Egy bolond száz bajt csinál

Felix már másnap megkapta a könyveket, és nyomban hozzáfogott, hogy buzgón tanulmányozza őseinek életét és ama hagyományokat, amelyekkel egyes kitűnő cselekedetüket akarták megóvni az enyészettől. Mert e hagyományok célja elsősorban az volt, hogy a hálás utódok bizonyos módon naponta megemlékezzenek a letűnt elődök dicső tetteiről.

Felix egyre nagyobb csodálkozással olvasta ezeket a könyveket, egyre meglepettebb elmélyüléssel forgatta a lapokat, mintha nagyon különös dolgokra jönne rá.

Vele szemben cerberusa, a most már kizárólag az ő felügyeletével megbízott Jagodek, A szép hiéna karmaiban című szerelmi regényt olvasta, és vajas kenyeret evett parizerrel. Őelőtte a pasas a fóliánsokkal egyáltalán nem újság, ilyenek itt általában vannak. Azután egy szép napon kijelentik, hogy feltaláltak valamit vagy aranycsinálók lettek.

– Mondja, Jagodek, tudja maga, hogy mi az a tradíció?

– Hát kérem… mi itt a betegekről csak azt tudjuk, hogy nyugodtak-e vagy nyugtalanok, de a betegségüket nem mondják meg. De ha jól emlékszem, ez valami idegsokkszerű dolognak a neve. Inkább az idegosztályon fordul elő…

– Nem jól értett, öregem. Például tradíció, hogy ősidők óta a Lord Major, megválasztásakor, egy zsákra ül.

– Kényelmetlen lehet.

– Szóval, régimódi szokások ápolása, melyek egyben az ősök erényeinek tiszteletét jelentik: ez a tradíció, a hagyomány. Ebben a sok könyvben csupa ilyesmiről írnak.

– Azt hiszem, jobban tenné, ha ilyen vidámakat olvasna, mint A szép hiéna karmaiban című regény.

– Hm… Nem jó hasonlat egy hölgyre a hiéna.

– Miért? A hölgy is alattomos és veszedelmes.

– De a hiéna rossz szagú is, viszont egy veszélyes hölgy a valódi Atkinson illatánál kezdődik. Csak szerettem volna tudni, hogy mi a véleménye az olyan hagyományról, hogy mert egy ős kimentett valakit a vízből, bizonyos utódainak minden reggel jéghideg tóban kell megfürödniök…

– Hát speciel ezt a hagyományt itt mi is ápoljuk, zuhany és pakolás formájában, mint ősi szokást. Azt hiszem, ennek is az az alapja, hogy valaha, nagyon régen egy nyugtalan beteget beleejtettek a hideg vizes medencébe, és az jót tett neki.

– Ez nem hagyomány, ez egy megfigyelés praktikus eredménye. Csak akkor hagyomány, ha valamiféle eseményt emlékezetessé tesz. Például ha magának volt egy dédapja, aki nevezetes volt valamiről, és azóta utódai naponta valamit cselekszenek, ami emlékeztet őrá.

– Ilyen is van nálunk a családban, kérem, pedig mi nem vagyunk örökös grófok. A nagyapám hatszáz fontot vett fel a szőlőre, mert van egy kis szőlőnk, és azóta az apám, a két testvérem meg én is rendszeresen kell hogy emlékezzünk erre a nevezetességre, amikor törlesztjük a tőkét és a kamatokat.

Jagodek előadásmódján megérződött, hogy az esetből kifolyólag nem tartozik a hagyománytisztelők közé, viszont Sir Felix valamilyen oknál fogva súlyt helyezett arra, hogy az óriási, szeplős és vörös hajú, dühítően flegmatikus őrzője tudjon valamit a hagyományokról.

– Nézze, Jagodek, megint nem találta el. Nagy államférfiaink mondották, hogy Anglia a hagyományaival áll vagy bukik. Ezért nálunk sohasem helyeznek hatályon kívül törvényt. Bíróságaink még ma is érvényesnek ismerik el az ötszáz év előtti halásztörvényeket.

– Ez nagyon érdekes. Mert magam is szoktam halászni. Csak mostanában nem érek rá. Szerintem leghelyesebb volna, ha ledőlne egy félórára, amitől ez a nyugtalansága elmúlik.

Felix tovább olvasta a fóliánsokat. Ha nem volna szerelmes Ellen Grace-be, kellemesebbnek találta volna a highgate-i szanatóriumot az ősi várnál. Igazán mindent megtettek, hogy az intézménynek ne legyen kórházi jellege. Két szárnyból állt a szanatórium, egy nyílt osztályból idegbetegek részére és zártból az elmebajosok számára, ahová Sir Felixet is internáltatta a család. A márványoszlopos, világos, szép, hatalmas folyosók, képekkel és szőnyegekkel, a tágas, nagy ablakú társalgók, az előkelő hotelekre emlékeztető hall, az ugyancsak hotelszerűen berendezett, hipermodern bútorzatú, erkélyes szobák mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a betegek ne érezzék sorsukat súlyosnak.

Jagodek tanácsa ellenére Felix nem dőlt le, csak megszakította a fóliánsok tanulmányozását, és lement a szanatórium halljába, amely egyben társalgó is volt. De milyen gyönyörű!

A vasrácsokat az ablakokon bearanyozták, és a hatalmas terasz, ahol az uzsonnát fogyasztották a fenn járó betegek, szinte teljesen szabadnak látszott. Azt a vékony, főurak számára készült, finom acélhálót a könyöklő előtt szinte végig befutotta a vadszőlő.

Igazán bűbájos volt!

Az ápolók aranygombos, kék libériában, a hotelhall személyzetének hatottak. Csak amikor Birbaum úr, mert sietett az étkezéssel, zsebébe töltötte a kakaót, hogy felvigye a szobájába, és midőn Hughesné ezen mosolygott, ami természetesen annyira bántotta ennek a komoly embernek az önérzetét, hogy őnagyságát nyomban meg akarta fojtani, akkor a közelben diszkréten foglalatoskodó libériásokról kiderült, hogy képesek három másodperc alatt Birbaum urat szinte feltűnés nélkül eltávolítani a helyiségből.

Felix már a folyosón mosolyogva nézegette a haladéktalanul nyomába szegődött Jagodeket.

– Mi történik, öregem, ha én innen, megszököm? – kérdezte a főápolót.

– Nem létezik. De vegyük mint feltevést – felelte Jagodek. – Amennyiben megszökne, Sir, és sérülései ellenére kijutna az épületből, elveszíteném állásomat.

– Ne felejtse el, Jagodek, hogy ez esetben tudni fogom a kötelességemet, és nem hagyom éhen halni.

A vidám, kifogástalanul elegáns Sir Felix nyájas mosollyal üdvözölte uzsonnázgató, agybajos kollégáit, és őszinte részvéttel érdeklődött Mr. Prosleynél, hogy kuruttyolnak-e a békák a fejében. Ennek az úrnak ugyanis, előadása szerint, fürdés közben hallójáratain keresztül egy ebihal az agyába siklott, és ott megnövekedett, sőt rejtélyes módon családot alapított, és utódaival együtt, ha esőre jár az idő, felmásznak az agyának tetejére, ahol az egész família kuruttyolni kezd. Már néhány éve itt készítik elő a műtétre, amellyel majd eltávolítják fejéből Mr. Murdockot és gyermekeit. Az idős úr szerint ugyanis a főbékát Mr. Murdocknak hívják.

Ezután üdvözölte a zongoraművészt, aki már nyolc éve nem beszél egy szót sem. Van egy húrozatlan zongorája, azon játszik állandóan elmélyülten, és olyan lelkes komolysággal, hogy ritkás hajszálai csak úgy rezegnek, ha belefekszik egy-egy jelentősebb akkordba. A muzsikát csak ő hallja a néma billentyűzetről, aminek oka, hogy egy koncertjén kifütyülték, és azóta méltatlannak tartja az embereket arra, hogy mennyei játékát élvezzék.

Aztán pár szót csevegett a molett, mosolygós, elegáns Lady Nortonnal.

– Ön ragyogóan szép ma, Lady Anna – bókolt kézcsók után.

– Ön pedig mindig kedves, Sir Felix. Húsz férjemet öltem meg, de ha maga közöttük lett volna, talán még ma is él.

– Még mindig erre a csacskaságra gondol? Férjeit eltemették, itt a tavasz, itt az uzsonna, igyunk habos kávét, Lady Anna.

A Lady, ki azt állította magáról, hogy húsz férjét ölte meg, valójában egy citybeli kiskereskedő felesége volt. Nem tarthatott igényt a Lady Anna megszólításra sem, mert leánynevén Safranek Annának hívták, és osztrák származású volt. Tehát ha nem volt is lordok gyermeke, némi nagyúri kivételezés megillethette szülőföldje miatt, mivel egy ausztriai Anna volt.

És Felix hozzáfogott az uzsonnához és a húsz elpusztított hitves történetének meghallgatásához, amit a Lady minden ilyen alkalommal elmesélt.

Most váratlanul belépett valaki a nagy, szárnyas ajtón, és a földön térdeplő, ősz szakállú, kövér Mr. Rolland, felpillantva a padlón körbefutó kisvasútjáról, vidáman kiáltotta a társalgó megszokott refrénjét, amellyel a debütáló, friss betegeket üdvözölték.

– Új fiú!

– Új fiú!… – szállt a vidám jelszó körbe: – Új fiú! Új fiú!

Az új fiú egy lány volt.

De micsoda feltűnő és ijesztő jelenség! Padlót söprő, sleppes, fekete csipkeruhájában, csuklónál zárt ujjal, zárt nyakkal, középen megkötve; tollseprűszerűen széthulló konttyal, amely alatt olyan szalag díszlett, hogy egy hárommotoros bombavető légcsavarjának is beillett volna, keblén egy tenyérnyi üvegbross, kezében csontlegyező, lábain valami hegyes, ódon, hosszú, papucsszerű topán, és az arcát valami krémes púderrel úgy kifehérítette, hogy minden kísértet riadtan menekült volna előle, ha így látja egy elhagyatott kastély keresztfolyosóján.

Ehhez képzeljük el, hogy szemeit néha kimeresztette, mint aki vizionál, néha pedig méltóságteljesen lehunyta, legyezgetve magát, és emelt állal lépegetett, vén és őrült hattyúkra emlékeztetve.

Az első pillanatban szinte pánik támadt. Az “új fiú” ijesztő volt. Különösen, mikor rekedtes, síri hangon, valahova a levegőbe bámulva, lankadtan nyújtott karral így szólt:

– Ó, istenem!… Anton, a lakáj hozzon egy habos csokoládét a várbörtönökből… és kuglófot, kuglófot – búgta megtörten, és kissé összecsuklott a termete: – kuglófot, mert éhes vagyok, és pont tizenkettőkor kezdődik a hazajárás…

Felixnek torkán akadt a sütemény, és előbb köhögési, majd nevetési rohamot kapott. Nagy Isten! Ez Ellen!

Ellen Grace mint műőrült!!

Mr. Prosley az ápoltak nevében eléje sietett a szemmel láthatóan magas rangú hölgynek:

– Milady! Nevem Mr. Edward Prosley, azt hiszem, már hallott rólam. Egy világhírű műtét várományosa vagyok, agyamban a békák.

– Ó, hogyne!… – szólt cérnavékony, síri hangon és roskadozva. – Önt említették nekem a túlvilágon. Mert én kétszáz év előtt a mai Trafalgar Square főpályaudvarának helyén máglyára léptem.

– Az szerencsét jelent – jegyezte meg Gandhi, kikukkantva lepedőjéből.

A szakállas, kövér úr föltápászkodott a földről, otthagyta a vasútját, és a méltóságteljesen vonuló, előkelő hölgyhöz lépett.

– Nevem Mr. Archibald Rolland. Igazságtalanul nyugalmazott állomásfőnök vagyok. Örvendek e találkozás kellemes karamboljának. Szeretnénk tudni valamennyien, hogy Milady néhai személyében kit gyászoljunk körünkben?

Felix csípte magát, hogy ne röhögjön, és csak bámulta menyasszonyát, aki, egy számára nagyon ismerős mozdulattal, felvetett fejjel és lehunyt szemmel így szólt:

– Nevem Anna Emerencia Hontings, örökös pearné, az aranygyapjas és térdszalag-rendek bizományosa, és mint ilyen, a Fehér Rózsa miatt vérpadra léptem. Elégett hamvaimat szétszórták, de én azóta uzsonna után, naponta négy és nyolc között, nyugtalan hazajárással bolyongok…

– Kegyeskedjék a teraszra bolyongani – jelentette Jagodek -, az uzsonna készen várja megboldogultságodat.

– Köszönöm… – sírta a mészfehér új fiú. – De mondja csak, jó ember, hol lehet itt éjfélkor hazajárni?

– Itt nem lehet. Ez szanatórium, és nem hotel. Csak a rokonok felelősségére engedjük ki, és mindenki köteles nyolc óra előtt hazajárni, még ez esetben is – felelte a prózai főápoló.

– Ott ül egy csinos, ifjú herceg, ama csúf, kövér, világi teremtéssel. Anton, vigye oda a pajzsot a kávéval és a kuglóffal.

Felix tudomásul vette, hogy nem szabad Ellent felismernie, tehát kezet csókolt, bemutatkozott:

– Lord Hontings vagyok.

– Az öcsém!

És erre muszáj volt röhögni, mert Ellen Grace tizenkilenc éves volt, és állítólagos öccse huszonnégy múlt. Ellen ezután tapintatos módon úgy rendezte, hogy kettesben maradjanak. Először csak a fogait vicsorította ausztriai Annára, később meg akarta fogni az egyik szemét, hogy valódi-e, végül egy vontatott, szórakozott mozdulattal ölébe döntött egy csésze kávét, mire kapott egy pofont, mire ő két kézzel belemarkolt a molett hölgy szőke hajkoronájába, mire aztán jött Jagodek, és rendet csinált.

Végül vőlegény és menyasszony kettesben maradtak.

– Ellen! Megőrültél?

– Természetes, ha itt vagyok.

– Ezt nem engedem.

– Melletted a helyem, Felix. És különben is tudni akarom, hogy mi történt, mi a szándékod?

– Hát nehéz a helyzet… Mert amíg bolonddá vagyok nyilvánítva, nem lehet nősülni. Nagyon jó tervem volt, de elkövettem egy ostobaságot. Botrányokat akartam okozni, hogy a sok gőgös oligarcha belebetegedjen, megunja, és véget vessen ennek a hitvány módszernek. Sajnos nem gondoltam arra, hogy elfognak a városháza erkélyén. És most Jagodek, az a markos, hatalmas fráter, csakis rám vigyáz.

– Mindegy – kacsintott ravaszul a kísértet, és egy kedves mosoly erejéig kiesett a szerepéből -, meglógunk, öregem!

– Hogyan?

– Máris van egy tervem…

És elmondta. És Felixnek minden önuralmára szüksége volt, hogy a vérpadon és máglyán sommásan kivégzett, több száz éves Emerencia Annát ne csókolja össze ott az uzsonnaasztalnál, agybeteg sorstársai szeme láttára.

Hetedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.