Menni vagy meghalni

Di Djema el Mansur

1.

A leváltó osztagok egymás után érkeztek. Este sorakozót fújtak. Thillmann és Rastignac aggódva igyekeztek az udvarra. Ha most váratlanul elindulnak valamerre, megsüthetik a titkukat. Pedig mindennap jöhetett a parancs. Szemlátomást a leváltásuk következett. Még nem indultak. Csak éles töltényeket osztogattak ki, lepecsételt faládákban. Minden ember százhúsz élest kapott. Ez már azt jelentette, hogy órákon belül indulnak. Csak egy lehetőség maradt számukra, hogy éjszaka kijussanak a temetőbe, és végrehajtsák tervüket: a szökést. Ez a terv sohasem volt Marakeschben reménytelenebb, mint éppen most, mikor a várost és környékét több kilométerre ostromgyűrűben tartották megszállva. De ha a szerencse jelentkezik, ha komolyan kiszemelt magának néhány embert, hogy kegyeiben részesítse őket, akkor minden kedvezőtlen véletlen hiába jön közbe.

Este a káplár kijelölte az éjjeli őrszolgálatot a Suq és a Quartier Reservét elválasztó útvonalra. A “német klikk” került sorra. Nyolc órakor a hat szövetséges feltűzte puskájára az “aiguille-t”, ahogy a légionisták vékony szuronyát csúfolták, és megindultak lefelé a Guelizből vezető szerpentin úton.

Rastignac, mint a legidősebb baka vezette az őrjáratot. Elhagyták a kijelölt útvonalat. A Quartier Reservében nyugodtan verekedhettek aznap, mert az őrjárat túlment a romladozó falakon, túl a marché arabon, egészen a nagy dinasztiák hatalmas hófehér mauzóleumokkal, pálmákkal, mimózasövényekkel és tamariszkuszokkal telt temetőjéig. Még mindig nem szólt egyikük sem. Elkerülték a főbejáratot, és mentek, mentek, amíg a Di Djema el Mansurnak ahhoz a részéhez értek, ahol elhagyott nagy mezők szegélyezték a temetőt. Egy lélek sem járt erre. Európai nyolc óra után nem léphetett be az arab negyedbe, bennszülött pedig semmi pénzért nem jött volta ide este, a gonosz lelkek birodalmába. Rastignac felemelte a kezét és megállást jelzett. Azután a kerítés mellett egyedül haladt tovább néhány lépést. Megtalálta, amit keresett. Először megrázta a kezével a rácsnak egy kiszemelt helyét, azután keményen odacsapott néhányszor a puskaaggyal. Az ócska, meglazult vasrudak széttöredezve, elhajolva nyitottak utat. Felemelte a kezét. Odajöttek a többiek is.

– Thillmann, Tyckler és Horn velem jönnek. Lothar és Hoffer őrt állnak. A tanár itt, maga a sarkon, ahol fordul az út. En avant…

Egy felesleges szó nem esett. Az újoncok érezték, hogy egy gyorsan pergő tragédia ellenállhatatlan sodrába kerültek, és ez a három ember bármelyiküket habozás nélkül leütné, ha itt most valami ellenvetést tennének. Mintegy kommandóra, Lothar és Hoffer ösztönszerűleg súlyba dobták a fegyverüket, a másik négy, puskával egyengetve az utat, behatolt a rácson át a Di Djama el Mansurba. Libasorban, derékban meghajolva haladtak a lelógó cipruságak alatt. Körülbelül a temető közepén lehettek, mikor Rastignac újra megállást jelzett. Rövid haditanácsot tartott Tycklerrel és Thillmann-nal:

– Csak ez a nagy fehér síremlék lehet. Ott áll, lejjebb, a vörös kő, ahol a hátsó kijárat van…

– Mi megyünk a főbejárathoz. Így közelítjük meg a fickót, hogy nem tud menekülni – szólt Thillmann. – Azért maga Horn, mégis odamegy ahhoz a vörös kőhöz, ahol a titkos kijárat van. Megáll. Ha bárki felbukkan a mélyből, habozás nélkül végez vele.

– És nem lőni – mondta Tyckler. – Csak puskaagy és szurony, csendben, gyorsan. – Választ sem várva, minden fát fedezéknek használva, megindultak hárman a fehér síremlék felé. Horn gépiesen futott a vörös kő irányába, szinte előírásosan “dekkolva”, mintha ellenséges állások közelében lenne. Odaért. Nagy, nagy csend volt. A hatalmas, pompás temető mozdulatlanul feküdt a fülledt afrikai éjben, dús lombjai között megszámlálhatatlan márványdísszel. A Kutubia sötét tornya mögül most előbukkant a hold, és dús fakoronákon megszűrt fénycsíkjai kísértetiesen csillogtak a sok dermedt márványon. Hornnak torkában dobogott a szíve. Percek múltak, de minden néma maradt.

Lehajolt a kő mellett tátongó nyílás fölé, és hallgatózott. Semmi. Hideg pinceszag csapta meg a mélyből. Nem bírta tovább. Lekapta a puskáját, és tapogatózva a mélybe lépett. Homokba vájt lépcsőfokok következtek. Ment. Egy, kettő, három… húsz, huszonöt… A levegő egyre fojtóbb lett. Végre, nagyon mélyen, keskeny katakombába ért. Futólépésben haladt előre. Kétszer, háromszor éles kanyarulatot vett a folyosó. Az egyik kanyarulatnál megállt. Nesz volt? Valamit hallott. Most már tudta, hogy nem gyáva ember. Nyomasztó érzéssel lihegve, de elszántan állt meg. Hallgatózott. Semmi. Tovább akart menni, de egyszerre oldalról, közvetlen közelből döfés csapott le rá, olyan erővel, hogy megtántorodott. A szúrás a hasát találta. Vaktában sújtott a puskaaggyal. Érezte, hogy nem telibe ugyan, de talált az ütés. Patkányszerű, furcsa sikollyal a lábához zuhant valami.

Először a gyomrához nyúlt, ahol a döfés érte. Nagy szerencséje volt. A tölténytáskája felhasadtan tátongott. Itt találta a szúrás, de a penge letört, mikor az erős bőrön keresztül a golyók közé siklott. Elővette az öngyújtóját. Kis lángocska lobban fel kékesen az üregben. Nyomban utána sötét lett és Horn elszörnyedten tántorodott hátra. Mindenre el volt készülve, csak arra nem, amit látott. Egy arab gyermek feküdt a földön. Tíz-tizenkét éves lehetett. Nem ájult el. Barna arcából két gyűlölköző szem villant fájdalommal és dühvel Hornra. Az elcsúszott ütés valahol a vállánál találhatta, és most bénultan feküdt, talán a csontja is eltörött, de nem jajgatott. Horn először a tőrt vette el tőle. Alig bírta kicsavarni a kezéből. Korához képest ez a gyerek nagyon erős volt. Ujjacskái, mint a vas tapadtak a tőr markolatára. Pedig soványnak és fejletlennek látszott, mint általában az arab gyerekek. Újabb neszt hallott. Most már óvatosabb volt. Előreszegezett szuronya mögül kinyúlt a bal kezével. A fal mellett puha hajcsomóba ért a keze. Az öngyújtó fényénél egy rémült kislányt látott. Most megértette. Ez a bey két gyermeke volt, akikkel együtt szökött. Ha a bey eltávolította a két gyereket, vagy ezek elhagyták az apjukat, akkor a dráma már lejátszódott. Otthagyta a gyerekeket, és sietett vissza a szűk folyosón…

2.

Rastignac, Tyckler és Thillmann tíz lépésnyire közelítették meg a sírt. Azután lehasaltak. Centiméterenként csúsztak az üregig. Tycklernek odasúgta Thillmann, hogy maradjon itt őrségben. Ketten bementek az üregbe. Vagy ötven lépésnyire fény pislákolt. Lábujjhegyen mentek előre, és nagy-nagy diadalt éreztek: rájuk szállt hát a légió öröksége. A platina! Száz és száz ember halt meg miatta anélkül, hogy megközelíthették volna. Most valószínűleg itt van előttük, húszlépésnyi távolságra. Bármilyen halkan mentek, úgy látszik, annak az embernek, aki ott bent volt, a fülei a legfinomabb neszt is felfogták. Már feltárult előttük a sírbolt. Középen hatalmas katafalk, a király koporsójával. A katafalk mögött kellett a másik folyosónak lenni. Mécses világított. Látszott, hogy valaki lakik itt. Mosdó, tükör, könyvek, kézilámpa és edények voltak a sírboltban. Az a valaki, aki itt lakott, meghallhatta közeledésüket, mert most lépett ki a másik folyosó bejáratából. Szökni akart, és meggondolta magát? Vagy elrejtett ott valamit? Lassan előrejött a katafalk mögül. Okos arcú, nagy orrú, hatalmas ősz ember volt. Browningot tartott a kezében, de olyan nyugodtan ment a sötét felé, ahol a két katona lapult meg, mintha csak elgondolkozva járkálna. Az orrcimpái kissé megrezdültek, és felemelte a fejét, mint az állat, mikor ellenséget szagol. Azután nyugodtan, hangosan megszólalt:

– Felesleges tovább rejtőzködni. Tudom, hogy ott lapulnak, és miután a paquettage-hoz még mindig azt az átkozott büdös olajat használják, azt is tudom, hogy légionisták.

– Hármat fogok számolni – mondta Thillmann -, ha nem dobja el a revolvert, fejbe lőjük. Egy, kettő, három…

– Voila. Legyen, ahogy kívánja. – Ledobta a revolvert. – Nem mintha félnék, hogy beváltja fenyegetését, mert maguk halálom előtt szeretnének megtudni tőlem egyet-mást, tehát óvakodni fognak attól, hogy hirtelen megöljenek.

A két katona eléje toppant szuronyt szegezve. Muhat olyan megvető nyugalommal nézett a mellének feszülő rohamkésre, hogy Rastignacot elöntötte a düh.

– Röviden, uram – mondta Thillmann. – Ha ideadja a platinát, ami magánál van, futni engedjük, ha nem, akkor beérjük a százezer frankkal, átadjuk magát a haditörvényszéknek, ott majd tudják a módját, hogy beszédre bírják, és azután felkötik. Válasszon.

– Maga ostoba embernek tart engem uram. Ha odaadnék maguknak valamiféle platinát, szépen fejbe kólintanának, és ha nem adom, akkor is ezt fogják tenni.

– Tehát? Meg akarja kóstolni, hogy milyen az, mikor a légionisták beszéltetni akarnak valakit?

– ‘men fou – mondta, és vállat vont. – Csináljanak amit akarnak. Nem tudok semmiféle platináról. – Ezzel hátat fordított nyugodtan a szuronyoknak, és odébb sétált. Thillmann megmarkolta Rastignacot, aki rá akart rohanni a beyre.

– Nyugalom, öreg… Elsősorban te itt sakkban tartod a puskáddal, ha megmozdul, mázold a falhoz, én meg majd benézek, hogy mi van abban az üregben, mit rejtett oda, mielőtt mi jöttünk. – Felkapta a szarkofágról az acetilénlámpát, hogy elinduljon. Muhat hirtelen megfordult. Megremegett a szája.

– Várjon. Nem szeretném, ha hiába fáradna. Az üregben ugyanis nincs semmi. Végeredményben, ha maguk a platinát nem szolgáltatják be a hadvezetőségnek, hanem kicsempészik az országból, és ahogy én a légionistákat ismerem, maguk kicsempészik, akkor nincs baj, még mindig jól járt a népem. Van egy feltételem. A holttestemet ne ebbe az üregbe tegyék, ami itt mögöttem van. Ez a szarkofág itt a középen üres, és nézzék, könnyű levenni a fedőjét. Miután végeztek velem, ide tegyék a tetememet.

A két légionista elismerően összenézett. Férfi volt az, aki itt állt velük szemben. Igazi férfi.

– Meg fogják kapni a platinát. Büszkék lehetnek rá. Csak az én tudomásom szerint háromszáznegyvenhét ember halt meg eddig erőszakos halállal miatta. Egy sem harcban esett el. Remélem, nem tagadják meg azt az előzékenységet tőlem, hogy hitem szerint elkészüljek a halálra. A platina itt van. Sokkal kevesebb, mint volt, de jó néhány embernek elég élete végéig. Azt hiszem, kétszázezer fontot ez is megér. – Kizárt egy falba vágott szekrényt, amelynek zárja ügyesen ott helyezkedett el, ahol két tégla összeért. Öt darab hosszú, ujjnyi vastag rudat dobott le a két katona lábához. Ott volt! Igaz volt! A légió öröksége! A legendás kincs!

Rájuk sem nézett többé, letérdelt az imaszőnyegre, néhányszor a földre borult, arccal, és buzgón imádkozott…

A légionisták, ígéretükhöz híven, tetemét az üres szarkofágban helyezték el…

ÖTÖDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

6 + hét =