Egy bolond száz bajt csinál

Az izgalmas éjszaka után, mintha álom lett volna az egész, reggelre semmi nyoma nem látszott az eseményeknek. Palmers tanárt sajnálták, mert, mint mondta, elbotlott éjszaka a lépcsőn, és megütötte az arcát. Hilde Negrin vidáman társalgott a betegekkel az idegosztályon csakúgy, mint azelőtt.

Hickes változatlanul részeges volt, bár csak napi fél üveg whiskyt kapott már, de annyit sem bírt alkoholhoz nem szokott szervezete.

Mr. Wilkie szorgalmasan csücsörített, Sir Felix ernyedetlenül lustálkodott, Miss Ellen Anna Emerencia földi maradványainak képviseletében egy pénzügyőri szemlészhez méltó buzgalommal végezte hazajárását, Prosley úr Mr. Murdock és fiai hangulatai szerint jó- vagy rosszkedvű volt.

Lady Anna, a többszörös özvegy, most már csak igen ritkán kereste Sir Felix társaságát, mert megboldogult Anna Emerencia kétszer is leöntötte csokoládékávéval.

Délután váratlanul meglátogatta Sir Felixet egy régi jó ismerőse, akit doktor Blondey néven mutatott be társaságának, és jelezte, hogy az illetőnek semmi baja sincs, teljesen normális, de ezt senki sem hitte el neki, a látogató meglepő öltözéke miatt. Blondey ugyanis, hogy úri mivoltát igazolja, egy szerinte nagyon finom, talpig zöld, kékes kockákkal és barnás csíkokkal tarkított ruhában jelent meg. Még doktor Gordon is figyelmesen megnézte, és érdeklődött, hogy nem szokott-e időnként szaggatást érezni a fejében.

Jagodeket a doktori cím meglepte, és sértette kissé, hogy sógora feléje se néz, de mégsem leplezte le az ipsét.

Csak akkor támadt némi zavar, amikor a kedves, részeges, bolond Hickes megjelent, és a zöld ruhájú jövevény, a főfelügyelő üdvözlésül feléje nyújtott keze láttán, két karját a magasba emelte.

– Nyugalom, Gumiblondey – mondta Hickes, alvilági néven említve a falbontót, akit világhírű, zajtalan működése miatt tüntettek ki a gumi előnévvel. – Itt állott elő az a bolond helyzet, hogy maga bármikor szabadon távozhat, és én nem hagyhatom el az épületet.

– Ha ezt elmesélem a fiúknak, a világ legszenzációsabb vicce lesz belőle a londoni alvilágban. Már magában véve az, hogy távozhatom valahonnan, ahol Mr. Hickes jelen van.

Ezután vidáman meguzsonnáztak, és este felmentek a szobájukba. Blondey ekkor felkereste sógorát, aki éppen beosztotta az új szolgálatosokat. A néhai Harry Brockhes helyére új ember került Sir Felixék folyosójára: Teddy Clay. Később megvacsoráztak, és iszogattak Blondey konyakjából, amit ez egy fémflaskában hozott magával. Jagodek ezután rövidesen elaludt, mint a tej.

Blondey bement elköszönni Sir Felixhez. A folyosó még nyüzsgött a fekvéshez készülő betegektől. Sir Felix ápolója békésen aludt, és három úr, látszólag nagyon nyugodtan, de valamiféle belső izgalom feszültségével ült az asztalnál: a házigazda, Mr. Wilkie és Hickes főfelügyelő.

Tíz óra után minden elcsendesedett. Kinyitották az ajtót, és ezt azzal indokolták a hall és a depó között fel és alá járó Teddy Clay előtt, hogy fülledt a levegő, és nem árt egy kis légvonat. Tíz perc múlva kissé nyugtalanul nézett egymásra a három ember.

– Hm… – mormogta Mr. Wilkie. – A kivárás ritkán vezet jóra. Ha nem sikerül, ki felel az időért… Volt már néhány nyom.

– Meglátjuk… – dünnyögte a főfelügyelő. Körülbelül ugyanakkor belépett az ápoló, és körülnézett.

– Bocsánat… Önök zörögnek itt valamivel?

– Igen – felelte mosolyogva Mr. Wilkie. – Ledobáltunk néhány dobozt az asztalról.

Az ápoló eltávozott az előcsarnok felé. A három ember megkönnyebbülten összenézett. Néhány perc múlva, kissé türelmetlenebbül, ismét megjelent az ápoló.

– Önök zörögtek…

Észre sem vette, ahogy Mr. Wilkie becsukta mögötte az ajtót, csak akkor döbbent meg, amikor az “elvonós” Hickes egész szorosan eléje állt, és szavába vágott.

– Anglia legügyesebb falbontója kísérletből szétszedi a depó és a széfek helyiségét elválasztó téglákat. Különben Hickes főfelügyelő vagyok a Scotland Yardról.

Az ápoló első pillanatban nem értette, miről van szó. De a csendben most már tisztán hallotta a lehulló falrészek megismétlődő zörejét, és érezte, hogy leleplezték.

– Hogy van az, Mr. Clay – lépett eléje vádlóan Sir Felix -, hogy ön akkor, amikor én állítólag a falbontás munkáját végeztem, semmit sem hallott?

Az ápoló riadtan megfordult, mint aki menekülni akar. Az ajtóban ekkor már Wilkie állt. Gumit rágott, és csücsörített hozzá, mint egyébként, de jobb keze a hátsó zsebében volt.

– Én az egészet nem értem ezzel a zörgéssel… és… a…

– Már mondtam – szólt Hickes -, hogy a Scotland Yard megbízásából mint beteg nyomozok az ügyben – futólag orra alá tartotta Clay-nek a rendőrség igazolványát. – Ha alakoskodik és nehézségeket csinál, akkor megbilincselem, és beviszem nyomban a rendőrségre. Ha megkönnyíti a nyomozás munkáját, ez magára nézve is előnyt jelent.

– Én nem tudok semmiről! – állította hevesen Clay.

– Ez semmit sem változtat azon, hogy letartóztatom. Hazudik. Jobban tenné, ha bevallaná, kik voltak a bűntársai.

Eddig alig hangzott el egy hangos szó. Fojtott, drámai hangulata volt a kis szanatóriumi szobának, ahol közrefogták a falfehér ápolót.

– Jöjjön ki a folyosóra! – mondta Hickes. – De figyelmeztetem, hogy a szökés lehetőségét meggátoltam.

Egyszerűen megfogta a karjánál az ápolót, keményen, azután kivezette a folyosóra. Sir Felix és Wilkie közrefogták Clay-t. Az ápoló halálsápadtan, némán követte őket.

Fel és alá járkáltak. Valahányszor a depó felől halk puffanások nesze hallatszott, az ápoló mindig nyelt egyet.

– Ön azt állította a kihallgatásán, hogy nem hallott semmit reggel hétig. Egyes téglák, igen magasról, a túloldalra hullottak át, mint ezt a falrészekből megállapították. Most egyetlen ilyen koppanás sem fordul elő. Most nem kontár dolgozik odabenn, hanem a legügyesebb falbontó. És önnel együtt valamennyien halljuk. Nem gondolja, hogy okosabb lenne őszintén megmondani mindent?

Sir Felix most Hilde Negrint pillantotta meg az előcsarnok üvegajtaja mellett. A nő izgatottan figyelt, mire Daughter Hill grófja jó hangosan így szólt Teddy Clay-hez:

– Nézze, magára így is, úgy is rábizonyult a bűnösség, a konokságával csak árt magának. A főfelügyelő úr itt nyomban folytathatná a vizsgálatot, ha maga őszintén bevallana mindent.

Elérte, amit akart. Hilde Negrin hirtelen közéjük toppant.

– Miről van itt szó… – kérdezte ijedten, és egyikükről a másikra nézett.

– Kérem – szólt gyorsan az ápoló -, vallani akarok, de szíveskedjék Miss Negrint eltávolítani.

– Hallgasson – mondta nyersen a főfelügyelő. – Majd ha kérdezem, akkor fog vallani. De hogy vallani fog, abban bizonyos lehet. Parancsoljon, Miss Negrin. Hickes főfelügyelő vagyok a Scotland Yardról – folytatta udvariasabban, és megmutatta az igazolványát. – Mr. Wilkie-vel, aki magándetektív, betegnek álcázva nyomoztunk a falbontás ügyében.

A főfelügyelő, aki nyomban megértette Felix emeltebb hangjának okát, a nő megjelenésére egész nyersen és hivatalosan bánt az ápolóval, mert ösztönösen érezte, hogy a nő kevésbé tud uralkodni az idegein, és megijedt az ápoló helyzete miatt.

– És miért vették őrizetbe… – hebegte – Mr. Clay-t?

– Egy hivatásos falbontó segítségével megállapítottuk, hogy félrevezette a rendőrséget, amikor azt vallotta, hogy nem hallott semmit a bűntény éjszakáján.

– Hazudtam kérem, és vallani akarok, ha Miss Negrin…

– Hallgasson! – mondta a detektív, és durván megragadta a fiatalember karját. A nő felsikoltott, és Clay egy pillanatra halálosan elsápadt, lehunyta a szemét, és megtántorodott.

– Nono! – mondta Mr. Wilkie, és izgalmában papirossal együtt vette be a rágógumit. – Maga rosszul van? – És egy rövid ütéssel a fiatalember vállára csapott, aki nagyot kiáltott.

A magándetektív szinte ugyanakkor kiáltott.

– És gyilkosság gyanúja miatt is őrizetbe veheti, Hickes! A vállán valószínűleg megtalálja Harry Brockhes késének a nyomát.

Mielőtt Teddy Clay felocsúdhatott volna, Hickes már feltépte a zubbonyát, és látszott, hogy az inge alatt kötés púposodik, amely most lassanként átvérzett, Hickes főfelügyelő rántásától és Wilkie ütésétől…

– Hol sebesült meg?!

Az ápoló a fal mellett levő párnázott padra roskadt, és kezébe temette az arcát. Sir Felix, aki közben a szobájába ment, most megjelent a whisky üveggel, és odanyújtotta.

– Igyék, Clay…

Látták, hogy az ápoló valóban küzd a rosszulléttel, hajába mélyülő ujjai elvértelenedett, kékesfehér színnel vibráltak, ahogy előrehajolt. Hilde Negrin eddig dermedten állt, képtelenül arra, hogy megszólaljon. Most elvette Felixtől a whisky üveget, és letérdelve az ápoló mellé, gyengéden a szája elé tartotta.

– Igyál Teddy, és ne félj… Elmondunk majd mindent őszintén, és nem lehet semmi baj, mert nem tettünk semmi rosszat.

– Ez lenne életem legnagyobb szenzációja – mondta Mr. Wilkie.

Néhány másodpercnyi szünet után ismét felhangzott a halk puffanások nesze.

– Szóval ön, Mr. Wilkie, tisztán hallja, hogy a depó felől állandóan gyanús zaj észlelhető? – kérdezte Sir Felix.

– Hogyne. Az ápoló is hallotta.

– Én is világosan hallom. És ön, Miss Negrin? Hallja ezeket az apró koppanásokat?

– Igen – felelte a főápolónő. – Teddy Clay akkor éjjel azért nem hallotta, mert a falbontás elkövetésekor vendégem volt a lakásomban, együtt vacsoráztunk, és csak hajnalban foglalta el újra az ügyeletes helyét.

Nagy csend volt. A három ember összenézett.

– Nem hiszem, Miss Negrin, – mondta a főfelügyelő -, hogy az ön alibijét elfogadhatjuk. Különösen, ami Harry Brockhes meggyilkolását illeti.

– Harry Brockhes rám támadt – szólalt most meg az ápoló – mert durvasága miatt Miss Negrinnél rendre utasítottam. Kést rántott, és én önvédelemből felkaptam az asztalon heverő ollót. Amikor másodszor akart szúrni, megelőztem… – Kimerült suttogással fejezte be – egy döféssel…

– Hogy került a tetem a szobájába?

– Egy terítőbe csavartam, hogy ne vérezze be a folyosót… Egy alkalmas pillanatban a cselédlépcsőhöz osontam, levittem a szobájába…

– Nem volna okosabb, ha elejétől mondaná el az egészet? Miss Negrin vagy maga, Clay? – vetette közbe Felix.

– Nincs sok elmondanivalóm – mondta nyugodtan a nő. – Az egyetemen, egyik tanulmányutamon ismerkedtem meg Teddyvel, aki akkor még orvosnövendék volt…

– És most?

– Fél éve kész orvos. Csak azért vétette fel magát ápolónak, hogy a közelemben lehessen. Palmers tanár nagyon jó volt hozzám. Amikor elfogyott a pénzem, és vissza kellett volna mennem Amerikába, idevett főápolónőnek, hogy tanulmányaimat folytathassam. Egy évem van hátra… Később észrevettem, hogy a tanár belém szeretett… és… – pirultan, zavartam folytatta – féltem, hogyha teljesen viszonzatlanul hagyom az érzelmeit… esetleg megvonja nagylelkűségét, támogatását… talán nem is volt okom arra, hogy ezt higgyem… de hát nő vagyok, ha nem is éppen idealista. Szóval, a tanár joggal hihette, hogy nem csak a pártfogó, hanem a férfi is fontos számomra… Természetesen Teddyről, akivel szeretjük egymást, fogalma sem volt… Amikor hallottam, hogy elmegy este a bankettre, meghívtam Teddyt… és megkértük Harry Brockhest, hogy ne árulja el kollégáját… Nem tudom miért, de a tanár valami miatt gyanút fogott, és egy órát sem lehettünk együtt, amikor váratlanul betoppant. Úri módon viselkedett. Őszintén megmondtam neki mindent, mire azt felelte, hogy biztosíthat további jóindulatáról, és hivatalosan nem vesz tudomást Teddy mulasztásáról…

– És azután?

– Elment a bankettra – mondta nyugodtan a nő. Mind a három férfi uralkodott annyira az arcán, hogy meglepetésüket Miss Negrin nem vette észre, tehát folytatta. – Amikor kiderült a falbontás, Harry Brockhes nem akarta hinni, hogy mi erről éppoly keveset tudunk, mint ő. Azt hitte, hogy Teddy becsapta, sőt én is becsaptam, és mialatt ő a túlsó folyosón sétált, Teddy betört a depóhoz. Ezen a szerencsétlen napon olyan módon lépett fel velem szemben, hogy ha Teddy nincs ott, nem is tudom, mi történik. Megsértett, Teddy arcul ütötte… Egy pillanat alatt történt, megvillant a kés… azután láttam az ollót, Teddy vállából ömlött a vér, és levitte a tetemet és… és…

– És?

– Ennyi az egész.

– Hm… – a főfelügyelő mereven nézte. – És miért költözött ön el, miért tért mégis vissza és – detektívösztönnel, találomra hozzátette – miért verekedett a meggyilkolt szobájában Teddy Clay és a professzor?

Most a nő lábai gyengültek el hirtelen úgy, hogy le kellett ülnie, és csak ezt hajtogatta:

– Istenem… Istenem…

Váratlanul Teddy Clay nyerte vissza határozottságát.

– Ostobaság volna megkísérelni, ebben a helyzetben, hogy a professzort kíméljük, Hilde. – Felemelkedett, és megigazította a kabátját. – Nem bízom abban, hogy hitelt adnak a szavaimnak, de ha már őszintén beszélünk, ne hallgassunk el semmit.

– Szerintem is az a leghelyesebb – mondta Hickes.

– A tanár megállapította, mialatt itt volt a rendőrség, és a tetemet vizsgálták, hogy Brockhest ollóval szúrták le, amelynek egyik ága kicsúszott, és végigkarcolta a sebhely mellett a bőrt. Ekkor felment Hildéhez, ahol még rendetlenség volt, és látszottak a dulakodás nyomai. Hildétől tudom, ami történt. Ő kímélni akarta a professzort, de hát úgysem lehet. Egy nagyon heves jelenet végén megmondta Hildének, hogy szenvedélyesen szereti, és nem akar róla lemondani. Hilde elég naiv volt, és elmondta, hogy én öltem meg, önvédelemből, Brockhest. Palmers tehát Hildét kezdte zsarolni. Azt követelte hallgatásáért, hogy költözzön el a szanatóriumból, és ne találkozzék többé velem. Hilde ezt teljesíteni is akarta, miattam. De azt még Hildének sem mondtam el, amit közben egy lapból meg a tanár sofőrjétől megtudtam: Palmers akkor azt mondta, hogy visszamegy a bankettre, de nem ment. Az is tudtam, hogy súlyos anyagi gondokkal küzd, és szanatóriuma ebben a hónapban végső válságba kerül. Meg voltam tehát győződve arról, hogy ő bontotta ki a falat, és ezt tehette akár csákánnyal is, hiszen a folyosó a hallig elhagyatott volt. Amikor láttam, hogy Hilde autón távozik, éppen a kertből jöttem. Megállítottam a kocsit, és kértem, hogy várjon ott. Kerestem a tanárt, akivel végül Harry Brockhes szobájában találkoztam; éppen Hilde ágyterítőjét akarta elvinni, mert az könnyen nyomra vezethetett volna. Összeverekedtünk. Annyira indulatosan támadt nekem, amikor közöltem, hogy nincs alibije, a félelem és a féltékenység szintén elvette a józan eszét… Később újra felmentem hozzá, és követeltem, hogy Hildét vegye vissza, és ne merje zsarolni. Közben, úgy látszik, megtört és belátta, hogy súlyos anyagi helyzete, az alibi hiánya csakugyan végzetes helyzetbe hozhatják a nyomozó hatóságok előtt. Teljesítette kívánságomat, visszahívta újra Hilde Negrint, és velem vagy negyedórát még elbeszélgetett. Szomorúan mentegetőzött, hivatkozott arra, hogy az ő korában a szerelem már nemegyszer ragadtatott ilyen méltatlan tettekre embereket. Az volt az impresszióm, hogy igazán sajnálja és szégyelli, amit tett. Én megmondtam, hogy önvédelemből szúrtam le Brockhest, és amint meglátta a sebemet, ő maga azonnal bekötözött. Megkérdezte, hogy csakugyan bűnösnek tartom-e őt a betörésben. Megmondtam, hogy nem tartom bűnösnek. Önök előtt is őszintén kijelentem, hogy a látszat ellenére képtelennek tartom Palmerst arra, hogy aljasságot kövessen el. Most tudnak mindent az urak. De hogy ki követte el a betörést, az szerintem e pillanatban éppoly rejtélyes, mint eddig volt.

Sokáig álltak ott hárman, akik idáig kinyomozták az ügyet. Végül Sir Felix vállat vont, és ezt mondta:

– Idehallgasson, Hickes, nem tehetek róla, én ezt az egész históriát úgy, ahogy van, elhiszem.

– Én is – mondta Hickes -, ennek ellenére le kell tartóztatnom Clay-t, már csak a gyilkosságért is, ami, úgy hiszem, nem jár majd túlságosan súlyos következményekkel, ilyen szúrt sebbel a vállán. De sajnos, le kell tartóztatnom Palmers tanárt is, ha nem tud alibit igazolni.

– Ez baj – mondta Mr. Wilkie szomorú csücsörítésekkel -, mert ha a tanárt letartóztatja, és utóbb kiderül az ártatlansága, nem beszélve arról, hogy mint gentlemannek mit jelent ez, de biztos a csőd, mert hitelét az eset nyilvánosságra jutása végképp kivégzi.

– Kérem – mondta Sir Felix. – Hajnalig ráérünk dönteni. Talán addig sikerül megtudni, hogy ki volt a tettes? Mert valaki volt! Valaki, aki ismerte az itteni szokásokat, a terepet…

– Ezt megpróbálhatjuk – mondta Hickes. – Azt ajánlom, menjünk be valamennyien az irodába, nekem néhány utasítást kell adnom, ami sajnos halaszthatatlan…

Most elölről kezdődött a küzdelem: néhány óra alatt felderíteni az igazságot, vagy letartóztatni Palmers professzort, az ismert egyetemi tanárt, a szanatórium igazgatóját.

Tizenhetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.