Menni vagy meghalni

Szinza szívesen látja az urakat…

1.

Lothart ideiglenesen egy szanatóriumba szállították, mert szívrohamot kapott. A személyzet adatait Scribe vette fel a hallban, ahol a helyszíni szemle idejére összegyűjtötték őket. Gallon tanácsos, Mackenzie és Irwing főcsoportvezető az első emeleti vendégszobában voltak, ahol minden ugyanabban az állapotban volt még, mint a gyilkosság felfedezésekor. Néhány detektív a ház környékét és a többi szobát kutatta át.

A holttest az asztal mellett feküdt a földön, és különös módon könyvet szorongatott a megmerevedett kezében. Lábain keresztben a felborult szék feküdt, amelyen valószínűleg az orgyilkosság pillanatában ült. A szobában különben rend volt, a vetett ágy még érintetlen, Lermontov valószínűleg lefekvés előtt az erkélyajtó melletti kisasztalkánál ült. Az Anyegint olvasta, orosz eredetiben.

– Csak olyan ember ölhette meg, akit ismert. Miután szemben ült az ajtóval, a tettes észrevétlenül nem jöhetett be. Az illetővel aránylag konvencionális viszonyban lehetett, mert a könyvet sem tette le – állapította meg Mackenzie. – Valószínűleg beszélgetés közben mögéje került a gyilkos, és egyetlen gyors döféssel végzett vele. – Letérdelt a halott mellé, és megvizsgálta a sebet. – Nem volt nagy erejű ember, mert a különben jól irányzott döfés nem hatolt be túl mélyen. Ha nem a szívét éri, nem is lett volna halálos.

– És megint ez a keskeny, furcsa bemeneti nyílás. Valami egészen vékony tőr… – mondta Gallon.

– Ha annyit szolgált volna, tanácsos úr, a gyarmatokon mint én, ismerné ezeket a keskeny sebeket – mondta diszkrét mosollyal Mackenzie. – A sebet a francia légióban használatos vékony szuronnyal, az úgynevezett aiguille-jel ejtették. Csodálom, hogy Connor, aki Dél-Afrikában volt katonatiszt, nem ismeri fel ezt a jellegzetes sebet.

– Pedig nem ismerte fel – mondta Gallon tanácsos, és már előre diadalmaskodott a gondolatra, hogy Connorral közli majd Mackenzie megállapítását. Irwing ujjlenyomatokat keresett. Miután a gyilkos magával vitte a fegyvert, kevés sikerrel bíztatott ez a kísérlet. Gallon a ruhásszekrényben kutatott. Mackenzie a meggyilkolt kofferét nézte át. Feltűnő volt, hogy ruhái, fehérneműi mind vadonatúj holmik voltak. Mackenzie hirtelen meglepetten felkiáltott.

– Ez már valami! Ide nézzenek! – Egy rozsdás, vékony, hosszú pengéjű francia rohamkést tartott a kezében. – Ugyanolyan fegyver, mint amivel a gyilkosságot elkövették. Itt különben is néhány katonai holmi van, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az áldozat is közeli vonatkozásban állt a francia idegenlégióval. – Érdeklődve nézték a különös bajonettet. – Ezek a rozsdafoltok könnyen származhatnak vértől – mondta Mackenzie. – Nincs kizárva, hogy az előző gyilkosságok valamelyikét, a szerencsétlen Hoffert, vagy azt az ismeretlen, Temzéből kifogott áldozatot éppen Lermontov ölte meg, aki maga is ugyanilyen halált halt most. Azt hiszem, jó lenne a személyzetet kihallgatni. Scribe jöjjön addig ide. Kitűnő detektív. Ő majd alaposan átkutat itt mindent, a fő, hogy a szoba egy másodpercre se maradjon őrizet nélkül, amíg el nem szállítottuk ezeket a holmikat a rendőrségre.

Mackenzie folytatta a kihallgatásokat, és Scribe felment a színhelyre. A tömzsi, lomha mozgású ember szaglászva nézett körül, mint valami kutya. Azután lehajolt a koffer mellé, egészen le, úgyhogy majdnem a földet érintette az arcával, és gondosan összesepert valamit. Apró, értéktelen gyöngyszemek voltak, hasonlatosak azokhoz, amiket a gyerekek játékból szoktak felfűzni.

2.

A főkapitány-helyettes szobájában ültek. A felderítetlen gyilkosságsorozat most már kissé kellemetlen volt a rendőrségnek. A lapok megsejtettek egyet-mást, kültelki sajtótermékek mohón vetették rá magukat az ügyre, és holmi “Londoni rémet” emlegettek.

– Most már biztos, hogy Lothar zsarolójánál van a helyzet kulcsa. A légiótól ugyan nem lehet adatokat kapni, de a szörnyű bűntényekre való tekintettel annyit mégis közöltek velünk, hogy ez a Horn nevű katona tíz előtt dezertált Fort Lamyból, és azóta nyoma veszett. Hogy van-e összefüggése Szinzával, hogy a rablófőnök zsoldjában áll-e, az még nem biztos, de hogy itt lappang Londonban, az kétségtelen – fejtegette Mackenzie.

– Ez bizonyos – mondta Connor. – A gyilkosságot ki fedezte fel?

– Lothar leánya – mondta Scribe. – Bámulatos nő. Ő volt a legnyugodtabb a házban. Telefonált a rendőrségre, szanatóriumba vitette az apját, és közben nem mozdult el Lermontov szobájából, hogy a rendőrség érintetlenül találjon mindent, mikor megérkezik.

– Közelebb jutnánk a megoldáshoz – mondta a főkapitány-helyettes -, ha tisztázhatnánk a Temzéből kifogott áldozat személyazonosságát, amelyik még mindig a Morgue-ban fekszik. Egyelőre nem adtam engedélyt, hogy eltemessék.

– Két halott személyazonosságát kell tisztázni – mondta Connor. – Hiszen Lermontovról sem tudjuk, hogy ki. Hallom, hogy Scribe elfogta Nyulacskát.

– El, hála Istennek – mondta a felügyelő. – Miután ön olyan csodálatos módon megtudta, hogy Marlow vette meg a holmikat, lecsaptam a vén orgazdára, majdnem minden megkerült. Marlowtól megtudtam, hogy a csirkefogónak a leánya valami menhelyen van, és ott kaptam el, vasárnap délután.

– Kérem, legyen szíves, hozza fel azt az embert. Szeretnék valamit megtudni tőle. – Azután Mackenzie-hez fordult. – A személyzet nem látott semmi gyanúsat?

– Nem. A vendégek éjfél után mentek el – felelte a kapitány. – Ezután semmi különöset nem vettek észre, leszámítva, hogy az egyik mosdóhelyiség ablaka be volt törve. Valószínűleg itt mászott be a gyilkos. Herta, aki a fenyegető levelek óta néha körüljár a villában éjszaka, hajnali háromkor világosságot látott Lermontov szobájából kiszűrődni. Meglepődött, azt hitte, hogy talán rosszul van a vendég, bekopogott, természetesen hiába. Így fedezte fel a gyilkosságot.

– Önt nem is érdekelte a helyszín? – kérdezte a főkapitány-helyettes Connort.

– Ismerhet, sir. Én már csak irattárakban és nyilvántartókban keresem a tetteseimet.

A felügyelő visszatért Nyulacskával. Scribe mérsékelten tapintatos érdeklődése élénk, színes nyomokat hagyott Nyulacska arcán, és a nyakkendője egész félrecsúszott.

– Elvisszük most magunkkal Nyulacskát, Scribe, hogy egy kis őszinteségre vegyük rá – mondta Connor.

– Talán nem kellene most elapróznia magát kisebb ügyekkel – jegyezte meg a főkapitány-helyettes, akit semmi sem dühösített úgy, mint Connor flegmája, amellyel nem tett különbséget kis és nagy ügyek között.

– Én kivétel nélkül elvégzem reszortom ügyeit – mondta Connor. – A gyilkosságra vonatkozóan, azt hiszem, Mackenzie nagyon jó nyomon van. Olyan ember követte el, aki olvasás közben lephette meg Lermontovot. Le fogom kontrollálni az ismerősök alibijét.

– Megtörtént – mondta Mackenzie. – Még Lord Lindsay iránt sem szégyelltem érdeklődni. Fél egykor ágyban volt. A hindu költő a Margareta Kávéházba vitette magát, fél egykor ért oda, mikor Lermontov még élt, és fél négykor távozott az autóján, miután Lermontov már kétségtelen, hogy halott volt. Megfordult még gyakran a házban Rastignac vezérigazgató és a felesége, ezek maguk is vendégeket fogadtak aznap. Dr. Knapp, egy német orvos, a háziorvosuk, klubjában bridzsezett. Amint látja, egyezett a gondolatmenetünk, és szokásom szerint senki emberfiát nem tekintek eleve ártatlannak. Ha kiderítjük Lermontov és a temzei halott személyazonosságát, és megállapítjuk, hogy a gyilkosságok csakugyan összefüggésben vannak-e Szinzával, akkor nem dolgoztunk hiába. Maga, Scribe, nem talált semmi jelentenivalót?

– Semmi figyelemre méltót. A meggyilkolt kofferje mellett sőt, a kofferjában is, ilyen gyerekholminak látszó apró gyöngyöket találtam. – Átadta. Mackenzie figyelmesen vizsgálta, azután Connornak nyújtotta.

– Maga érti?

A főfelügyelő hosszasan nézegette a kis gyöngyöket.

– Nem értem, mi lehet – mondta végül, majd vállat vont, és zsebre tette őket.

3.

– A hindu alibije nem tetszik nekem, Scribe. Nézzen körül abban a Margaretában – mondta Connor.

– Gondolja, sir, hogy ez a dúsgazdag, előkelő indiai úr gyanúba jöhet? – felelte Scribe, miközben Nyulacska kézibilincsét szorosabban fogta. Az autó mellékutcákon ment, hogy gyorsabban haladhasson.

– Hogy a hindu gazdag, azt csak az életmódjáról tudjuk. Csekkjei a nyugat-indiai bankra szólnak, de letétje mindössze háromezer font. Nem kevés, de arra még nem ok, hogy Londonban dúsgazdagnak tartsanak valakit. Különben mi a véleménye, Scribe, az olyan hindukról, akik rendkívül vallásosnak mondják magukat, de Buddha megdicsőülésének napján elmennek a Drury Lane Színházba? Viszont a mohamedán Ramadan ünnepek alatt véletlenül kirándulnak egy hétre Párizsba, de semmiféle repülő- vagy hajótársaság utasai között nem szerepelnek? Úgy néz ki, mintha a mi hindunk mohamedán lenne. Horgas orra sem dravida jellegű. Inkább az almoráviai hódítókkal összekeveredett kananita, zsidó-arab leszármazottaknál láttam ezt a jellegzetes arcélt. És ha egy mohamedán arab buddhista hindu költőnek adja ki magát, aki háromezer font letétjével szeretne maharadzsának látszani, akkor tudnom kell róla, hogy ki látta őt a gyilkosság idején a kávéházban, amely előtt három órán keresztül állt az autója. Megérkeztünk.

A törvényszéki orvostani intézet előtt voltak.

– Vegye le Nyulacskáról a bilincset, és inkább fogja jól – mondta Connor. – Most nem a rablásügyben vezettelek ide, te betörő! Össze foglak hozni egy néhai úrral, és szeretném tudni, hogy láttad-e már valahol, mielőtt jegelték. Ne sápadozz, gazember, inkább szokjál hozzá a gondolathoz, hogy akasztásod után tudni vágyó ifjak fognak okulni itt a szervi elváltozásaidon… Ha el mersz ájulni, összetöröm a csontodat, mit remegsz itt? Ezek csak szolid folyami hullák. Nesze, gyújts rá, te ideges vénkisasszony. Hová vitték azt a tetemet, Scribe? Én magam sem láttam még, és Nyulacska is szeretné megnézni Lothar tanár barátjának porhüvelyét.

Egy kisebb terembe értek, ahol négyszögletű bádogajtók voltak a falban. Scribe kinyitotta az egyiket, és intett az altisztnek, aki a sötét nyílásból hordágyszerű deszkát húzott elő. Ezen feküdt a meggyilkolt Lermontov. Nyulacska döbbenten felkiáltott.

– Tadief! Istenemre, Tadief!

– Sejtettem – mondta a főfelügyelő.

Mielőtt újra leértek volna a kapuhoz, Connor megfogta Nyulacskát a karjánál, és Scribe-nek átadott egy Kodakot a hozzá való magnéziumfény-szerkezettel.

– Majd én fogom ezt a disznót. Legyen szíves Scribe, menjen vissza, és csináljon egy felvételt a halottról.

Tíz perc múlva Scribe újra lent volt a bejáratnál, de Connort egyedül találta.

– Képzelje, az a gazember kirántotta magát a kezemből, és elszaladt. Egy pillanat alatt nyoma veszett.

Scribe mélyen a szemébe nézett felettesének, szomorúan bólintott és nyelt egyet. Azután újra beültek a rendőrségi autóba.

4.

“Ibrahim ben Szinza meghívja önt a Hill Street 9. szám alatt levő Colonial klubba, félemelet 4., ahol hajlandó meghallgatni az érdekeltek üzleti ajánlatát.”

– Ennek örülök – mondta a főkapitány-helyettes-, attól tartottam, hogy a citybeliek a rendőrség háta mögött megállapodnak Szinzával.

– Ez volt a szándékuk – mondta Bodley főtanácsos. – A meghívóhoz úgy jutottam, hogy még idejében egy gyanún felül álló érdekeltet csempésztem az igaziak közé. Ez a nagyon előkelő angol főúr vállalkozott arra, hogy bejusson a bankemberek sorába, akiktől Szinza az adót reméli. Különben ilyen meghívót senkitől sem szerezhettünk volna.

– Le fogunk csapni erre a találkozóra – mondta ambíciósan a főkapitány-helyettes.

– Mi a véleménye, Connor?

– Természetesen le kell csapni rá – felelte. – Túl nagy optimizmussal azért ne nézzünk a fejlemények elé. Lehet, hogy Szinza maga helyett valamelyik emberét küldi tárgyalni. Hiszen senki sem tudja, hogy ez az ember tulajdonképpen hogy néz ki.

– Én is azt hiszem – helyeselt Mackenzie. – Magunk sem tudjuk, hogy kicsoda Szinza. Lehet, hogy ebben az esetben egy fehér bandita használja ezt nevet már régen. De ha maga Szinza is az illető, bizonyára nem bízik annyira üzletfeleinek diszkréciójában, hogy ne számítson rajtaütésre.

– Azt hiszem, leghelyesebb lesz, ha kapitány úr Connor főfelügyelővel irányítja majd ezt a nagyszabású razziát – mondta a főkapitány-helyettes. – Mindenekelőtt a ház és a környékének pontos alaprajzára van szükségünk.

– Tessék – mondták Connor és Mackenzie egyszerre. Elnevették magukat. Két alaprajz feküdt a főkapitány-helyettes asztalán.

– A házban nincsenek magánlakások. Egy emelet irodahelyiség, egy emelet Kingsbow divatszalonja. A félemeleten két lakás üresen áll, és harmadik, a rejtélyes Colonial klub, egyszobás. Az udvari ablaka a Diana Színház művészbejárója előtti részre nyílik, utcai ablaka a Hill Streetre. Az ablak alatt órásüzlet van, ezenkívül csak a kis Margareta Kávéház, négy kirakatablakával – magyarázta Mackenzie. – Hacsak valami titkos kijárás nincs, amit lehetetlennek tartok, akkor innen nem menekülhet az az ember, aki tárgyalni fog a dél-afrikai részvényesek megbízottaival.

– Elsősorban a tanácsos úr három szakasz rendőrrel körülfogja az egész házblokkot – mondta Connor. – Irwing a csoportjával elhelyezkedhetne a művészbejáratnál és az udvari ablak alatt, néhány detektív az ajtóhoz vezető lépcsőházi folyosót szállja meg. Scribe-bel majd őrizzük az utcai ablakot és ön Mackenzie, ha szintén jónak látja, megpróbál bejutni a találkozáshoz.

– All right.

NEGYEDIK fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

7 − egy =