Egy bolond száz bajt csinál

Van ember, aki bármit tesz, sehogy se jó. Például, ez a Felix. Először magára háborította az egész családot, mivel a hagyományokat sértette viselkedésével. Másodszor a hagyományok hódoló tisztéletével jelent meg a Daughter Hill-i ősi várban, és ez még sokkal kevésbé tetszett a famíliának.

Érdemes meghallgatni, hogyan jelent meg.

Már ez a nap is mintha Anglia zord történetére emlékeztetne. Nagy, sötét felhőhajók úsztak az égen, szokatlan sebességgel, és hosszan tartó szélzúgás hajlította meg a kopár, sziklás, skót vidék ifjabb fáit, és megreccsentette a méltóságteljes királyi tölgyek koronáit is. Azok az inkább nyirokszerű, elszórt cseppek röpködtek az elhagyatott, barátságtalan vidék felett, melyek a szél ellenállásában képtelenek esővé hullani, merőleges természeti pályájuknak megfelelően, ehelyett fantasztikus görbékben és tölcsérekben lebegnek és kavarognak, hogy titokzatos, váratlan érintéssel megtelepedjenek a köpenyébe burkolódzó, köcsögkalapú körorvos arcán, aki dideregve botorkál, sajna halaszthatatlan dolgára, magányosan e rút időben.

Pillanatokra, mint gyorsan tűnő, mennyei morzejel, a hold fénye is előtör. Egy felriadt kuvik a halált emlegeti valahol. Az ég alján hirtelen csík cikázik át: a közelgő ítéletidő heroldja.

És a fák hosszan visítanak, mintha fájna, hogy koronájukat tépi magával a milliárd karmú szél.

Talán ilyen ítéletidő volt, midőn II. Jakab, ez az ájtatos uralkodó elmenekült Angliából, és hasonló éjszakában vonulhattak fojtott dobszóval az elszánt puritánok, és ilyen szélviharban zenghetett a táj, amikor Stuart Károly partra szállt, és hasonló lokálkulőr köszönthette a váratlanul beözönlő, harcias vikingeket.

Vagy lehet, hogy kétezer évet átaludt, és csak álmodott a vidék?

Egy öreg tölgy váratlanul azt hitte, hogy megbolondult. Bizonyára csodálkozva megdörzsöli a szemét, ha keze van vagy szeme. Így csak a koronáját csóválta, talán kissé jobban, mint ahogy a szélroham indokolttá tette, mert íme, a völgy felől hosszú, kanyargós menetben páncélos zsoldossereg léptetett, elbizakodott seregek méltóságteljes tempójával és az élen, fehér ménjén, a holdfényben megcsillanó címeres pajzzsal, zárt sisakforgóval, sisakrostéllyal…

Oroszlánszívű Richárd!

A tölgy azt hitte. Miután feltételeztük, hogy hihetett valamit, aminek az ellenkezőjét egy tölgyről bebizonyítani soha nem lehet, tehát ez hipotézis, és nem abszurdum.

Tehát e skót módra terebélyes, mogorva és makacs tölgy, amint megpillantá a zsoldosokat, úgy hitte néhány pillanatig, bolond álom volt a sok automobil, a szemüveges turisták és a tövében muzsikáló gramofonok vidám víkendeken.

A felhők egy csomóba kavarodtak, és így az éjszaka koromsötét lett, de azért a furcsa kép irányából közeledő neszeléssel erősbödött az ütemes zörgés.

A zivatar már kitörőben volt, amikor a kísérteties zsoldossereg elérte a Daughter Hill-i várkastély előtti tisztást. Az egykori vizes árok behantolásával a keskeny sziklaperem tisztássá bővült. Az acélsisakos, pajzsos lovag kivont, roppant pallosát a magasba emelte, erre “hadai” megálltak. A lovag odament a felvonóhídhoz, amelyen most kis kapu volt, engedménnyel a mai haladottabb kornak, rendes csengővel ellátva. A fehér pej magasságából a vasvitéz nem látta a technika e hitvány ficsúrját, hanem acélkesztyűs kezével megragadta a rozsdás, ócska kopogtatót, és rácsapott vagy nyolcszor-tízszer a kapura. A felvonóhíd csak úgy döngött.

Villám hasított végig a mennybolton, és mintegy a kopogásra felelve, tompa dübörgésből felhatalmasodó, csattanásban végződő égzengés rázta meg a szirtet.

A lovag újfent megcsapkodta az ócska kopogtatóval a vén felvonóhidat. Gyenge világosság rezdült a belső kapu felől, és Wilkins, a komor, elhízott, hatalmas házfelügyelő jelent meg darócszerű pongyolájában. A vasvitéz leszállt a nyergéből, pajzsát a kápára akasztotta, és kardmarkolatára támaszkodva, mint valami ósdi cinteremdísz, mozdulatlanul állt a kapu előtt. A többi kopjás vasvitéz, mint egy sereg kísértet, szintén meredten várakozott. Wilkins kinézett a leslyukon, és nyomban rosszul lett.

E vár lakói nem váltak nevetségessé, ha hittek a kísértetekben. Ez éppolyan természetes, mint ahogy egy New York-i felhőkarcoló házmestere maszlagnak tartja az ilyesmit.

– Nyisd ki a kaput, Wilkins! Daughter Hill grófja seregei élén megérkezett ősei kastélyába.

És felcsapta a sisakrostélyát.

Te nagy Isten! Mi ez?… Sir Felix, az őrült!

– Nyomban felköltöm Sir Evans…

Nem folytathatta. Csak annyit érzett a sötétben, hogy a leslyukon át benyomul egy vaskesztyű, és torkon ragadja. Öt hideg vasujj szorította meg a nyakát.

– Szolga! Engedelmeskedj uradnak, és nyisd ki a kaput, vagy nem élsz egy pillanatig sem tovább!

A szolga minden erejét összeszedte, hogy engedelmeskedhessék, mielőtt elájul, és kinyitotta a kaput.

Sir Evans egy perccel a kopogtatás előtt már felébredt toronyszobájában, ahonnan fogadalma szerint addig nem mozdul ki, míg az ősi hagyományok a maguk rendjébe visszaállíttatnak. Egy perccel előbb ébredt, ama mennykőtől, mely belecsapott a vár villámhárítójába, és ott izzott, lobbant, szinte a feje mögött, a kis toronyablak mentén vonuló huzalon végig. Az öreg megelégedetten köhécselt. Ítéletidő kellemes visszaemlékezést jelent tollahullott, öreg keselyűnek, a Daughter Hill-i tiszteletteljes, ódon falak között, hol nem múlt el a kísérteties, babonás kor mindmáig, csak hagyománnyá dermedt.

Ekkor kopogtatott, majd belépett Anton, hetvenöt éves korában, hatvanéves szolgálat után, első ízben hiányos öltözékben. Mindössze fél lábán volt cipő, és talán egyetlen csepp vér sem az arcában, ahogy jelenté:

– Sir! Hadak érkeztek a várba, és nincs velük ápoló!

– Anton! Önnek… izé… úgy tudom, négy rőf selyemnyakörv szokott a nyakán… izé… ön belép hozzám, és a nyaka teljesen meztelen?

– Sajnos, Sir. Közöltem a hadakkal, hogy előbb felöltözöm, de ezt nem tűrhették. Választanom kellett a halál és a nyombani megjelenés között Sir hálójában.

– Ezt a választást, izé… bírálat tárgyává fogom tenni… és miféle zagyvalékot jelent?

– Igen sok főből álló, páncélba öltözött, ócska, avult fegyverekkel felszerelt társaság érkezett, élükön Sir Felix, és ragaszkodnak ahhoz, hogy a család megjelenjen a cinteremben. Archibald lakáj költi sorra a többi uraságokat – és sírva fakadt, mielőtt befejezte -, harisnya nélkül… Sir… kérni fogom az elbocsátásomat.

Még egy villám csapott le, eget-földet rázó dübörgéssel, azután mintegy utolsó jeladásra, vastag szemű, sűrű zápor zúdult alá az égből, ropogva, harsogva.

Sir Evans egy pillanatra sem csökkenő megbotránkozással, de a rendkívüli körülmények hatása alatt felöltözött. Elhatározta ugyan, hogy Felix megtéréséig nem hagyja el a toronyszobát, de mint a család legidősebb tagja, különleges és fontos eseményeknél nem maradhat távol.

Mondják, hogy Sir Evans a méltóságteljes viselkedés tudatában akkor sem lepődött meg, amikor vagy harminc esztendeje azt közölte vele Anton, hogy felesége Lord Bruneley-vel egyszer s mindenkorra eltávozott a kastélyból, és üdvözletét küldi. Sir Evans néhány másodpercig mozdulatlanul állt, és soha senki sem fogja tudni, hogy mit gondolt, de arca nem változott, és végül utasította Antont, hogy ezentúl csak egy személy számára kell teríteni a lunchhöz, mert ezt az étkezést a Ladyvel kettesben tálaltatta idáig. Ennyire tudatában volt a méltóságteljes viselkedésnek, és az idők folyamán csak keselyűszerűvé formálta a vénség különleges arcélét, de belülről mit sem változott.

Most azonban, először életében, döbbenten állva maradt, amint lekoppant a botja, hogy továbblépjen a cinterembe nyíló ajtóból. Egy percig nem volt kétséges előtte, hogy álmodik, éspedig egyéniségéhez nem illő ostobaságot, de még álomnak is badar és ijesztő az ilyesmi.

A cinteremben, némi páncélcsörgést leszámítva, amit vagy harminc, szemlátomást VIII. Henrik korabeli zsoldos okozott egy-egy mozdulattal, aránylag csend volt, a család többi tagja, kifogásolhatóan nem teljesen kifogástalan öltözékben, a helyiség jobb hátterét foglalta el, mozdulatlanul és rémülten összenéző arcokkal… A lépcsőházi ajtónál néhány zavart lakáj állongott szeppenten, és… és az álom legostobább és legérthetőbb része, ott ül a trónusszerűen hatalmas ébenfa karosszékben: Felix!

Sir Evans tisztában volt azzal, hogy ez úgynevezett vágyálom, amelyet most álmodik toronyszobájának ágyán, és küszködve liheg, bizonyára a vacsorára evett rosztbif miatt. Vágyálom, mely túlzott mértékben helyrehozza elkeseredését Felix elfajzottsága felett. Mert íme, azt álmodja, hogy Felix lovagi harci öltözékben, arcáról felcsapott sisakrostéllyal, oldalán láncos pallossal ül a trónusszerű, hatalmas ébenfa karosszékben, gőgösen elterpeszkedve, és finom, szattyánnal bélelt vaskesztyűje ott fekszik előtte az asztalon. Gőgös, hányaveti módon elterpeszkedve nézi rokonait, és most észreveszi Sir Evansot, aki tágra meredt szemmel megáll a küszöbön.

– Anton! Martel! Adjatok Sir Evansnek karosszéket, mivel a Daughter Hill-i hagyományok szerint a család legöregebb tagja ünnepélyes alkalmakkor is leülhet a várúr jelenlétében.

Mennydörgés tett pontot a keményen, éles tenorban zengő, éneklő, befejezetlen hangsúllyal elrecitált mondat után.

– Miféle komédia ez… – szólalt meg most pislogva és teljesen szétmálló szavakkal Sir Arthur, aki a legkínosabb helyzetben volt, mert egy dárdahegybe beleakadt a parókája, és most, annyi évtized után, kiderült életének szörnyű titka: csontsimán, biliárdgolyószerűen kopasz volt.

– A hagyományok szerint a családi tanácsban csak én adhatok engedélyt szólásra, Sir Arthur! És mert célom, hogy a hagyományok tiszteletét helyreállítsam e családban, ahol lábbal tiporták ezeket, semmiféle eszköztől nem riadok vissza, hogy érvényt szerezzek Daughter Hill büszke várában a Hontings lordok életformáinak. – Közben felemelkedett, és villogó tekintettel, komor, szinte kegyetlen arccal nézett végig a tanácstalan rokonságon. Inkább parancs, mint udvariasság volt, amikor így szólt a família legidősebb tagjához, ki még mindig várta, hogy felébredjen: – Üljön le, Sir, e várkastélyban ezentúl nemcsak előjog, amit a hagyomány kimond, hanem kötelesség és parancs! Sir Arthur, ki elöljárt mindig a hagyományok megszentségtelenítésében…

– Ezt igazán… – hebegte őszinte megbotránkozással – ezt énrám senki sem…

– Sir! Ha még egy alkalommal a várúr engedélye nélkül megszólal, a jus auspicium Daughter Hill szellemében erőszakot alkalmazok, hogy a hagyomány és a tekintély fenntartassék! Elöljár hagyományaink és kiváltságaink negligálásában! Vagy elmondhatja, hogy ön naponta reggel hétkor kelt, ájtatoskodott a házi kápolnában, jéghideg fürdőt vett, vívógyakorlatot végzett egy óráig, és azután egy főtt halat reggelizett, ahogy ezt a várúr nevelője számára tradícióink előírják, mióta Ájtatos Robert ősöm kimentette a megáradt folyóból nevelt fiát, Sir Hontings Peter Olivert?!

Nagyon nagy csend támadt.

Nem! Sir Arthur nem állíthatta magáról, hogy a hétórai felkelés kultuszának hódolt volna, szívből utálta a halnemű ételeket, ha három fokkal enyhébb temperatúra volt a fürdőszobájában a kelleténél, akkor hetekig tüsszögött, nem szeretett vívni, és általában hízásra nagyon hajlamos, kényesen elpuhult teste csak a családi gőg sportszerű művelésére volt képes.

– Sir Arthur, talán mert sejtette, hogy országszerte tiszteletben álló, ősi nevünk illő fényét, tisztelt hagyományait akarom visszaállítani, megakadályozott abban, hogy örökömet elfoglaljam. Azt mondta, bolond vagyok. Sir Arthurnak igaza van. Igyekeztem okosan átgondolni állapotomat, és csalhatatlan jelekből rájöttem, hogy csakugyan elmebeteg vagyok. – Most vádlóan felemelte a hangját. – Micsoda lábbal tiprása a hagyományoknak, ezért a majoreszko jogát bitorolni! Háromszáz éve sincsen, hogy Sir Antonius Henrik Kazimir elnökletével, a családi tanács megerősítette várúr örökében a tiszteletre méltó Sir Tivald Ervint, kit Rettenetes Ervinnek is neveztek, mert rettenetesen hülye lett, midőn vadászat közben leshelyén elaludt, és egy ló a fejére lépett. A British Museum nemesi levéltárában töltöttem egy teljes délutánt, többek között ott láttam a függőpecséttel ellátott okiratot, mely kimondja, hogy amíg Daughter Hill törvényes ura él, addig Daughter Hillnek más ura nem lehet, és így Sir Rettenetes, tiprott fejű és tisztelettel mondva: hülye Ervint örök precedensül beiktatták örökébe! Ez az ember – mutatott a se nem élő, se nem holt Sir Arthurra – úgy a nevelői hagyományokat, mint az ősi családi tanács megpecsételt, vitathatatlan törvényét lábbal tiporta, és nyugodtan odaállok a II. Jakab óta családunk felett egyedül illetékes királyi és főudvarnagyi bíróság elé azzal, hogy a mai nap hajnalán, pallosjogunkkal élve, a vár kétszáz éve elzárt, keleti korridorán fejét leüttettem, és tetemét, ahogy ezt egy esetben híres ősöm: Gátlástalan Peter Rudolf tette, a családi kripta mögött, állva földeltetem el, egy négyszögletes veremben, veteménymagok közé, hogy tavaszra belepje a burgonya és a szárazbab!

A fővesztés szóra Sir Arthur elhalványodott, de a burgonyára és a szárazbabra megtántorodott úgy, hogy Rolland karjára kellett támaszkodnia.

– Hosszas megfontolás után leküzdöttem kötelező tiszteletemet a hagyományok iránt, és nem szívesen, de elállok a fővételtől. Sir Arthur büntetése azonban nem maradhat el! E naptól fogva úgy ő, mint a többi családtag, nem büntetésből, hanem atyai gondoskodásom folytán, ki kell hogy tüntesse magát a hagyományok ápolásában. Sir Arthur nem tovább, mint öt évre, mert kegyes kívánok lenni a megtévedtekhez, elfoglalja Boldogtalan Andor Rolland ősöm lakosztályát!

Boldogtalan Andor (Endre Rolland) seregei élén egy napon olyan mélyen elaludt sátrában, hogy felmentő seregeivel későn érkezett Edward ura és királya segítségére. Ez időtől nem övezhetett többé kardot az oldalára, a kolduló barátok szőrcsuháját viselte élete végéig, és a várkastély megszámlálhatatlan lépcsői után utolsónak következő, mindössze két lépés széles, három lépés hosszú, testhez álló toronyszobában lakott, ahol mindössze egy ágy fér el és nagy nehezen egy ember is. De ha nem szőrcsuhát hordott volna, hanem zakót, a kabátot már csak úgy vehette volna magára, ha az egyik karját kidugja az ablakon.

– E naptól kezdődően, miután hadaimmal a bitorló helyett jogos örökömet elfoglaltam, élni fogok a mindenkori várúr hatszáz éve korlátlannak és sérthetetlennek nyilvánított büntetési jogával, széthúzást vagy tradíció megdöntését szító rokonaival szemben! Mivel őfelsége III. Edward előjog-adományozása érvényben van, ez ország lakói közül senki fegyverrel nem lépheti át a vár kapuját, még országunk hatóságai sem. Továbbá minden Daughter Hill-i várúr elpusztíthatja azt, aki a király előjogát nem tiszteli… E vár ura lehet őrült, mint én, lehet hagyománytipró, mint Sir Arthur, lehet akár gyilkos és gazember, de akik itt élnek, engedelmességgel tartoznak neki, mert életük és haláluk tőle függ! Most megengedem, hogy Sir Evans beszéljen.

Sir Evans még mindig hiába várta, hogy felébredjen. Tenyerét botjára szorítva, egy nyögéssel talpra emelkedett, és síri, vékony, elfúló hangon szólt.

– Sir Felix… szavai érvényesek… bármit mond, érvényesek, mert ő a várúr. És érvényesek, mert e vár hagyományainak, sőt törvényerőre emelt hagyományainak is megfelelnek… – Köhögött, és előhúzott csipkés kabátujjából egy zsebkendőt, azt a szája elé tartotta. – De mégis… szerintem a zsoldosok korszerűtlensége szokatlanná teszi otthonunkat… Itt eddig még senki sem járt jelmezben…

– Szerintem a Daughter Hill-i bagolyfészekben még mindig stílusosabb a zsoldosok páncélcsörgése, mint az elmegyógyintézetben az ápolónők kíméletlen dögönyözése. Én napirendre tértem felette, de ha a családi tanács, ahogy azelőtt is szokta, a hagyományok fokozottabb tiszteletére int, Sir Evansnek egy szavába kerül, és ezt a fővételdolgot Sir Arthurral, mielőtt tovább tárgyalnánk, sebtiben elintézhetjük.

Sir Arthur nagyot nyelt, és arcbőre lehetséges, hogy tarkójáig elfehéredett.

– Nem hiszem… – hebegte Sir Evans – hogy ez esetben szó szerint vegyük a hagyományokat…

– Én se gondoltam így – felelte szelídebben Felix -, és nem bánom, ha a burgonyaverem helyett a családi sírboltba temetjük.

– Nem így gondoltam… – nyekeregte Sir Evans. – Helyesnek tartom, hogy elnéző voltál, Sir Felix…

– Abban a reményben tettem, hogy Sir Arthur a jövőben a hagyományoknak megfelelő életmódot folytat, bármilyen magasan van is Boldogtalan Andor (Endre, Rolland) szobája.

Ez annyit jelentett, hogy Sir Arthurnak naponta kétszáznál több lépcsőt kell járnia. Azonban senki sem szólt, csak a zsoldosok felszerelése csörrent néha halkan. Anna Emerencia sóhajtva körülhordozta tekintetét a családi képeken, de az ősök rendületlen komorsággal néztek le kereteikből, mintegy helyeselve szigorukkal Felix utódjuk eljárását.

– Nem tudom, Lady Anna Emerencia, hogy családunk nőtagjai, a legidősebb ellenőrzése és vezetése mellett, miért nincsenek naponta, villásreggeli előtt, a családi sírboltban, hogy térden járuljanak Sir Thomas Richard földi maradványai elé, egyórai ájtatoskodásra, emlékezetéül ama napnak, midőn Sir Richard Óriás Thorton vezérrel kiállt egy szál kardra, hogy megmentse Daughter Hill asszonyait a gyalázattól! Ez ősünk bátorsága és győzelme, a vár asszonyainak fogadalma szerint, soha nem múló emléket kell hogy kapjon a napi penitencia által. Nem tudom továbbá, hogy minden héten miért nem rendeznek vadkanvadászatot, miért nem fogyasztják villásreggelijüket a Daughter Hill-i Maria-csúcson a család férfitagjai! Ez mától megváltozik! Mert élni fogok hagyományaink megszegői ellen a várúr büntető jogával. Kíván valaki szólani?

A családtagok közül senki sem. Némán álltak. Valaki megszólalt a háttérben:

– Ha szabadna nékem hozzászólni… Ugyanis az önműködő villamosjegyek végett legalábbis egy liftet kellene alkalmazni, hogy villany erejű jármű legyen a házban.

Egy keresztes vitéz mondta ezt, kinek felütött sisakellenzője alól Vucli úr kancsal, nagy bajuszú képe tűnt elő.

– Természetesen megfontolás tárgyává tesszük, mert a korszerű berendezések a várkastély hagyományait nem sértik.

E rövid beszélgetéstől még jobban megijedt mindenki.

Eddig valahogy megnyugtatta őket a tudat, hogy csak Sir Felix elmebeteg. A zsoldos megjegyzése után azt kellett hinniük, hogy a majoreszko magával hozta az egész intézményt.

Egy óra múlva elcsendesedett minden. A családtagok gondterhelten feküdtek ágyaikban, különösen Sir Arthur, háromszobás, kényelmes appartement-jában, amely elpuhult természetének megfelelő módon volt berendezve. A zsoldosok, nota bene Bob barátai, a London Touring Club motorsportot űző tagjai, pompás vacsorát fogyasztottak, százéves borokkal a nagyteremben.

És Sir Felix, magasra emelve egy súlyos, ezüst billikomot, rájuk köszöntött:

– A hagyományokra!

Egyszerre itta le, fenékig ürítve a serleget, azután visszavonult saját várúri lakosztályába. De meghagyta Antonnak, hogy hat órakor költse, amikor is a tradíciók szerint a várőrségen fogyaszthatja el első étkezését.

Ez az első étkezés emlékezetes és szomorú maradt hosszú időn át a családban. Ugyanis Vucli Tóbiás úr szeretett reggel sétálni menni, és természetesen Felix érkezéséből és zsoldosaiból nem akart titkot csinálni. Daughter Hill népének álmélkodásával nem sokat törődött. Mindenki úgy öltözik, ahogy akar, különösen, ha a várurak is így akarják. Azért elég meglepő volt, amikor reggel egy keresztes vitéz megjelent a trafikban, hogy néhány jól szelelő szivart kérjen, továbbá az éppen érkező lapok közül is megvásároljon egyet. De ezen a környéken akkor sem szólt volna senki, és nem is szólhatott volna, ha rézkarikával az orrukban jelennek meg a várbeliek.

Felix éppen a szokásoknak megfelelően széttrancsírozta a sült vadkanfőt, saját kezűleg, egy ezüst tálcán, amikor megjelent Vucli úr, lándzsáját hóna alá szorítva, és szivarral a szájában.

– Ide hallgasson, Sir! Itten magáról van szó!

Átnyújtotta az újságot, és a várúr kezében levő tálcát vadkanfőstől leejtette a földre. Az újság első oldalán ez állt:

“AZ ELMEBETEG SIR FELIX KIRABOLTA
A HIGHGATE-I SZANATÓRIUM SZÉFJEIT,
ÉS ELSZÖKÖTT!”

Kilencedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.