Szökés
1.
– Most – mondta Rastignac. Thillmann bólintott. A harminc embert Rawson útnak indította a közeli francia helyőrség, Fort Lamy felé. Ez volt az alkalom! Mire összeállítják az elveszettek listáját, mire kiderülhet, hogy őket csata után látták, ami nem jelenti azt, hogy az őserdőben nem pusztulhattak el útközben, vagy sebek miatt, addig olyan egérutat nyernek, amire ritkán van lehetőség.
Másnap ahelyett, hogy észak felé indultak volna a többiekkel, estig jókora utat tettek meg délnek. A támadás színhelyén egyszerűen kifosztották az escadronjuk konyhaszekereit, miután az angol őrök nemigen törődtek azzal, hogy mit csinálnak a légionisták saját holmijukkal. A meneküléshez szükséges, elengedhetetlen feltétel ezen a vidéken minden ember számára egy öszvér. Három öszvér volt a légionisták kocsijánál, hármat Rastignac egyszerűen elkötött az angoloktól. Útirány csak egy volt: elérni bármi áron a Szanga folyót, amely a Tuburi mocsarakon túl esik útjukba, ha állandóan dél felé mennek. A Szanga sebes áramlással folyik bele a Kongóba, mintegy kétszáz kilométerre Brazzaville felett. A Szangán egyszerűen leúsztatnak, csónakon vagy tutajjal a Kongóig, és a Kongón egy nap alatt Brazaville-ben vannak, ahol azután meg sem állnak: egyenesen Matadiig sodortatják magukat, és a belga Kongón biztonságban vannak. Az út legnehezebb szakasza az első volt: eljutni a mocsáron és az őserdőn keresztül, egy körülbelül kétszáz kilométeres útszakaszon, a Szangához. Viszont aránylag ritka kedvező alkalom volt ahhoz képest, hogy egyébként a Szaharából vagy Észak-Afrika rendőri és katonai hálózatán keresztül szokták a szökés lehetetlen módját megkísérelni. Ha barátságtalan bennszülöttek vagy Szinza emberei kezébe kerülnek, akkor még különlegesen csúnya véget is érhetnek.
2.
Egyikük sem mondta ki, de valamennyien tudták már a szörnyűséges valót: eltévedtek. Az ösvény valahol véget ért, és az elefántcsapás, amit a katonai térkép jelzett, csak nem tűnt fel sehol. Olyan helyeken jártak, ahol ember talán még sohasem fordult meg. Egy egész szakasz utász munkáját végezték el, hogy öszvért és málhát ne kelljen elhagyniok az őserdőben. Rohamkéssel, puskaaggyal törtek utat a szívós ősbozótban, karvastagságú léggyökereken át, és az őserdő örökös árnya dacára, elviselhetetlen volt a hőség. Több lábnyi mélységű növényi és állati maradványokból képződött guano ontotta magából dúsan a bomlásból megújuló életet, termeszek, élősdiek és csúszómászók tömegét. Lihegve, némán, méterenként küzdötték előre magukat anélkül, hogy csak sejtették is volna az irányt. Levegő után kapkodtak, ruhájukat letépte, testüket összevérezte a töméntelen háncs és tüske, minden lépésnél száz karom húzta vissza őket, mintha egy roppant polippal viaskodnának. Lotharral alig volt bajuk. A csendes őrület tünetei mutatkoztak rajta. Néha összevissza fecsegett, kacagott, ősz tincsei csapzottan lógtak a homlokára, és érzéketlenül ment. Annál több vesződés volt az öszvérekkel, pedig ezekre vigyázni kellett, mert akármelyik állat kidőlése egy ember menthetetlen vesztét is jelentette. Innen gyalog senki nem juthatott el élelmiszer- és ivóvízkészletével együtt a Szanga folyóig. Hihetetlenül szenvedtek a piócáktól. Lábszárvédőjük alatt undok nyüzsgést éreztek, a cipőfűző közeiből fityegtek ki imbolyogva a duzzadt, sötét testek. Ehhez még hozzájárult, hogy Lothar semmit sem segített, a gyönge, puha Hoffer pedig alig valamit. Délután megeredt az eső, de a meleg egy fokkal sem csökkent, és a zuhogó langyos víz alacsonyabbra verte a párákat, amelyek így még sűrűbbek és nehezebbek, mert megtelnek a humusz fojtó szagával. Az óriási páfrányok és vastag, hatalmas kininlevelek mint élő esőcsatornák öntötték rájuk a vizet. A süvöltő orkánban liánok és léggyökerek csapkodtak, elszabadult gépszíj módra. Iránytű és térkép segítségével igyekeztek meghatározni helyzetüket, mert csak arra vigyáztak, hogy lehetőleg délnyugati irányban haladjanak. Estére elértek egy elefántcsapást, de hogy ez a keresett út lenne, azt csak nagy optimizmussal hihették volna. És egyszer csak, valami csodával határos módon, hirtelen kibukkantak a vadonból. Minden átmenet nélkül megszűnt a rengeteg, és ott álltak egy dombháton. Parkszerűen elszórt bozótok, ritkás paratölgyek és kaktuszok fedték a vidéket. A kandeláberszerű majomkenyérfák egy sűrűbb csoportja körül végre megpihentek, kicsapták az öszvéreket legelni, és újra a térkép fölé görnyedtek, halálos kimerültséggel. Valamennyien ingerlékenyek voltak, nőies hisztériában vonaglott az idegrendszerük. Horn egyszer csak leült, és elkezdett levelet írni Lysnek. Hoffer ezen kacagott, amit a diák kikért magának, és a szóváltás hevében már-már revolvert rántott. Ettől Lothart váratlanul sírógörcs lepte meg. Rastignac káromkodott.
– Még itt is firkálsz, mint valami hülye? Te alattomos kölyök!
– Csak gyere, ha belém akarsz kötni! – kiáltotta Horn. – Még tartozom neked a bemutatkozásodért.
Thillmann közbevetette magát, de nem sok jóindulattal Horn iránt, inkább a maradék józanságának engedelmeskedve.
– Ha kitör rajtatok a caffard, valamennyien itt pusztulunk. Menjünk tovább, arra a tisztásra, onnan többet látunk. Lehet, hogy már közel vagyunk a célhoz – bíztatta őket Tyckler.
Most már ráülhettek az öszvérekre, ami kissé visszaadta az erejüket. A tisztás után szelíd lejtő következett, amely hágóvá szűkült, és bozótos sztyeppben folytatódott. Az egész vidék úgy lejtett, mintha távolabb folyó völgyét képezné. Jobbra, beláthatatlan messzeségben, hatalmas erdőség terült el, csupa faóriás, de valahogy nem olyan sűrű és bozótos, mint a dzsungel. Thillmann meglepetten kiáltott fel. Azután hosszan nézett a messzelátóján, majd ámultan suttogta:
– Mahagóni… Istenemre, mahagóni!… – A többiek kissé értetlenül nézték a favágót. – Olyan kincs van itt előttünk, olyan mérhetetlen vagyon, amilyenről fogalmatok sincs!
Társai mérsékelt lelkesedéssel vették tudomásul ezt a kétes értékű szerencsét. Egy jó gázlót, rendes utat nagyobb örömmel fogadtak volna, de Thillmann mintegy szuggeráltan meredt a beláthatatlanba húzódó erdőségre.
– Sok pénz kell hozzá… Nagyon sok pénz. Szép csatornát vágni innen a legközelebbi mellékfolyóig, ahonnan leúszna a fa Kongóhoz, és ott arannyá válna. Az erdő ontaná a milliókat…
A legdrágább, téglavörös, fényes, puha Toona Serrata és a sok óriási Yarrah, amilyent eddig csak Ausztráliában leltek, mozdulatlanul meredt rájuk a hegynek húzódó erdőség felől.
Hajnalra elérték a Tuburi mocsarat. Innen még pontosan százharminc kilométernyi útjuk volt a folyóig.
HETEDIK fejezet—>>>