A második
1.
Scribe felügyelő a folyóparti lebujokban próbálta megtalálni a Nyulacskát. Az, hogy két napja hiába keresi, már igazolta előtte, hogy jó nyomon jár. Nyulacska szereti a lebujokat, vidám, könnyelmű fiú, és ha sehol sem lehet megtalálni, akkor vaj van a fején. A Paradicsom tulajdonosa szerint lehet, hogy nincs is Londonban, mert napok óta nem látta. Ezt a besurranó tolvajt azért hívták Nyulacskának, mert alacsony termetéhez mérten rendkívül nagy fülei voltak. Ahogy legutóbb Bradford főorvos lakását rabolta ki egy várakozó páciens, nagyon emlékeztetett Nyulacska módszerére. Scribe még elhatározta, hogy átmegy a folyó túlsó partjára, talán a Zöld Boszorkánynál több szerencsével jár.
– Halló, Scribe! Jobb whiskyt nem talál Londonban, mint ezt?
A folyami rendőrség egyik tisztje, Grantley tért be a lebujba grogot inni. Miután szolgálata idekötötte az alsó rakparthoz, nem volt más választása, ha megszomjazott, mint e lebujok egyike. De nagyon csodálkozott, hogy a citybeli rendőrség gourmand hírében álló felügyelője whiskyt igyon ezen a helyen.
– Mondja, Grantley – mondta a köpcös kis felügyelő, aki minden formaságot gyűlölt, még a köszönést is. – Nyulacskát nem látta?
– Hogy a fenébe ne. Tavaly én fogtam el szaharincsempészésért. Kiszabadult már?
– Kétszer is. Szóval, azóta nem látta. Hm… Akkor átmegyek a túlsó partra is.
– Ha elkísér ide a rakpartőrségre, átviszem a motorossal. Ellenőrző körúton vagyok.
– Nagyszerű! Gyerünk.
Lementek a kerület kikötő kirendeltségéhez. Egy őrmester jött eléjük.
– Van valami újság, Croft? – kérdezte Grantley.
– Semmi, sir. Egy órával ezelőtt holttestet fogtunk ki, értesítettük a sérülési osztályt.
– Nos – fordult Scribe-hez a fogalmazó -, átvigyem a másik partra, a Zöld Boszorkányhoz?
– Várjon, magát nem érdekli a holttest?
– Itt a folyó partján van úgy, hogy kettőt is fognak ki egy éjjel.
– Hm… Öngyilkosságról van szó?
– Úgy látszik. Szabályszerű Temze-hulla, részben felbomlott állapotban, a külső erőszak nyomai nélkül – szólt az őrmester, mint valami látlelet.
– Nem csinálna hatásköri kérdést, Grantley – mondta Scribe -, ha én, city-állománybeli létemre, megtekinteném? Nézze, ha holttest van a közelben, azt nekem látni kell. Épp fordítva van nálam, mint másnál: nem tudok aludni, ha nem láttam.
– Ugyan, Scribe! Micsoda beszéd ez régi barátok között! Akár le is fényképezheti!
A halott a kis faház mellett feküdt, újságpapírral letakarva, Scribe figyelmesen megnézte.
– Mióta szolgál maga, Croft? – mondta az őrmesternek.
– Tizenkét éve.
– Hm… Csodálom, hogy őrmester lett. Nálunk a Cityben az őrmesterek meg tudnak különböztetni egy sétapálcát egy vadgalambtól. Ugyanis körülbelül annyi a különbség a maga halottja és egy vízbefulladt között. Ezt az embert a vízbe dobták, miután már nem élt. A főnököm, Connor főfelügyelő azt szokta mondani, hogy nem lehet senki jó detektív anélkül, hogy rossz orvos ne lenne egyben. – Jól megvizsgálta a halott arcát zseblámpájával. – Nézze meg a szemét, barátom. Nyoma sincs a vérömlésnek, amit fulladás esetén látni. Az arca egyáltalán nincs elszíneződve, és a mellkasa sehogyan sem emlékeztet vízi holttestre.
– Mégsem látok külsérelmi nyomot – mondta Grantley.
– Maga szerint a külsérelmi nyom ott kezdődik, ha az áldozat fejét lakatos veri szét? Honnan tudja, hogy nem itattak vele arzént, nem törték el a gerincét? Egyáltalán, megnézték már tüzetesebben a tetemet? Azt hiszem, nem lesz jelentés belőle, ha citybeli ember kigombolja a kabátját ennek a halottnak. Connor meg szokta engedni még azt is, hogy letartóztassanak embereket nálunk.
– A parti rendőrség nem ismeri a központ és a City piszkolódásait. Tegyen, Scribe, amit jónak lát, csak fel ne boncolja, amíg a bizottság nem jött ki – mondta Grantley.
A köpcös felügyelő nehézkesen letérdelt a halott mellé jól vasalt nadrágjában, szép, barna felöltőjében a sárba és kigombolta a halott kabátját. Néhány másodpercig valamennyien csendben, mozdulatlanul meredtek a tetemre. Azután Scribe begombolta a halott kabátját, felállt és izgatott, de hivatalosan határozott hangon mondta:
– Az ügy a Cityre tartozik, mert összefüggésben áll egy igen nagy bűnténnyel, amelynek kiderítésére szabad kezet kaptunk a belügyminisztériumtól. Azonnal telefonálok Connor főfelügyelőnek. Addig senki sem nyúlhat a halotthoz.
2.
Connor reflektorfényben nézte meg a halottat. Kabátja alatt szúrás nyoma látszott, amely valami vékony eszköztől, valószínűleg tőrtől származott. Korát nem lehetett meghatározni. Átnézték a zsebeit, de sem tárgyat, sem írást nem találtak nála. A szúrásnak kimeneti nyílása is volt, hátul a lapocka alatt.
– Nézze, Scribe – mondta Connor -, érdekes ez a zseb. Ruhája, fehérneműje már eléggé szétfoszlott az áldozatnak, de azt hiszem, intelligensebb polgárember lehetett. Itt, a felső zsebnél, nézze ezt a két-három fakó helyet. Olyan ember volt, aki állandóan töltőtollat és csavaros ceruzát hordhatott itt, és az irón vagy a töltőtoll biztosítócsatja alatt kissé kikopott a szövet. Csavargó, napszámos nem hord magával töltőtollat.
Együtt mentek vissza Scribe-bel a rendőrségi autón.
– A hullaházban holnap, boncolás előtt, még egyszer alaposan megnézem. Intézkedjék, hogy a halott ruháját hozzák be hozzám. Jelen leszek a boncolásnál is. Hol tegyem le?
– Most már a kapitányságnál, főfelügyelő úr. Egy óra múlva kezdődik a szolgálatom.
– Az ördögbe is, Scribe! Ne packázzon az egészségével. Az embernek aludni is kell. – De már újra visszakalandozott gondolatban a gyilkossághoz. – Tudja, Scribe az az érzésem, hogy nehéz ügy előtt állunk. Ez az eset még jobban megerősít abban a feltevésemben, amit a főkapitány-helyettes oly mereven visszautasít: ennek a tőrrel való gyilkolásnak közvetlen köze van a “Nagy Ügyhöz”. Ez a második ilyen halálos szúrás.
– Ne haragudjon, főfelügyelő úr, de én nem látom az összefüggést. Ön általában nagyon szűkszavú ember, örülök, hogy velem sokszor kivételt tesz, és most kérem, magyarázza meg, miért gondolja ezt?
– Elsősorban a gyilkosság módja.
– De hiszen senki sem tudja, hogy milyen fegyverrel ejtik ezeket a keskeny sebeket.
– Gondolja? No jó. Itt vagyunk, Scribe, leszállhat. Viszontlátásra.
3.
Hajnalodott. A piszkos, tejszínű derengésben még egyre szitált az apró szemű eső. Connor a városon kívül lakott egy villában, de mielőtt hazaért volna, kiszólt a sofőrnek, hogy álljon meg, és visszaküldte az autót, hogy gyalog folytassa útját. London nyugati városrészének villanegyede felé a rossz hírű Knightsbridge környékén kellett áthaladnia. A Horned Owl klub ablakai világosak voltak. Miután Connor szükségét érezte, hogy egy csésze erős kávét igyon, nyugodtan becsöngetett a rossz hírű klubba. Nem ijedtek meg tőle az ilyen helyen, mert ritkán fordult elő, hogy vendég minőségében letartóztatott volna valakit. Ilyenkor szemet hunyt, ha kisebb bűnözőket, Londonból kitiltott egyéneket fedezett fel. Még szóba is ereszkedett velük, és úgy tett, mintha nem tudná, hogy az illetőt szívesen látnák a rendőrségen. Connor sokszor engedett futni, szabályellenes módon, kis bűnösöket, ha úgy érezte, hogy nem tisztán aljas indok vitte őket bűnbe. A főfelügyelő orvos volt. A dél-afrikai Johannesburgban végezte az egyetemet, és katonatiszt lett az angol gyarmati hadseregben. Miután leszerelt, belépett a rhodesiai rendőrség idegenellenőrző osztályára. Ezzel tulajdonképpen azt az útját készítették elő, amely rövidesen a Scotland Yardhoz vezette. Mint rendőrfelügyelőt helyezték át arra az osztályra, amelyen a Dél-Afrikában szolgált detektívek teljesítettek szolgálatot, a Londonban működő gyarmati bűnözők hathatósabb üldözése végett. Ő fogta el a nagy “Kymberley” gyémántok rablóit, akiket öt éven keresztül hiába keresett Európa rendőrsége. De rövidesen újabb sikere volt, szintén nem gyarmati ügyben. Amikor a Scotland Yard rendes állományába került, félévi zseniális és roppant erőfeszítéssel megtisztította Londont a legnagyobb kábítószercsempész bandától. Szemében valami szelíd, szomorú jóság ült. Nem volt még öreg, de haja, érdekes módon, a fej közepén, négy ujj széles részen, teljesen ősz volt. Bátorsága és ereje a ponyvaregényhős detektívek mintaképévé tehette volna. Különben hallgatag, kissé melankolikus kedélyű ember volt, finom, csendes és határozott.
Mikor a klubba lépett, már alig néhányan voltak csak együtt, kései fennmaradók. Connor senkivel sem törődött, leült az egyik sarokba, és csendesen itta a feketéjét. Hirtelen figyelmes lett egy nőre, aki nem sokkal távolabb ült, egy idősebb kopott külsejű férfival. Ez a férfi olyan kopott volt, hogy még a nem túlságosan előkelő Horned Owl klubban is feltűnt toprongyosságával. Amellett az arca, a mozdulatai, az egész lénye azt mutatták, hogy finom, művelt ember lehet, bár volt valami markáns és durva is napbarnított arcában. A lány, akivel ült, egészen fiatal volt, nem lehetett több húszévesnél. Nagyon ideges volt, és feltűnően sokat dohányzott. Ha most izgalmában többet is szívott, mint általában, azt máris megállapította Connor, hogy e nőre a legjellemzőbb egy olyan nagyfokú dohányzási szenvedély, ami még férfiaknál is túlzott. Két-háromszor megragadta a férfi kezét, azután sírva is fakadt. Úgy látszik, eredménytelen volt a kísérlete, hogy rávegye valamire a mellette ülőt. Végül izgatottan felugrott és elsietett. A másik ember nyugodtan ülve maradt. A nő közvetlenül Connor asztala előtt haladt el, nagyon feldúlt arccal és kisírt szemmel. A detektívfelügyelő orrcimpái megmozdultak. “A legfinomabb Atkinsont használja” – állapította meg magában. Nagyon drága parfüm, általában a leggazdagabb emberek vásárolják. A nő ruhája finom volt és ízléses, látszott, hogy előkelő szalonban készítették. Hogy kerül ide ez a nő, aki valószínűleg valamelyik gazdag londoni család tagja? Connor utánasietett. Tudta jól, hogy a Knightsbidge környéke ebben az órában nem a legalkalmasabb hely egy jobb társadalmi osztályból való nő számára. Meglepetéssel látta hogy a nő nincs egyedül. Valaki várta a kapuban. Tipikus jassz. Együtt siettek át a Horned Owl klub előtti elhagyott téren, és izgatottan vitatkoztak. Alig értek a sarokra, a csirkefogó erőszakos lett, követelődzött, megragadta durván a nőt, aki rémülten nézett szét, de segítségért kiáltani nem mert. Végül a kis tolvaj mellbe taszította, elragadta retiküljét, és futásnak eredt. A nő kísérletet sem tett, hogy védekezzék, vagy visszaszerezze a holmiját, állva maradt ott, gyorsan rágyújtott egy cigarettára, mert, úgy látszik, az öngyújtóját és a cigarettatárcáját nem a retiküljében, hanem a kabátzsebében hordta. Azután elsietett ellenkező irányba.
A csavargó végigszaladt a tér mentén, és befordult a legközelebbi mellékutcában. Itt azonban valahonnan egy hatalmas nyakszirtcsapással megragadták a gallérját.
– Hoppla! Állj csak meg, Nyulacska! Hová olyan sürgősen kora reggel! – mondta Connor barátságosan, de úgy fogta a kezébe került nyakat, mintha a marka acélesztergapad lenne.
– A fene egye meg! Ez az én formám! Mikor a legártatlanabb vagyok, éppen akkor futok neki a főfelügyelő úrnak.
– Csakugyan olyan ártatlan vagy? Ezt a futást egészségügyi testmozgásnak tekintsem?
– Új kalapom van. Tetszik látni, hogy új kalapom van, és nem szeretném, ha megázna.
– Látom, hogy új kalapod van. Szürke nyúlszőr, fekete szalaggal. Hm… Ilyenről olvastam a leltárban, amit a főorvostól rabolt holmikról vettek fel.
– Tessék elhinni, hogy ma reggel igazán olyan ártatlan voltam…
– Igen. Nálad elég ártatlan dolog, ha csak egy retikült lopsz. Na gyerünk, gyerünk! Vedd elő gyorsan, mert kiverem a fogaidat. – Átvette a retikült, és zsebre tette, azután megindult. A jassznak nem is kellett szólni, ment mellette engedelmesen, tudta, hogy szökéssel kár lenne próbálkozni.
– Kinek adtad el a holmit?
– Hát… nagy részét… Marlow-nak, de igazán “hidegre tesznek”, főfelügyelő úr, ha megtudják, hogy “köptem”. Tetszik tudni… már elpanaszoltam főfelügyelő úrnak, nem vesznek fel egy lakatosműhelyben sem, mert rovott múltú vagyok, és ha nem adok a nővéremnek pénzt, akkor veri a kislányomat.
– Hazug szemét vagy! A kislányodat a múlt héten felvették Lady Birkham menhelyére.
A csavargó szomorúan ment mellette. Lassan reggel lett, és egyre közelebb értek a City-rendőrség épületéhez.
– Hogy kerültél ismeretségbe ezzel a hölggyel?
– A… A izé… Valakit keresett a linkek között… A sofőrjük révén kerültem hozzá… A sofőrrel valamikor ugyanabban a műhelyben dolgoztunk, és bemutatott a kisasszonynak, aki egy Tadief nevű alakot keresett… Én hoztam össze vele. Egy Lothar nevű milliomos tanár leánya.
– És kicsoda ez a Tadief?
– Isten bizony, nem tudom. Valami link. Mindig van pénze, sokat kártyázik, és félnek tőle, mert jól verekszik. Érdekes fickó. Úri vagány. És nagyon éhes voltam. Most mindenütt bujkálok, tegnap óta nem ettem, gondoltam, a retikülben lesz annyi, hogy ehetek. A City-rendőrség kapuja elé értek. Nyulacska úgy lehorgasztotta a fejét, hogy hosszú fülei bánatosan lógtak. Connor odaadott neki egy schillinget:
– Eredj a fenébe…
Nyulacska boldogan sietett el, és már fel is ugrott egy arra siető autóbuszra.
Connor a szobájába ment. Éppen idejében érkezett. Még jóformán le sem vette a felöltőjét, mikor megszólalt a telefonja, a főkapitány titkára beszélt. Legyen szíves átjönni hozzá megbeszélésre. Connor előbb megnézte figyelmesen a retikült. Ez az indolenciája szokta olykor sérteni a feletteseit, amellyel a legsürgetőbb parancsokat is nyugodtan és lassan teljesítette. A retikülben egy revolver volt a legszembetűnőbb tárgy. Ezenkívül pénz zsebkendő, tükör, kompakt, festék és hasonló női holmik, köztük egy fényképes autóvezetői igazolvány. Maga a retikül a legfinomabb szürke kígyóbőrből készült, két furcsa fiola volt benne. Megszagolta. Aether aceticus volt az egyikben. Ezt a nők arra használják, hogy a körömlakkot eltávolítsák. A másik fiolában körömfestő oldat volt. Ezenkívül kis bőrerszényt talált még a holmik között. De a bőrerszényben nem volt pénz, hanem apró gyöngyök. Első pillanatban látszott, hogy nem valódiak. Értéktelen, színtelen kis gyöngyök voltak, elzárócsat nélküli zsinórra fűzve, nem is hamisítványra emlékeztettek, hanem játékgyöngyökre, amiket a gyerekek szoktak felfűzni. Elzárta a retikült a fiókjába.
A főkapitány-helyettesnél kis csoport ült együtt. Gallon tanácsos Bodley főtanácsos, Scribe és Matthew felügyelők, a főkapitány-helyettes és végül E. M. Mackenzie, akit a gyarmatügyi minisztérium delegált, hogy a rendőrség nyomozását ebben a sok tekintetben politikainak látszó ügyben irányítsa. Ez a zseniális ember, aki a legjobb referenciákkal rendelkezett, nagyon elütött a londoni detektív típusától, beleértve a legfinomabbakat is. Választékosan, de nem feltűnően volt öltözve, harisnyája, nyakkendője, zsebkendője színben harmonizáltak ingével, ruhájával, kesztyűjével. A modora túl finom volt és rendkívül udvarias, de egy kissé kimért, mint az olyan embereké, akik sima érintkezési módjuk barikádja mögül figyelik meg az ellenséget anélkül, hogy ők maguk csak egy pillanatra is előjönnének a fedezékből. Az arca talán túl halvány volt, és fiatalos is, ahhoz képest, hogy régi embere volt az afrikai katonaság titkosszolgálatának. Azok közé a legbizalmasabb feladatokat végző emberek közé tartozott, akikből mindössze három-négy van a titkosszolgálatban, s akiket csak Rawson ezredes ismer személyesen, és csak a legindokoltabb, legválságosabb esetekben nevezik meg magukat más hatóságok előtt. Némelyik egy életen át sohasem veszi elő az igazolványát. Rawson ezredes, mielőtt megkezdte volna Indiában töltendő szabadságát, kiküldte Mackenzie-t a londoni rendőrség segítségére. A titkosszolgálat tisztje egy államtitkárral is felér a rendőrségen. Jelentései közvetlenül a minisztériumba mennek fel, és e jelentések alapján nagy orrokat osztogatnak, előléptetéseket és kitüntetéseket adományoznak. Ezért a főkapitány-helyettes konyakkal, cigarettával és szendvicsekkel tette meghittebbé a máskor oly rideg tanácskozást. Most kissé ideges volt, mert bosszantotta, hogy Mackenzie kapitányt és az egész tanácsülést váratja Connor. Végre jött.
– Bemutatom Connor főfelügyelőt Mackenzie kapitánynak. – A kapitány mosolyogva felemelkedett:
– Csak jót hallottam önről, Mr. Connor, és örülök, hogy végre munkatársak lehetünk. Connorban, sajnos, minden érzék hiányzott az ünnepélyes formaságok és a rendőrség érdekeit szolgáló előzékenység iránt. Barátságosan biccentve, röviden kezet fogott a kapitánnyal, azután a főnökéhez fordult:
– Azt hiszem, jó lenne néhány iratot kikérnünk a dél-afrikai rendőrségtől.
A főkapitány-helyettest bosszantotta ez az egykedvűség.
– Részletkérdésekre később is sor kerülhet. Ön Mackenzie kapitány irányítása mellett fog nyomozni, a Nagy Ügyben, és szeretném, ha meghallgatná az utasításait.
– Készséggel, sir, készséggel – mondta Connor egykedvűen. Nem is látszott bosszankodni a bántó alárendelés miatt, és leült az egyik karosszékbe. – Remélem, Mackenzie kapitányt nem zavarja, ha néhány szendvicset fogok közben enni, ugyanis csak egy üres feketét reggeliztem.
– Ó, csak parancsoljon, csak parancsoljon, főfelügyelő úr.
– Meleg van – mondta a főkapitány-helyettes, és kénytelen volt zubbonya gallérján kinyitni a csatot, mert úgy érezte, hogy mérgében megüti a guta Connor flegmája miatt. Mackenzie sokkal nagyobbstílű ember volt, semhogy bosszankodott volna. Úgy látszott, inkább imponált neki a detektív.
– Kénytelen vagyok a főkapitány-helyettes úr szavait kiigazítani, egyáltalán nem kívánom önt irányítani a nyomozásban, inkább a segítségére számítok – mondta udvariasan Mackenzie.
– Kérem, kérem, szavaknak sohasem tulajdonítok jelentőséget. A fő, hogy a bűnügyet felgombolyítsuk, és örülni fogok, ha a kapitány úr irányítása ezt lehetővé teszi.
– Alapjában véve még minden információt nélkülözök. Csak említeni hallottam az ügyet – mondta a kapitány.
– Intézkedtem – szólt Gallon tanácsos -, hogy az ügyre vonatkozó iratokat kapitány úr lakására küldjék.
– Addig is – mondta a főkapitány-helyettes – néhány szóban elmondom, miről van szó. Ön bizonyára jobban ismeri Ibrahim ben Szinza nevét, mint mi. Ez az ember az utóbbi években tűrhetetlen befolyást szerzett a Cityben. Önök odalenn már régen fáradoznak, sajnos, kevés sikerrel, hogy a rablót kézre kerítsék. Mégis, néhány évig, a nagy üldözések után, mintha eltűnt vagy elhallgatott volna. Rablásai sohasem szűntek meg, de a régi erejében nem támadt már fel, csak most, az utóbbi időben. Két év előtt, csak amire rájöttünk kimutathatóan, százezer fontot fizetett neki adóban a City. Egy éve mintha megőrült volna ez a rabló, évi egymillió fontot követelt. Erre fogtunk össze Dél-Afrikával. A bankok megtagadtak tőle minden adót. Akkor Szinza a hátralékban levő bűnösök ellen a mindnyájunk által jól ismert hadjáratot indította meg. Tudom, hogy tehetetlenek voltak vele. Gumiültetvényeket gyújtott fel, dohányszállítmányokat röpített a levegőbe, és főleg a bútorfa-kitermelőkre sújtott le. Az óriási pönálékötelezettség mellett szállított, értékes fákat, úsztatás közben egyszerűen mellékágakba terelte banditáival, kegyetlenül leöldökölve a kísérőszemélyzetet. A legnagyobb vállalatnak, az “Afrika Mahagóni Rt.” összekötő úsztatócsatornáját felrobbantotta. Tudom, hogy önök odalent mindent megpróbáltak, hiába. A dél-afrikai részvényekben olyan értékcsökkenés állott be, amit még a font árfolyama is megérez. Milliárdos, virágzó vállalatok jelenleg értéktelen ipartelepekké váltak. Most alapos okunk van feltételezni, hogy Szinza Londonba jött. És értesültem, hogy az angol pénzvilág emberei állítólag hajlandóak egyezkedni vele.
– És az üggyel kapcsolatba hozott gyilkosságok? – kérdezte Mackenzie.
– Ezek Connor főfelügyelő úr feltevései – mondta kissé barátságtalanul a főkapitány-helyettes. – Én nem teszem őket magamévá. Egy Hoffer nevű főrészvényesét az Afrikai Mahagóni Társaságnak a klubja előtt leszúrva találták. Furcsa, vékony tőrrel ejtették a sebet. Connor főfelügyelő úr szerint ez a nyom Szinzához fog vezetni.
– Én nagyon is lehetségesnek tartom a feltevést – szólt Mackenzie. – Hoffer előéletéről tudnak valamit?
– Nem gondoltunk rá még, hogy foglalkozzunk vele – mondta a főkapitány-helyettes.
– Connor főfelügyelő úr utasítására – szólt közben Scribe felügyelő – az osztrák származású Hoffer iránt megkeresést intéztem a bécsi rendőrséghez, ahol nagyon is jól ismerik abból az időből, mikor még nem volt bankvezér. Többször ítélték el hamiskártyázásért, utoljára Franciaországban.
Büntetését tíz év előtt kitöltötte, azután a légióba állt be, és nyolc év előtt bukkant fel Londonban mint vagyonos ember. Egyik alapító tagja az Afrika Mahagóninak.
– Úgy látom, Mr. Connorral öröm lesz együtt dolgozni – mondta a kapitány. – Örökösei voltak Hoffernek?
– A fia jelentkezett Bécsből. Sajnos, alig örökölt valamit, apja vagyona milliókat érne, de amíg Szinza él, addig kevesebb a semminél. Sőt, legutóbb a főrészvényesek részéről újabb befektetést igényelt a kihasználhatatlan, milliókat érő erdőség. A főrészvényesek egyike, kegyeletből, aránylag jelentékeny összegért átvette az értéktelen részvényeket Ernst Hoffer fiától a “Majoritas” konszern számára. Hofferéhez hasonló sebbel ma reggel is halottat fogtak ki a Temzéből, személyazonosságát még nem tudtuk megállapítani. Amíg ez nincs tisztázva, addig, természetesen, a halott eltemetéséhez nem adok engedélyt. Ugyanolyan furcsa, szúrt seb van ezen a halotton, amilyent a meggyilkolt Hofferen találtunk.
Mackenzie felállt.
– Nagyon értékes információkat kaptam, köszönöm, uraim. Remélem, ez alkalommal sikerül majd ártalmatlanná tenni a gazembert.
– Még egy szintén érdekes és tisztázatlan jelentőségű ügyet bolygat Connor, ami, szerinte, ugyancsak összefügg a mi problémáinkkal. Van itt egy nagyon derék, köztiszteletben álló tanár Londonban, fiatal korában mint politikai menekült a légióban is megfordult. Itt minden nyom valahol egy légionáriushoz vezet. A tudós dúsgazdag, egyik vezérigazgatója az Afrika Mahagóninak. Öreg inasa hozzánk fordult, inkább panasz, mint feljelentés formájában. Gazdáját állítólag fenyegető levelekkel zsarolja valaki. Mutatott is egy ilyen levelet nekünk. “Horn” van rajta aláírva. Tapintatos formában érdeklődtünk, de a tanár az inas rémlátásainak mondta az egészet, így természetesen, miután feljelentés nem történt, nehéz eljárni az ügyben. Connor különleges fontosságot tulajdonít ennek a verziónak.
– Még egyszer köszönöm – mondta Mackenzie, és megemelte a kalapját.
Miután a kapitány elment, a főkapitány-helyettes kíméletlenül Connorhoz fordult.
– Nem tudtam önt előre informálni, ezért csak most közlöm, hogy az angol birodalom legkitűnőbb detektívjével ismerkedett meg.
– Tudom – felelte. – Örülök, hogy végre lett egy ember a londoni rendőrség kötelékében, akitől tanulni is lehet valamit. – Udvariasan köszönt, azután elment.
MÁSODIK fejezet—>>>