Menni vagy meghalni

Marakesch

1.

Reggel: Ébresztő trombita, a káplár káromkodik, hosszas vakaródzás, utána rövid reggeli. Miután a gamelle-ből felhörpintették az utolsó korty forró feketét, sorakozás az udvaron. Szemle. A műsor következő száma Favre őrmester véleménye az egész társaságról. Lesújtó. Szemelvények a francia nyelv erőteljesebb népi kiszólásaiból. Aki akar, most jelentkezhet orvosi vizsgálatra, de nem ajánlatos, mert az összes magánzárkák rendkívül nedvesek és büdösek. Kivonulás a gyakorlótérre, ahol megkezdődik a kettős rendekbe és négyes sorokba fejlődés oktatása, a hosszú és lapos díszlépés elsajátítása, és a légió különleges futólépésének gyakorlása. Ez a futólépés ügyes és praktikus, olyan módon történik, hogy a testsúly állandóan csak az egyik lábon van, és ez a láb bakugrásszerűen rúgja el magát a földtől. Rövid idő múlva a kevésbé igénybe vett lábra helyeződik a testsúly, és ez végzi az elrúgást. Ilyen módon, ha valaki jól begyakorolta, órákig is lehet futni. Kellő gyakorlat nélkül percek alatt guta kerülgeti az újoncot. Ezeknek Favre őrmester eleinte azt a kedvezményt ígéri, hogy őket autóbuszon fogják az ütközetbe szállítani, később a kezükbe ad egy-egy kis kaliberű gépfegyvert, és azzal kényszeríti őket botladozva futni. Öt perc múlva megszabadítja őket terhüktől, és most már vidáman és könnyedén szaladnak, miután rájönnek, hogy gépfegyver nélkül aránylag milyen kényelmes. De van kivétel is. Például az egyik spanyol újonc, Alberto Sartis barcelonai asztalos összeroskad és vért hány. Nom du nom! Csak vénasszonyokat ne küldenének ide a katonasághoz. Két ember tegye a camionra. En avant! Kórházba. Egy átkozott varangyos béka nevének a neve, hogy ilyen vízből gyúrt piszok bleu-k ide merészkedjenek jönni… Gardez vous! Újra elölről! Pas de gymnastique! Marche!

A fiút elviszik a kórházba. Másnap reggel napiparancs: “A tárbori gyakorlatok elmaradnak, helyette Alberto Sartis temetése, utána kivonulás a gyakorlótérre: szabadgyakorlatok, fegyvertisztogatás.”

A városon túl, ahol kertek és szőlőhegyek következnek; lapos, beláthatatlan terepen száz és száz fekete sírkereszt van. Ez az idegenlégió temetője. Minden kereszt egyforma, durván bemázolt, középen egy üveggyöngy koszorú, amely a személyi adatok fehér tábláját keretezi: az ezred, a név, a szám és az életkor. Egész közel fekszenek egymáshoz ezek a sírok. A kaszárnya kényelmetlen szelleme érződik az előírásszerűen csatlakozó kis halmokon. A kapitány röviden beszél, halk vezényszóval fejezi be: “Priez!” A század letérdel, és elmond egy Miatyánkot. Az altiszt pompás koszorút helyez a sírra. Halott légionisták kapják a világ legszebb virágait. Ők ültették annak idején a páratlanul szép “Jardin Publicet”, és ezért jogukban áll halottaik számára a botanikus kert termésének ritkaságaiból válogatni.

Utána szabadgyakorlatok.

2.

Még két hét kiképzés volt hátra. Valami azonban arra késztette a hadvezetőséget, hogy az előirányzott idő mellőzésével, minden tartalék erőt Marakesch környékén összpontosítson. Biztosat senki sem tudott. Az egyik helybeli lap azt közölte, hogy a kormányzóság úgynevezett “miniszteriális” termében betörés és gyilkosság történt. A bűncselekmény kivitele teljesen érthetetlen. Ebben a teremben, tulajdonképpen toronyszobaszerű, kis helyiség, kettős páncélajtóval, azt a legbizalmasabb anyagot őrizték, amit külön futár szokott minden hónapban a párizsi gyarmatügyi minisztériumba vinni. A páncélajtón kívül más bejárata a szobának nem volt, csak fent, majdnem a mennyezetnél, egyetlen kerek szellőztetőablak, amelyet két részre osztott egy vasrúd, úgyhogy a legsoványabb ember sem férhetett be rajta. De még ez is felesleges óvatosság volt, mert kívülről sima, huszonöt méteres fal vezetett az utcáról az ablakig. Nincs az a kígyóügyességű ember, aki ezen feljuthatna.

Az épület minden lépcsőjét, folyosóját, fordulóját olyan szigorúan őrizték, hogy senki sem mehetett be ellenőrzés nélkül. A környéken sehol épület, csak szemközt egy régi mecset, magasba nyúló tornyával. A két tornyot vagy tizenöt méter távolság választotta el. Legfeljebb egy madár repülhetett volna át úgy, hogy ne tűnjön fel az őröknek. Ez a helyiség úgy élt a kormányzóság tudatában, mint megközelíthetetlen. Négyóránként a főtiszt nyitotta ki a két páncélajtót, és bement ellenőrizni a szobát. Ezt a tisztet este kilenckor, miután körútjáról nem tért vissza, holtan találták. A páncélajtó, előírás szerint, belülről zárva volt, és csak másfél órai munka után sikerült felnyitni a mechanikusnak. Belül az ablak, amelyen különben sem fér be senki, kilincsre csukva, sértetlen üvegtáblával, rajta a keresztvas. A szoba közepén feküdt a tiszt, a tettes hátulról szúrta le, éspedig sebtiben, mert a döfés, szokatlan módon, derékmagasságban érte, a vesébe talált, onnan hatolt a tüdőn keresztül a szívbe, azonnal halált okozott. Valószínűleg már a vesesérülés is megölte volna a szerencsétlent. Igen ám, de kés nincs sehol. Egy üres kazetta fekszik a tiszt mellett, különben minden a helyén, teljes rend. A falakon átvezető titkos folyosóról szó sem lehet. A gyilkosság mint rejtély példátlan. Belülről zárt ajtó és zárt ablak mögött történt. A tettes egyszerűen eltűnt. Hogy mi lehetett a kazettában, arról nem írtak a lapok. De egyszerre Fezből, Meknesből, Saidából, Sidi bel Abbes-ből erőltetett meneteléssel vonták össze a tartalékokat Marakesch környékén. A tettesnek, úgy látszik, érdekében állt, hogy a bennszülött lakosság körében misztikumokat terjesszen, talán ezért adták szájról szájra, már minden gyerek tudta, hogy a dobozban azt a megmaradt platinakészletet őrizték, amely a Trafilalet elfoglalásával került a francia hadsereg kezébe. Állítólag valamelyik külföldi hatalom ebből finanszírozta Barud el Mansur ellenállását. Muhat bey, a Caid fővezére, a hadjárat után, mielőtt Mogadornál hajóra szállhatott volna, fogságba esett. Megtalálták nála az utolsó platinarudakat. Ha nem fogják el, ez a kincs elég lett volna ahhoz, hogy a gyarmat egy más pontján újra lázadást szítson. A beyt védőőrizetbe vették, a Teneriffa csoporthoz tartozó Santa Cruz szigeten, ahol később a haditörvényszék által reárótt tizenöt éves büntetését töltötte. A tett elkövetése előtt két héttel Muhat és két gyermeke rejtélyes módon elszöktek a szigetről, valószínűleg azon a hidroplánon, amely leszállt Santa Cruznál, a pilótája orosz volt, és motorhibára hivatkozott. A platina és a sejk eltűnése arra késztette a hadvezetőséget, hogy a Tafilalettől délre terjedő Ghidi sivatag irányából, ahová a szétszórt berber és tuareg hordák húzták meg magukat Barud el Mansur leveretése után, most újabb támadást várjon. A titkosszolgálat emberei megállapították, hogy Muhat két napig tartózkodott Casablancában, és a francia társaság egyik rendes utasszállító gépén Marakeschbe repült. A kormányzó annak, aki Muhatot élve vagy halva kézre keríti, tízezer frank jutalmat tűzött ki, a jutalmat huszonnégy órán belül ötvenezer frankra emelték fel, és amennyiben bűntárs lenne a feladó, a vérdíjon kívül teljes kegyelemben részesül. Marokkó környékét valósággal hatszoros ostromgyűrűvel vették körül, minden délre irányuló forgalmat nyomban beszüntettek, úgyhogy ha a sejk még nem siklott ki a kezükből, most már nem hagyhatta el Marokkót. Az összes utakat, ösvényeket páncélautós osztagok szállták meg, vadászrepülőgépek cikáztak mindenfelé. Az egyik pilóta már jelentette, hogy a Timbuktu felé vezető úton gyülekeznek a vad pásztortörzsek, de a titkosszolgálat emberei kitartottak amellett, hogy a sejk egérfogóban van, és nem jutott túl még Marokkón, sőt egész bizonyos hogy a fővárosban bujkál, mert kisebb helyen már régen felfedték volna. Marakeschben kihirdették az ostromállapotot. Akit este nyolc után az őrjáratok elfogtak, annak dolga volt, amíg tisztázta magát. Az ostromállapotot azonban nem lehetett soká fenntartani. Az országutak és hegyi ösvények még erősebb zár alá kerültek, a város valamennyi pontján, a temetőtől a “marché d’arabe” széléig mindenütt kettőzött őrségek álltak, azzal az utasítással, hogy aki első szóra nem áll meg, azt nyomban lőjék keresztül. Az ostromállapotot később megszüntették. Ez volt a helyzet november 21-én.

3.

Az escadron tempósan menetelt a forró nap alatt sorra következő szőlődombok mentén, Marakesch felé. Ez volt az újoncokból és a tartalékba visszavezényelt szaharai csapatokból álló Sidi bel Abbes-i helyőrségnek egy része. Az escadron két pelotonból áll. A peloton száz ember. Minden száz emberre jut egy hadnagy és két őrmester. A század két szakaszból áll, a szakasz korlátlan parancsolója az altiszt. Egy-egy escadron végén következik a géppuskás osztag, nyolc gépfegyverrel, amelyek Afrika számára speciálisan készülnek, páncélzat nélkül, léghűtéses szerkezettel. Nyolc-nyolc öszvér szerelvény viszi a gépfegyvert és a hozzá tartozó muníciót. Ennek a különleges kis osztagnak a parancsnoka csak főtörzsőrmester lehet. Minden escadronhoz egy kapitány is tartozik, aki a menet élén lovagol. A két század mögött következik az éttape kocsisora: konyha, vöröskereszt, az elmaradhatatlan kantin, néhány vezetékló és öszvér. A menetet utóvéd zárja be: a tipróláncos autó, fényszóróval és egy kis kaliberű, gyorstüzelő ágyúval. Ilyen az escadron.

Marakesch felé mentek. Nem a főútvonalon haladtak, hanem kacskaringósan, minden dombhajlást megkerülve, mert egy részét képezték annak a huroknak, amely a fővárost a tengerpart irányába zárta le. Kelet felől egy szpáhi tevéscsapat fésülte át a vidéket elszórt rajtvonalban, és a két menetoszlopnak a Khenifra felé vezető karavánút deltájánál kellett találkoznia. Egy ötéves gyermek sem csúszhatott ki a gyűrűből, amely a nap minden órájában mozgásban volt Marakesch körül, mert a titkosszolgálat tisztjei végletekig kitartottak amellett, hogy a bey, hacsak nem varázsló, akkor most is Marakeschben van.

Hat órakor, mintha egy színpad függönye csukódna össze, a nap, minden átmenet nélkül, ahogy ez csak a trópusokon létezik, leszállt. Menetelő bakancsok ütemes zörgése hallatszott, csikorogtak a szekerek, és a páncélautó, mint ezer összeverődő kanna csörömpölt. Az ég gyönyörű csillagdíszben ragyogott, de hold nem jött, ezért vaksötétben masíroztak. Időnként a páncélkocsi fényszórója felpásztázott az égre, és végigfutott a tájon, izzó, sápadt, halotti fénybe borítva mozdulatlan bokrokat és fákat. Olykor alacsonyan szálló repülőgépek berregtek felettük. A khenifrai út előtt váratlanul fényszóró kévéje csapott le valahonnan az escadronra, teljes sugárzásban tartotta őket jó néhány másodpercig. A menetelő emberek felszerelése vakítóan csillogott. Elkapták róluk a fényt, és háromszor felmorzéztak az égre: pont, vonás… pont, pont, vonás… “gyarmati lovasság… gyarmati lovasság… útban…” Most az escadron fényszórója csapott oldalra, és lent, a szőlődombok keskeny kanyonában, rajvonalban fejlődött tevésosztagot világított meg. Az egyenletesen galoppozó bennszülött lovasság lázadó arab törzs benyomását keltette, a sok lengő burnusszal, turbánnal, amelyek csak annyiban hatottak megnyugtatóan, hogy egyszínűek voltak és előírásosak. A kifogástalan, egyforma karabélyok is megkülönböztették az ügető szpáhikat hordákban támadó fajtestvéreiktől.

A tevés osztag, egyetlen pompás manőverrel, kettős rendekbe fejlődött, így az útirányuk is megváltozott, és az escadronnal együtt, párhuzamosan ügettek tovább. Az utolsó dombhát mögött elérték a Szahara szegélyét, és bokáig porban vonszolták magukat a homokdűnék között előre.

Távol, hatalmas porlapályon, amely állandó légáramlás alatt állt, tehát nem képződtek rajta homokpadok, két hófehér oszlop meredt az égnek. Mintha valami régi római város pusztulásából maradt volna fenn. A tevék nyugtalankodni kezdtek, kiugráltak, rángatták a zablát! Ütések pufogtak, szitkozódtak a lovasok, de hiába. Az állatok vizet éreztek. A két oszlop ugyanis egy-egy sivatagi kút volt. Ezeket a kutakat betemetné a homok, ha nem védenék ilyen hosszú hengerfalakkal a harmattán ellen.

A kimerült légionistáknak várni kellett a kút körül. Ugyanis a tevéket nem lehetett visszatartani, harapdálták egymást és bőgtek. Párzás ideje volt, ilyenkor a teve szörnyűségesen tud bőgni, és hólyagszerű hártya rezeg ki búgva a fogai közül, ez adja azt a siralmas, artikulátlan hangot. Jó félóráig tartott, amíg a bőrvedrek tartalma a vályúba került, ahonnan a szomjas tevék hozzájuthattak.

Azután a szpáhik és a légionisták rohanták meg a kutakat, fegyvereik összeverődtek, a világ minden nyelvén káromkodtak, lökdösődtek, nevettek és pajtáskodtak. A kapitány megkínálta a lovastiszteket cigarettával, és csendesen beszélgetve sétáltak távolabb. Az altisztek előírták a tábor formációját, kijelölték a konyha és az étappe helyét, a páncélautó motorházában holtfáradt, kimerült mechanikus tűnt el derékig, és kalapált. Azután három kommandóra kész lett a tábor. A szürke, téglalap alakú bardák ötven lépésnyire sorakoztak, a szpáhik hegyes hófehér sátraiból fellobogtak a konyhatüzek, beszélő csoportok moraja, afrikai nóták zümmögése, európai dalok kórusa zsongott, egymásba olvadva. A szpáhik tüzesített köveken vízből és lisztből kevert pépet, a keszrát sütötték, a lovastiszt végigdőlt sátra szőnyegén, gramofonja egy kedves párizsi sanzont játszott, és a ponyva hátteréből rámosolygott az a nő, akinek fényképét minden táborozáskor az altiszt nyomban elhelyezte a sátor falán…

– Itt van egy darab faggyú, ezzel kenje be a lábát, és ne harisnyát hordjon, hanem kapcát. Különben a legközelebbi menetelés közben mind a két lába teljesen tönkremegy – mondta Rastignac Lotharnak, aki sebes lábait tapogatva, siralmasan ült. Faggyú, kapca, csupa idegenszerű, borzasztó dolog volt számára. Mellette Horn, szintén végkimerült állapotban, és kisebesedett lábbal hevert, de ő nyomban megfogadta a tanácsot. Lothar olyan esetlenül kezdett mindenhez, hogy szívfacsaró volt nézni. Már magában véve az a gondolat, hogy nyílt sebre nem steril faggyút kenni, azután rongyba bugyolálni a lábát, mint a parasztok: elrémítette. Csak másnap, mikor a puha rongyokban könnyebben járt, és estére a faggyú alatt sebei szépen bezárultak, kezdte becsülni az öreg légionista tanácsát. Az ilyen tanácsokban igen ritkán fordultak elő a steril, az úri, a higiénikus elnevezés alá tartozó fogalmak, de viszont alkalmasak voltak arra, hogy a gyarmati katona szenvedéseit enyhítsék.

Rastignac két csajkával tért vissza a konyhától. Elhozta Lothar vacsoráját is. Néha még egy-egy teve elbőgte magát, az arabok hangos gajdolással zörgették forró köveiket, amelyen a keszra sül, és egy légionista érzelmes dalt játszott szájharmonikáján. Ez a légionista, bizonyos Tyckler, furcsa szerzet volt. Az egyetlen színész, aki emberemlékezet óta valaha is magára öltötte a világhírű kék övet, azt az úgynevezett ceinture bleu-t, amit a Föld valamennyi katonája közül csak a légionista hord a köpenye felett. Kövér, markáns, állandóan borotválatlan, de csupasz arcú ember volt. Nagyon sokat ivott, mindig álmosan nézett, rekedt hangja mély volt, és még furcsábbá tette azzal, hogy állandóan ásított beszéd közben. Valami köpenicki disznóságot csinált Darmstadtban, ahol iszákossága miatt kidobták a társulattól. Egy napon okmányokat hamisított magának, igen ügyesen, állítólag a köztársasági elnök aláírását is rávezette valahová, és vörös lampasszal, délceg uniformisban, holmi homályos ellenőrző körútra való hivatkozással, elemelte a város egyik közpénztárát. Később Marseille-ben bukkant fel, mint egy kis varieté tulajdonosa. Miután tönkrement, a kikötő alvilágába került, kokaincsempészésbe, lánykereskedésbe kapcsolódott be, ismert alakja volt a csapszékeknek. Mindegyikbe sűrűn járt, és ládára vagy székre állva Lear király, esetleg Faustot szavalta, hazafias dalokat énekelt, rongyosan, rekedten, kövéren, utána néhány sout gyűjtött, de adománymegváltásképpen pálinkával is beérte. Egy napon rájött arra, hogy az élet színpadán még arathat babérokat. Elhatározta, hogy hőstetteivel ejti ámulatba a világot, és beállt az idegenlégióba.

Nem lett belőle hős, de gyáva sem volt. Lustasága kizárt minden katonai heroizmust. Ütközetben éppoly komótos volt, mint ebéd után a garnizonban. A katonák általában szerették, mert sokszor, beszélgető csoportok mögött, Favre őrmester hangján süvöltött fel, ami az első ijedség után nagy nevetésre adott okot. Kitűnően utánozott mindenkit. Egyszer tábornoki sapkát festett magának keménypapírra, és váratlanul megjelent ezzel a csákóval a fején, karddal az oldalán, de alsónadrágban, mint Cochran táborszernagy a légió rettegett generálisa. Formálisan inspiciálta a legénységi szobát. Azon a jól ismert, vékony, szaggatott, mekegő hangon korholta a légionistákat, és óva intette őket, hogy renitenciájukkal Favre őrmester sorsára jussanak, akit, sajnos, fényes délben, Meknes főterén, a haditörvényszék rendelésére, roston megsütöttek, vajban. Szerencsétlenségére a kivégzett őrmester megjelent, és az inspekciónak tíz nap salle de police lett a vége. Tycklert általában szerették, bár nem tartozott semmiféle csoporthoz, mert tréfái dacára egy Orestes, egy Napóleon dramaturgiai magasságából nézett le a környezetére. Odavonzotta őt valami ahhoz a csoporthoz, ahol már napok óta Horn, Thillmann, Lothar, Rastignac és Hoffer kezdtek összebarátkozni egymással. Tyckler bemutatkozott a németeknek, és midőn meghallotta, hogy Lothar tanár, magasra emelte félkarját és úgy köszöntötte.

A társaság Tycklerrel összezárult, nem fogadtak be többé senkit és ami a légióban igazán szokatlan, talán a pszichoanalítika tudná megoldani ezt a rejtélyt: Lothar tiszteletének ápolásában egyesültek. Ennek a furcsa, szuggesztív, atyai és fensőbbségesen kultúrált hatásnak köszönhette Lothar, hogy nem halt meg már az első hetekben, hogy a szenvedés végső fokát jótékony baráti kezek hárították el felőle: a bikaerős Rastignac, a ravasz Tyckler, a minden katonai hájjal megkent zupás baka típusa, Thillmann és amennyire újoncoktól telik, Horn és Hoffer is.

4.

Beszélgettek. Feketekávét főztek maguknak gyorsforralón, és pipáztak. A halvány borszeszláng, mintha csak festve lenne, mozdulatlanul állt a szélcsendben, és a “német klikk” tagjai mint valami miniatűr pásztortüzet ülték körül.

– Mindez a sok hajsza izgalom, menetelés egy ember miatt van? – kérdezte halkan Horn.

– Nem. Nem egy ember, hanem egy ördög miatt – mondta Thillmann. – Ez a Muhat volt a lelke Barud el Mansur tafilaleti ellenállásnak. Sok vér és még több pénz folyt el a bey miatt, aki különben Abd el Krim mellett tűnt fel csodálatos képességeivel. Ez volt már arab kocsmáros Saidában, francia tiszt a Szaharában, Abd el Krim meghatalmazott minisztere Berlinben és a tafilaleti nagy ütközet vezérkari főnöke Barud el Mansur alatt.

– Ugyan mit járatod a szádat! – szólt közbe durván Rastignac. Csendben voltak. A kávé forrni kezdett!

– Látom, hogy valamit titkolnak előttünk – jegyezte meg érzékenyen a tanár.

– Hát el fogom mesélni… – mondta halkabban Thillmann. – Jöjjenek közelebb. Te vigyázz, kövér ripacs, hogy ne lepjen meg valamelyik altiszt.

– Jobban tennéd, ha befognád a szádat – szólt közbe Rastignac, de Thillmann rá sem hederített, és már mesélt.

– A légióban már tíz éve él egy babona arról, hogy valahol a Tadla környékén, a Tifilalet oázis és Bu Denib között nagy értékű platina van elásva. Volt itt egy elátkozott század… a négyes peloton… Nagyon homályos história, csak a legfelsőbb hadvezetőség sejt valamit. Állítólag ezek tudták a rejtekhelyet. Egy egész század őrizte a titkot. Várták, hogy elessen a Tafilalet, és kiássák a platinát. Altisztek, tisztek és közlegények játszottak itt össze a kincsért. Kifelé nem szivárgott közülük semmi, de sok rejtélyes gyilkosság történt a században. Azután valaki beárulta őket a hadügyben. Néhány tiszt akkoriban főbe lőtte magát, az elátkozott század maradványait elküldték valami pokoli posványba utat építeni, és mind ott haltak meg. Ez szájról szájra jár a légióban, öreg bakák ma is hisznek abban, hogy a nemes értékű platina valahol el volt ásva. Azután azt suttogták, hogy az egész csak mese. Nos… végül… figyelsz, Tyckler? Nem jönnek? Állítólag abban a kazettában, amit a kormányzóságon a meggyilkolt tiszt mellett találtak, a platinát őrizte a hadvezetőség. És most egész Észak-Afrika nemcsak a forradalmat szító Muhatot üldözi, hanem Muhat személyében a több százezer font értékű platinát… illetve, ami még megmaradt ebből a platinából…

– És miért olyan veszélyes erről beszélni? – kérdezte Hoffer.

– Maga hülye – felelte Thillmann. – Tudja, mit jelent az, ha légionisták valamiféle legendás kincset sejtenek valahol? Tudja, mennyi vér, árulás, mennyi vakmerő kísérlet származik abból? – Még jobban lehalkította a hangját. – És tíz éve tartja magát a babona, hogy ez a platina előbb-utóbb légionisták kezébe fog kerülni. És nem fogják beszolgáltatni. Valószínűtlen, hogy öreg légionisták okosabbat ne tudnának. És ettől már tíz éve félnek. Annak a századnak már majdnem sikerült. Több hónapos, keserves, halálos megpróbáltatások útján sikerült egy lefokozott tisztnek befurakodni közéjük. Hogy visszakapja a rangját, felgombolyította az egész társaságot. Törvény elé nem került egy se, de hogy, hogy nem, mégis elpusztultak, különlegesen veszélyeztetett posztokon, mocsarakban és őserdőkben. Száz igazi férfi. Talpig légionista… Örökségbe hagyták nekünk a legendát… és a reményt…

– Mi lesz a kávémmal! – harsant fel Tyckler, hogy figyelmeztesse őket az altiszt közeledésére. A konyhatüzek elparázslottak, az utolsó suttogó beszélgetések is elhaltak, a két tábor aludt. Valahol egy hiéna kacagott fel hangosan, vészesen, ironikusan, mintegy Thillmann elbeszélésének befejezéseképpen.

5.

Délelőtt Marakeschbe értek. A város feletti lejtő a Gueliz erődnél végződött, ide vonultak be, és innen távoztak újra délnek napról napra újabb összevont tartalék osztagok. Az escadron és a szpáhiezred Marakesch helyőrségét váltotta le Guelizben, mert a régi helyőrséget, Muhat menekülésére és nyugtalanságára számítva, a Tafilaletbe vonták össze. Szokás szerint az escadron a hosszú út után két nap pihenés, illetve takarodóig szabad kijárást kapott. Az öregebbek fel sem vették ezt az utat, és nyomban az érkezés után serényen hozzáfogtak a paquettage-hez, ezután a városban előírt uniformist hozták rendbe, és már kora délután besétáltak Marakeschbe.

Elsősorban természetesen azt az elkülönített városrészt keresték fel, amely mintegy várszerűen van körülvéve azokkal a faltörmelékekkel, amelyek az egykori Marokkót övezték, és romjaikat ide hordták össze, hogy a Quartier Reservét, ahogy ezt a negyedet nevezték, elkülönítsék a többi kerülettől: Itt a lakosság nagy része nőkből állt. Nőkből, akik ha egyszer ide kerültek, a törmelék várfal részei mögé, soha életükben nem hagyhatták el ezt a helyet. Légionistának, gyarmati katonának és európainak alkony után tilos volt itt tartózkodni. Marakesch igen szép város. Az európai negyedet, amelyet az óriási erőd után Gueliznek hívnak, tizennyolcezer pálma választotta el a különben is fallal körülvett Medinától, az arab várostól. Állítólag, a hódító őslakók valamikor sokáig táboroztak ezen a helyen, mindenfelé elszórták a datolyamagvakat, és úgy nőtt itt a sok pálma. Este nyolc órakor, ebben a békés Városban, becsukják Medina kapuit, a medinai városrész lakosai nem hagyhatják el reggelig kerületüket, és a zárt kapura a Gueliz ágyúi merednek némán, fenyegetően, tátongó, kegyetlen acélszájuk figyelmeztető mozdulatlanságával. Ugye említettem már, milyen gyönyörű ez a város? A kíváncsi amerikaiaknak egy arab pap megmutatja a páratlanul álló Kutubia minaret toronycsodáját, amelyet negyvenezer keresztény rabszolga állítólag tíz nap alatt épített fel, Yacub el Mansur rendeletére. Azután meg lehet tekinteni a zsidónegyedet Mellahot, ezt a túlzsúfolt, fülledt, lármás kerületét a lerongyolt tömegeknek, és miután a Kodakkal néhány érdekes felvételt készítettek az ócska, düledező házakról, mezítelen, elcsigázott páriákról, vissza lehet térni a pazar Mammunia Szállóba, ahol ilyenkor kezdetét veszi a lunch, megszólat a dzsessz, és igazán pompás toaletteket lehet látni.

A Bar de la Légion megtelt katonákkal. A hosszú menetelés után mohón rohanták meg a söntéspolcot, hamar teleszívták magukat alkohollal, kocsmahangulattal, vidáman, kiáltozva, kacagva, egymás vállát veregetve. Estefelé Horn annyira magához tért, hogy ő is odamerészkedett a tolongó katonák közé. Megpillantotta Thillmannt. A favágó egymás után nyújtotta vissza az üres söröspalackokat a csaposnak, és csak a negyedik után törölte meg a száját.

– Ez egyszer jó volt! Mit iszik, öcsém?

Megivott egy pohár vörösbort. Csodálkozva vette észre, hogy néha kívánja az italt. Nemcsak a szomjúságát csillapította le, hanem ezt a sivár, nyers, kíméletlen életet is elviselhetőbbé tette egy-egy pohár bor.

– Akar szórákozni? Jöjjön, elvezetem magát egy érdekes helyre, közös barátunkkal is fog ott találkozni. Hagyja a pénzét, ma mindent én fizetek.

A légionista a világ legkoldusabb és egyben legbőkezűbb katonája. Pénzért mindenre képes. Lop, csal, öl, verekszik, hazudik, csak azért, hogy ha megszerezte, akkor nagyképű, könnyű gesztusokkal szétdobálja bajtársak, prostituáltak, matrózok között, és vidáman nevessen, ha csörögve elgurultak a tallérok.

Természetesen Medinába mentek. Áttörték magukat a Suqon, Afrika legnagyobb vásárán, a “marché arab” zsivajgó emberáradatán. Sárga épületekről vakítóan verődött vissza a nap. A fojtó porfelhők szinte mozdulatlanul lengtek a romlott hús, vöröshagyma, halbűz, rongyok szagában, amiben elkeveredik a jázmin- és a mimózaillat is. “Fabor! Fabor!” – üvöltenek a koldusok, és koldus itt mindenki, ez a Giama el Fna. Csak a sivatagban megvakult glana törzs hétszáz taggal van képviselve a koldusok között. A szeméremérzet itt ismeretlen. Félmeztelen nőkről nem tudni, hogy ennyire lerongyolódtak-e, vagy ilyen nyíltan kínálják magukat? Sok közöttük az olasz, arany fülbevalókkal, zsíros hajjal. Általában a töméntelen rovar ellen mindenki keni magát valamiféle zsiradékkal, ami fertelmes bűzzel párolog, összekeveredve a különböző lacikonyhák undorító ételgőzeivel. Mindenfelé csontvázzá aszott négerek. Sok-sok néger, rongyos vászonkötőkben. Évszázadok óta tízezrével hurcolták őket ide rabszolgának Szudánból. Horn szédelgett, és úgy érezte, végleg elveszne, elmerülne ebben az ezerszólamú szimfóniájában a szagoknak, lármáknak, ha Thillmann csontos ujjai nem szorítanák a karját. Befordultak egy keskeny sikátorba, és elvásott lépcsőfokokon, hosszú, szürke házak között, meredeken felfelé vezetett az útjuk. Ez valami arab mulatónegyed lehetett. Gyékény- és gyöngyfüggönyökkel bejárat nyílt minden ház földszintjén. Vízipipát szívtak bent, a földön guggolva, kávé és édeskés arab cigaretta szaga érződött, tambura pufogott, citera cincogott néhol. Itt-ott rekedt, ócska gramofonok húsz év előtti francia slágereket nyekeregtek. Az utca tetején néhány pálma állt és egy kupolás kis fehér épület. Ide tértek be Thillmann-nal. A helyiségben néhány arab volt és két matróz. Egy öregember hordta szét az italokat. A mulató sötét hátteréből kávéfőző kályha faszéntüze parázslott. Thillmann pálinkát rendelt. A kör alakú kávéháznak kissé mesterségesen misztikus hangulatot adott a mennyezetről lefüggő, homályos, vöröses fényű ámpolna, amely épp hogy kis fénykört vetett a középre. A falakon régi művészi arabeszkek látszottak. Miután szemük lassan hozzászokott a sötétséghez, burnuszos nőt pillantottak meg a sarokban guggolva.

– Ez Lys Rouge – mondta Thillmann. Horn elhúzta a száját. Nem szerette a rejtélyes arab asszonyokat. Hatalmas árny födte el a bejárat világosságát. Rastignac jött be, imbolygó, majomszerű járásával. Szó nélkül leült melléjük. Kövér, nagy legyek zsongásával telt meg a helyiség. Egyszer csak a vén arab odakuporodott középre, rövid sípot vett elő, belefújt néhányszor, de úgy, hogy a hangszer néma maradt, csak a levegő járta át a nyílásait. Várakozó csend lett. Még a dongók is mintha alábbhagytak volna folytonos morajukkal. A síp megszólalt, artikulátlanul, és mégis a fájdalomnak azzal a ritmustalan zenei kifejezésével, amely a keleti muzsikában minden melódiánál tökéletesebb módon érzékelteti az ősi lényegükhöz közelebb álló népek hangulatát. A sikongó, zümmögő variációkból foszlányszerűen egy-egy kezdődő vagy bevégző dallam taktusa lobbant fel néha, hogy nyomban kihunyjon a sorrend nélkül ugrándozó sípszó aritmikájában. A legmélyebb filozófiát fejezi ki ez a muzsika: valahol ott lappang a mindenség mélyén a harmónia, az állandó melódia, néha hallod is egy másodpercre, de állandóan elnyelik előled egymásba fonódó diszharmóniák. Ezek a vendégek itt most nem gondoltak erre. Feszült várakozás ült ki az arcokra. Horn nem értette, mit figyelnek úgy a sovány, szakállas, vén arabon. A sarokban megmozdult valami. A burnuszos asszony felemelkedett, a homályból az ámpolna rőt sugárzásába lépett, egyetlen mozdulattal ledobta magáról a hatalmas, bő, fehér gyolcsot…

Horn meglepetésében félig felemelkedett helyéről. A Vörös Liliom csodálatosan szép volt. Nem lehetett tiszta arab, mert bőre alig különbözött árnyalatnyival az európaitól. Kissé duzzadt ajka, furcsa, nagy sötét szeme árulták csak el azt, hogy félvér. Nem lehetett több huszonegy- huszonkét évesnél. Kékesbe játszó, sötét, tömött hajfürtjei furcsa, medúzafőre emlékeztető kacskaringókba kígyóztak a fülei mellett. Minden hajtincset külön apró aranykarika fogott össze, és a sok parányi sárga gyűrű egyetlen királyi fejdísznek látszott. Különben nem volt rajta más, mint egy nagyon finom selyemfátyol a derekán.

Néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Azután megvonaglott. Ez a vonaglás, mintha nem tudna kiszabadulni a testéből, folytonosan áramlott a bőre alatt, és lassan különös, hisztérikus táncba ment át. A tánc drámai cselekményt fejezett ki, de állandóan megszakadt az elbeszélés, gyors lépésekbe, ugrásokba, hogy a zenével együtt ismét lehalkuljon lassú némajátékká. Most megcsókol valakit? Vagy megölte és menekül? A vonaglás és ugrálás egyre vadabb lett, a sípszó egyre sikoltóbb, azután váratlan fordulatot vett a koreográfia.

…A nő megtorpant a három katona előtt, és rámeredt Hornra. Az összefüggéstelennek látszó tánc alapjában véve eddig mégis annyira egységes volt, hogy most mindenki érezte: ez a megtorpanás nem tartozik hozzá. A nő ijedten, csodálkozva meredt a fiúra. Az elárvult zene csak sírt, rikoltott tovább, a Vörös Liliom ismét összerándult, azután mintha ez is a tánchoz tartozna, két tenyere közé szorította Horn fejét, és egyre közelebb, közelebb vitte az arcát, majd ijedten eltaszította magától, ismét középre perdült, felkapta a burnuszát, és már újra ott gubbasztott a homályos sarokban. A kisszámú közönség elragadtatott tapsban tört ki.

– Mit bámult úgy a kölykön? – kérdezte Thillmann. Rastignac nem felelt. Merően nézett a homályba, ahol Lys Rouge ült. Mindenki tudta, hogy Rastignac és a táncosnő között volt valami. Egészen addig tartott ez a kapcsolat, amíg Rastignacot elvezényelték Marakeschből. Ennek már több mint egy éve. Rastignac azóta sokszor próbált újra Marakeschbe kerülni, de csak most, ez a rendkívüli esemény tette lehetővé a viszontlátást.

A helyiségben helyreállt az egyhangú moraj, újra hordták a kávét, zörgött a kocka, csörrentek a pálinkáspoharak, és egy gyékényfal mögött mámoros, kenderszívó arab dúdolt furcsa, elhaló hangon, vontatottan. A Vörös Liliom odaült hozzájuk. Először mereven, hidegen Rastignacra nézett. Azután idegesen cigarettára gyújtott, és Thillmannra tévedt a tekintete, onnan Hornra. Horn arcáról már nem vette le a szemét.

– Visszajöttem – mondta Rastignac esetlenül.

– Látom. Akarsz pálinkát?

A hajdani állatszelídítő nem szólt többet. Ismerte ezt a nőt. Általában ismerte a nőket. Aki sokáig foglalkozott már tigrisekkel, kígyókkal és oroszlánokkal, az jól ismeri az asszonyok lelkivilágát is. Ezt ugyan Tyckler mondta, aki szerette az iróniákat, de tagadhatatlanul volt némi igazság ebben a megállapításban.

– Te belga vagy? – kérdezte hirtelen Hornt a táncosnő. Horn alig értett franciául. Azért a nő szavaiból kiérezte, hogy nem a légió szörnyű zsargonját használja, amit Észak-Afrikában a francia katonai invázió terjesztett el az arabok között. Thillmann lefordította a kérdést, és egyben felelt is helyette.

– A kölyök német, pár hete “bleu” és kicsapott diák.

– Mondd neki, hogy jöjjön ide máskor is. Szeretnék vele sokszor beszélni.

– Sokszor? – nevetett fel Thillmann. – Azt hiszed, hogy a marakeschi aggok menhelyén fogunk kimúlni végelgyengülésben?

“Csrrr.” Rastignac odadobott néhány sout a tányérra, kirúgta a széket maga alól, és ment. Thillmann utánanézett.

A favágó megelégedetten vigyorgott. Ő is szerette Lys Rougle-t, és most Rastignac lefőzésében honorálva látta szenvedéseit. Horn semmit sem értett az egészből. Azt látta, hogy róla van szó, hogy a nő fényes két nagy szeme állandóan az arcára tapad, de nem mohón, nem szerelmesen, inkább szomorúan, csodálkozva, hitetlenkedve.

– Most te leszel az oka, ha Rastignac elbánik a kölyökkel.

– Jaj neki, ha hozzányúl! – felugrott, és két gyönyörű ragadozó fogsor villant ki a szájából. – Mondd meg annak a baromnak, hogy jaj neki! Érted? Jaj neki!

Szó nélkül otthagyta őket, és valahol egy gyékényajtón keresztül eltűnt.

– Gyere – mondta Thillmann az ámuló Hornnak.

Alig léptek át a hatalmas bolthajtás alatt, mikor eldörrent az ágyúlövés, és Medina roppant kapui bezárultak. Nemsokára a Gueliz sáncán feltűnt a hatalmas szenegáli kürtös homályos figurája, és messzehangzóan felharsant a takarodó.

– Futólépés! – kiáltotta Thillmann, és rohanva igyekeztek idejében hazaérni.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizennyolc − 5 =