Egy bolond száz bajt csinál

Hickes először utasította a betegként felvett és parancsra váró két detektívjét, hogy az emeleti folyosón vigyázzanak, mert további intézkedésig a tanár nem hagyhatja el az épületet. Azután bement a falbontóhoz.

– Nem vagyok megelégedve veled – mondta Blondey-nek. – Nagyon hangosan dolgoztál.

– Főfelügyelő úr! Nézze meg ezt a nyílást! Életem remekműve! Ilyen vacak téglákkal, mint ezek, ritkán akad dolga az embernek! Úgy dolgoztam, mint egy árnyék!

– Jó, jó. De mi a véleményed erről a másik nyílásról?

– Megnéztem magamnak, mielőtt munkához láttam. Hát kérem, az nagyon érdekes. Szakember csinálta, ez biztos. Nézze meg, hogy szedte ki a téglákat! Egyetlen laza téglát sem hagyott benn! Látja, itt keresztbe, itt meg hosszába mennek a téglák; kezdő még véletlenül sem képes arra, hogy pontos egymásutánban, egyetlen hiba nélkül, még felülről is úgy szedje ki a téglákat, hogy ne maradjon egyetlenegy sem függve, támasz nélkül vagy kis támasszal, nehogy átbújáskor magával rántsa a fal nagy részét. Szóval, betörőmunka, az biztos. De az is biztos, hogy a tettes nem vigyázott a csendre! Mert átesett egy csomó tégla. Különben ehhez maga is ért, megnézheti, hogy így van-e.

A főfelügyelő alaposan utánanézett a falbontó állításainak.

Hm… Valóban nem mondhatja majd a főtárgyaláson nyugodt lélekkel, hogy ezt dilettáns betörő is elvégezhette.

– Jól van. Elmehetsz haza, és nem feledkezem meg arról, hogy segítségére voltál a rendőrségnek.

– Pedig kérni akartam, hogy erről feledkezzék meg, főfelügyelő úr, mert nem szeretném, ha egy reggel arra ébrednék, hogy nem ébredek többet fel egy késszúrás miatt.

Hickes nevetve kezet szorított vele, és visszament az irodába, ahol a szomorú társaság várakozott rá.

– Hát kérem – mondta -, valami halvány reménység van arra, hogy Palmers tanár ártatlanságát esetleg igazoljuk. Az is lehet, hogy alibit fog bizonyítani, ami mindent megoldana, az igazi tettes kézre kerítése nélkül is, de nem akarom kihallgatni addig, amíg elkerülhető. Miss Hilde és Mr. Clay pedig vegyék úgy, hogy most a rendőrség előtt tesznek vallomást. – Beült az íróasztal mögé. – Próbáljanak visszaemlékezni a legapróbb részletekre is, ami valamiféle nyomot vagy gyanút szolgáltathat. Ez vonatkozik Sir Felixre is.

– Miss Grace-nek megtiltottuk ma éjszakára a kísértetjárást – mondta Felix -, de ajánlom, hogy őt is hallgassuk ki, talán tud valamit mondani, ami nyomra vezet.

Miután Hickes beleegyezően bólintott, Felix elment menyasszonyáért, és rövidesen visszatértek kettesben. Ellen Grace ez alkalommal nem viselte propellerszerű fejékét, és nem volt krétafehérre festve. Olyan csinos volt éjszakai öltözékében, hogy Mr. Wilkie csücsörítései elismerő cuppanásokká alakultak át. A főfelügyelő elkezdte a kihallgatást.

– Jól figyeljenek ide – mondta. – A betörést csak olyan ember követhette el, aki előre tudta, hogy Teddy Clay nem lesz a helyén. Senki sem kezdett volna hozzá a falbontáshoz, abban a tudatban, hogy az ápoló visszatérhet, és meghallja a zajt. Miss Negrin. Gondolkozzék, ki tudhatta, hogy ön vendégül látja este az ápolót?

– Én senkinek sem szóltam, és kizártnak tartom, hogy Teddy szólt volna. Leszámítva természetesen Harry Brockhest.

– Csak Brockhesnek említettem – mondta az ápoló. – Viszont, ha ő részese lett volna a falbontásnak csak közvetve is, akkor semmi esetre sem lép fel olyan elkeseredett erőszakossággal, ami a szomorú végű összecsapásra vezetett.

– Ez biztos – bólintott Wilkie. – Most fennáll a másik eset: valaki kihallgatta önöket. Hol beszélték meg azt, hogy együtt töltik az estét?

– Azt senki sem hallhatta – mondta elpirulva Hilde -, mert nálam történt, délelőtt. Általában nagyon óvatosan jártunk el, Palmers miatt. Senki sem tudhatott róla…

– Hol beszélték meg Brockhesszel? – kérdezte a felügyelő.

– Én szóltam, és csak ketten voltunk az ő szobájában – mondta Teddy Clay.

– És mégis tudhatta valaki – szólt közbe Anna Emerencia bűbájos hazajáró lelke. – Én például láttam Miss Negrint, amint egy üveg címkéjét olvasta a holdfényben, az előcsarnok teraszán.

– Igen… Louis, a pincér… – mondta izgatottan Hilde – de ő igazán nem tehetett ilyet… Tőle kértem két személynek hideg vacsorát, az előcsarnokba hozta, és amikor mindenki lefeküdt, magam vittem fel.

– Tudhatta a pincér, hogy kivel vacsorázik együtt?

– Ha figyelte valahonnan a lakásomat, akkor tudhatta.

– De ugyanakkor – mondta izgatottan néhai Anna Emerencia – valaki állt a hall egyik oszlopa mögött. Ez az illető követhette magát az emeletre, és láthatta, hogy az ápoló is bemegy!

– Ki volt az – kérdezte a főfelügyelő -, ápolt vagy a személyzet közül valaki?

– A hallban már sötét volt, csak egy mozgó árnyékot láttam.

– Mikor történt ez? – kérdezte Wilkie.

– Tíz óra elmúlt, Felix már nem volt a depóban, hanem a diatermiában várta, hogy tizenegy órakor lelakatoljam a ládáját. Én előbb még a szobámba készültem menni, és akkor láttam Miss Negrint az erkélyen állni.

– Sajnos – mondta a főfelügyelő -, amíg nem hallgattuk ki a főpincért, és nem ismerjük a professzor alibijét, aligha jutunk tovább. Azt nem tudja, Miss Negrin, hogy Palmers miért tért vissza félútról?

– Ezt véletlenül tudom, ma mondta, amikor már csendesebben beszélgettünk. Felolvasást kellett tartania, és elcserélte a felöltőjét. Az előszobaszék karfájáról egy másik kabátot vitt magával, és mert kocsin ment, nem vette fel. Előzőleg kabátja zsebébe tette az értekezés anyagát. Útközben vette észre a kabátcserét, és visszajött. Sajnos, olyan vékony a fal a két lakás között, hogy meghallottam a beszélgetésüket.

– Az inas két kabátot készített volna oda?

– Nem kérdeztem. Lényegtelen szempontnak tűnt akkor…

– Miss Negrin – mondta izgatottan a főfelügyelő -, önnek fel kell most keltenie a professzort, és ezt megkérdezni tőle. Ugyanis, ha olyan vékony a fal, hogy minden szó áthallatszik, akkor könnyen lehetséges, hogy az illető, aki a hallban leskelődött, követte önt, és a tanár lakásából mindent kihallgatott. Be szokták itt zárni az ajtókat?

– Mivel az emeleti folyosón is állandóan körbe jár egy ápoló, nemigen zárják be az ajtót – felelte a főápolónő. – Megyek, és felköltöm Palmerst…

Mialatt Miss Negrin távol volt, kiderült, hogy a főfelügyelőnél valahogy ott van még a whiskys üveg.

– Úgy látszik, Mr. Wilkie a szokás rabja marad, mert már megint újabb rágógumit vesz a szájába. Szerintem ez helytelen – jegyezte meg, és felhajtott egy egész pohár whiskyt.

Sir Felix nem figyelt rájuk. Úgy látszott, töpreng valamin. Amikor visszatért a főápolónő, és közölte, hogy a tanár egy idegen kabátot vitt magával, amelyről nem tudja, hogyan került az előszobaszékre, és a saját kabátja eltűnt, Sir Felix odaállt az íróasztal elé, és így szólt:

– Mr. Hickes, tudom, ki a tettes, és ha tetszik, a legrövidebb időn belül őrizetbe veheti…

Tizennyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.