Egy bolond száz bajt csinál

Az orvosoknak és ápolóknak sok dolguk lett. Valahogy elterjedt a gyilkosság híre, és szokatlan izgalom vett erőt a betegeken.

Archibald (az igaztalanul nyugdíjazott állomásfőnök) tüstént rohanni akart, valami hibás váltóállítás ügyében.

A zongoraművész, aki nyolc éve nem beszélt, rosszul lett, és szájon kapta Gandhit, aki szintén rosszul lett, mert tíz éve nem kapott ekkora pofont.

Lady Anna azt állította, hogy bűnhődni akar. Ő a tettes, huszonegyedik titkos férje volt a megölt ápoló.

Prosley úr ordítozott, hogy eső lesz, mert Mr. Murdock és fiai a nyúltagyán felsétálva, valahol a feje teteje alatt kuruttyolnak. Doktor Gordon biztosította, hogy téved, hiszen láthatja, hogy derült idő van. Azonban tíz perc múlva a főorvos előtt is zavaros lett az ügy, mert sűrű zápor kezdett zuhogni. Nem valószínű, hogy Mr. Murdock családja létezésének hitelt adott, de annyi bizonyos, ettől az időtől kezdve, hogyha Prosley úr kuruttyolásáról panaszkodott, doktor Gordon nem távozott szalmakalapban és ernyő nélkül a szanatóriumból.

Az alorvos már beszüntetett mindenféle kötelességszerű vizsgálatot. Utasította a portást, hogy telefonáljon a rendőrségre. Palmers tanár, amint a szoba felé sietett, útját állta az érkező Hilde Negrinnek:

– Nem magának való látvány… Azt hiszem, helyesebben tenné, ha a betegeknél vigyázna a nyugalomra.

A nő különös, kérő, aggódó szemmel nézett a tanárra.

– Ó… én úgy félek…

– Menjen szépen – felelte egyforma hűvösséggel a tanár, és karjánál fogva, gyengéden eltessékelte. Azután belépett a szobába. Aránylag kicsi, egyszerű lakószoba volt, amelyet a földszint kis udvarra nyíló folyosóján, bentlakó ápolók számára tartottak fent.

– Tanár úr… – érkezett most Gordon – kétségbe vagyok esve.

– Miért? – kérdezte csodálkozva Palmers. – Önt is bántották? Vagy rokona az áldozatnak? – És hogy lefékezze helyettesének pánikszerű iszonyattal vegyes megbotránkozását, megnézte a zsebóráját. – Tartson helyettem vizitet, mert itt kell lennem, amikor a rendőrség jön.

Doktor Gordon olyan feldúlt lelkiállapotban végezte körútját, hogy a részvétteljes idegbetegek alig bírták megnyugtatni.

A rendőri vizsgálat aránylag gyorsan és negatív eredménnyel végződött.

– Harry Brockhes – mondta a kapitány -, mintha ezt a nevet hallottam volna nemrégen.

– Kihallgatták – mondta Palmers -, egyike volt az ápolóknak, akik a betörés éjjelén a földszinti folyosókon teljesítettek szolgálatot.

– Ez az ápoló sétált a depó és a hall között?

– Nem. Az Teddy Clay, szintén szabadnapos. Nálunk az ápolóknak változatlanul egyforma a beosztásuk, szolgálatot és szabadnapot illetően, csak kéthetenként váltakozik az éjszakai és a nappali beosztás.

– Ez a gyilkosság összefügghet a betöréssel… Hol teljesített azon a napon szolgálatot az áldozat?

– A nyílt idegosztály és a zárt osztály hallja között. A hallban kellett találkozniuk Teddy Clayvel, átlag négy-öt percenként.

– Hol van most Teddy Clay?

Ezt egy másik ápoló tudta véletlenül. Nővérénél Walt-Hutchonsban, London környékén. Nyomban telefonáltak, és mivel az ápoló maga jött a telefonhoz, megállapították, hogy alibije kétségtelen.

A sebhely nagyon furcsa volt. Egy aránylag széles bemeneti nyílás és jobb felé egy mély karcolás, amely épp hogy a felhámon futott végig. A szúrás átjárta a szívet. A gyilkos szerszámnak nincs nyoma. A tetem egy terítőn feküdt, amely itt is, ott is lecsúszott a kerevetről, mintha a gyilkos előbb legyűrte volna áldozatát, és rövid tusa után ejtette volna rajta a halálos sebet. Az áldozat alig egy vagy két órája fekhetett itt, a rendőrorvos megállapítása szerint. Alkonyatkor még beszélgetett a portással, és bejött az épületbe, azóta nem látta senki. A kihallgatások, hogy volt-e haragosa, gyanakszanak-e valakire, eredménytelenül végződtek. Közben a fényképész és a daktiloszkópus is elvégezték dolgukat. Ujjlenyomatoktól nem lehetett sokat várni, mert az orvosok, ápolók foglalatoskodtak a halott körül, hogy megállapítsák, lehet-e segíteni rajta.

Amikor a rendőrség elment, Palmers elindult a szobája felé, de egy rövid kopogással a szomszédos ajtón nyitott be, ahol Hilde Negrin lakott. Kettőjük lakosztálya egymás mellett volt, és ez is okot adott a suttogásokra, melyek szerint a tanár és Hilde Negrin között valamilyen gyengéd kapcsolat van.

A nő ijedten nézett a belépő Palmersre. Éppen azon igyekezett, hogy a szobában rendet csináljon. Az asztal és egy szék felborultan hevertek, apróbb holmik szétszórva a földön, mintha dulakodtak volna a szobában.

A főápolónő felegyenesedett. Néhány pillanatig mozdulatlanul nézték egymást. Azután a tanár odament a nő íróasztalához, szétrakosgatta az írásokat, majd csendesen mondta:

– Hol van az az olló, amivel a leveleket szokta felvágni…

– Nem tudom… Nincs ott?… – felelte és kérdezte egyszerre, riadtan.

– Harry Brockhest egy ollóval szúrták le, amelynek egyik szára kicsúszott a döfés közben, és csak végigkarcolta a bőrt, míg a másik behatolt a szívbe. Csodálom, hogy a rendőrorvos ezt nem vette észre. Hol van innen az olló, Hilde?

– Engem… gyanúsít? – kérdezte lihegve és sápadtan.

– Több mint gyanúsítás. Miért van feldőlve minden a szobában? Hol az ágyterítője? Nem mondtam a rendőrségnek, és a többiek is elfelejtették, hogy a személyzeti szobában nincs plüsstakaró a kereveten. Ki vitte le innen a meggyilkolt ápolót, akit a maga ollójával szúrtak le, és a maga ágyterítőjén fekszik e pillanatban is, ha még nem szállították el?

A nő kinyitotta a száját, nagy lélegzetet vett, hogy szóljon, azután eszméletlenül a földre zuhant.

Tizenötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.