Lear király halála
1.
Bodley főtanácsos befejezte a jegyzőkönyvet:
– Ezek szerint méltóságod férje nem hamis okirat alapján adta el a részvényt, hanem az ön szabályszerű közjegyzői meghatalmazás birtokában, amit más ügyből kifolyólag kért.
– Úgy van – mondta Waldenegg báróné. – Ő az év nagy részét Dél-Afrikában tölti, és azt írta, hogy küldjek meghatalmazást számára, mert részvényeinkre kölcsönt akar felvenni, hogy egy kínálkozó előnyös ingatlanvásárlást lebonyolíthasson.
– Tisztában van ugyebár, méltóságod, hogy erre a levélre okvetlenül szükség van, ha bizonyítani akarjuk a csalást. Szíveskedjék a jegyzőkönyvet aláírni, és a levelet eljuttatni hozzám – fejezte be Boley.
– A levelet még ma behozom – mondta a bárónő. – Nyomós gyanúokom van a tettestársakra nézve is, de ezt csak akkor közlöm, ha a “Majoritas” konszern főrészvényeseit megismerem.
Miután a bárónő elment, Bodley átsietett a főkapitány-helyetteshez. Még semmit sem tudott a történtekről. Felettesénél valóságos harctéri helyzetet talált. Nyolc-tíz ember nyüzsgött, vitatkozott, Mackenzie keze be volt kötve, Scribe porosan, szakadt ruhában magyarázott.
– Mi történt? – kérdezte Bodley.
– Kezünkbe volt a fickó, megbilincselve. És jóformán a teljes rendőrlegénység asszisztenciája mellett szabadult meg! – kiáltotta a főkapitány helyettes. – Példátlan.
– Katasztrófa, sir – mondta Scribe siralmasan. – A rendőrségi autó nagy sebességgel nekiszaladt a kőkockáknak a Tottenham Court Roadnál, ahol az úttestet javítják. Itt vagy tizenöt ember, mintha útburkoló munkások lennének, látszólag segítségünkre siettek, még két hatalmas autó is ügyesen odacsúszott, ebben a kavarodásban több rendőrt leütöttek, és megszöktették a gazembert. Jóformán valamennyien megsebesültünk már a karambolnál.
– És a sofőr? – kérdezte Gallon.
– Az ő embere volt – mondta Connor, aki most lépett be. – O’Brient, a rendőr sofőrt, már jóval előbb, a lépcsőházban hasba szúrták. A kórházban van. Rendőrruhás gazember ült helyette a volánhoz.
– Senki sem hibás – mondta Mackenzie -, olyan zseniális előrelátással volt kidolgozva minden. Ez a fickó az összes eshetőségre elkészült.
– Dacára annak, hogy arab és gazember, mégsem ő Szinza – mondta Connor. – Lehet, hogy a főembere, de kétségtelen, hogy mikor Dél-Afrikából Szinza legszörnyűbb gazságát jelentették, akkor ez az álhindu már itt ült Londonban.
– A további nyomozás érdekében – mondta Mackenzie, és felemelkedett helyéről-, be kell most már önöket is avatnom abba, amit eddig mint szigorúan bizalmas információt igyekeztem elhallgatni. Ibrahim ben Szinza, kedves uraim, nyolc éve halott. Akkoriban olyan nagy zavargások lángoltak fel a Kongó vidékén, hogy a hatóságok nem akarták a kedélyeket egy népszerű rablóvezér halálhírével még jobban felizgatni, tehát eltitkolták. Később pedig örültek, hogy elaludt az ügy.
– Magam is utánanéztem ennek a gyarmatügyi minisztériumban – mondta Connor. – Ezért hozom más ügyekkel kapcsolatba Szinzát. Például Hoffer és a temzei halott gyilkosával.
– Nekem is tetszik ez a nyom – mondta Mackenzie. – Aki először tudta meg, hogy Szinzát megölték, az nagyon értékes adat birtokába jutott, és könnyen felhasználhatja ezt a saját céljaira.
– És ki ölte meg? – kérdezte Bodley.
– Egy szökött francia idegenlégionárius – felelte Connor.
– Ugyanaz, aki alaposan gyanúsítható három gyilkossággal: Lothar tanár zsarolója, egy bizonyos Horn nevezetű – fűzte hozzá Mackenzie. – Az eddigi nyomázás eredményeképpen leszögezhetem – fejezte be -, hogy ez a rendkívüli erejű és ügyességű, mindenre elszánt ember azonos a keresett Szinzával, és jelenleg itt tartózkodik Londonban.
– És tudja ön, Connor, hogy milyen fegyverrel öl? – kérdezte eleve kárörvendezve Gallon tanácsos.
– Hogyne – mondta Connor -, francia gyalogsági szuronnyal – és kiment.
2.
Connor belekarolt Hertába, és közelebb vonta magához.
– Már a rendőrség is tudja a maga értesülését, és elfogadtuk feltevésnek, hogy Szinza tulajdonképpen azonos édesapja zsarolójával. Meggyőződésem szerint a maga vallomása alapján közelebb jutnánk a kérdés megoldásához.
– Egyszer még meg fog engem érteni… Nem beszélhetek. – A férfi vállára hajtotta a fejét és sírt. – Higgye el, csak magának tudnék elmondani mindent őszintén.
Connor és a lány között egyre szorosabbá szövődött a kapcsolat. Tisztában voltak ezzel a gyorsan fejlődő, rendkívüli érzéssel, s nem is védekeztek ellene.
– Nézze, ha az tartja vissza, hogy közölnie kellene olyan dolgokat, amelyek az apját nem valami jó színben állítják be abból az időből, mikor a légióban volt…
– Nem… ne, ne, kérem ne beszéljen erről.
– Legalább azt mondja meg, mit akart Tadieftől, és milyen szerepe volt az ügyben ennek a szerencsétlen orosznak.
– Magam akartam kinyomozni valamit… Tudtam, hogy Londonban van néhány légionista. És ez a Tadief véletlenül együtt szolgált az apámmal. És az apám azért vette oda, mert állandóan félt. Valami testőrfélének szerződtette, és a kedélyére is jól hatott az orosz. Különben igazi gárdatiszt volt. Colonelnak csúfolták a légióban.
– És mit kért tőle akkor, ott a Horned Owl klubban?
– Akkor még nem tudtam mindent… és kérem, hogy mondja el az apám múltját.
Connor megsimogatta a síró lányt, és elgondolkodott.
– Nem kérdezek többet, pedig fontos lenne. Nyugodjon meg, Herta: már nem tart soká, és minden rendbe jön.
A lány átkarolta a nyakát, és odahajtotta a fejét a férfi vállára. – Minden reményem magában van – suttogta.
Irwing és Scribe visszaérkeztek a főkapitány-helyetteshez.
– Tegnap este beszéltünk a színigazgatóval, Tycklernek hívják. Nagy vagyona volt, az egészet színházra költötte. Ez a legutóbbi keleti darabot a hindu költő finanszírozta. A Margareta Kávéház is a színházbérlethez tartozik. Tyckler azt állítja, hogy nem tudott a páholy titkos kijárójáról. Furcsa, bolondos ember. Valószínűleg alkoholista is. Nehezen lélegzik beszéd közben, és sokszor nyúl a szívéhez. Mikor kimentünk hozzá, éppen maszkírozta magát. Fellépni nem szokott. A titkárától tudtuk meg, hogy délelőttönként bezárkózik az irodájába, és régebbi parádés szerepeit játssza, egyedül. Német származású, és színész volt.
– Ez a sok arab statiszta, az átjáró, amelyről állítólag nem tudott, előttem gyanússá teszik – mondta Irwing.
– Meg kellene tudni a múltját – szólt a főkapitány-helyettes.
– Megtörtént, sír – jelentette Connor. – Tyckler Németországban bűncselekményt követett el, amely már elévült. Katonai írásokat hamisított magának, és egy köpenicki tréfával nagy összeget sikkasztott. Csalásért és okirat-hamisításért körözték, beállt a légióba, és ugyanannál a negyedik századnál szolgált, amelynél Lothar, Rastignac és keresett Horn.
– Megint a légió! Érthetetlen! Ezt az embert azonnal le kell tartóztatni! – kiáltotta izgatottan a főkapitány-helyettes. – Azt hiszem, kapitány úr, ez az ön véleménye is, nem?
– Okunk van rá – mondta Mackenzie. – Kis házkutatást is tartunk majd. Kérek egy végzést, Mr. Scribe-et és Mr. Irwinget magammal viszem. Okulva a múltkorin, egy szakasz rendőrt is kérek.
3.
– Ilyenkor bezárkózik az irodájába, és komédiázik – mondta Irwing. – Hová parancsolja a legénységet, kapitány úr?
– Az összes kijáratokhoz és a lépcsőházba.
Irwing elment utasítani a legénységet. Az igazgatói irodának volt egy kijárása az öltözőfolyosóra is. Scribe mindenesetre onnan indult el. Mackenzie kopogott az ajtón, és benyitott.
A detektívek és a rendőrök döbbenten sereglettek össze. Tyckler a szoba padlóján feküdt, hosszú, ősz szakállal, vörös palástban, parókája és királyi koronája elgurult, két kezét szétcsapta, és melléből, bal oldalon, egy vékony, francia bajonett markolata állt ki. A gyilkosságot percekkel előbb követhették el. A vén ripacs száján még rezegtek a vörös habfoszlányok, és kiforduló szeme vibrálni látszott, de mire kijöttek a mentők, már halott volt.
HATODIK fejezet—>>>