Ibrahim ben Szinza földjén
1.
A rácsos kapunál újra találkoztak. Sötéten néztek össze, mint akik egymás szemében kutatnak valamiféle válasz után, de most sem szóltak. Szépen csatlakoztak, és mentek visszafelé. A sarkon Hoffer is közéjük állt. Késő éjszaka volt, a hold már nem világított, sűrű trópusi sötét ülte meg a tájat. A mező végén csőszkalyiba állt. Ide mentek be. Azután csörrent valami, és egy zseblámpa fénye tükrözve verődött vissza a platináról.
– Milliomosok vagyunk – mondta rekedten Hoffer.
– Röviden, fiúk – szólt Thillmann valami furcsa hidegséggel a hangjában.
– A platina a miénk, de lehet, hogy már egy hét múlva valahol a sivatagban kutyagolunk, és milliomos még nem fordult fel olyan nyomorultul, amilyen halál miránk vár. A platinát hét egyforma részre osztjuk, mert egy rész megilleti Lys Rouge-t is. De ezt Lys Rouge csak akkor kapja meg, ha mi megszöktünk, mert most csak egy platinarudat adhatnánk neki, ami jóval több a ráeső résznél. Amíg a légióban vagyunk, nincs más örökösünk, csak mi. Aki meghal, annak a részét a többi örökli. Csak együtt szökhetünk meg. Aki külön menekül, az áruló. Mindegyikünk egy-egy rudat őriz magánál. Ha valamelyiket veszélyeztetett helyre küldik, vagy kénytelen különválni a többiektől, nem viheti magával a platinát. Ha csak egyikünk van biztonságban, akkor az összes rudat ő tartja magánál, amíg a többi visszatér. Aki vét a szabályaink ellen: meghal. Aki egyedül próbál menekülni: meghal. Mindannyian, akik itt vagyunk, kötelezzük magunkat, hogy amelyikünk életben marad, az megbünteti az árulót. Ez a Törvény. – Szétosztotta rudakat. – Most pedig hátra van a nehezebbik rész: a szökés.
– Jól beszéltél, favágó! – szólalt meg egy női hang, és a Vörös Liliom bukkant fel a homályból. – Még csak annyit teszek hozzá, hogy ha a többi mind elpusztul, és egy megszegi a törvényt: én rátalálok. – Valahonnan a ruhája redőjéből egy tőrt vett elő. – Ennek a hegye szarvasvipera mérgével van bekenve.
…Mikor az őrjárat elindult visszafelé, Horn félrehúzta a táncosnőt:
– A vörös kő mögötti üregben két gyermek van elbújva. Mentsd meg őket, Lys. Akarom…
A Vörös Liliom bólintott.
…Hajnalban visszatért az őrjárat Guelizbe, és Rastignac jelentette az őrmesternek, hogy az éjszaka folyamán nem történt semmi különös.
2.
Most már bizonyos volt, hogy másnap indulnak. A légió szokásai szerint hivatalosan nem jutott a katonák tudomására a mars ideje, csak a sorakozóra szólító trombita útján, de az ilyesmi kiszivárog az őrmestertől a kantinosnén keresztül a legénységig: holnap éjjel alarm lesz, és a leváltott helyőrség elindul…
Ez a legrészletesebb információ: elindul. Hová? Merre? Szaharába, Indokínába, Madagaszkárba, Kongóba? Ezt csak a kapitány tudja és talán a jó Isten. De nem mindegy? Olyan helyre, ahol kellemes élni, semmi esetre sem mennek. Szahara, Indokína, egykutya – mondta Tadief, aki cári rangját; a “colonelt”, csak mint gúnynevet kapta vissza a légióban. Nem vitte többre közlegénynél. A légió becsületrendjét ugyan megkapta az egykori cári gárda tisztje, de az előléptetéssel csak úgy volt, mint Rastignac és Thillmann: több alkalommal követett el függelemsértést feletteseivel szemben, ezért nem lehetett altiszt. De hát az embernek, különösen a sivatagban, ha a meleg és az egyhangúság kissé megviselte az idegeit, hamarabb fejébe megy a vér, és mondjuk, gyomorba rúgja a pimasz breton káplárt, aki azt képzeli, hogy neki mindent lehet. Pedig Tadief igazán finom ember volt: Túlzottan modoroskodott, mindenkivel rendkívül udvariasan beszélt, de ha, mondjuk, valaki abba a tévedésbe esett, hogy holmi nyegle, puha fickóval van dolga, az keservesen megbánta. Tadief a moszkvai úri társaság hangját használta, de ennek dacára félelmetes öklei voltak, és az ördögtől sem ijedt meg. Voltak olyan bogarai, hogy például képes volt ütközet előtt is megborotválkozni, és úgy beszélt a kantin pincérnőjével, mint a szmolinszki kormányzóság grófnéjával, de kinek nem voltak bogarai a légióban?
Együtt mentek el Lotharral az utolsó délutáni szabadságra. A tanár megkedvelte az európai műveltségű colonelt. Kerülte társait az emlékezetes éjszaka óta. Az elhagyott kunyhó volt az utolsó hely, ahol nyugodtan beszélhettek tettükről, másról pedig nem tudtak volna beszélni, így inkább elkerülték egymást. Véletlen volt, hogy mégis találkoztak, mert a “colonel” abba a templomszerű, kerek helyiségbe vezette Lothart, ahol a Vörös Liliom is táncolt. Rastignac, Tyckler és Thillmann együtt voltak itt. Később Horn is betért. A hangulat nem volt kedélyes, mint máskor. Az egész arab negyed különösen nyugtalan volt. Egy köztiszteletben álló béna, vén arabot, akit mindenki jól ismert, szétroncsolt fejjel találtak délben a Kutubia mecset előtt. Vérével írták köréje az aszfaltra a félelmetes szót: thar! A béna arabot Darudonnak hívták, és sokszor elvonszolta magát a kávéházig, ahol a Vörös Liliom ennivalót vagy pénzt adott neki. Lys Rouge sem táncolt annyi kedvvel, mint máskor. Szeme ijedten pillantott olykor a bejáratra.
– Csak akkor látja az ember, hogy arab, ha nagyon figyelmesen nézi – mondta a colonel. – Inkább a pillantásában van valami keleti és a mozdulataiban. A bőrét akármilyen párizsi nő megirigyelhetné.
– De idegesebb, mint máskor – mondta Tyckler. – Micsoda művésznő! A legkomolyabb európai színpadokon sikere lenne. Csak ne volnék katona! Az utolsó fityingemért turnéra vinném. Dőlne a pénz. Mert ez a nő Amerikába való! A Broadwayre!
Horn nem szólt bele a társalgásba. Ideges volt. Többet ivott, mint máskor. Később egy másik asztalhoz ült le a Vörös Liliommal.
– Megtaláltad a két gyereket? – kérdezte a nőtől.
– Elvittem őket valakihez, aki ismeri a tevehajcsárt. Azt a bizonyosat…Ibn Razutot!
– Ostobaság volt! Éppen attól az embertől kell őrizkednünk. Hol vannak a gyerekek?
– A Mellah felé vezető út elágazásánál egy zöldségkofa lakik, nála hagytam őket, és elküldtem, hogy értesítse Ibn Razutot. Itt jön!
Egy arab nő jött az asztalukhoz.
– Liliom! Gyere azonnal a gyerekekért! Nem találom azt a tevehajcsárt, és nem akarom ott tartani őket magamnál. Bajom lehet miattuk. Azt sem tudom, kicsodák. Ha nem viszed el onnan, kiteszem őket éjszakára a mezőkre.
Alkonyodott. Közelgett az idő, midőn Medina kapuit lezárják. Lys Rouge felállt, és indulni készült.
– Nem engedlek egyedül! – mondta Horn.
– Itt maradsz! Engem mindenki szeret ezen a környéken semmi bajom sem lehet. Veled csúnyán elbánnak, ha kapuzárás után itt vagy.
Mielőtt Horn felelhetett volna, kisurrant az ajtón. A diák azonban nem tudott megnyugodni. Borzasztó félelem nehezedett rá, szörnyű balsejtelem. Látta, hogy bajtársai fizetnek, nemsokára vissza kell menni. Félrehívta a tanárt:
– Idehallgasson, tanár úr, nem mondhatom meg, miről van szó. Gyorsan kell megértenie: ha nem jövök ide vissza, mire elhangzik a kapuzáró ágyúlövés, keresse meg a legelső őrjáratot, és küldje őket a Mellah felé elágazó úthoz. – Választ sem várt, és kisietett a helyiségből. A sarkon látta eltűnni Vörös Liliomot a kofával. Szinte futva igyekezett a nyomukba. Vályogkalyibák és fatörzsek mögé bújva, ötvenlépésnyi távolságból követte őket.
Sötétedett. Lothar tanácstalanul állt a kávéház ajtajában. Már megszólalt a takarodó kürtje is, és csak várt, hogy Horn visszajön. Az utca elnéptelenedett, lomha bennszülött árnyak tűntek fel itt, is ott is. Sandán nézegették az ácsorgó légionistát, Lothar kissé rosszul érezte magát. Azután eldörrent Gueliz ágyúja! Most csukják be Medina kapuit. Gyorsan elindult. Hol lehet az őrjárat? Horn bizonyára veszélyben van. Távolabb a Quartier Réservé szabálytalan sziklakoloncokból felhalmozott falai látszottak. Most jutott eszébe, hogy oda mindig küldenek patrult. Sietett. Arabok, akik egy fal mellett állottak eddig, hirtelen körülfogták.
– Elkéstél fickó! – kiáltotta az egyik, és leütötte a sapkáját. A tanár kirántotta rohamkését. Kemény tárggyal a tarkójára ütöttek, hogy előrebukott. A lábak között gyorsan kisiklott, és felugrott a földről. Futni kezdett. Nem üldözték. Nevetést hallott maga mögött. Futott, futott. Hirtelen beleütközött valakibe: az őrjárat vezetője volt.
– Nem hallottad a takarodót, részeg disznó? – recsegte a káplár.
– A Mellah felé vezető úton… – lihegte – megtámadtak egy légionistát a századomból… Horn…
– Futólépés! …Már látszottak a szőlőhegyek a városon kívül. A két nő sietett.
– Reggelig csak magadnál tarthatnád őket! – mondta a Vörös Liliom.
– Egy percig sem! Nem akarom, hogy meggyűljön a bajom miattuk. – Feltűnt előttük a forduló, ahol a kofa kunyhója állt. Lys Rouge megtorpant. Mintha egy burnusz villant volna meg az egyik bokornál. Vagy tévedett?
– Siess, asszonyom! Éjszaka lesz!
– Ott, mintha a kunyhód mellett…
Közvetlen közelből egy arab pattant fel, és megragadta a karját. Mintha a földből jönnének elő, négy-öt burnuszos arab ugrott elő az út árkából. Az egyik durva kézzel megragadta a karját, Lys nagyot sikoltva kirántotta magát, és visszafelé futott. Az átmenet nélkül leszálló trópusi éj hirtelen homályba borult a tájra. Hallotta maga mögött a futólépéseket. Nyomban elérik. Most azonban szemben vele, egy fa mögül, gyors egymásutánban három lövés hangzott el, és a táncosnő mögött egy nehéz test bukott a fölre. Horn! Ő lőtt a fa mögül! Nem érte volna el a fát, de a fiú kiugrott eléje, és berántotta a karjánál fogva először a fa mögé, azután megindult vele futva a mezőn át! Lövés dörrent mögöttük.
– Hasra! – kiáltotta Horn, és lerántotta a földre. Golyók füttyentek felettük. Megtöltötte újra a revolverét, és egymás után négy lövést adott le. Azután, a pillanatnyi szünetet kihasználva, sebesen oldalt futott, merőlegesen eltérve az eddigi iránytól, hogy a sötétség oltalma alatt elmeneküljön. Lys minden erejével védekezett a rosszullét ellen. Horn ujjai úgy szorították a karját, hogy szeretett volna felsikoltani. A burnuszos árnyak kutatva jártak ide-oda az éjszakai mezőn. Csak elmosódott körvonalak látszottak. A menekülők ismét ott voltak, ahol az út a város felé fordult. Most! Meg kell kockáztatni! Hirtelen felemelkedtek az árokból, kiugrottak az útra, és futni kezdtek. Sűrű lábdobogás hallatszott mögöttük. Beértek a Medinába levezető piszkos sikátorok egyikébe. Hosszú, vén házak, sötét ablakok meredtek rájuk a keskeny utca két oldalán. A letiport földbe benyomódott nagy kavicsdarabok helyettesítették az úttestet, és az afrikai éjszaka fullasztóan párás, forró és fojtó volt. Ha szembe jönnek, egyszerre csak kettő tud a szűk utca torkolatán nyomukba érni. Talán feltarthatja őket, mint egy szorosban. Lys már ájultan feküdt a földön, Horn megpróbálta félkarjával felemelni, s jobbjával leadta az első két lövést. Az egyik arab, nagyon zuhanva, előregurult az úton, a másik visszahúzódott. A légionista fedezéket keresett. Magával hurcolta Lyst egy kőciszterna mögé, amelybe esővizet gyűjtöttek. Az utca néma és kihalt maradt. Itt nyugodtan megölhettek bárkit, különösen légionistát, az itt lakó csőcseléknek minden oka megvolt rá, hogy távol tartsa magát mások csetepatéitól. Az arabok sűrűn tüzeltek, és sok golyó koppant a víztartályon. Takarékoskodva a lőszerrel, Horn is viszonozta a lövéseket, hogy távol tartsa őket az utca bejáratától. Érezte azonban, hogy ez csak percekre sikerülhet. Persze, Ibn Razut! Őrültség volt, amit a Vörös Liliom tett. Egy golyó horzsolta a kezét, melyben a revolvert tartotta. Az utca két oldalán már lopakodtak előre az árnyak. Itt a vég! Elhullott társaikat fedezékül használva, nyomultak előre az arabok. Ütemes lépések döngtek most Horn mögött. Éles hang hallatszott: “Halt! Fix!… En joue… feu!”
Horn feje felett sortűz ropogott el, és amelyik élve maradt a támadó arabok közül, az eszeveszett futásban keresett menedéket.
Megmenekültek!
3.
A hatalmas lapályon egyetlen fűszál sem élhetett. A század a csaknem víztelen Ghidi síkságon menetelt, amely a Magas-Atlasz nyugati lábánál kezdődik, és mintegy ezer kilométernyire dél felé nyúlik, ahol óriási mocsárrá változik, mielőtt az Atlanti-óceán partjánál bevégződne. A kopár talaj kérges-salétromos felületbe görcsösödött meg az ősi lehűlés idején, és nem terem meg rajta más, mint néhol a szegényes alfafű meg bogáncs. Tíz hónapon át egyetlen csepp víz sem hull erre a vidékre, és a hatvan Celsius állandó pokla méteres repedéseket feszít a föld testén. Az enyészet csöndje borul a végtelen sík sztyeppére, mely mint egy roppant kazán feneke, megsokszorozva ontja vissza a ráhulló perzselő sugarakat. A halálos puszta egyhangúságát csak a hőségtől, szomjúságtól megveszett hiénák és sakálok sikoltozva vágtató kis csoportja töri meg néha. Délnyugat-Afrika felé itt vezet keresztül a légió útja.
Lothar a végkimerüléssel küzdött. Horn nagyon szenvedett, de állta az utat. A német katonai erények nála sem vallottak szégyent. Lefogyott, de megerősödött. A diák lassan férfivá edződött. Rastignac lecsatolta Lothar ásóját, elvette a kulacsát. Ilyen menetelésnél a legcsekélyebb teher is kimondhatatlanul súlyosnak tűnik. Thillmann a százhúsz élest vette át. Közben ügyesen eltakarták a tanárt, hogy a sor mentén végigjáró altiszt ne vegye észre ezt az alapjában véve tilos machinációt. A puskát nem tudták átvenni. A súlyos Lebelből kettőt ki vállalna? Lothar így is megint erőre kapott átmenetileg. És Hoffer? Az elsőosztályú fülkéhez szokott Hoffer vajon hogy bírta az utat? Különös módon, az orvosi depós szekérhez volt beosztva, mint gyógyszerész. A menetben két öreg gyógyszerész bandukolt félholtan, és mégis Hoffer ült az árnyékos szekér mélyén, kötszerek és fiolák között, és pikétet játszott az ezredorvossal. Nem valami jól bírta az utat, többször panaszkodott a pokoli hőség és az elviselhetetlen menetelés miatt, úgyhogy dr. Marvel végül hűsítő labdacsokat utalt ki számára. Később még arra is engedélyt kért, hogy levethesse a zubbonyát, és miután a törzsorvosnak csodálatos szerencséje volt a játékban, sőt Hoffer, éppen mikor ezt a kedvezést kérte, hogy, hogy nem, négy ászt osztott le, tehát a doktor megengedte, hogy levegye a kabátját. Az oldalfegyvert eddig még fel sem vette, és a százhúsz éles töltényt egy ládába csomagolta, a steril vattával és jóddal együtt.
Lotharnak ismét habzott a szája. Félig önkívületi állapotban, hirtelen ledobta a puskáját, és úgy ment tovább, mint egy alvajáró.
Most mi lesz?
Az a Tadief nevű légionista, akit Colonelnak csúfoltak, mert valamikor ezredes volt, és Wrangel leveretése után került a légióba, megrázta Lothart, és a fegyverre mutatott. De az csak ment. Még lehajolni is képtelenség. Ki emelne fel ezen a halálos túrán egy súlyos fegyvert? És ha felemeli, mit kezdjen vele? Rastignac és Thillmann összenéztek. Azután Horn lehajolt, és a saját vállára dobta Lothar puskáját. Senki se szólt. A szájak felhasadtak a szárazságtól. Az ivóvízét már mindenki elhasználta, csak annyi volt a kulacsokban, amennyit a főzéshez kell beszolgáltatni. Az egyetlen lehetőség a felfrissülésre az volt, hogy félóránként megnedvesítették a zsebkendőt néhány cseppnyi vízzel, azután megdörzsölték vele a szájpadlást és a gégefőt. Horn a biztos haláltól, de legalábbis egy év kényszermunkától mentette meg Lothart. Tántorogva, kínban vonszolta magát a két puskával. Senki sem merte vállalni a terhét. Azután már másképen néztek a kis Hornra, mikor ez a tizenkilenc éves diák, este hét órára, az escadronnal együtt, vállán a két puskával megérkezett Namasz-Rumbába!
4.
Az oázisban három teljes napot pihentek. Lothar nem köszönte meg Hornnak szavakkal, amit tett. Nem is lehetett ezt szavakkal megköszönni. Kezet szorított vele, és ránézett, de a szemében azzal furcsa csillogással, ami a légióban csak egy szerencsétlen lateiner tekintetében jelenhet meg, mert nagyon közeli vonatkozásban áll azzal, amit általában könnynek neveznek.
Innen a Csád-tóig már könnyebb terepen át vezetett az út. Nehézséggel csak azon a rövid szakaszon kellett megküzdeni, amely a Szahara kelet felé húzódó nagy, szélmarta horpadásán, az úgynevezett déli defláción keresztül érintkezett az Egyenlítő Afrikával. Most már az is kiszivárgott, valószínűleg Hofferen keresztül, hogy útjuk célja a Kongó. Elérkezett a tizenkettedik óra, amelyben Ibrahim ben Szinzával le kell számolni. Szinza tíz éve használta ki azt a körülményt hogy a Kongó választóvizeinek környéke különböző államok határterületivel érintkezik. Irgalmatlan rabszolgahajcsár volt, adószedő kiküldötteit jobban respektálták a francia, angol vagy belga tartományi főnököknél, büntető expedíciói leírhatatlanul kegyetlenek voltak, keze a londoni Cityig ért el, mert titokban adófizetői közé tartoztak a gumi-, elefántcsont- és fatrösztök, amelyek Leopoldville-ben csekkszámlát nyitottak a Kongó koronázatlan királyának. Szinza ereje abban állt, hogy ha egyik tartományban megszorították, és már-már bekerítették, akkor valamelyik hegyi ösvényen vagy mellékfolyón át a szomszéd tartományba menekült, és a sarkában levő francia katonaságnak előbb a párizsi követ útján a bruxelles-i gyarmatügyi államtitkártól kellett volna írásbeli engedélyt kérni, hogy a rablót belga területen is üldözhessék. A belgák elől angol területre szökött, és ha ott szorongatták, ismét francia Kamerunban bukkant fel. Ez a rabló engedélyeket adott ki és vont be, állítólag többször évente megfordult Európában is, ilyenkor szmokingot hordott és bankigazgatókkal barátkozott. Azt is rebesgették, hogy a helyi polgári hatóságok Kongó vidékén Szinza vesztegetési pénzeiből nyaralókat építenek. Tíz éven keresztül tartott Szinza félhivatalos uralkodása. Ezalatt szükség is volt rá, mert az állam nem hajthatott ezrével rabszolgákat az ipartelepekre, amire viszont a tőkéseknek volt szükségük. Most azonban Bruxelles-ben, Párizsban és Londonban egyaránt torkig lettek Szinzával. Különösen, mióta hathatósabb munkavédelmi törvények megszüntették azt az állapotot, hogy rabszolgák egészségtelen blokkházakba zsúfolva, ócska gyöngyökért és rongyokért robotoljanak. Szinzára nem volt szükség, le kellett építeni a kiadás rovatból, és így tíz év múlva végre rájöttek arra a kézenfekvő ötletre, hogy három állam katonasága egyszerre is üldözheti a banditát, és akkor nem folytathatja tovább ezt a “hol az olló” játékot. Az angol, francia és belga katonai hatóságok közös terv alapján láttak hozzá, hogy a rablót és több száz főből álló hordáját megsemmisítsék. Az angol hatóságok ötezer frank jutalmat tűztek ki Szinza kézre kerítőjének, és statáriumot hirdettek mindenkire, aki élelmet, rejtekhelyet ad a rablónak vagy embereinek.
Ezt mind Hoffertől tudták meg, aki különben is igyekezett előnyös helyzetét társai számára is kihasználni, és mire eljutottak a Csád-tóig, a jód és vatta mellett körülbelül ezer darab éles töltényt szállított, amivel nagyon megkönnyítette barátai sorsát.
Táborozáskor együtt voltak úgy, mint mindig, de a platináról sosem esett szó. Csak a szökésről beszéltek. Volt már térképük, iránytűjük, amiket mind Hoffer szerzett a raktárból, ahonnan mellékesen a tiszteknek kijáró cigarettafajtákkal is ellátta társait. A három veterán: Rastignac, Tyckler és Thillmann nagyon óvatosak voltak a különböző tervekkel szemben. Horn legszívesebben az ifjúsági olvasmányokból vett részletek alapján szólt hozzá az ügyhöz, Hoffer azon a véleményen volt, hogy meg kell vesztegetni néhány altisztet, vagy kártya közben leitatja a törzsorvost, és magához veszi az okmányait és ruháit. Az öreg bakák azonban ismerték Afrikát, és szerintük egy szerencsés alkalmat kell kivárni. Azután Tyckler német dalokat énekelt, vagy klasszikusokat adott elő, és előadásait általában Lothar felé fordulva fejezte be:
– Mi, művelt emberek, mint ön meg én, a sivatagban sem tagadjuk meg kultúránkat.
Horn, Lothar segítségével, francia nyelvű leveleket írt Lys Rouge-nak, aki Marakeschben várta a fejleményeket. Leveleit először impúrumban írta, azután Lothar átjavította, és akkor Horn újra leírta tisztán. A legfárasztóbb menetelések után is megírta gondosan kétszer a levelet, mikor Lotharnak még az is kínszenvedést okozott, hogy átolvassa őket. De azért nagyon lelkiismeretesen végezte a javítást.
Egy angol századdal egyesülve folytatták az üldözést.
…Rawson őrnagy, az angol szapőrök vezetője, Sebastian kapitánnyal együtt ült a sátrában.
– Most próbáljunk egyszerűen portyázni. Sajnos, úgy látom, hogy az előre megállapított terveket valahogy megtudja a gazember. Őt ugyan nem fogjuk megtalálni, de valahol csak ráakadunk a zsiványaira.
– Nekünk azonban Szinza kell!
– Szinzát pedig dobszóval nem fogják meg. Szerintem csak egy módja van a sikernek: ha valaki egyedül indul neki, és valami gyanútlan helyzetben hozzáférkőzhet a rablóhoz. Talán a saját emberei közül valamelyik bitang, a kitűzött jutalomért… – Egy mozdulatot tett a tenyerével a torka irányában, amivel jelezte, hogy mit kellene annak a bitangnak Szinzával csinálni. Rawson őrnagy az angol titkosszolgálat egyik legértékesebb embere volt. Az angolok most is bíztak benne, hogy elbánik Szinzával. És Rawson meg is találta a célravezető eszközt. Pásztorokat bérelt fel, papokat vesztegetett meg, hogy így “magánúton” jusson Szinza fejéhez. Saját eszközével közelítette meg. Korrupcióval, árulókkal húzta egyre szűkebbre a hurkot körülötte. Meg is mondta őszintén a feletteseinek, hogy az üldöző expedícióban nem nagyon bízik. A bekövetkező katasztrófa őt igazolta.
Sebastian kapitány előrement a bantu négerek földjére portyázni. Megállapodtak Rawsonnal, hogy egy kört írnak le, és a mangbatu erdők kezdetén találkozik a két század. A Tuburi mocsárba már az utászokkal együtt hatolnak be. Maga a bantu föld is kissé mocsaras, de a forró égövi őserdőben nincs süppedékes tőzeglap, inkább a papiruszbozótok és az áttörhetetlen hidrofilis kúszóhálózat jelzi az ingoványt. A tájék, az emberek, az éghajlat, az egész környezet némán, ellenségesen, halálosan fogta körül a kis francia csapatot, amely az egyetlen keskeny ösvényen haladt. Ez itt valamikor Lundaország volt, a leghatalmasabb fejedelemnek, Muata Javónak birodalma, és Afrika területén sehol sem gyűlölik olyan babonás irtózattal, olyan fanatikus vérszomjúsággal az európait, mint itt, az Ubangi-Sári őserdőben, ahol a bantuk, a nyamnyamok és a törpe pigmeusok, hullamérgekkel preparált nyilaik hegyén, a láthatatlan, gyorsan ölő végzetet tartják készen, minden cserje, minden kőrakás mögött. És ezek a bennszülöttek függetlenségüket, viszonylagos biztonságukat Szinzának köszönhették, ezért minden faluban harcra kész tábort organizáltak.
Lotharon a caffard jelei kezdtek mutatkozni. A caffard a titokzatos, ismeretlen téboly, amely a sivatagban és az őserdőben százával pusztítja a légionistákat. Melankóliával kezdődik, ami napokig, esetleg hetekig tart, azután ámokfutásban tör ki, hogy társai kénytelenek agyonverni a szerencsétlent. Ha sikerül megkötözni a beteget, csak a kínjait hosszabbítják vele, mert agy- vagy tüdővérzésben múlik ki, órákon belül. A gyógyulás egyetlen lehetősége: gyors környezetváltozás, valami, ami az őserdők vagy a sivatag egyhangúságát megtöri. Sokszor éppen egy véres ütközet oldja fel a kezdődő caffardot, szóval, mindegy, hogy mi, csak szűnjön a csend, az egyhangúság, az órák és események azonossága, fojtó melegben, lélektelen gyaloglásban. Lothar sárga halántékain kopoltyúszerűen mozogtak a csontocskák, nem mosakodott, néha magában motyogott, és a szeme pillanatokig üresen meredt arra, aki szólt hozzá. A terebélyes, dús lombú fák izzadó bőrlevelein, halálos nagy csöndben, láthatatlan fantomok nehezedtek a föld penészszagú páráiból a katonák kedélyére. Ez az izzó, nedves, mozdulatlan levegő, az ismeretlen veszély lidércnyomásos ómenjével rosszabb volt, mint a csontokat kikezdő reuma, vagy a láz, amely kivétel nélkül minden embert borzongatott, és a sok kinin, amitől állandó, láthatatlan kis harangok csilingeltek az agyban.
Valaki kizuhant a sorból. Azután még egy zuhanás. Honnan jöttek a nyilak? Senki sem tudta. Vaktában tűz alá vették a szemközti bozótokat. Igen! Sikerült! Néhány pigmeus iramodott futva lefelé a csapáson. Végre! Végre valami, ami megbontja a bakancsok örökös, egyforma, tipró zaját. Vadul özönlöttek le a dombról, a jól látszó kis néger falu felé. Látszólag elhagyott kunyhók álltak ott. Valószínűleg a kapitány sem volt idegeinek teljes ura. Nem hagyott utóvédet, nem küldött járőrt, rohamot vezényelt a falu ellen. Keskeny ösvényen haladtak eddig, néhol azon is puskaaggyal kellett szétverni a rotangindákat, léggyökereket. Kétoldalt a járhatatlan ősrengeteg vad sűrűje szegélyezte az utat. Csak a pigmeus falunál szélesedett ki gömbölyű tisztássá az ösvény. A kapitánynak tudnia kellett volna, hogy ha ezen a helyen meglepetés éri, egyetlen embere sem menekül élve. Ötven lépésnyire a néger falutól, a látszólag kihalt kunyhók mélyéből, irtózatos tüzet nyitottak. És nem bennszülött nyíllal, hanem jó, modern puskákkal, amelyekhez néhány gépfegyver is járult. Az első sortűz nyílt terepen, készületlenül érte a katonákat, úgyhogy egyharmad részük nyomban elhullott. De ez végleg eloszlatta a caffardot, és zűrzavar helyett a legnagyobb rendet és nyugalmat idézte elő. Pillanatok alatt, amennyire a szűk terepen lehetett, fedezéket kerestek. Az escadron vége szép rendben megkezdte a visszavonulást, és a Lebel puskák nem maradtak adósok a válasszal. Meg is úszták volna az egészet a sortűz áldozataival, ha nem következik be a második meglepetés, amellyel betelt a végzetük: az ösvény emelkedésén, ahol lejöttek, két rögtönzött gépfegyverállás mögül, hátulról is tűz alá vették őket. Be voltak kerítve, a visszavonulás elvágva, és kétoldalt a járhatatlan őserdő, ahová, ha be is tudnak hatolni, a biztos halál vár rájuk. A golyók jóformán minden talpalatnyi helyét elárasztották a kis ösvénynek. Az egyetlen lehető pozíció néhány kidőlt fatörzs mögött, az ösvény mentén kínálkozott. De meddig? Ha a veszett tüzelés eléggé legyöngítette állományukat, vagy elfogy a portyázásra vitt, kevés muníció, egyszerűen lemészárolják őket. Az utat már most is kék kepik tarkították sűrűn, és csak innen látszott, hány halottat veszítettek percek alatt. A kapitány beszüntette a tüzelést, hogy takarékoskodjanak a munícióval. Régi légionista taktika szerint néhányan, köztük Tadief is, a “colonel”, a golyózáporban halott bajtársaik közé kúsztak, lecsatolták róluk a tölténytáskát, és az állásuk mögé dobták. Most kiderült, hogy a bennszülöttek csak csalétkül szolgáltak. A falu felől megindult Szinza arab és néger hordárjának egy osztaga. Meg lehetett ismerni őket jellegzetes vörös turbánjukról és fehér burnuszukról. Azt hitték, elfogyott a katonák muníciója. Vagy százötven méternyire engedték őket. A kapitány érdeklődve figyelt a messzelátóján, s amikor már elég közel jöttek, hátraszólt: “En joue…Feu!” Tűz! Rohamléptekkel menekültek vissza a banditák, és most már mint dérfoltok, néhány fehér burnusz is ottmaradt a szép zöld adarfűben. A tüzelés egy percre sem szűnt meg mindkét oldalról. A kapitány, aki állandóan kinézett látcsövével, átlőtt fejjel terült el. A káplár felemelte. “Fini” – motyogta a tiszt furcsa mosollyal, és meghalt. A káplár is rábukott, és tarkójából dőlt a vér. Fentről, a hátuk mögött, most már három gépfegyver szólt, és valahol az őserdő fái közül is lőttek rájuk. Mint rangelső, az őrmester volt a parancsnok. A “colonel” nyugodtan belecsavart egy cigarettát hosszú szipkájába, finom, keskeny ujjaival még meg is nyomogatta, hogy jól szeleljen, rágyújtott, és odament az őrmesterhez:
– Mondja, mon sergeant, igazán azt hiszi, hogy szebb halál nincs, mint itt agyonpufogtatni magunkat? Non du nom un pétard!… Akkor már inkább essünk el egy szép rohamban. Nem gondolja?
– Mond valamit. Készek vagytok?
Szuronyt szegezve megindultak. A németek átkarolták egymás vállát. Lothar ment középen, és az eszeveszett golyózáporban harsányan énekeltek:
In der Heimat, in der Heimat Gibt’s ein wieder, wieder, wieder Wiedersehen…
Egy westfáliai fiú kibukott közülük. Ez nem volt harc. Néhány bátor embert kivégeztek lesből. Illetve, mégsem mindet. Talán harmincan lehettek még, mikor a falu közepéből hirtelen porfelhő csapott fel, dörrenés remegtette meg a földet, és szilánkokra szakadt kunyhók röpködtek a levegőben. Azután még egy és még egy, Rawson őrnagy szapőrjei érkeztek meg, és mivel nem tudtak elég gyorsan közeledni, egy vízmosásban megszólaltatták a kis hegyi ágyút. Három lövéssel kidobták a falu védőit állásukból. Az angol gyalogosok hátba kapták a dombon felállított gépfegyver körüli csoportot, ezek szétiramodtak mindenfelé az őserdőben. A légionisták kis csapata hatalmas ordítással rohanta meg a falut, és a szanaszét menekülő rablókat, pigmeusokat öldökölték. Ez már nem volt emberi, nem volt semmi harci jellege. Itt harminc megdühödött, marcona ember ölt, kegyetlen elkeseredésében, halott bajtársai miatt. Ilyen harcokról nem szoktak megemlékezni a légió krónikái.
De Ibrahim ben Szinza ismét láthatatlan maradt!
HATODIK fejezet—>>>