Menni vagy meghalni

Az ötödik

1.

Rastignac önkívületben feküdt. Egy detektív ült a szanatórium ajtaja előtt. Lehetetlen volt kihallgatni. Az esti órákban, mintha őrjöngene, ordítva kirohant a folyosóra, és összeesett. Fél órával a szanatóriumba szállítás után már agonizált. A szomszéd szobában a kétségbeesett Rastignacnét is orvosi ápolásban részesítették. A váratlan tragédia nagyon megviselte. Fél tízkor Rastignac, anélkül hogy öntudatát visszanyerte volna, szörnyűségesen elpusztult.

Holttestét az orvostani intézetbe szállították.

A fiatal arab asszonynak, akit Rastignac előkelő társaságban ismert meg, fogalma sem lehetett férje múltjáról és üzelmeiről. Kihallgatása teljesen lehetetlen volt. A személyzet alig tudott valami felvilágosítást adni, hogy kivel beszélt Rastignac utoljára? Waldenegg báróné látogatta meg, heves szóváltás volt közöttük a Majoritas miatt. – Ez mindenesetre érdekes – mondta Bodley főtanácsos. – A bárónét ki fogjuk hallgatni. – A báróné vallomása még érdekesebb volt. Elmondta, hogy felháborodásában súlyos szavakkal illette Rastignacot. Közben a szomszéd szoba függönye meglebbent, és Waldeneggné egy fotel mélyén férfi alakot pillantott meg, aki szerinte arab volt, a leírás emlékeztette Naladnára. A köteles kímélet dacára, ezt az egyet megkérdezték Rastignacnétól is. Ő nem tudott a férje arab látogatójáról, Rastignac dolgozószobája nagyon távol esik az ő lakrészétől, és délután nem ment át férjéhez. Munkájában nem szokta zavarni. Így álltak az ügyek másnap délelőtt.

Mackenzie, aki nagyon szívén viselte a tanár és leánya sorsát, megkérte a főkapitány-helyettest, hogy siettesse az ügyüket. A főkapitány-helyettes felkérette Lothart, és ő maga fogott hozzá a kihallgatáshoz.

Lothar visszanyerte a lelki nyugalmát. Csodálatosképpen a letartóztatás, a zárka használtak az idegeinek. Igen! Végre eljött az idő, hogy feleljen, hogy bűnhődjön. Hiszen csak ezt kívánta évek óta, valamilyen formában könnyíteni a lelkiismeretén, és sehogy sem tudta megérteni, hogy nem a régi politikai gyilkosságban való részvétel, nem a lelkére nehezedő hajdani kalandja miatt áll itt. Végül a főkapitány-helyettes hagyta, hogy ezekre a szintén érdekes és az ügyre tartozó eseményekre térjen át.

– Szóval, ön szerint Rastignac és Thillmann megöltek valami Muhat beyt, és elrabolták az arabok titkos forradalmi kasszáját. Romantikus de újabban kezdek mindent elhinni. Részesek voltak ebben még az a Horn nevezetű, akinek a nevében Tyckler zsaroló leveleket hamisított önhöz, a tragikus véget ért Hoffer és más senki?

– De, még valaki – mondta Lothar. – A Vörös Liliom, aki később Thillmann felesége lett, miután bárói címet vásároltak valahogy.

– És ő is tudott arról, hogy maguk ezt a Hornt eltették, vagy el akarták tenni láb alól szökés közben?

– Szó sincs róla! Ezt nem mertük elmondani a Vörös Liliomnak. Tőle még Rastignac és Thillmann is féltek.

– Egy nőtől? – kérdezte hitetlenkedve a főkapitány-helyettes.

– Ebben a nőben van valami rendkívüli – mondta a tanár, és megborzadt. – Sohasem fogom elfelejteni, mikor azon az éjjelen megfenyegetett bennünket. Állandóan tőrt hordott magával, aminek a hegye szarvasvipera mérgével volt preparálva… Nem kaphatnék egy kis vizet?

– Adjon, Dixon, vizet a tanár úrnak, és vezesse vissza a cellájába. – Miután ketten maradtak, Mackenzie-hez fordult a főkapitány-helyettes. – Miután Connor előterjesztésére történt a letartóztatás, beszélnem kell vele, mielőtt szabadon bocsátom a tanárt.

Mintegy végszóra a főfelügyelő lépett be.

– Újabb utólagos jóváhagyását kérem egy letartóztatásban, sír. Ugyanis…

Bodley főtanácsos jött be a másik ajtón sietve:

– Szenzációs eredményre vezetett Rastignac boncolása! A halált, a trópusi mérgek szakorvosa szerint, egy karcolás útján a szervezetbe juttatott szavasvipera-méreg okozta.

– De hiszen Lothar tanár éppen az imént mondta… – kiáltotta a főkapitány-helyettes felugorva.

– Nyomban letartóztatom Waldenegg bárónét! – szólt közbe Mackenzie, és már indulni akart.

– Megtörtént – mondta szokott közönyével Connor. – Ehhez akartam, sir, utólagos jóváhagyását kérni.

2.

– A hindunak semmi nyoma, Scribe?

– Semmi. Eltűnt, sir. Bankletétjét nem vette fel – jelentette a kis felügyelő Connornak.

– Volna kedve meglátogatni a Rastignac-házat?

– Bevallom, ehhez volna most a legnagyobb kedvem. Különösen az ön társaságában. Ebben az ügyben éppen a legfontosabb helyszíneken nem jelent meg a bizottsággal.

– Elárulom magának, Scribe, hogy ebben az ügyben a helyszíneken nem is történt semmi figyelemre méltó. Irattárakban, megkeresésekben és nyilvántartókban nyomoztam ki mindent.

– Mindent? – kérdezte szkeptikusan Scribe.

– Nos, magának elárulom, hogy még csak egyetlen bizonyíték hiányzik, és akkor az összes szereplője ennek a fantasztikus különös bűnügynek zár alatt lesz. Maga most főleg arra nézve hallgassa ki a személyzetet, mialatt én körülnézek, hogy kik voltak a látogatók, és milyen sorrendben jelentek meg Rastignacnál. Egyelőre azonban maradjon velem. Majd ha azt mondom, hogy beszéljen a személyzettel, akkor minden további szó vagy kérdés nélkül menjen le a hallba, és kérdezze ki őket.

Rastignacné még mindig olyan állapotban feküdt a szobájában, hogy nem lehetett kihallgatni. Átmentek Scribe-bel az áldozat dolgozószobájába. Minden fiók le volt pecsételve.

– Ott van az a kis szalon, ahol Waldeneggné az arabot látta. Bizonyára Naladna volt, itt rejtőzködött valahol a szökés után. Szerintem Waldeneggné igazat mondott. Estefelé Rastignac ebben a szobában egyedül maradt. Mit csinálna most, Scribe, ha gyilkos lenne, aki gyűlöli Rastignacot, és mérgezett tőr van magánál?

– Őszintén szólva, ezzel a gondolattal még nem foglalkoztam – mondta a felügyelő.

– Mert felületes ember. Ha Rastignac ismerte a gyilkost, vigyázni kellett, hogy a tett elkövetésének pillanatában ne lássa. Ugyanis ez a méreg biztosan öl, de nem olyan gyorsan, hogy esetleg az olyan erős fizikumú ember, mint Rastignac, ne tehessen vallomást. Tehát a gyilkosnak úgy kellett hozzáférni a meggyilkolthoz, hogy őt ne lássa addig a pár percig, amíg a méreg leveri a lábáról, és ne is üldözhesse ezalatt. Hopp!… Nézze, ott egy vastag függöny, és mögötte jó erős ajtó. A függöny mögül kinyúlik egy kéz, megsebzi Rastignacot. Ez felordít, mire megfordul, már zárt ajtó van mögötte, és mire körülfut a verandán és a folyosón át a szoba másik ajtajához, már önkívületben fekszik, hiszen futás közben a méreg nagyon gyorsan szívódik fel, ha a vérpályába jut.

– Azt hiszem, igaza van, sir. Rastignac valóban kifutott innen üvöltve, és a korridor lépcsőjénél zuhant le eszméletlenül.

– Most legyen szíves hallgassa ki a személyzetet.

Scribe szó nélkül kiment. Connor elgondolkozva nézte a függönyt, ott maradt állva előtte, de elfordult, és az íróasztalra esett a tekintete, majd a szemközti tükörre. A tükörből jól látta, hogy a függöny mögül egy csupasz kar nyúlik ki, és rövid tőrt emel fel lassan. A következő pillanatban ez a kar a főfelügyelő kezében vergődött, és a csuklón egy kettyenéssel összecsukódott a kézbilincs.

3.

A főkapitány-helyettes szobájában a kora esti órákban még együtt voltak a nyomozás vezetői. Connor természetesen késett. Mackenzie, Bodley, Gallon, Irwing és Matthew összegezték a nyomozás eredményét.

– Connor ma, remélem, végre meg fogja magyarázni néhány egyéni akcióját – mondta Bodley.

– Bizonyosak lehetnek benne, hogy a legprecízebben csinált mindent – legyintett fáradtan Mackenzie. – Ezt az embert nem érik hibán.

– Az ügy nagyjában tisztázva van – mondta a főkapitány-helyettes -, és kétségtelen, hogy kapitány úr mellett Connornak is nagyon sok érdeme van ebben. Összefüggően azonban egyikünk sem látja a dolgokat; Naladna kicsúszott a kezünkből, továbbá van még néhány nagyon fontos felderítetlen részlet. Ezenkívül félek, hogy Waldeneggné ellen alig van más bizonyítékunk, mint Lothar régi regényes meséje és az a heves szóváltás Rastignac-kal.

– Óriási munkát végeztünk – mondta Gallon -, de megelégedve mégsem lehetünk.

– Én meg vagyok elégedve – mondta Connor, aki az utolsó szavaknál csendesen benyitott. A bűnügyet tizennégy nap múlva bírósági tárgyalásra lehet vinni, és a tetteseket felkötni.

– Kit? – mondta dühösen a főkapitány-helyettes. – A két főtettes, Thillmann és Rastignac halott. Ennek a három letartóztatott embernek az elítélésével pedig nem moshatjuk tisztára a sok gyilkosságot, ami szinte rendőrségi asszisztenciával történt, még akkor sem, ha volt is valami részük az ügyben.

– Én tisztára fogom mosni – biztatta felettesét mosolyogva Connor. – Terpentines olajjal, sir, mindent mosok.

– Ön újabban iszik, főfelügyelő úr?! – mondta energikusan Bodley főtanácsos.

– Előszeretetem az alkohol iránt nem újabb keletű, sir. Sohasem voltam absztinens – felelte udvariasan Connor -, de ennek a terpentinnek semmi köze az alkoholhoz.

– Egyetlen igazi főbűnöst sem tudunk produkálni – kiáltotta dühösen Gallon.

– Sajnos, nekem is ez a véleményem – mondta Mackenzie. – Hol van Nalada?

– Bevallom – szólt Connor -, ezt az egyet nem tudom. De nem Naladna a főbűnös.

– Hát ki? – csapott ingerülten az asztalra a főkapitány-helyettes.

– Engedelmükkel bemutatom – ezzel odament Connor az ajtóhoz, és kiszólt: – Scribe, a főbűnöst!

Scribe belépett, és karjánál fogva, kissé durván belökte a szoba közepére a megbilincselt Rastignacnét.

– Lesz szíves egy végzést, sir… – mondta Connor szelíd mentegetőzéssel a főkapitány-helyettesnek.

NYOLCADIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

20 − 11 =