A Diana Színházban rossz darabot játszanak
1.
– Foglaljon helyet, kisasszony. Most nem a talált tárgyak osztályán beszélgetünk. Itt talán jobban megértjük egymást – mondta Connor -, és nem is szükséges kérdeznie, dohányozzék csak annyit, amennyit akar.
– Köszönöm – mondta Herta, és máris rágyújtott.
– Ön Európa legnagyobb gazemberének malmára hajtja a vizet, ha eltitkol előttem bármit is arról, amit tud. – Nem vették le a tekintetüket egymás arcáról. Belülről mind a ketten tudták, hogy első találkozásuk óta meglepően sokat foglalkoztak egymással gondolatban.
– Amit esetleg eltitkoltam ön előtt, főfelügyelő úr, az nem hiszem, hogy egy család magánügyénél nagyobb jelentőséggel bírna.
– Maga egyetemre jár, Herta, ugye megengedi hogy így szólítsam? Különös tehetséggel foglalkozik orvosi vegyészettel, és bizonyára jól tudja, hogy egy vegyületnek lehetnek olyan tünetei, amelyek laikus számára semmit sem mondanak, amíg ön esetleg ugyanezekből a tünetekből a legfontosabb következtetéseket vonja le. Ezt úgy értem, hogy rendőrségi ügyekben rám nézve lehet döntő fontossága egy olyan körülménynek, amit maga esetleg jelentéktelennek tart.
– Nem tudok semmit sem mondani.
– Nem tudná megmagyarázni, hogyan lett a züllött Tadiefből a világfi Lermontov? Miért hagyta elrabolni szó nélkül a retiküljét?
Herta izgatottan rágta a szája szélét.
– Mindezek olyan családi ügyre vonatkoznak…
– Amelyeket ha továbbra is eltitkol, akkor valamelyik hajdani katonatársa végez az apjával. – Mikor látta, hogy a lány sírva borul az íróasztalra, mögéje ment, és a vállára tette a kezét. – Megígérem önnek, hogy hivatalosan csak azt veszem tudomásul közlendőiből, amire nézve nem kér titoktartást.
– Talán… talán majd egyszer elmondok mindent… de most nem – mondta Herta.
– Komoly bajba keverheti magát így.
– Nem törődöm vele. Különben sincs joga engem idecitálni, és kérdéseket feltenni!
– Gondolja? – mondta Connor csendesen. – Gondolja, hogy mint rendőr-főfelügyelő nem kérdezhetném meg, hogy mit keresett ön a gyilkosság éjjelén Lermontov szobájában, miért kutatta át az áldozat bőröndjét?
Herta megkapaszkodott a szék támlájában. Azután elszántan mondta:
– Kérdezze meg, és tartóztasson le!
– Legyen nyugodt – mondta a detektív változatlan szelídséggel. – Ha majd megkérdezem, akkor le is fogom tartóztatni.
2.
A gyűlésen Lindsay elnökölt. Ott volt Lothar is, nagyon megviselten, összetörten, Rastignac, szép arab feleségével, báró Waldeneggné, aki férjével együtt a részvények egyötödének birtokában volt, és ő jelent meg a gyűlésen, mivel a báró Dél-Afrikában volt. Ezenkívül még négy-öt kisebb részvényes, a vállalat ügyésze, ügyvezető igazgatója.
– …Igazgatói állásomról lemondok, és részvényeimet szívesen bocsátanám a társaság rendelkezésére – fejezte be Lothar rövid felszólalását.
– Nagyon sajnálatosnak tartanám ezt, a mai árfolyamok mellett – mondta Lindsay lord, – viszont magasabban nem vehetjük át.
– Elhatároztam – állott fel Rastignac -, hogy a társulat által felajánlott összeg dupláját fogom Lothar barátomnak folyósítani. – Többen tapsoltak.
– A tárgysorozat befejezése után visszatérünk tanár úr ajánlatára. Addig az ügyvezető igazgató úr kiszámíthatja a pakett értékét. A szabályok értelmében bejelentem, hogy báró Waldenegg vezérigazgató, neje őméltósága és saját nevében, részvényeit a “Majoritas” konszernnek eladta. – Izgatott moraj támadt.
A bárónő, idősebb, de még mindig nagyon szép asszony, csodálkozva emelkedett fel a helyéről.
– Ez valami tévedés lesz… – mondta zavartan.
– Itt van az eladásról szóló szerződés, a férj nevére szóló szabályszerű közjegyzői meghatalmazással. Vagy ez nem a méltóságos asszony aláírása? – mondta Lindsay, és eléje tartotta a lapot.
A bárónő figyelmesen megnézte, egy pillanatig úgy látszott, hogy elájul, azután mégis erőt vett magán.
– De… de… az én aláírásom – mondta, azután gyorsan távozott. Nagy csend támadt. Senki sem értette a jelenetet. Váratlanul az ügyész emelkedett szólásra.
– Fel kell olvasnom, a további megbeszélés előtt, a pénzügyminiszter legújabb rendeletét, amelyet éppen most vettem át a titkáromtól. A rendelet értelmében semmiféle dél-afrikai részvény árfolyamát a további intézkedésig a tőzsdén nem jegyzik, az ilyen részvényeket eladni és venni tilos, mert a mai naptól kezdődően, a megszüntető rendelet napjáig, ezek az adásvételek jogérvényesnek nem tekintetnek. Így, sajnos, sem az Afrika Mahagóni Társaság, sem Rastignac úr, Lothar vezérigazgató részvényeit nem vásárolhatja meg.
– Ez a rendelet a közgyűlés minden további határozatát illuzórikussá teszi, tehát az ülést befejezem – mondta Lindsay. – Van valakinek kifogása ellene?… Viszontlátásra.
A gyűlés résztvevői izgatottan tárgyalták az eseményeket.
…Waldenegg báróné még aznap bement a rendőrségre, és fondorlatos csalás címén feljelentést tett saját férje ellen, aki Dél-Afrikában tartózkodik.
3.
– Az embereim elfoglalták a kijelölt helyüket – jelentette Scribe.
– Jól van, Scribe – mondta Connor. – Maga velem jön. Mi volna a véleménye, ha beülnénk a Margareta Bárba egy whiskyre? Kezd nagyon meleg lenni.
– Bocsánat, sir – mondta ijedten a felügyelő. – Ön azt vállalta, hogy velem együtt az utcai ablaknál intézkedik, arra az esetre, ha itt próbálna szökni a bandita.
– Fütyülök rá! Ha találkozni akar velem az a gazember, jöjjön be a bárba. Előre, Scribe, a vendégem ma.
Scribe lelke mélyéig meg volt rendülve ekkora kötelességmulasztástól, de képtelen volt Connornak ellentmondani. Ugyanígy követte volna, ha főnöke a Temze fenekére hívja meg koktélpartira.
Alig ültek néhány percig, Herta lépett hozzájuk.
– Zavarom? – kérdezte Connort.
– Mindig örülök, ha láthatom – mondta a főfelügyelő őszintén.
– Láttam, ahogy megérkeztek az imént… Azt is tudom, miért jöttek. És meglepett, hogy nyugodtan beültek a kávéházba.
– Engem is – mondta Scribe.
– Természetesen – szólt Connor, miközben felhígította kissé a whiskyjét – a tanár úr is kapott meghívót.
– Igen. De nem jön el… Mr. Connor, kötelességem közölni önnel, hogy egy barátunk, aki a gyarmati hadseregben volt tiszt, azt állítja, hogy Szinzát tíz év előtt megölte egy Horn nevű francia légionista.
– Igazán? – kérdezte a főfelügyelő közönyösen.
– Én azt hiszem, hogy ez a légionista szerepel most mint Szinza! Mr. Connor, nem tudná elfogni azt a gazembert? Hiszen magáról csodákat mesélnek.
– Miért érdekli Szinza? – kérdezte Connor. – Hiszen az apját nem ez a rabló fenyegeti. Vagy igen? Úgy látom, Scribe, maga diétán van. Ott áll a pohara, és nem iszik.
– Tudom, miért ilyen flegmatikus, mert büntetni akar, amiért nem vagyok őszinte magához. Ne ítéljen meg hamisan. Mióta először találkoztunk, csak öntől remélek segítséget.
– Akkor miért nem mondott el mindent őszintén?
– Nem lehet – mondta a lány, zokogással küszködve. – Ne kérdezze… Nem lehet.
Connor megsajnálta, és megsimogatta az asztalra boruló lány fejét: – Bízzék bennem, Herta. Közel vagyok a ügy befejezéséhez.
– De miért ül itt akkor? Miért nem próbálja elfogni a gazembert!
– Nem mondhatok mást, mint hogy bízzék bennem. Semmit sem szeretnék jobban, mint megváltani magát a szenvedéstől. – A lány melegen szorította meg a kezét, és sokáig nézett Connor nyugodt, komoly szemeibe.
– Magam is attól tartok, hogy nem a nekünk való poszton vagyunk – mondta Scribe.
– Komolyan azt hiszi? – kérdezte őszinte érdeklődéssel Connor. – Én nem sok eredményt várok a mai naptól. Különben is, említettem magának a múltkor, hogy ez a kávéház megérdemel némi figyelmet. Tegnap is itt voltam. Előzőleg megnéztem a Diana Színház műsorát. Pokolian unalmas darab, és már nyolcvanadszor adják. Nem érdekes? Előadás után idejöttem egy whiskyt meginni. Ez a kávéház tulajdonképpen a színház büféje. Meg akartam nézni azt a páholyt, ahol a mi hindu barátunk ült azon az éjjelen. Az ott szemben a négyes. Én inkább foglalkozom ezzel az üggyel, mint Szinza elfogatásával.
– De miért kellett ma újra idejönnie? – kérdezte Scribe.
– Mert kitűnő volt a whisky, Scribe. Kóstolja csak meg. A darab rossz, de a whisky jó.
4.
Nyolc főrészvényes volt együtt. Némán, izgatottan várták a rablóvezért. Nem beszéltek egymással egy szót sem. Pontban nyolc órakor kinyílt az előszobából vezető ajtó, ahol, úgy látszik, a bandita rejtőzött, és mindenki csodálkozására egy lefátyolozott arcú arab jelent meg. Nemzeti viseletben: turbánban, burnuszban, fehér gyolcsruhában. Tompa, fojtott hangon szólt:
– A tárgyalás egy percig tarthat. Másfél milliót akartam kérni. Önök közül azonban valaki értesítette a rendőrséget. Ezek után ultimátumszerűen közlöm, hogy évi kétmillió fontot követelek, amit huszonnégy órán belül megszavazhatnak. Ha nem, úgy Dél-Afrikában olyan katasztrófasorozat veszi kezdetét, amelyhez képest az eddigi semmiség volt. – A burnusz szétnyílt és két töltött revolver meredt a társaságra: – Elmehetnek!
…Ebben a pillanatban kitört a pánik! Nagy robajjal beszakadt az előszobaajtó, ugyanekkor az arab a benyomult rendőrök felé két lövést adott le.
Férfisikoly… a lámpa csörömpölve lehullott… Szinza, a mezzaninablakon keresztül, repülésszerű ugrással vetette magát az udvar túlsó oldalán levő színház művészbejárójához. Mackenzie itt számított rá, de a detektív közvetlenül az ablak alatt állt, s így feje felett a menekülő arabruhás ember elérte a művészbejárót. A kapitány lövése azonban eltalálhatta, mert egy tizedmásodpercre megtántorodott, azután mégis beugrott a folyosóról nyíló vasajtón, amely a színpadra vezetett. Mindenütt rendőrsípok fütyültek. A nézőtérről, az oldalajtókról, a színpad bejárója felől egyszerre nyomultak be a rendőrök a színházba. Burnuszos ember itt nem menekülhetett…
Ekkor azonban nevetséges meglepetés történt. A színpad, a folyosó zsúfolva volt burnuszos emberekkel. Nyolcvan arabruhás, turbános statiszta szerepelt a Kalifa Éjszakája című revüben. A lövöldözés pánikot idézett elő, sikoltozás, rohanás, és mindenütt arab, megszámlálhatatlan sok arabruhás, barnára festett ember szaladgált összevissza. Öt perc alatt negyven marcona arabot ütöttek le, bilincseltek meg és tartóztattak le a rendőrök. A színházat nem hagyhatta el senki. Egyenként igazoltattak mindenkit. Az eredmény szinte reménytelennek látszott. A rabló éppúgy lehetett kifestett fehér, mint bármelyik statiszta. Történetesen a statiszták között nyolc igazi arab is volt, szegény egyetemi hallgatók.
A lövöldözés és ordítás zaja mindenkit kicsalt a Margareta Bárból, csak Connor keverte nyugodtan a whiskyjét. Scribe úgy izgett-mozgott, mint aki hangyabolyon ül, és Herta zsebkendőjét szorította a szájára. A robajszerű lárma nem akart szűnni. Gallon tanácsos nézett be a bárba:
– Connor! Ön itt ül?
– Talán történt valami a posztomon? Az utcai ablak alatt állva sem tehetnék semmit. A főkapitány-helyettes letörten intézkedett, hogy a kordont vissza kell vonni. Nem lehet ilyen sokadalmat órákig ideggörcsben feltartóztatni, Mackenzie lihegve jött. Megsebesült a tumultusban, és a kezét kötözte egy zsebkendővel, fogával húzva meg a bogot.
– Igyon, kapitány, a Margareta Bárban egy whiskyt – mondta Gallon némi gúnnyal. – Connor is ezt teszi.
– Ez legalábbis impertinencia! – kiáltott a főkapitány-helyettes.
Mind a hárman bementek a Margareta Bárba.
– Már vártam önöket! – mondta Connor. – Engedjék meg, hogy letartóztassam a tettest. Mikor ezt mondta, már a négyes számú páholy függönyénél állt. Most revolvert húzott, és elrántotta a függönyt.
– Bemutatom önöknek a mai színházi est rendezőjét, aki, mellékfoglalkozására nézve, Lermontov gyilkosa. Ne mozduljon, Naladna, mert én nem viccből hordok pisztolyt.
A hindu költő ott ült a páholyban, és mellette még megtalálták az arab ruhadarabokat is, amelyeket csak itt dobott le sebtiben. Sebesült vállát kötözte.
– Gyerünk, Scribe, vasalja meg. Ugye mondtam magának, hogy tegnap láttam ezt a rossz darabot és az ügyes páholyt. A hátsó falán kijár egy deszka, és a páholyfolyosóhoz vezet. Itt ment ki, a színházon keresztül, Lermontovot megölni, mialatt az autó, mint hűséges alibi három óráig várt kint. Azután a színházon át újra visszaült a páholyba, fizetett és hazament. Talált valamit, Mackenzie?
A kapitány ugyanis Naladna zsebeit kutatta át.
– Egy nagy automata pisztolyt és két kis ismétlő van nála. Szívből gratulálok magának, Connor!
– Én is – mondta savanyú arccal a főkapitány-helyettes.
ÖTÖDIK fejezet—>>>