinza, és rablóbandájával megkezdte azt a merényletsorozatot, ami aláásta az Afrika Mahagóni árfolyamát. Előzőleg itt Londonban megalapították a dél-afrikai részvényeket vásárló “Majoritas” konszernt, amelynek machinációit már ismerjük. Tyckler olcsó pénzen jó cinkosuk volt. Ő kezdettől fogva nem vállalt részt az Afrika Mahagóniban, mert színházat alapított szegény bolond. Öt év alatt elköltötte a platina ráeső részét. Ekkor mint okirat-hamisítót használták fel a barátai.

A nagy terv első áldozata Hoffer volt, akit egyszerűen leszúrtak a klubja előtt egy ködös éjjelen. Örökösétől Rastignac átvette a papírokat a “Majoritas” számára. Lotharral is végeztek volna, de a tanár Rastignac gyengéje volt, és ragaszkodott ahhoz, hogy ne öljék meg. Így jöttek rá arra az ötletre, hogy Thillmann ellopja feleségétől Horn szerelmes leveleit, és ezekről az ügyes Tyckler, Horn nevében, kitűnően hamisított fenyegető levelekkel kivándorlásra kényszerítse a tanárt. Hogy nyomtalanul eltűnhessen a régi bosszúálló elől, természetesen meg kellett volna válnia az Afrikai Mahagóni vállalattól. Előbb azonban végeztek Thillmann-nal. Dél-Afrikából kicsalt egy közjegyzői meghatalmazást a feleségétől, titokban hazajött Londonba, és eladta a teljes pakettet a “Majoritas”-nak. Ezért bizonyára nagyobb részt követelt magának a zsákmányból, amit megígértek neki, és eltették láb alól. Valószínűleg autóban szúrták le. Hulláját a Temzébe dobták. Utána Tyckler következett, aki a rendőrség előtt kétségtelen gyanúba keveredett, mikor Naladna mint Szinza megugrott a kezünkből. Az ál-Mackenzie félt, hogy a vén fecsegő, aki a zsarolólevelekkel különben is már megtette azt, ami miatt szükség volt rá, vallani fog. Kiment tehát letartóztatni, illetve kivégezni Tycklert. Scribe-et elküldte, hogy a folyosó túlsó végéről vezető ajtón kopogjon be, és ez a három perc, míg Scribe körülment, elegendő volt neki ahhoz, hogy benyisson az irodába, és az önmagában komédiázó Tycklert egyetlen gyors, ügyes döféssel leszúrja. Rastignacot azért hagyták utoljára, mert hasznos bűntárs volt. Mikor gyanúba keveredett, örömmel álltak rajta is bosszút. Mert, természetesen, apjuk halálának megbosszulása is vezette őket, a vagyonszerzés gondolatán kívül. Ezért végeztek ki majdnem minden áldozatot a teátrális hatású francia rohamkéssel, ugyanazzal a fegyverrel, amely az apjukat döfte le. Rastignac halálával megvalósult a terv. Muhat leánya lett az általános örökös, és a krőzusi vagyont jelentő “Majoritas” is az ő kezükben volt. A vérbosszú félelmetes fogalma, amint látjuk, nem összeegyeztethetetlen az üzleti szellemmel. Hiába, kérem, racionalizálódik az emberiség, és a legősibb népi romantika mélyén is mint fontos motívum, ott szerepel egy előnyös bőrzering terv.

– És Ibn Razut? – kérdezte a főkapitány-helyettes. – Neki, aki cinkos is volt, arab is volt, miért kellett meghalni?

– Az ő egyénisége már sok embert döntött romlásba. Idealista volt, kérem, a szerencsétlen. Ő valószínűleg arra szövetkezett Muhat fiával, hogy szerezzék vissza az elrabolt platinát, illetve az értékét, és ez a vagyon szolgáljon állandó pénzforrásul az észak-afrikai harcokhoz. Eleinte talán Muhatnak is ez volt a terve, de mikor megszerezte a vagyont, semmi kedvet sem érzett ahhoz, hogy mérsékelten jövedelmező arab felkeléseket finanszírozzon a tőkéjéből. Emiatt lehettek utóbb nézeteltéréseik. Mikor Ibn Razut mint Szinza tárgyalt, és a rendőrség rajtaütött, Muhat nem viselkedett valami szépen vele. Még utána is lőtt hátulról és azt hiszem, nem színlelésből. Ibn-re többé nem volt szüksége, ez elvégezte a feladatát, megdermesztette a Cityt lehetetlen követelésével, és az afrikai papírokat már nem lehetett jobban elértékteleníteni. Ez a fanatikus ember csinálta a legtöbb bajt Muhatnak, ettől félt is. Valószínűleg az állítólagos napló megkeresésének ürügyével elcsalta Ibn Razutot a lepecsételt színházi irodába, és orvul ledöfte, azután a pénztárszekrénybe gyömöszölte, abban a hitben, hogy ott felfedezetlenül marad a halott addig amíg ő maga kibújik Mackenzie szerepéből.

– És hogy lett ez az ember egyáltalán Mackenzie? – kérdezte Bodley.

– Miután leszereltem a katonaságnál, már több jó fogást csináltam a titkosszolgálatnál mint Mackenzie, és sok gazember szeretett volna végezni velem. Ez előbb-utóbb sikerült is volna, ezért az ezredes úr, aki akkor őrnagy volt, nyugdíjaztatott, áthelyeztek a rhodesiai rendőrségre és letettem a Mackenzie álnevet. Még egyetlen ügyben vettek igénybe az Intelligence Service-nél, és ez a nyomozásom majdnem végzetes lett. Az expresszvonatban figyeltem néhány gyanúsítottat, akik, úgy látszik, felismertek, rajtam ütöttek éjjel, és kidobtak a robogó expresszvonatból, hogy holttestem eltűnjön, éppen a sebes sodrú Liz folyó fölött. Papírjaimat, amelyek még Mackenzie névre szóltak, természetesen minden holmimmal együtt elrabolták. Véletlen szerencsém, hogy a híd pillérjét akkor javították, és a munkásoknak sikerült kimenteniük. Őrnagyommal elhatároztuk, hogy abban a hitben hagyjuk a gazembereket, mintha valóban meghaltam volna, így felbátorodik majd az illető, használni meri az igazolványaimat, és talán fogást csinálhatunk. Ebben azért bíztunk, mert a titkosszolgálatnak ahhoz a bizalmas kis csoportjához tartoztam, melynek embereit csak Rawson őrnagy ismeri személyesen. Így lettem detektívfelügyelő a rhodesiai rendőrségnél. Muhat nem volt a vasúti támadók között, de valószínűleg az ő emberei követték el, mert Mackenzie igazolványa hozzá került, és mikor olvasta az újságokban, hogy Rawson ezredes úr az egyetlen ember, aki Mackenzie-t személyesen ismeri, Indiába utazott szabadságra, ide mert jönni az igazolvánnyal Londonba, hogy így a leggyorsabban és legügyesebben fejezhesse be az ügyét.

Kopogtak. Dixon lépett be:

– A három letartóztatottat előállítottam.

– Engedelmükkel – mondta Connor – idehozattam Lothart, a leányát és Waldenegg bárónét, nélkülük a mai értekezlet nem lenne teljes. Vezesse be őket, Dixon.

Beléptek. A tanár emelt fővel, méltóságteljesen jött közelebb. Mélyen maghajolt, azután észrevette Connort. Halotthalvány lett. A homlokához nyúlt, és összeszorította, mint aki fél, hogy nyomban szétpattan a feje, azután előrenyújtotta remegve az egyik karját, szemgolyói kísértetiesen meredtek ki, és támolyogva tett két lépést Connor felé.

– Horn… Szentséges Úristen! Horn!

3.

… – Tíz év előtt hat ember indult el egy escadronnal a marakeschi Gueliz erődből – kezdte Connor az utolsó felderítetlen rész elbeszélését, midőn végre valamennyien ültek, és úgy-ahogy, Lothar is magához tért: – Mindent tudnak odáig, hogy a hat ember megszökött a Kongónál. Én voltam a legfiatalabb. Tébolyultan bolyongtunk a Tuburi mocsarakban, a sivatagi idegláz legsúlyosabb tünetei látszottak valamennyiünkön. Itt történt az a szomorú história, hogy… nos, hogy a napok óta önkívületben ténfergő tanár úr, pillanatnyi elmezavarában, rám támadt. A többi is őrület volt, de gazemberek őrülete. Rastignac és Thillmann végeztek velem. Leütöttek. Magam is inkább vadállat voltam akkor, mint ember. Elbántak velem, és ott hagytak fekve a mocsárban. Szerencsére a Szinzát üldöző katonaság rám talált. Kétévi kényszermunkára ítéltek. A caffard pusztított bennem. Akkor írtam halálos idegbajban azt a szerencsétlen levelet a tanárnak, ami később alapját képezte kálváriájának. Egy évig viaskodtam a halállal, élve eltemetett rabok között. Irtózatos erőfeszítéssel legyőztem a halált. Végül egy szerencsés ötlettel kiderítettem Muhat fiának rablógyilkosságát, amelyet a kormányzóságon követett el, ezért kegyelemben részesültem. Egy évet töltöttem a csapatommal a Fort Lamyban. Itt beszéltem először Rawson őrnaggyal, mikor őrségen álltam. Egy év múlva megszöktem. Éjszaka Angola határában Szinzával találkoztam össze. A rabló azzal a trükkel operált akkoriban, hogy valamelyik üldöző állam tiszti uniformisát hordta. Küzdelemben megöltem. Ebben a válságos percben eszembe jutott Rawson őrnagy érdeklődése irántam, és a holttesttel egyenesen odamentem közeli táborába. A felderített gyilkosság és Szinza legyőzése után az őrnagy indokoltnak látta, hogy meghívjon az angol titkosszolgálathoz. A magánéletben is atyai pártfogóm lett. Neki köszönhetem, hogy leérettségizhettem, elölről kezdhettem az életemet, orvosi diplomát szereztem a johannesburgi egyetemen, az őrnagy befolyása révén lettem angol állampolgár, és felvettek a gyarmati hadseregbe. A szerencsém bűnügyek felderítésénél később sem hagyott cserben. A caffardból réges-régen kigyógyultam, nagyon is meg tudtam érteni, hogy a mocsárban bolyongó szerencsétlen tanár idegrendszere összeroppanhat, és őrjöngésbe törhet ki. Nem haragudtam ezekre a vad, kegyetlen katonákra sem, akik a caffard állapotában ellenszenvüknek is engedelmeskedtek, mikor rám támadtak. Tadief-Lermontovot is a légióból ismerem, ahol colonelnek csúfolták. Neki azért kellett meghalni, mert féltek, hogy Lothar túlságosan beavatja őt a régi ügyekbe. Ugyanis nem tudott semmiről. Véletlenül jött Londonba, Herta fedezte fel, és Lothar mint egykori bajtársát magához vette. Tudtam, hogy mind az öt szökevény itt él Londonban, de azt hittem, valamennyien becsületesek. A bűnügy folyamán azért maradtam el annyi kihallgatásról és szemléről, mert nem akartam, hogy a volt légionisták felismerjenek.

Az egész ügy végleges felderítését Lothar kisasszony adta a kezembe, mikor elmondta, hogy a meggyilkolt Lermontov bőröndjében kutatott, és a szobában volt mindaddig, amíg a rendőrség jött. A bőröndben lévő holmik között nem említette a rozsdás francia oldalfegyvert, amit az ál-Mackenzie talált. Így jöttem rá, hogy ezt csak maga Muhat csempészhette oda. A megölt Lermontovra akarta kenni ezzel Thillmann és Hoffer halálát, és így végképp kibogozhatatlanná bonyolítani az ügyet. És éppen ezen a nüanszon vesztett rajta. Rablógyilkos ne dolgozzon részletplasztikával. Ha az oldalfegyver nem volt ott, mikor Herta átkutatta a bőröndöt, akkor csak Mackenzie tehette oda, mert időközben senki sem lépett be a szobába, és ő nyitotta fel, közvetlenül a lány után, a koffert. Ez a jelentéktelennek látszó körülmény oldotta meg a rejtélyt. Abban a pillanatban jöttem rá Tyckler különös halálának körülményeire. Ahogy ő fedezte fel a bajonettet, mert ő maga tette oda, ugyanúgy ő fedezte fel Tyckler megölését, mert közvetlen előzőleg megölte. Most már ki tudtam számítani, hogy Lothar, Lys Rouge és Herta kerülnek sorra mint a vérbosszú áldozatai. Egy pillanatig sem voltak biztonságban, Mackenzie ügyességével és igazolványával szemben. Ha akkor lecsapok rá, úgy tisztázatlanul maradt volna sok kérdés, elsősorban Rastignac halála. Nem tehettem mást, mint hogy a tanárt és a leányát nyomban letartóztattam és bezárattam. Látszólat alapom is volt erre, természetesen magam tudtam a legjobban, hogy ártatlanok. Abban a pillanatban, mikor Mackenzie Rastignac megöletését Waldenegg báróné nyakába kezdte varrni, nyomban letartóztattam a Vörös Liliomot is, mert akkor már tudtam, hogy Mackenzie letartóztatásai többnyire a bonctani intézetbe juttatják a látszólagos bűnöst. Remélem, mind a hárman megbocsátják nekem izgalmas fegyházi élményüket. Csak egy súlyos tévedést követtem el. Rögeszmeszerűen kitartottam magamban amellett, hogy Muhat nem főbűnös, hanem jelentéktelen cinkos, akinek a nyomán el fogok jutni az igazi főnökhöz. Ha nem teszi oda a rohamkést, talán még mindig ebben a feltevésben hiszek. Életem legfurcsább pillanata volt, mikor az első zsaroló levelet megpillantottam, megláttam. A saját írásom. Igen, kétségtelen: az én kezem írása. Mintha önmagammal találkoznék egy kihalt utcán, olyan érzésem volt; hogy az én nevemben fenyegetik Lothart: ez nyomban egykori társainkra terelte a gyanúmat, de hogy az én kezem írásával fenyegetik, kísérteties volt. Mindaddig, míg Tyckler halála megmagyarázta a rejtélyt. Azt hiszem, uraim, nincs több tisztázatlan pont. És, Lothar tanár uram, maga éljen ezentúl nyugodtan, ahogy én a helyzetet ismerem, a platinaügyet senki sem fogja piszkálni, Horn pedig, ezt higgye el, ma is nagyra becsüli magát, és esze ágában sincs felelősségre vonni azért, mert súlyos idegrohamában rátámadt. – Kinyújtotta kezét a tanár felé, és Lothar megszorította. Két könnycsepp gördült le a sokat szenvedett öregember arcán. – Tartozom még közölni, hogy Muhat személyéről Scribe rántotta le a végleges leplet, ő jött rá, hogy a gazember arab, és a felügyelő érdeme volt a terpentines mutatvány is. Tizenkét óra van, uraim, és reggel nyolckor ki kell hallgatnom egy Marlow nevű orgazdát. Jó éjszakát…

…Nem halmozták el dicséretekkel. Amit Conorról gondoltak, az rá volt írva az arcukra. A hallban az államtitkár melegen megszorította a kezét, és nyomatékkal mondta:

– Gratulálok, “tanácsos” úr.

– Látja, Scribe – mondta Connor, mikor csendben haladtak az utcán -, következetes feltevések vezetnek a legsúlyosabb rendőri hibákra. Jó detektív sohase üljön fel saját magának, ha elfogadható ideája van. Két héttel előbb foghattam volna el Muhatot, ha nem vagyok következetes. Sajnálom. Akkor szegény Rastignacnak sem kellett volna méreg által meghalnia. Hanem felakasztják.

– Mondja, sir – kérdezte a jó Scribe zavartan. – Miért ajándékozta nekem Muhat leleplezésének a dicsőségét? Hiszen nekem fogalmam sem volt erről, míg nem szólt.

– Elszámoltam, Scribe. Nyulacska helyett tartoztam magának valamivel. Egy elveszett tolvaj helyett többszörös rablógyilkossal fizettem magának. Azt hiszem, legalábbis kvittek vagyunk.

4

Lothar tanár sorsa végre a beteljesedett békébe lavírozott, élete ötvenedik esztendeje után. Békésen szivarozott verandáján, kedvenc klasszikusi között, és átadhatta magát minden gondolatával esszéinek, tudományos dolgozatainak. Senki sem zavarta, Herta általában Connorral sétált a kertben. Tavasz felé járt, és enyhe napok tették barátságossá Londont. Csak a vacsoránál találkoztak hárman, ilyenkor Herta csodálatos történeteket hallott az apjától és az egykori diák légionáriustól. Azt az ősz, széles mezőt hajában, Connor a Szinzával való küzdelme után, hajnalban pillantotta meg először, Rawson őrnagy asztali tükrében.

Szívesen látták volna a Vörös Liliomot is, de amikor felkeresték, Lys Rouge villáját üresen találták, az úrnő szabadulása után két nappal elutazott. Gibraltárból írt egy lapot Connornak. “Köszönöm mindazt, amit értem tett. Legyen nagyon boldog. Lys.”

Újsághír:

“Az elmúlt napokban Lothar Herta házasságot kötött Connor rendőrtanácsossal. Rawson ezredes és Hastings államtitkár voltak a tanúk.”

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenhat − 3 =