Szabadulás
Azután magától jött az alkalom. Ugyanúgy, ahogy egyszer régen, még a körülmények is hasonlatosan. Az angol szapőrök újra nyomában voltak Szinzának, és Fort Lamy rádióértesítést kapott, hogy induljon délkelet felé, lehet hogy így útját vágják a hordának. A csapat azon az ösvényen menetelt, amelyen valamikor a hat elszánt ember keresett szabadulást. De egy jól felszerelt csapat könnyebben és gyorsabban halad előre, így negyvennyolc óra alatt elérték a fennsíkot, amely alatt a Tuburi mocsarak kénhidrogénes bűze terjengett. Messze, a túlsó hegyoldalban, igen… igen… Horn tisztán látta, ahol a mahagónierdő volt, most apró pontok nyüzsögtek, egy daru acélkunyhója szaladt a levegőben valami gépalkatrésszel, és távolabb, tompa dörrenéssel, kirobbantott sziklák röpültek szanaszét. Más is megtalálta a kincset érő erdőt?… Az tisztán látszott, hogy csatornamunkálatok folynak. A térkép után ítélve, valószínűleg a közeli Lon folyócskát akarják erre vezetni, hogy a mocsáron át faúsztató összeköttetést létesítsenek a távoli Szanga folyóval. Akkor majd úgy, ahogyan Thillmann mondta, a fa leúszik a hegyről, és a Kongóhoz érve arannyá válik. Hipnotizáltan meredt a hegyhát horpadásában dolgozó, apró, mozgó alakokra… Istenem! Innen igazán egy macskaugrás már a Szanga folyó, amelyről akár egy lélekvesztővel lesiklana a Kongóig… Négy nap alatt Bananában lehetne. A tenger partján…
– Mondja, sergeant, ott a hegyhátban kik dolgoznak? – kérdezte az őrmestert.
– Valami erdőirtás lehet. Ördög tudja, hogy kicsodák. Az már angol terület. Itt a völgyben a határ.
De hiszen!… Hiszen akkor ők nagyon ostobák voltak. Nem kellett volna feláldozni senkit, nem kellett volna az öszvér sem. Milyen őrületesen egyszerű, milyen nevetséges volt ez az egész tragédia, ami velük történt. Csak le kellett volna futni itt a völgybe és át a dombra. Ott már angol területen vannak, biztonságban. Szeretett volna nevetni vagy sírni, visszaforgatni az idő kerekét ahhoz a lidércnyomásos naphoz ott a mocsárban, mikor az öszvér lezuhant, és a visszaforgatott időben mindent megváltoztatni.
Éjszaka, hason csúszva hátrafelé, lassan távolodott a tábortól. A hold későn kelt. A túlsó hegyoldal mögött már látszott a hosszú, ezüstszínű derengés, a lejtő tisztásain úgy emelkedik ki a fák délibábszerű, hatalmas fehérségéből, mintha mély tóban állnának, de a völgyre még sötétség borult. Sebesen futott le, néha bukfencezve gurult, majd újra talpra állt. Most már fuss vagy fizess! Letépett magáról minden felszerelést, és szétdobálta a bozótok között, mert ha travaux-ra is ítélik miatta, mindegy; de a hatlövetű bulldog revolvert nem dobta el. Ha elfogják, pontot tesz egy golyóval a kaland végére. Így ért le a völgybe. A fehér izzás időközben egyre szélesedett, és a szemközi erdőségek mind nagyobb területen csillogtak, ragyogtak ettől a sugárzástól, amely e pillanatban még a glóbus másik féltekéjén fénylő hold reflexe volt csupán. Most… Csak néhány száz méter futólépés… Hirtelen hasra vágódott. Jobbra, pár száz méternyire egy másik lejtőn árnyak mozognak. És… Elállt a szívverése! Kepik! Francia katonák! Talán határőrök! Vagy egy másik portyázó különítmény? Szeretett volna beleharapni a földbe, ahogy lapult. Óvatosan kúszott tovább. Azután görnyedten, fedezéket keresve, szaladt előre. Most, mindössze tízlépésnyire, bricsesznadrágos, francia lovastiszt tűnt fel, közvetlen előtte.
Egyszerre torpantak meg. Legegyszerűbb lenne lőni, gondolta, de itt a völgyben ez úgy visszhangzott volna, mint az ágyúlövés. A tiszt hirtelen kihúzta magát, és három lépéssel közelebb jött.
– Közlegény! Nevezze meg a századát!
– Negyedik század, mon adjutant! Őrjáratban vagyok.
– Hazudsz! Hol a fegyvered?! Indulj előttem! En avant!
Ebben a pillanatban hirtelen elrúgta magát a földtől és odazuhant a tisztre, hogy mind a ketten felborultak. A tiszt azonban meglepően erős volt. Horn, aki vassá edzette minden izmát, döbbenten érezte, hogy ellenfelében emberére talált. Pedig sürgős lett volna, hogy továbbjusson, mert a távolban feltűnt kepik tulajdonosai bizonyára máris keresik a hadnagyukat. A zuhanás után egy ökölcsapás érte, amitől kis híján eszméletét veszítette, azután nyolcvanöt kilójával együtt a tiszt úgy dobta fel magáról, mint valami labdát. A derekát erősen beleütötte egy fába. Baromi erő volt ebben a tisztben, de Horn sem ért kevesebbet a küzdelemben. Máris visszacsapott, és most szabályos bokszharc kezdődött. A francia horogütése elcsúszott, a fülét súrolva, és kivédte a német jobbkezes groschéját, de nem tudta fogni Hornnak azt a balkezes egyenesét, amibe egész testsúlyával beledőlt úgy, hogy a tisztnek orrcsontja, foga törött bele, és megszédült egy pillanatra. Ez elég volt ahhoz, hogy Horn elkapja a nyakát, és egyetlen szorítással, mintha a motor gyújtómágnesét törte volna el, szinte megbénítsa ellenfelét. Újra lecsapott, most már teli horogütéssel; a tiszt állkapcsa hangos recsegéssel tört el, de ebben az irtózatos kínjában is rángatta a fejét, és két karjával magához húzta a légionistát, hogy az ne tudjon ütni. Így álltak, arc az archoz, lihegve, egy másodpercig. És most a hegy felett gyorsan, de méltóságteljesen felúszott a mennyboltra a teljes hold, szinte fényszóróizzással árasztva el a tájat. Ebben a fényben pillantotta meg először Horn küzdőtársának arcát, közvetlen maga előtt. Egy lélegzetvételnyi ideig zsibbadtan állt, azután jobbjával még erősebben szorította meg ellenfelének a torkát, baljával átkarolta a nyakát, megmarkolta az arcát, és szörnyű erőfeszítéssel ellenkező irányba rántotta. A francia tiszt csak egyet sikoltott, miközben tört nyakcsigolyával, holtan zuhant a földre, Horn lábához.
Ibrahim ben Szinza volt!
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ fejezet—>>>