Menni vagy meghalni

A thar

1.

A határmenti törzsek nyugtalankodtak. A szökevény beynek még sehol sem találtak nyomára. De a berber és tuareg sivataglakók már érezték a bekövetkező hadjáratot. Itt is, ott is megrohanták a békés oázisokban lakó, behódolt törzseket, francia hűbérben élő partizánokat, kegyetlenül lemészárolták őket, felgyújtották duárjaikat, kivagdosták a pálmáikat, és újra elvágtattak a távoli, végtelen bledbe. Mindig így kezdődött. A hadvezetőség változatlan szigorú ostromzár alatt tartotta Marakesch városát. A Muhat bey fejére kitűzött vérdíjat duplára emelték. És miután fontos érdekek fűződtek ahhoz, hogy kinyomozzák a zárt szobában történt bűntényt, egy hirdetményt köröztek mindenfelé, amit a lapok címoldalán hoztak, vastag betűkkel: “Aki felfedi a titkát, hogy miképpen törtek be és gyilkoltak a kormányzósági palotában, annak, amennyiben nem ő követte el a bűntényt (szóval, ha bűnpalástoló, bűntárs, bűnsegédi bűnrészes, stb.) teljes büntetlenséget, ha büntetés alatt áll, további büntetésére kegyelmet biztosít a kormányzó. Muhat bey kézrekerítője százezer frank jutalomban részesül.”

Horn, miután elvégezte gondosan a paquettage-t, és szíjai ércesen ragyogtak, magára öltötte kimenőruháját. Különleges pedantériával öltözött. Közben a napi leckéjét ismételte magában. Ugyanis, mióta eljöttek a Fort St. Jeanból, Lothartól franciául tanult.

Csillogó porszemek táncoltak a teljés afrikai napfényben, amely árnyéktalanul fedte be a várost. Arab jósok tolongtak a közismerten babonás légionistákhoz, karjukon, nyakukon tekergő viperáikkal. A kígyóknak megvolt a méregfoguk és méregzacskójuk, harapásuk gyors, kínos halált jelentett, de senki sem tiltotta meg, hogy marabuk és jósok itt, a tömegben hurcolják kígyóikat, és a katonák felé nyújtsák: “Fabor, barakullah u fik!” kiáltással. És mindenfelé, újra meg újra: “Fabor! Fabor…” Horn verejtékezve és lihegve, kissé szédelegve is a vastag bűztől, két könyökével és a bajonett hüvelyével igyekezett utat vágni a Giama el Fna torlódó áradatában. Végre elérte a találka helyét, a Kutubia mecsetet, amely hatalmas aszfaltsíkság végén emelkedett. Az utazási irodák szűnni nem akaró autóbuszjáratai elszoktatták a csőcseléket e helyütt az ácsorgástól. Lys Rouge már ott volt, mire Horn megérkezett. Elindultak valamerre. A városban csak a lány ismerte ki magát, tehát a légionista nem is kérdezte, merre mennek. Alig értették meg egymás szavát. Lys franciául beszélt és arabul, Horn csak pár hete tanult, az igaz, hogy gyors tempóban, mert körülötte állandóan francia nyelven intéztek mindent. Egyes szavakkal és kézjelekkel azért megértették egymást valahogy. Közben úrvezetők és biciklisták átkait vonták magukra abban a nagy elmélyülésben, amivel barátkozni próbáltak. “Balék! Balék!” kiáltoztak a biciklisták mögöttük, furcsa kerékpárjaikon, amelyeken a kormány mint roppant ökörszarv állt el a hatalmas első kerék felett.

Végre megpihenhettek a La Bahia csodálatos botanikus kertjében, ahol Kelet minden szép fája és virága van összegyűjtve egy gyönyörű parkban, és a régi marokkói dinasztiák márványcsarnokait, szökőkútóriásait veszik körül, és fonják be kúszó hibiszkuszaikkal, karvastagságú rotangindáikkal. Itt nyoma sincs az afrikai büdösségnek. A fojtogatóan erős virágszag láthatatlan ködbe burkolja a kertet. Egymás mellett ültek, és tagoltan, néha többször ismételve ugyanazt a szót, beszélgettek. Horn hasonlított valakihez. Valakihez, aki Lys Rouge életében tragikus szerepet játszott… A Vörös Liliomot Párizsból hozta magával Tribone hadnagy. A hadnagynak ugyanis elszámolási differenciája támadt a zsoldpénzek körül, és lefokozás helyett választotta az afrikai szolgálatot. Egy párizsi mulatóból magával vitte Afrikába Lys Rouge-t, aki tizenhét éves volt. Származásában arab vér is keveredett valamikor, de ez alig látszott rajta.

– És tudod, a Gambia mentén építettek akkor műutat…La route… Stada… Oui… oui… Ca, ca… Szörnyű volt. Halálos klíma, csupa őserdő, vadak a bennszülöttek… Tribone nagyon szenvedett… Folyton ivott, il buvait. Comprends? Bouvoir!… Alcoholis! Ca, Ca… Pokolian izzadt és fogyott… Éjjel hörgött álmában, és dőlt belőle a gin… Fakunyhóban laktunk, forró volt, és tenyérnyi pókokkal tele. Ez a Tribone sikoltozott, ha ilyen pókot látott… Azután jött egy katona. Légionista volt, fiatal mérnök… Ingénieur… Un jeune ingénieur. Érted?… Olyan, mint te… Comme tu es… Húszéves sem volt… Vonalkijelölő… Ment az őserdőben, méréseket végzett, és jeleket szúrt a földbe, fehér meg vörös póznákat… Juste comme tu es… Éppen olyan volt, mint te… Megvert. Vert… Il me battait… Oui, oui. Nom du nom… Este már úgy feküdt, mint valami tuskó, horkolt, és a szemefehérje rezgett. Ah, comme c’était dégoutant… Ilyenkor én találkoztam az ingénieurrel… Az ő barakkja kisebb volt, és nem fatörzsből épített, hanem csak egyszerű deszkából, de rendben tartotta minden holmiját a ládájában. Ragyogott nála a tisztaságtól, és a falon csak egy kép lógott… Ősz hajú asszony, sa mere… Comprends? Sa mere! His mother!… Mütter seine… Oui, ca, ca… Egy núbiai vízhordó, hogy néhány rézmattakot kapjon… elárult minket Tribone-nak… Le traitre… Un Judas, comprends?… Azután a mérnököt ott találták vörös póznái mellett, holtan. Elvágták a nyakát… Le cou… De úgy, hogy egészen levált a fej. Le téte… Kopf seine… Pauvre! Oh, mon pauvre jeune ingénieur! Oh mon pauvre enfant! Oh, mon pauvre petit!… Azt mondták, hogy egy bennszülött vágta el éjjel a nyakát… Ez sokszor előfordul. Én megnéztem a halottat, és nem szóltam semmit… A bennszülött egyetlen vágással, balról jobbra üti le az ellenség fejét. Görbe kése a tarkó mellett csap le… De a mérnöknek először elvágták a nyakát, azután jobbról bal felé, ez tisztán látszott a törzsön, három újrakezdődő metszéssel vágták le a fejét… On coupait… Bennszülött így nem gyilkol… Fehér ember tette… Azt is tudtam, hogy ki… Az ő káplárja… De ez most nem fontos… Én tudtam, ki az igazi bűnös… Tribone…! És ezután… Ő fizette a munkabéreket is… Il payait les préts… Les solds… Egy egész zsák pénzt kiloptam és elrejtettem… Érted?… Őt ezért lefokozták, és elküldték büntetőtáborba… Azután később én kiástam újra ezt a zsák pénzt, és az egészből rendeltem Sierra Leonában egy síremléket… Un tombeau!… Comprends? Monument!… Oui… és azóta nagyon boldogtalan vagyok. Je suis malheureuse! Tres malheureuse!

…Hallgattak. Lys Rouge-nak folytak a könnyei, és két tenyerébe szorította a fiú kezét. Hornnak tulajdonképpen Lys volt az első komoly nőügye. Néhány olyan napot töltöttek el egymással, ami örök emlék marad a férfi életében. Lys gyengéd volt gondosságában, ijesztő volt a féltékenységében, kiszámíthatatlan, forró és szeszélyes a szerelemben. Horn a kaszárnyai órákat elviselhetetlennek érezte, olyan nagyon áhította a találkákat. Rastignac többé nem vett tudomást az ügyről.

Miután azelőtt sem volt beszédes és barátkozó, a modorán nem látszott különbség. Thillmann kissé elhidegült a fiútól. Hiába! Senkinek sem tudta megbocsátani, hogy a Vörös Liliom nem őt szereti…

2.

Egyszer csak négy új peloton érkezett az erődbe. Azután a régi helyőrségnek kifizették két hétre a zsoldot, és egész napra szabadságot kaptak, kivéve az éjszakai őrszolgálatokat. A régi katonák már tudták, hogy ez mit jelent. Leváltják őket, és keserves utat fognak megtenni a Szaharában vagy az őserdőben. Ilyenkor az arab városrészben vidám az élet. A katonák tizennégy nap zsolddal a zsebükben elözönlik Medinát és utoljára, igen, lehet hogy utoljára, de mindenesetre hosszú, hosszú időre kitombolják magukat. A Quartier Réservé mindenféle színű és fajtájú páriái ilyenkor aratnak. Egész nap folyik a bor, szól a citera. Dal és kacagás összevegyül elszórt puskalövésekkel és verekedés zajával.

…Lys Rouge és Horn szomorúan ültek egy padon. Már éppen kezdték jól megérteni egymást.

Már sok-sok szavuk volt egymáshoz.

– Vissza fogok jönni, Lys.

A táncosnő hallgatott. Azután a fiú fejére tette a kezét.

– Nem kell ilyet mondani, mon petit ingénieur. Babonából sem szabad mondani – azután hirtelen villant a szeme, és belemarkolt a fiú karjába. – Szoktál újságot olvasni, chéri?

– Ritkán.

Lys elővette az oráni lapot, és megmutatta a fiúnak a kormányzóság legújabb hirdetményét: “A bűntény felderítője, ha bűntárs, vagy ha éppen büntetés alatt áll, kegyelemben részesül. Ugyancsak kegyelemben részesül, ha bűntárs, de százezer frank jutalmat kap mindenképpen, ha Muhat beyt élve vagy halva kézre keríti.”

– Mit tennék, ha megkapnád ezt a százezer frankot?

– Elvennélek feleségül – felelte habozás nélkül. A lány nem szólt semmit. Gondolkodott. – Te talán… te benne vagy?… – kérdezte Horn ijedten.

– Ostobaság – szakította félbe Lys -, mondd! Tudod te, mi az a thar?

– Honnan tudnám?

– Thar, az a vérbosszú! Szent dolog ezen a földön. A kiontott vért csak vérrel lehet lemosni. Akinek megölték valakijét, az a túlvilágon ezerszer átkozott lesz, és Mawlana nem ragadja fel hajánál fogva Mohamed hét mennyországa közül egyikbe sem, ha nem bosszulja meg a kiontott vért.

– Miért mondod ezt?

– Majd… majd visszatérünk rá. Gyere el holnap ilyenkor a régi mecsethez, ott, ahol a Suq végén a berber sátrak vannak. És ezt már most tedd el… Nézd!… Ez az én fényképem. Igazi mohamedán nő sohasem hagyja lefényképezni magát. Ő… Tribone csinálta rólam úgy, hogy megkötözött. Ezért is megfizettem neki. Hiszed vagy nem hiszed: ennek a képnek hatalma van. Ghut szereti ezt a szentségtörő képet, és elkerüli. Jegyezd meg, hogy Ghut a sivatag gonosz ura, milliárd porszemből áll a hadserege, hegyeket, falukat, oázisokat ostromol évezredek óta, és megsemmisíti őket, apró, alig látható katonáival. Tedd el ezt a képet. Ha valamikor igazán nehéz helyzetben leszel, vedd elő. Segíteni fog rajtad.

Horn megnézte a képet. Hideg félelem ült a szívére. Egy karosszékben mozdulatlanságig megkötözött nőt ábrázolt a felvétel, borzalomtól és dühtől eltorzult arccal. Gondosan becsomagolta újságpapírba, és zsebre tette.

– Ne felejtsd el – ismételte Lys -, ha igazán nehéz helyzetben vagy, vedd elő a képet, és Ghutnak nem lesz hatalma fölötted, jobbra fordul a sorod.

…Másnap a régi mecsetnél Lys egy nyomorék arabnak mutatta be. Nem volt még öreg, de valami robbanás borzalmasan megcsonkította a két lábát, az egyik kezének az ujjai hiányoztak, és arcán sok-sok apró nyomot hagyott a szétszóródó puskapor. Kezein egy-egy kis fazsámoly volt, azon húzta magát, szinte csúszva a porban. A mecsettől távolabb, egy sziklaplatón leültek.

– Mondj el, Darudon, mindent a katonának – szólt hozzá a Vörös Liliom, és az arab gyűlölettel nézett Hornra.

– Nem tudok sokat beszélni. Ha a katona meg fogja ölni Muhatot, akkor én kiszolgáltatom neki. És a katona azt is mondja meg Muhatnak, hogy Darudon tette ezt. Nem tudta megölni saját kezűleg Muhatot, mert a Tafilalet ostrománál nyomorult roncs lett. De a thar mégis az én kezemtől éri őt utol, mert az öcsémet felakasztatta, mint valami hitetlent. Mint egy disznóevőt. Én akkor megesküdtem, hogy soha nagyobb urat még nyomorultabbul nem pusztítottak el, mint ahogy én veszem el életét Barud el Mansur hadvezérének, a Tafilalet parancsnokának Muhatnak… És ha te, katona, a te szuronyodat keresztültaszítod a szívén, és erre megesküszöl a te istenedre, hogy az örök kárhozatba kínozzon téged, ha becsapsz, akkor én neked adom ezt a Muhatot, mert nekem már nem kell más, csak az, hogy beteljesüljön a thar. Minden légionista kapzsi, kegyetlen, gonosz, ravasz és okos. Azért mondtam én Lysnek, hogy egy légionista kell… Öld meg! És akkor legyen Lysnek is sok-sok pénze, mert mindig jó volt hozzám…

Mielőtt Horn felelhetett volt, Lys gyorsan közbevágott:

– Megígértem neked, hogy a thar be fog teljesülni, ha megmondod a katonának, hol van Muhat.

– A te szavad az igazság, Lys Rouge. Én ismerem Muhat főtisztjét, aki a forradalom előtt mint mérnök kémkedett Párizsban. A múltkor láttam a Suqon egy tevehajcsárt. Az én szemem jó. Megismertem ezt a mérnököt a tevehajcsár álruhájában. Ó volt az. Ibn Razut, Muhat segédtisztje! Ibn Razut tevehajcsár ruhában. Felismertem. A gyalázatos gyilkosra!… Követtem a hajcsárt. Éjszaka kiment a Di Djema el Mansurba, ennivalókat vitt magával. Ihrambek király föld alatti sírjába szállt le. Ihrambek nagy mélységben temettette el magát egy márványszentélyben. Sírját az a hatalmas kőlap zárja el, amely olyan messzire látszik a királyi sírboltok fölött. Senkinek sem jut eszébe, hogy ezt a sokmázsás kőlapot el lehet mozdítani. Nem is lehet. Nagyon sok munkás kellene hozzá. De a kőlap mögött egy óriási kaktuszbokor lépcsőlejáratot takar. Ide ment le Ibn Razut. És ha itt bújt el a gyalázatos kutya, akkor hiába keresik. Senkinek sem jut eszébe, hogy a hatalmas síremlék alatt élő emberek tanyázhatnak. De én tudom, hogy ott bent hetek óta vár a jó alkalomra valaki, aki százezer frankot ér. Beszéltem. Allah nagy, és Mohamed az ő prófétája… Még egyet: Ihrambek szentélyéből föld alatti folyosó vezet egyenes irányban. Vagy kétszáz lépésnyire, egy vörös, nagy sírkő mögött van a lejárata.

Horn a Vörös Liliomot nézte, olyan döbbenten, hogy nem tudott szólni. Közben az arab elvonszolta magát.

– Mit bámulsz?! – rivallt rá a nő. – Hallottad? Tudod azt a titkot, amiért ez az egész ország fegyverben áll. Megfogtad a szerencsét úgy, ahogy százezer ember közül egynek, ha sikerül az életben: Eredj használd ki. Ne mondj semmit, ne ígérj semmit. Ha úgy érzed, hogy vissza akarsz menni a hazádba, mint gazdag ember, nem köt hozzám semmi. Eredj nyugodtan, és felejts el. Hála ne kössön hozzám.

– Akár szerencsésen, akár szerencsétlenül, mindenképpen visszatérek hozzád, Lys, mert szeretlek… De valamiről megfeledkeztél. Nekem van öt barátom, akikkel jóban-rosszban szövetséget kötöttünk. És ha megoszthattuk a légionistaélet nyomorúságát, akkor meg kell osztanom velük a pénzt és a dicsőséget is.

– Őrült vagy! – sziszegte a nő. – Mi közöd ezekhez a gazemberekhez. Akármelyik közülük szó nélkül zsebre vágná az egész szerencsét, és fütyülne rád.

– Ezt nem hiszem, Lys. De a titok a tied. Ha nem akarod, hogy beavassam a barátaimat, hallgatni fogok, és elfelejtem, amit ez az arab sátán mesélt.

A Vörös Liliom hosszan nézett Horn arcába. Azután bólintott.

– Igen… Ő is ezt mondta volna… Éppen ilyen bolond, becsületes gyerek volt. Juste, comhoe tu es… Menj és mondd el nekik. A többieket nem ismerem, Rastignac és Thillmann ravasz, vakmerő emberek, ne félj, ők majd tudják, hogy kell ezt a legjobban csinálni. De egy kikötésem van: én vagyok a hetedik. Neked egyedül odaajándékoztam volna az egészet. De most már nem tudom, hogy mi lesz veled… és az övéké ne legyen egy rész… Ne beszélj! Nem ismered Afrikát, nem ismered a légionistát, ma az életét is feláldozza a barátjáért, és holnap, ha ideges vagy megbolondul, leüt egy csajka főzelékért. Tudni akarok mindent! Érted? Heten vagyunk a titokhoz. Csókolj meg!… A próféta óvjon…

3.

– Elsősorban – mondta Thillmann – lehet, hogy az arab egészen elhülyült már a kenderszívástól, és fecsegett. És a síremlék mögött nincs kaktuszbokor, a kaktuszbokor mögött nincs lépcső, de ha van lépcső, akkor alatta csak a volt uralkodó fekszik, és a kutya másutt van eltemetve. Tegyük fel azonban – fejtegette a tételt nagy élvezettel Thillmann -, ismétlem, tegyük fel, hogy az arab nem volt egészen hülye, bár ez rendkívül ritka eset, szóval, mondjuk, ez a Muhat ott van a királyi sírboltok egyikében, a Di Djema el Mansur kriptái között. Maga, fiatal német, felrohan a kormányzóságra, és elmond mindent. No most elfogják ezt a Muhatot, halálra csiklandozzák és kitömik. Magának, barátom, jár a százezer frank. Ezt még a legrészegebb gyarmatügyi államtitkár sem vonja kétségbe. No de!… Először majd kíváncsiskodni fognak, hogy honnan tudta meg a titkot? E célból mind a hatunkat vasra verve Oránba szállítanak. A legközelebbi transzporttal jön a Vörös Liliom a maga arabjával. A Vörös Liliom mindenesetre az arabbal együtt hat évet kap, mert nekünk jelentették az ügyet, és nem a hatóságnak. Mirólunk feltételezik, hogy veszélyes államtitoknak jöttünk a nyomára és miután a rendelet büntetés alóli kegyelmet ugyan említ, de a katonai szolgálat alóli felmentésről, természetesen, szó sincs, tehát kapunk valami kitűnő beosztást, mondjuk Timbuktu környékén vagy Indokínában, esetleg a fészkes Szahara kellős közepén, és gondos fellebbvalóink kötelessége lesz, hogy ezeken a szörnyűséges helyeken ne éljünk az emberi kor legvégső határáig. Abban viszont nagyon pedánsak, hogy a százezer frankot közvetlen örököseink között az utolsó souig precízen szétosszák. Ha tehát maga, barátom, rohanni akar a százezer frankért, nagyon kérem, titkolja el, hogy velem ismeretségben van, mert ebből a szerencséből én nem kérek.

– Ez így van – bólintott rá Rastignac.

A hat légionista egy füves domboldalon ült. Rastignac és Thillmann, minden pesszimizmusuk dacára, furcsa, szinte mámorosan csillogó szemmel néztek olykor össze.

– Uraim, mi katonák vagyunk – szólt Lothar -, nekünk kötelességünk az adatokat az illetékesek tudomására hozni.

– Mi légionisták vagyunk! És tudja, nálunk van egy hagyomány, ami nagyon jellemzi ezt a katonaéletet – mondta Thillmann. – Felülről itt nem jön áldás. Ha ígérnek nekünk valami jót, mire megérkezik hozzánk napiparancsban, átalakul büntetéssé. A légionista mindent maga csinál. A légionista nem bízik senkiben, és főleg nem bízik a felettesek nemes jóindulatában. Amit mi magunk puskaaggyal, ravaszsággal és ügyességgel elérünk, az a miénk.

– De hát tulajdonképpen mit akarnak? – kérdezte Horn. Tyckler, Rastignac és Thillmann összenéztek.

– Azt akarjuk – szólt rövid gondolkodás után a favágó -, hogy maguk újoncok vakon bízzanak ránk mindent. Mi hárman, öreg légionáriusok, a legjobban fogjuk elintézni ezt az ügyet. Elhihetik.

– A magam részéről – jegyezte meg Hoffer -, ha nem kártyáról van szó, nem tudok a szerencsével bánni. Én beleegyezem, hogy a három zupás baka vegye át a kommandót.

Tyckler eddig nem szólt, mert egész idő alatt vakaródzott. Most egy ásítással ő is részt vett a tanácskozásban.

– Mit gondolnak, miért tűz ki százezer frankot a hadvezetőség? Mert legalább ötmilliót ér ez a fráter. Maguk elég ostobák ahhoz, hogy százezer ilyen kétséges frankért szépen, udvariasan beszolgáltassák a vagyon érő platinát.

Kimondta! Nagy csend lett.

– Igen – szólalt meg rekedten Rastignac. – Erről van szó. Százezer frankhoz hét ember. A pokolba is! Tizenötezer frank sem jut egyre. Hát koldusok vagyunk! Ott a platina! Ha megkapjuk ennél a fickónál, mind a heten életünk végéig maharadzsák leszünk, és még az unokáinknak is marad belőle. Ez a platina a légió öröksége. Ezt ránk testálta az elátkozott század. Ennek egyszer néhány vakmerő légionista kezébe kellett kerülni. Részemről fütyülök a jutalomra. A platina kell!

– Úgy képzeli – mondta Lothar -, hogy elvesszük a platinát, és futni hagyjuk ezt az embert, vagy mielőtt átadjuk Muhatot a katonaságnak, elrejtjük a kincset?

A három öregkatona markáns, bronzszínű arca mozdulatlanul meredt a tanárra. Egyik sem felelt.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenkettő − kettő =