Dráma a dzsungelben
A televényes föld alacsonyra vert párájának fojtó, füstszerű nyújtódzásában folytatták útjukat. Piros virágú oleanderek, őskaktuszok, kávécserjék és dús mimózasövények pompáztak a szívós, zöld iszapban. De mindenütt síri magányosság, halálos csend. Ez az őserdő mocsara. A levegő és a víz mérgezett. Fojtó, kék ködön keresztül, ibolyaszínűen borong a nap, és roppant hevétől izzik, forr az olajosnak tetsző sárréteg. Állat nem jár ide inni, madarat nem látni. Csak nagy, fekete vízikígyók siklottak néha, és a bambukfák bolyos, keménypapírszerű levelei furcsa zörejjel mozdultak meg az áthaladó kis karaván felett. Élelmiszerkészletük fogytán. Akárhogyan is osszák be: hat ember számára kevés. Az öszvéreket is kíméletesen kellett használni, ami meghosszabbította az utat. Órákig nem szóltak semmit, és ha mégis beszéltek, csak rövid, ingerült szavakat váltottak. Ehető vad errefelé nincs, és hiába is lenne, mert puskát, töltényt, mint felesleges terhet, régen eldobtak. Pedig a legelső bennszülött faluban sok élelmet és pénzt kaphattak volna érte. A mocsár egyre puhább és süppedékesebb lett alattuk. Több méter magas, sziklás ösvényen vezetett tovább az út. Itt történt a katasztrófa. Az egyik öszvér hirtelen megbotlott valami kőben, és rövid, halálos, sikoltó nyerítés után, másodpercek alatt eltűnt a hínárban.
Dermedten álltak meg. Thillmannban volt annyi lélekjelenlét, hogy a másik rémült öszvért megragadja a zablájánál. Nem mertek egymásra nézni. Valamennyien lebámultak a gyűrűző iszapra, mintha csodát várnának a halálos mélységtől, hogy esetleg visszaadja az öszvért. Azután kisimultak a gyűrűk. Percekig álltak így. Rastignac váratlanul egész nyugodtan szólalt meg:
– Itt most már lefelé vezet az út. Elsősorban menjünk a sziklákról sík helyre.
Csüggedten haladtak vagy félórát, míg újra leértek a mocsár járható folytatására. – Megállni! – parancsolta Rastignac. Mindnyájan érezték, hogy most valami ijesztő fog történni. – Idehallgassatok! Csak öt embernek van öszvére, és hatan vagyunk. Ha egyikünk itt marad, akkor talán az élelmiszer is elég lesz a többinek. Sorsot fogunk húzni. Aki veszt, az megpróbál innen visszajutni Fort Lamybe, vagy végez magával. Tudtok más megoldást?
– Nem – mondta Thillmann. Mikor az öszvér leesett, magával rántott egy embert is a mélybe. Hoffer nem szólt semmit, de a félelemtől szinte elájult. Tyckler egykedvűen húzta meg az egyik öszvér hasa alatt a szíjat. Lothar egy lapos kövön ült, és valamit rajzolt a sárba, hallotta, amit beszéltek, de jóformán meg sem értette. Horn nyugodt volt, tudta: ennek így kell lenni. Felírták mind a hat nevet egy papírra, betették a kepibe, aztán odavitték a távolabb ülő Lotharhoz, hogy ő döntse el a sorshúzást. A saját nevét húzta ki a kalapból. Csend volt. A tanár felállt, és révetegen ment néhány lépést. Ujjaival párszor végigszaladt kócos hajfürtjei között. Horn elfordult. Iszonyatos volt az egész, mint valami rossz álom. Felébredni! Felébredni! Hoffer, aki szinte beleőrült a másodpercekbe, amíg a tanár kihúzta a cédulát, az egyik öszvér mellett állt, görcsösen magához ölelte az állat fejét, közben sírt. Thillmann, Rastignac és Tyckler a földet nézték. Lothar a mellette álló öszvérről levett egy ásót. Megemelte, nézegette, azután összeszorított szájjal odament a háttal álló Holmhoz, és fejbe ütötte. Ha lett volna némi ereje, megöli a fiút, de a gyönge ütés csak a bőrt szakította fel. Horn megfordult. Rajta is úrrá lett a caffard. Nem itt a mocsárban! Nem maradni itt egyedül! Belevágott a tanár arcába, hogy az hanyatt zuhant, azután felragadott egy követ, és nekiugrott.
A következő pillanatban Lothar bizonyára szétlapult fejjel maradt volna ott, de Rastignac, akinél a caffard Horn elleni régi gyűlöletét és a tanár iránti szeretetét két egyforma értékű szenvedéllyé fokozta, gáncsot vetett, hogy a diák felbukott a kővel együtt. Hoffer tébolya az igazság felé hajolt, és közbe akarta vetni magát.
– Mit akar attól a fiútól? Miért őt bántják?! – de mielőtt elérhette volna a küzdőket, Thillmann visszalódította az öszvérhez:
– Lapulj, vagy megdöglessz!
Horn sem volt már a gyenge újonc, ezt Rastignac az első ökölcsapás után érezte. Foggal, körömmel, ököllel, hörögve és marcangolva verekedtek. Végkimerültségük kiegyenlítette a Rastignac javára előnyösebb erőviszonyt, és a szívós kis német átkapta a gorilla nyakát, derekával lökött egyet rajta, miközben a könyökhajlásába préselt fejet lerántotta; Rastignac, a testének hossztengelye körül megfordulva, háromlépésnyire repült, és mikor fel akart állni, olyan rúgás érte orrán, száján, hogy ájultan fekve maradt. A német fiú eltorzult arccal, lihegve nézett körül. Rastignac nem mozdult. Most hátulról, mikor már a küzdelem után mint győztes állt ott, ugyanazzal a kővel, amit ő ejtett el, tébolyult sikollyal Lothar csapta fejbe. A kő súlya kevés erővel is szörnyű ütésre volt képes. Horn nem rogyott le. Vérző fejjel ugyan, de elkapta Lothar nyakát. Most a biztos helyzeteket kedvelő, alattomos Thillmann ökle csapott le rá, és miközben elvakultan tántorgott, a favágó nyugodtan még kétszer főbe sújtotta. Csak most zuhant le Horn eszméletlenül. Ugyanekkor Rastignac feltápászkodott. Szótlanul nézték egymást Thillmann-nal. Azután a favágó elismerően bólogatott:
– Ez a fiú vitte volna valamire.
Rastignac szétzúzott arcát tapogatta, és odanézett a cafatokra tépett ruhájú, mozdulatlan Hornra, akinek csendesen szivárgott a vér a fejéből.
– Gyerünk – mondta.
NYOLCADIK fejezet—>>>