Menni vagy meghalni

A harmadik

1.

A tanár ajtaján csörögve hullottak le az acélreteszek, majd kilépett a hálószobából. Szeme bizalmatlan fürkészéssel járt ide-oda a folyosón, miközben görcsösen szorította zsebében a revolvert, azután elindult az ebédlő felé. Lermontov már a reggelizőasztalnál ült, Lothar az utolsó években szinte megrokkant. Haja kihullott, csak néhány gyér szál rendetlenkedett torzúrája körül, reszketett a keze, a legkisebb zajra is idegesen fordult meg.

– Jó reggelt – üdvözölte Lermontov. – Úgy látom, ma sem aludtál valami jól.

– Nem tudok… Meg vagy elégedve? Ellátnak mindennel? – kérdezte Lermontovot.

– Esküszöm, hogy kedvesebb vendéglátó házigazdám még sohasem volt.

– A lányom már lent van? – kérdezte, miközben megkísérelt egy kis kávét és süteményt magába erőszakolni.

– Nem láttam. Lehet, hogy még alszik, vagy nincs itthon.

Az öreg reszkető kézzel cigarettára gyújtott:

– Megint kaptam egy levelet – mondta maga elé meredve.

– Mutasd.

Lothar átadott egy vonalazott papírra írt levelet Lermontovnak. “Ahol ezt a levelet megtaláltad, ott a rohamkésemet is megtalálod egyszer. Amint látod, be tudok jutni a házadba. Ha úgy látom majd, hogy eleget szenvedtél halálfélelmedben, akkor eljövök, hogy leszámoljak végleg. Valószínűleg rövid idő múlva. Lehet, hogy még valakit ť#0187;elküldökŤ#0171; előtted. Megérdemled, hogy végignézd a többiek kivégzését, mielőtt meghalsz. Horn.”

– Őszintén megmondom neked, én nem látom olyan feketén a helyzetet. Ez a fiú meg akar téged rémíteni, azután majd beéri egy alapos zsarolással. Különben biztos vagy benne, hogy ő írja a leveleket? Nem lehet valaki, aki ismeri az esetedet, és az egykori légionista nevében manipulál?

– Ostobaság… Én tanítottam a fiút franciául írni hónapokon keresztül. Minden vonását ismerem. Ne hidd, hogy a félelem a legszörnyűbb. A lelkiismeret! Valószínű, hogy ez az ember beleőrült abba, ami vele történt. És a bosszúállás ördögévé képezte magát… És… és nem tehet olyan szörnyűséget, hogy igazságtalan legyen. Olyan gazság, olyan embertelenség történt vele… És éppen én… Tudod, hogy ez a fiú saját fegyvere mellett az enyémet is vitte a vállán a sivatagon keresztül… És akkor én voltam az… aki hátulról egy kővel… Igaz, hogy őrült voltam, és hónapokig feküdtem utána élet és halál között… De ez nem változtat semmit azon, ami megtörtént…

– Utazz el Amerikába vagy Ausztráliába.

– Eddig azért nem utaztam, mert az hittem, hogy beszélhetek vele. Odaadtam volna neki a vagyonomat, mindenemet. És azután a vállalat. Ezt is el kell intézni. Azt hiszem, átadom majd a részemet, és ha még élek addig, talán lesz egyszer erőm ahhoz, hogy Hertával együtt elutazzam. – Felvette a szalvétáját, hogy megtörölje a száját. Az asztalkendő alatt egy levél feküdt: “Már nem tart soká! Horn.”

– Hé! James! Gyorsan vizet. A tanár úr elájult.

2.

Herta megnézte az idézést, mert nem ismerte ki magát a City-kapitányságon. Egy jóindulatú rendőr belepillantott az írásba, és útbaigazította.

– Második emelet hetvenegy. Talált tárgyak…

Az ajtóra ez volt írva: “Redford fogalmazó.” Herta belépett.

– Jó napot. Redford fogalmazó úr?

– Nem. Connor főfelügyelő.

– Idézést kaptam mára.

– Foglaljon helyet. – Átvette az idézést, leült az íróasztalhoz, és figyelmesen megnézte. – Ugyebár, Lothar tanár úr leánya?

– Igen. Lothar Herta vagyok.

– Ön elveszített egy retikült?

– Egy retikült? – Tűnődve gondolkodott. – Meg kellene néznem otthon a holmimat. Kissé szórakozott vagyok.

“Önuralma van” – állapította meg magában Connor, miközben csengetett. Az altiszt lépett be.

– Hozza fel ezt a számú tárgyat. – Cédulát adott át az altisztnek, azután újra Hertához fordult. – A Knightsbridge téren találták három nap előtt a retikült, és többek között egy vezetőigazolvány is volt benne, az ön nevére kiállítva. Nem járt a napokban a Knightsbridge környékén?

– Nem emlékszem… De lehet. Ugyanis nem tudom, merre van az a környék.

– A nyugati városrészben. Egyik oldalán az elöljáróság nagy, sárga épülete van, szemben vele a rosszhírű Horned Owl klubház. Talán már hallott róla?

– Nem… Horned Owl… Nem ismerem.

Az altiszt visszajött a retiküllel, és letette. A lány érte nyúlt, de Connor nem adta oda. – Előbb át kell venni leltár szerint.

– Azt hiszem, ez felesleges, de ha nem lehet másképp, csak tessék. Ez az én retikülöm, most már látom.

– Két önfontos bankjegy és huszonöt shilling nyolc penny… – kezdte Connor felsorolni a retikül tartalmát.

– Megengedné, főfelügyelő úr, hogy rágyújtsak? Ideges vagyok, ha nem dohányzom.

– Parancsoljon. Aether aceticus és körömlakk. Sofőrigazolvány, ajakrúzzsal kombinált púderdoboz, kulcs, tükör, összecsukható aranyfésű, zsebkendő és ez itt… ugyebár, gyöngyök? Úgy látom, gyerekjáték, nem?

– Nevezze, ahogy akarja, mindegy. Szeretném gyorsan lebonyolítani az egészet, mert még dolgom van.

Ugyanannyit tudott a kis gyöngyökről, mint eddig. Kérdezze meg határozottabban? Nem. Kedves, finom nő, kár lenne gyanakodva kezelni. Átnyújtotta a retikült.

– Itt tessék aláírni az elismervényt. És remélem, legközelebb jobban vigyáz a holmijára, kisasszony. Igen nagyfokú szórakozottság ilyen jókora retikült mindenestől elveszíteni a nyílt utcán, anélkül, hogy észrevenné.

– Én rendkívül szórakozott vagyok. De ön is az.

– Mennyiben?

– Nem tudok elképzelni nagyobb szórakozottságot, mint ha a bűnügyi osztály főnöke, saját hivatala helyett, egy reggel a talált tárgyak osztályára megy át, a fogalmazó helyett. Viszontlátásra…

Connor mosolyogva nézett utána. Kétségtelen, hogy kissé lefőzte a lány. Az volt az érzése, ha rá bírná venni Lothar Hertát egy kis őszinteségre, akkor előbbre juthatna az ügyben.

3.

– Ez megmásíthatatlan elhatározásod? – kérdezte Rastignac. – Gondold meg, talán elutazol egy évre, vagy tovább is. Ha most akarod átadni a részvényeidet, amikor egész vagyonunk holtan fekszik, igazán alig kapsz érte valamit. Viszont, ha Szinzával, a rendőrségre nem is számítva, megállapodunk, felbecsülhetetlen érték lesz…

– Ne fáradj – mondta Lothar. – Ha annyit kapok a részvényeimért, hogy átmehetek Amerikába a leányommal, akkor meg vagyok elégedve. Nem kell ez a vagyon, nem akarok gazdag lenni, majd adok latinórákat. Köszönöm…

Ezt Rastignacnénak mondta. A feltűnően szép arab nő feketekávét töltött.

– Te nem félsz? – kérdezte Rastignacot Lothar. Ez vállat vont.

– Nem ismerem a félelmet. És ha szemtől szembe kerülök a fickóval, akkor nincs is okom félni. Kérlek, a végrehajtó bizottsági ülésen bejelentjük, hogy átadod a részvényeidet. Amit a társaság felajánl érte és sajnos, ez nagyon kevés lesz, annak dupláját fogom én adni.

– Köszönöm… – Rastignacné újra kávét akart tölteni számára, de Lothar elbúcsúzott. Az utcán minden lépésnél hátranézett. Sokszor úgy vélte, hogy felfedezi valahol az emberek között Hornt. Ilyenkor rémülten megállt, és úgy elgyengült, hogy a falnak kellett dőlni. A vendégei már együtt voltak, mire hazaért. Lord Lindsay felsőházi tag, az Afrika Mahagóni elnöke volt meghíva. A közgyűlés előtt vele is közölni akarta a tanár szándékát. Az ő kedvéért hívta meg Lothar Naladna Langhit, a gazdag hindu költőt. Naladna az ernasari maharadzsa nevelt fia volt, a tanár régi barátja, akivel közösen írtak egy igen nagyszabású nyelvészeti művet a barbár és a latin népek filológiai vonatkozásairól. Naladna Langhi a londoni társaság legfelsőbb rétegeivel tartotta fenn az érintkezést. Jelen volt még Lermontov orosz emigráns tiszt, akit Lothar vezetett be újabban a társaságba, és aki Párizsból jött vendégségbe a tanárhoz. Ötven év körüli, kellemes modorú, jó humorú, kissé bohém gentleman volt, akit a londoni társaságok könnyen felszívtak magukba, mert elsőrangúan játszott pólót, kitűnően értett a lovakhoz, és idült alkoholista létére sohasem látszott meg rajta, hogy részeg, ezenkívül kitűnően öltözködött és szépen zongorázott. A társaság a kis szalonban ült, jó hangulatban. Lermontov egy Chopin-keringőt adott elő a zongorán, különböző zeneszerzők modorában. Tizenegy óra felé megérkezett egy vendég, akit Lord Lindsay hívott meg Lotharhoz: állítólag régi barátja, Mackenzie nyugalmazott kapitány a gyarmati hadseregtől. A kapitány nagyon kellemes embernek bizonyult, kitűnő társalgó volt, mindenhez alaposan értett, legyen az hindu költészet vagy az Afrika Mahagóni árfolyama. Élénken érdeklődött, mikor meghallotta, hogy Lothar ki akar válni a társaságból.

– Ne vegye rossznéven, tanár úr, de ez könnyelműség. Éppen most, mikor ezek a felbecsülhetetlen értékű részvények átmenetileg alacsonyan stagnálnak.

– Lothar meg fogja gondolni magát – mondta Lermontov. – Én erőt fogok önteni bele, hogy meg tudja változtatni az elhatározását – mondta, és megint csak ivott. Később régi hindu imaszőnyegekről volt szó és Mackenzie kapitányt ez a téma nagyon érdekelte.

– A tanár úr birtokában van a legszebb imaszőnyegek egyike, amit Angliában láthat – mondta Naladna. Mackenzie kérte a tanárt, hogy mutassa meg neki. Igen, igen, de ez a hálószobában van a falon. Mindegy. A kapitány nagyon szívesen megnézné, ha a tanár úr olyan kedves… Hárman mentek a hálószobába. Herta, Mackenzie és Lothar. Mackenzie nagyon csodálkozott, mikor az ajtó wertheimzárját és a keresztvasat meglátta.

– Betörőktől fél, tanár úr?

– I… igen… egyszer betörtek nálam… – Kinyitotta a hatalmas, komplikált wertheimzárat, belülről hallatszott a reteszek csattanása, és kinyitotta az ajtót. Azután beléptek a hálószobába. Alig tettek néhány lépést, a tanár falfehéren roskadt egy székbe, és mint egy gutaütött meredt az asztalra. A wertheimzárral ellátott szobában, az ágyon levél feküdt. Herta alig bírta elfojtani a sikoltást. Mackenzie felemelte a levelet és megnézte. Vonalazott papírra írták: “Hiába zárkózol!” Csak ez volt ráírva.

– Ha megengedik, ezt elteszem – mondta határozottan a kapitány, és zsebre csúsztatta a levelet. – Ne féljen, Lothar úr, ez az ember csakugyan maga az ördög, de nem olyan szörnyűséges, mint amilyennek mutatja magát. Sokkal több hibát követett el eddig, semhogy kikerülhetné a végzetét.

4.

– Tadief eltűnt, uram – mondta Scribe. – Sokat nem tudtam meg róla. Jobb körökből lezüllött ember volt. Jól beszélt nyelveket, sokat kártyázott, egyesek szerint ezekhez a hiénákhoz tartozott. Mások azt mondják, nem játszott hamisan, hanem zsarolt, és a Morgen-banda egyik vezetője volt. Szeretőjéről nem tudnak, utóbb Nyulacskával látták együtt, akit már több mint egy hónapja keresek hiába. Két-háromszor jól öltözött, csinos nő kereste fel a Horned Owl klubban, ahol állandó tanyája volt. Négy hét előtt eltűnt, azóta sehol sem látni. Ja, még valami! Állítólag a légióban szolgált.

…Hm… Tehát körülbelül akkor tűnt el Tadief, amikor együtt látta őt a tanár lányával a Horned Owl klubban. Talán Hertától nagyobb összegű pénzt zsarolt valamiért?

– Jól van, Scribe. Ha éppen ráér, látogasson el a cégbírósághoz, tudja meg, hogy a “Majoritas” társaságnak kik az igazgatósági tagjai.

Mackenzie jött be Gallon tanácsossal.

– Mit szól ehhez a levélhez, Connor? Lothar tanár dupla páncélajtóval lezárt hálószobájának ágyán feküdt. – Átadta. Connor figyelmesen nézte. Nagyon hosszasan és alaposan. – Kik voltak jelen az estélyen, kapitány úr?

– Én is ezt kérdeztem – mondta Gallon tanácsos. – De csupa feddhetetlen jellemű ember volt ott. Lord Lindsay felsőházi tag, Naladna, a népszerű, gazdag, hindu költő, Lermontov, Nikolajevics nagyherceg egykori szárnysegéde. – Connor automatikusan jegyzett egy blokkra.

– Nekem ez a Lermontov nem tetszik – mondta Mackenzie.

– Hát kérem… – mondta a főfelügyelő, és egy írást vett elő a fiókjából. – Scribe felügyelő utasításomra már egy hete gyűjti az adatokat. Lermontov nevű szárnysegéde Nikolajevics nagyhercegnek nem volt. Négy Lermontov nevű tiszt elesett a világháborúban. Egy szolgálaton kívüli cári tiszt, bizonyos Lermontov nevű Szófiában él, mint ezredes emigrált, és a Bulgáriában megtelepült orosz fehér milícia parancsnoka. Több Lermontov nevű tiszt emigrációban nem él.

– Lothar tanár vendége kétségkívül nem az, akinek kiadja magát – mondta Scribe.

– Önnel igazán öröm dolgozni – kiáltott Mackenzie. – Mindenesetre most már alapunk van arra, hogy azt a Lermontovot kissé kérdőre vonjuk. A hamis névhasználat elég ok az előállításra.

– Nekem is az a véleményem – mondta Connor, és csengetett. Közben Scribe-hez fordult. – Szükségem lenne Nyulacskára, úgy tudom Scribe, hogy a nyomában van.

– Sajnos eredménytelenül. Egyetlen darab sem került elő a főorvostól lopott holmik közül.

– Csapjon le Marlow-ra. Nála vannak a holmik. Az ő révén esetleg Nyulacskát is behozhatja.

A bűnügyi osztály fogalmazója jött be, akinek Connor csengetett.

– Állítson ki, Dixon, figyelőlapot egy bizonyos Lermontov ellen, aki Lothar tanár Oxford Street tizennégy szám alatti villájában tartózkodik. Elő kell állítani.

– De felügyelő úr… – mondta zavartan a fogalmazó -, ha nem hagyta volna meg, hogy ne zavarjuk a tanácskozást, már tíz perc előtt jelentettem volna, hogy egy Lermontov nevű egyént Lothar tanár villájában az éjszaka folyamán meggyilkoltak.

HARMADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

4 × 2 =