Sir Arthur sem élő, sem holt nem volt, amikor ájtatoskodás után a jéghideg tóban megfürdött, mélységes undorát leküzdve megevett egy főtt halat, majd kétszáz egynéhány lépcsőn át, másfél óra alatt a szobájába vonult, mivel rosszul érezte magát. A két lépés széles és három lépés hosszú helyiség felett sajnos egy szélkakas is volt, amelynek csikorgása egyáltalán nem emelte Sir Arthur nulla fok alá süllyedt hangulatát. Közben Sir Evans bágyadtan bóbiskolt karosszékében, miután Rolland ősének győztes kardjával, előírás szerint, huszonnégy moulinét végzett reggeli előtt. Sáros ruháikban és szakadt harisnyáikban ekkor tértek vissza a hölgytagok a sírboltban végzett penitenciáról.
Sir Felix ártatlanul belépett a nagyterembe, csüggedt rokonai közé.
– Halaszthatatlan fontosságú ügyben távoznom kell a várból. Sir Evans, a legidősebb Hontings, felügyel arra, hogy a hagyományok a maguk ősi formájában megtartassanak. Hiszem, hogy visszatértem után nem kell szigorúbb eszközökhöz nyúlnom a tradíciók érdekében. Zsoldosaim természetesen, az uraiknak kijáró tiszteletet megadva, szabadon élhetnek a várban. Parancsnokuk alvezérem, Bob Grace, aki még ma megérkezik, és aki egyben személyemet is képviseli, tehát ennek megfelelő tisztelet jár neki. Üdv és dicsőség mindannyiunknak, a király szolgálatában!
Ez ősi köszönéssel, mely a Hontingsok címerét is ékíti, eltávozott fehér ménjén a várból. A családtagok reménykedve néztek Sir Evansre, de az éledő reménynek nyomban véget vetett az öreg várúr.
– Természetesen Sir Felix minden szava tiszteletben tartandó előírás marad, melyeknek betartásáról kötelességem gondoskodni…
Ezalatt Sir Felix a város felé vezető lejtőn feleúton elérte azt a zsoldost, aki Horch-autójával itt várakozott rá, továbbá egy ruhával, fehérneművel és egyebekkel felszerelt poggyászt is készen tartott. Bob volt ez, az “alvezér”.
Az újságcikkben, amely fölött most tanakodni kezdtek, nagyjából a következő állt: Néhány héttel ezelőtt híre járt, hogy az elmebeteg Sir Felix Hontings a highgate-i szanatóriumból elszökött. Utóbb azonban kiderült, hogy meghúzta magát az intézmény gyógyszerdepójában. Szomorú alkalomból tették ezt a felfedezést. Ugyanis a szanatórium széfjeit felfeszítették, és igen nagy értékű holmikat, továbbá készpénzt raboltak el. A szanatórium széfjeiben igen sok készpénz volt, mert a betegek hozzátartozói, különösen akik Londontól távol élnek, letéteket helyeztek el, hogy azokból az ápoltak kívánságait, mivel náluk pénz nem lehet, fedezzék. Azután ünnepi alkalmakkor ékszereiket is hordhatják a szerencsétlenek, melyeket szintén a széfben őriztek. Különösen érzékenyen érinti a szanatóriumot, illetve a biztosítót, Palinoff Aglája grófnő vagyont érő ékszereinek elrablása miatt. A grófnő nem elmebeteg, csak súlyos álmatlanságára keresett gyógyulást a szanatóriumban, s készpénzének nagy részét és ékszereit a széfben helyezte el. A szigorúan lezárt helyiségben levő szekrények ajtaja felfeszítve tárult a belépők felé; felbecsülhetetlen értékű ékszer és húszezer font készpénz eltűnt. A szomszédos szoba a gyógyszerdepó, ennek falán hatalmas rés tátongott. Kétségtelen tehát, hogy a tettes nappal a ládák mögé rejtőzött, éjszaka pedig szabadon dolgozva, kibontotta itt a falat, hogy szándékát megvalósíthassa. Megállapítást nyert az is, hogy egy orvosi gépgyár nevében teherautón két ládát vittek el a délelőtt folyamán. Mivel két elmebeteg eltűnt, és az egyik ápolt, Vucli Tóbiás ágyában levelet találtak, melyben Sir Felix közli vele, hogy a depóban van elbújva, ezen a nyomon haladva kétségtelenül megállapították, hogy Sir Felix bizonyára beszámíthatatlanságában követte el a betörést. Megállapítást nyert az is, hogy Bob Grace hírlapíró, aki már előzőleg is érintkezést tartott fenn Sir Felixszel, bérelte a teherautót, mellyel a tettesek elszöktek. Vucli Tóbiást és Bob Grace-t keresi a rendőrség. Sir Felix felkutatását is szorgalmazzák. A vizsgálat feladata tisztázni Ellen Grace szerepét is, akit bátyja (a körözött Bob Grace) néhány hete helyezett el mint elmebeteget a szanatóriumban. Az ottani orvosok véleménye szerint is lehetséges, hogy csak tetteti magát, amit az elrendelt orvosi vizsgálatnak kell majd bebizonyítani. Az az alapos gyanú merült fel, hogy Bob Grace a húgát és a két elmebeteget használta fel a gaztett végrehajtására.
– Te mindenesetre menj vissza a várba. Ahhoz, hogy oda valaki belépjen bárkit is elfogni, mindkét ház törvényhozóinak munkájára, egy főrendekből alakult bizottságra és végül a király engedélyére is szükség van. Ha ilyesmire el is szánják magukat, ez több hónap. Te az én kardom és pecsétes levelem birtokában mindenkit megölethetsz büntetlenül, aki fegyveresen lép Daughter Hill várának területére, vagy akár csak engedély nélkül bemerészkedik.
– De te…
– Én természetesen rendelkezésére állok a hatóságoknak. A hagyományok menedékjoga csak a szabadságot óvhatja a hatóságok elől, de nem a gentlemanlike értelmében vett tisztességet. A te tisztességedről az én garanciám kezeskedik.
– És ha… téged letartóztatnak.
– Nézd – mosolygott Sir Felix -, még ahhoz is a Lordok Házát kell foglalkoztatni, mert a Daughter Hill-i várurak, szépapám lefejeztetése óta, a királyi főudvarnagyi bíróság előtt felelnek csak tetteikért. Erről az egész ostobaságról ki kell derülnie a tiszta igazságnak.
– Te csakugyan írtál Vucli Tóbiásnak?
– Sajnos. Itt lesz valahol a baj… Te siess vissza, és ügyelj, hogy családtagjaim a hagyományokat gyógytornaszerű pontossággal tiszteljék.
Közben Felix vasvitézből átvedlett londoni gentlemanné, és bár maga is tele volt aggódással, a nagyon szomorú Bob kedvéért vidám mosolyt erőltetett az arcára, és megveregette a vállát.
– Ne félj, cimbora, az egész ügy rövidesen elintéződik… Csak írd szorgalmasan a riportodat rólam, és ha már nem köröznek, mint szenzációt közzéteheted.
Ezután lassú döcögéssel nekiindult autóján a gödrös, rossz, hegyi ösvénynek. Azt sem tudta, hogy kezdjen hozzá az ügyhöz. Daughter vasútállomásán nyugodtan beült az étterembe. Elsősorban is jó enni és inni, ha valamilyen probléma előtt áll az ember. Nem kell fejest ugrani a dolgokba. A néhány jelenlevő csodálkozott. A reggeli lapot mindenki olvasta errefelé. De Daughter Hill urát ugyan ki merné megszólítani vagy kérdőre vonni? A rendőrprefektus is arra jött, egy pillanatra szomorúan nézte. Milyen jó fogás lenne. “A pályaudvaron felismerte és letartóztatta…”
De hát reménytelen. Valaki azonban mégiscsak megszólította Sir Felixet. Jagodek, az ápoló.
– Sir Felix, ön megígérte, hogy ha szökése miatt állásomat elveszítem, számíthatok jóságára.
– Üljön le, Jagodek… – felelte, és megkínálta az ápolót whiskyvel meg hideg bélszínnel. – Szóval, Palmers tanár beváltotta fenyegetését?
– Igen – mondta Jagodek. – És gondoltam, hogy komolyan tette ajánlatát, Sir…
– Hm… Nem olvas maga lapokat, Jagodek?
– Olvasok. Gondolom azonban, hogy ha a parlament elrendeli, a család elintézi majd az ügyet. Hiszen a Hontings lordoknak hatalmas vagyona van.
– Igen? Nem hiszem azonban, hogy pénzzel intézzék el az ügyet. Maga biztos abban, hogy én vagyok a tettes?
– Hát kérem… a döblingi tébolydában dühöngő szakos voltam, és egy hindu herceg ellopta a nikkel zsebórámat. Az ilyesmit ápoltaktól nem veszik komolyan. De hogy nem gondoltam a depóra… amikor kerestük…
– Hát vegye tudomásul, Jagodek, hogy én ártatlan vagyok.
– Persze! Én vagyok az oka, mert gondolhattam volna, hogy a depóban van, Sir…
– Hiszi vagy sem, hogy ártatlan vagyok?
– Hát… – rövid megfontolás után Jagodek nyíltan Sir Felixhez fordult. – Én szívesen elhiszem, de tudni szeretném, hogy mennyi fizetésem lesz egy hónapra.
– Én most ebben az ügyben megyek a városba. Még nem tudom, mire használom fel…
– De Sir! Hogy kérdezhet ilyet! Hát mire használhat egy ápolt egy ápolót? Jelenlétem garancia önnek, hogy tiszteletre méltó idős hölgyeket nem bántalmaz az utcán, nem eszik üvegholmikat, és egy óvatlan pillanatban nem lép be ruha nélkül a Savoy Hotel halljába.
– Mond valamit. Alkalmazom magát mint titkárt. De figyelmeztetem, az első alkalommal, amikor ruha nélkül jelenek meg egy hotelban, vagy akár egy csészealjat is elfogyasztok, felmondás nélkül elbocsátom.
– A fizetés?
– Hetven font és ellátás.
– Sir! Most már elhiszem, hogy ön ártatlan a betörésben.
– Köszönöm, hogy a tények ellenére rendületlenül hisz tisztességemben.
– Ez természetes. Csak azt mondja meg, hogyan tudta feltörni, Sir, a pénzszekrényeket?
– Itt reggeli közben talán ne feszegessük a széfeket.
Fizetett, és a tiszteletteljesen utat engedő kisebb csődületen át az autójához ment Jagodekkel, aki mellette foglalt helyet, és nekivágtak a London felé vezető országútnak.
Tizedik fejezet—>>>