Egy bolond száz bajt csinál

A tervnek, amelyet két nappal előbb a rendőrségen megbeszéltek, a lényege az volt, hogy a kapitány, mialatt Sir Felix a tanácsossal tárgyal, megbeszéli Jagodekkel, hogy szállítsa be Sir Felixet a highgate-i szanatóriumba. Ott mint ápolt a rendőrség által nyújtott segédlettel próbálja megállapítani a falbontás és rablás tettesét.

Blondeyt (aki sejtette ezt, és ezért nem szívesen tett eleget Sir Felix hívásának), megkérték, hogy maradjon a rendőrségen egy ideig, esetleg két napig.

– Azt nem lehet – tiltakozott az ártatlanul bajba jutott ember keserűségével -, huszonnégy órán belül át kell szállítaniuk az ügyészségre, ha újabb tanú merül fel.

– Ez privát szívesség a te… a maga részéről, Blondey. Ki tudja, hogy nem veszi-e még hasznát?

– Én? – felelte titokzatosan. – Hát jó, de nehogy baj legyen a presztízzsel, magam mondom le a délutáni vetítést.

Ezek után még egy színészi képességekkel megáldott nyomozó is szükségeltetett az ügyhöz, aki Felixszel együtt okosan kivárja az eseményeket, és addig hivatalos minőségét ügyesen eltitkolja. A rendőrtanácsos megígérte, hogy kiválaszt valakit, és elhelyezi az elmegyógyintézetben. Sir Felix tréfás természeténél fogva azt ajánlotta, hogy a nála való jelentkezésnél két fricska legyen a jeladás. Ilyesmi ott kevésbé feltűnő, mintha valaki bemutatkozik. Nem is sejtette, hogy saját menyasszonya lesz a fricskák áldozata.

– Ön kitűnően szimulálja a részeget, uram – mondta Sir Felix elismeréssel, miután Ellen útra kelt, hogy uzsonna utáni hazajárását elvégezze a rendelkezésére álló folyosók összességén. – Elsőrangúan alakít!

– Hupplá… – csuklott a felügyelő. – Ki alakít? Túlságosan jól készítették elő… az ügyet. Itt fokozatos elvonási… rendszer, izé… van… Első napon a beteg még fele adag… alkoholt kap… És egy nagybátyámszerű egyén… ő… a főcsoportvezető alakította… szóval, a nagybáty… huppla… azt mondta, napi két üveg… az átlagom… és egy egész üveggel… kaptam… ebédhez. Még sohasem ittam ennyit, de… kitűnő ital… ezentúl idejárok elvonókúrára, ha jó whiskyre van kedvem… Nem tudja azt a dalt, hogy tavasszal sír a szél, és repülnek a fókák? Vagy nem is…

– Úgy látom, most nincs abban a helyzetben, hogy megbeszéljük a tennivalókat…

– Micsoda tennivaló van itt még?… Ismerem a tervét. Jó… Okos. Túlnyomóan… értelmes. Kivárni. És majd a gyümölcs megérik magától. Ha nem, akkor nem tettünk semmi rosszat, ha igen, miénk a dicsőség. Bravó! Magából… jó detektív lett volna. Komolyan nem tudja azt a nótát?…

– Nem – felelte idegesen Sir Felix. – Daughter Hillben nincsenek fókák és a londoni állatkertben két éve nem jártam. Akkortájt még nem repültek ezek az állatok.

A többszörösen özvegy Lady egy szokatlanul magas és kövér úrral jött be a hallba, akinek ég felé álló, tüskés haja volt, mint a sünnek, időnként szórakozottan csücsörített, és orrcsíptetője felett nézett a világba.

Most érkezett. Vidéki népoktató, és a körorvos szerint demenciás, hát felhozták rokonai. Ma különleges forgalma volt a highgate-i Palmers Szanatóriumnak.

– Látja ez itt, ez a mi napközi kaszinónk, a hall – magyarázta az ifjú, de sokszoros özvegy.

– Napközi otthon? Ez jó – mondta a népoktató, és jobbra-balra kapkodta a fejét, mint valami kíváncsi madár, és drótcsíptetője felett pislogott hozzá. – Én a vidéki népoktatásban szószólója voltam a napközi otthon intézményének – most csücsörített, mintha majszolna valamit. – Ugyanis népoktató vagyok. Wilkie a nevem.

– Igazán örvendek – sugározta a Lady. – Nem kíván együtt uzsonnázni velem?

– Nem – felelte cérnavékony hangján az óriás. – Maga egy kellemetlen, ellenszenves teremtés. Menjen a fenébe, mert ütlegelni fogom, ha molesztál – tette még hozzá tárgyilagosan.

Miután a hölgy riadtan távozott, Mr. Wilkie odalépett Felixhez és a részeg főfelügyelőhöz. És leült melléjük.

– Halló! – üdvözölte örömmel Hickes. – Ön egy meglett, érettebb korú bolondnak látszik, talán ismeri az én dalomat.

– Hogyne, Mr. Hickes – felelte a jövevény, és egyáltalán nem csücsörített. – Csak közölje a dal címét. Főfelügyelőknek minden tőlem telhetővel szívesen szolgálok.

Kissé eltátották a szájukat.

Hickes ijedten körülnézett. – Honnan… tudja?

– Én a Pinkerton-irodától vagyok. A biztosító megbízásából. Azt hiszem, közös az érdekünk, és nem járnánk rosszul ha kicserélnénk adatainkat.

– Persze… rémlik előttem, hiszen Wardesben négy éve együtt tartóztattunk le valakit…

– Úgy van. Lopezt, a spanyol pénzhamisítót… Ne zavarja ez a csücsörítés, valamivel igazolnia kell itt-tartózkodásomat – és gyorsan csücsörített. A detektív nevetett.

– Mondják, van itt egyáltalán igazi bolond ebben az intézményben?

– Kettőben biztos vagyok – szólt Mr. Wilkie. – Egy hölgyben, aki fehérre mázolva mint hazajáró lélek szaladgál kint. És egy fehér köpenyes Gordon nevűben, aki orvosnak képzeli magát és azt hiszem az utolsó stádiumban van.

Ekkor odalépett Sir Felixhez a lakáj és megkérdezte, hogy hajlandó-e fogadni Palmers tanár urat, aki most érkezett az intézetbe, és tiszteletét óhajtja tenni.

– Szívesen látom a professzort egy csésze teára.

Palmers tanárral röviden folyt le Felix szobájában a beszélgetés. A tanár nem tagadhatta meg a fiatalembertől az örökös grófnak kijáró tiszteletet, de saját tudományos rangját és egyéniségét mégis többre tartotta, szóval, belülről elutasította a tiszteletet, amit megadott az érintkezésben.

– Sajnos, nem mondhatom, hogy örülök a viszontlátásnak – mondta a professzor, mert már öltözés közben kigondolta, hogy mivel köszöntse megkerült páciensét.

– Én sem örülök, de ez nem személyes ellenszenv.

– Nálam sem, Sir, ezzel remélem tisztában van.

– Töltsön teát a tanár úrnak, Martin…

És teáztak. Közöttük lebegett a kényes téma. Mindkettő azt várta, hogy a másik kezdjen hozzá. Végül a tanár kénytelen volt megpendíteni:

– Mi a véleménye a betörésről, Sir?

– Jogtalan és erőszakos kísérlet, idegen tulajdonban levő pénz vagy ingóérték megszerzésére.

A tanár távolról sem szívből, de mosolygott.

– Nem ilyen választ vártam a kérdésre. Beszéljünk őszintén, Sir: nem óhajt erről a témáról felvilágosítással szolgálni?

– Cserét ajánlok.

– Halljuk.

– Ha maga őszintén beszél az elmeállapotomról, én is megmondom, hogy mit tudok a betörésről.

– Well! A rendőrség elkérte a szanatóriumi naplónkból az ön kórisméjének másolatát. Nem számít hivatalos szakvéleménynek. Ma készültem el vele.

– Roppant kíváncsi vagyok.

– Minden más szempontból független orvosi véleményem a következő: Sir Arthur Hontings az ön kissé merész szembefordulását a hagyományokkal indokolatlanul hozta összefüggésbe valamiféle patológiás állapottal. Első és második szökése előtt megfigyeltem, és véleményem szerint ön minden tekintetben épelméjű és beszámítható Sir.

Sir Felix mosolygott.

– Egy fogas kérdés, professzor: mi a magyarázata, a világelső szaktudósa szerint, hogy Daughter Hill örökös grófja, több mint rendezett anyagi körülmények ellenére, betörést és rablást követ el?

– Őszintén szólva fantasztikus. De semmiféle rendellenesség nem kapcsolódik a magában véve csakugyan abszurd cselekményhez. Pillanatnyi érzéki csalódások, elszigetelten fellépő lelki zavarok úgyszólván naponta előfordulnak, teljesen normális emberekkel. Szokatlan felindulásában egy alapjában szelíd egyéniség egyszer csak nyakon üt valakit, azt állítja, hogy lopják a szivarjait. A másik, rendes polgár létére, egy alkalommal valami kültelki lebujban tivornyázik hajnalig. Orvosi magyarázat? Időnként bizonyos gátlások meglazulnak az emberben, és valami rendellenesség reakciójában elmúlik az egész, mint egy elektromos kisülés. Ilyesmihez az elme megbetegedésének a legtöbb esetben semmi köze. A lényeg legtöbbször az, amit az ön esetében kétségtelenül konstatáltam: nem mutatott fel olyan tünetet, hogy ép érzékeit és beszámíthatóságát kétségbe vonhatnám. Az egyetlen beszámíthatatlannak látszó cselekedete, Mr. Vuclival általános feltűnést keltett szónoki szereplése egy bizonyos városház erkélyéről. Erre nézve elfogadtam, minden kísérő tünet híján a magyarázatát, Sir, hogy házasságával szemben kissé drasztikus eszközökkel fellépő családját kompromittálni akarta.

– Pedig – jegyezte meg mosolyogva, de kissé csípősen Sir Felix – ez büntetőjogilag jelen pillanatban több felelősséget hárít rám.

– Ilyesmire nem lehettem tekintettel a diagnózisomnál. De ismétlem: az én véleményemre csak a rendőri vizsgálat kíváncsi. Ha ügye tárgyalásra kerül, úgy a törvényszéki orvosoké a döntő szó.

– Miért tart akkor továbbra is a zárt osztályon?

– Törvény, Sir! Csak annak a rokonának adhatom ki, aki kezelésemre bízta, mert ennek jogában áll szerinte autentikusabb véleményt kérni, vagy pedig a törvényszéki orvos rendelheti el, hogy kibocsássák innen. Ez az úr időnként ellátogat valamennyi zárt intézménybe. Ha óhajtja, soron kívüli látogatásra is elhívhatom.

– Ne tegye, kérem… Most egész kellemes itt.

– Be fogja látni, Sir, hogy nagy felelősség terhel e sokrétű és bonyolult ügyben, nem veheti tehát rossz néven, hogy egy ápolót beosztottam hálótársául, mivel már két alkalommal kijátszotta, Sir, az ellenőrzést.

– Már tapasztaltam ezt az intézkedését. Van azonban itt egy vörös képű fiú, aki tűrhetően ecartézik. Harry Brockhes. Szívesebben venném, ha őt osztaná be erre a feladatra.

A professzor csengetett.

– Küldje fel Harryt – szólt a belépő ápolóhoz.

– Ma szabadnapos.

– Nézze meg, hogy a szobájában van-e?

Az ápoló elment.

– Megtudhatok most valamit a betörésről? – kérdezte Palmers tanár.

– Sajnos, csalódni fog, tanár úr. Semmit se tudok a betörésről. – A tanár vállat vont, és nem szólt semmit. Így álltak néhány percig. Azután visszatért az ápoló, halotthalványan.

– Sir…. – hebegte.

– Mi van?

– Harry Brockhest meggyilkolták!

Tizennegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.