Minden összebogozódik
1.
– Jöjjön közelebb.
Két nagy lépés… sapkát combhoz szorítom, boka csattan.
– John Fowler?
– Igen.
– Csúfneve Csülök. Többszörösen büntetett, notórius csempész. Született Birminghamben 1904-ben, anyja Fidler Karolina, holland származású munkásnő, apja Gustav Fowler kormányos. Így van?
– I… igenis… excellenciás uram!
Nem olvasta az adatokat. Fejből mondta! Istenem… hát ezek… ilyen magas rangú urak… egy közlegényről még azt is tudják, hogy anyja volt, született és… Fowler.
– Négy év előtt törölték a hajóskönyvből. Miért?
– A révkapitány kigyulladt a jelenlétemben…
– Bántalmazta?
– Mindössze egy égő lámpát dobtam rá.
– Miért?
– Egészség elleni kihágással vádolt. Azt állította, hogy ragályos beteget hoztam a hajón.
– És nem volt igaz?
– Alázatosan jelentem, nem vagyok orvos.
– De a révkapitány azt mondta, hogy beteg az illető.
– A révkapitány sem orvos.
Nézett, egyik szemét összehúzta. Hatalmas homloka támadó, okos nyugalommal meredt felém. Most lemért. Keresztülnézett rajtam.
Félelmetesen erős, tiszteletet parancsoló férfi volt De Surenne márki. Ahogy felállt, kitüntetései megcsördültek, szálfa alakja kissé előrehajolt, és úgy nézett az arcomba. Dús, gondozott, ősz, hosszú haja hátrafeküdt tarkójáig, úgy, ahogy régi, nagy tudósokat ábrázolnak képeken.
Karba fonta a kezét.
– Most pedig beszélhetünk, barátom. Mit akar jelenteni?
– Egy különös eseményről teszek jelentést excellenciádnak, amelyet nem bírok megítélni egyszerű eszemmel.
Test a testhez, elém állt.
– Csakugyan olyan egyszerű az esze? – Megkopogtatta a homlokomat. – Akkor is ilyen nyugodtan állna itt, ha tudná, hogy belelátok a koponyájába? Mi? Akkor sem félne? Feleljen, barátocskám.
– Akkor sem félnék, mon excellence.
– Úgy. És mivel okolja ezt meg?
– Azzal, excellenciás uram, hogy egy legionárius nem fél soha és semmitől!
– Hej! Barátom, ne kerteljen, hallja, és ne csavargassa itt a szót!
– Kegyeskedjék a jelentésemet meghallgatni…
– Megállapítom, hogy jól kezdte nálam. Nem hazudott. Most mielőtt jelent, néhány kérdést: hogy került maga az őrségről egy szál gumikabátban a kormányzóság estélyére.
– A ruhámat kölcsönkérte valaki.
– Kicsoda?
– Laméter kapitány.
Egy nagy lépéssel ismét előttem termett.
– Tudja, mi jár ezért?
– Kegyelem esetén életfogytiglani várfogság.
– Itt lenn… a pincében… Nem rettent meg?
– Én nem félek semmitől.
– Mi történt azon az éjjelen?
– Csak akkor tudtam meg, hogy kicsoda Laméter, amikor már rajta volt a ruhám. Utánamentem az estélyre, hogy visszaszerezzem a holmimat!
– Azután?
– Nem láttam többé.
– Katonai becsületére mondja?
Hallgattam.
– Figyelmeztetem, hogy hatékony eszközök állnak rendelkezésemre, ha valaki konokul hallgat. Majd odalent a pincében gondolkozhat…
– Excellenciás uram: ott lenn csupa áruló ül, legalább lesz valaki, aki azért kerül oda, mert nem akart áruló lenni.
Nézett. Hátratett kézzel járt fel és alá.
– Maga hazárdjátékos, barátom, de nem buta. És férfi a talpán. Kár, hogy a nyakát töri rövidesen. Laméter hazaáruló! Tudja?
– Szerintem ártatlan.
– Mi?!… Maga kétségbe vonja, amit én állítok?
– Excellenciás uram, én a várbörtöntől nem félek… Annyi gonosztettért vállaltam már megérdemelt büntetést, hogy egyszer jólesne valami igaz ember ügyéért szenvedni. Tessék bilincsbe veretni, bezáratni, felnégyeltetni, és akkor is azt mondom: Laméter ártatlan, ártatlan, ártatlan! Az egy igaz Isten engem úgy segéljen.
Állt előrehajolva, és mereven nézett.
– Jó… Engem nem érdekel az, hogy elfogják-e Lamétert, vagy sem. Rendőri ügy. Mit akarsz jelenteni?
– Egy hölgy a kávéházban magához kéretett délután. Úgy tett, mintha tetszenék neki. Nyomban láttam hogy csak tetteti magát.
– Hm… igen?
– Igen. Nem vagyok önhitt ember. A hölgy meghívott magához, és állandóan durva dicséretekkel halmozott el. De én átláttam rajta…
A kormánybiztos úgy nézett rám, bal szemét kissé összehúzva, mint aki érzi, hogy valami ravaszság van a szavaim mögött, de nem tudja, hogy mi.
– Folytasd!
– Parancsára. Állandóan azt mondta, hogy nekem tudni kell Laméterről, és ő sok-sok pénzt kapna ha én elárulnám…
– Hm… Te fickó… Te nagyon agyafúrt szerzetnek látszol…
– Alázatos tisztelettel: nem értem excellenciádat.
– Te… most itt… kivágod magad a bajból. Nem tudom, miért, de biztosan érzem, hogy így van…
Ilyen orra volt. Megérezte a dolgokat.
– Én őszintén beszélek.
– Igen?… Folytasd.
– Szerettem volna kitudni valamit. Gondoltam, majd hazudozok mindenfélét. Az altiszt úr azt tanította, hogy a kémgyanúsokkal tegyünk úgy, mintha lépre mennénk, mert ha elnyertük a bizalmukat, könnyű leleplezni őket.
– Igen. És te ezt az utasítást követted?
– Szó szerint.
– Tovább!
– Én hazudoztam mindenfélét, azután természetesen nyomban jelentettem a parancsnokságon az ügyet.
Most egészen furcsa dolog történt. A kormánybiztos elém állt, megfogta két ujjal az orromat, és enyhe szorítással jobbra-balra mozgatta.
– Te… Te szélhámos, gazember, csirkefogó… Te! Beképzelt, hiú fickó vagy és lépre mentél a szép hölgynek. De valahogy észbe kaptál és kivágtad magad a bajból. Legalábbis azt hiszed.
Végignézett.
– John Fowler, akarsz-e átlépni a kék huszárokhoz, az én századomba? Altiszti iskolába kerülsz, gondom lesz rá, hogy elfelejtsék a múltadat. Kevés embernek ajánlottam ezt még eddig. Egy sem bánta meg. Pénzed mindig lesz, és a bátorságod meg az eszed szabja meg, hogy mennyire viszed!
A kék huszárokhoz még közlegénynek sem vettek fel bárkit.
– Te gondolkozol?
– Excellenciás uram… boldog lennék az ön szolgálatában, de ha most elfogadnám a nagylelkűségét, nem volnék becsületes.
– És miért?! Konspirálsz ellenem?
– Ha parancsolja, bármikor az életemet áldozom fel szolgálatára.
– Ne fiskáliskodj, te… csavaros, skót koponya! Egyenesen beszélj! Benne vagy egy maffiában, ellenem?
– Esküszöm, hogy nem!
– Ha nem vallasz be nyomban mindent, levitetlek a börtönbe, és ott maradsz! Amíg csak élsz! Itt nem kell ítélet! Itt egy szavamra reggel a sáncon lelőnek, és csak annyit írnak egy lapra: “A kormánybiztos rendeletére kivégezték John Fowlert, a köztársaság egy ellenségét!”
– Ezt jól tudom, excellenciás uram: De nem lettem volna érdemes az iménti nagylelkűségére, ha most félelemből elárulnám a barátaimat.
Így én.
– Te mindenre tudsz felelni, barátom! Katonáéknál ez nem szokás… No jó…
Így ő.
Bevallom, kissé melegem volt, mialatt hosszú, csontos ujjaival dobolt a csengőtáblán.
– Elmehetsz. De ha még egyszer a legcsekélyebb gyanúba keveredsz, akkor nincs pardon. Hallhattál rólam, barátom. Szeretem a bátor embert, de az ellenségeimmel szemben nem ismerek irgalmat. Mert azok a hazának is ellenségei. Érted?
– Igenis, excellenciás uram.
– Hát csak menj ezen az úton, csak konspirálj ellenem… Későn fogsz észbe kapni… Takarodj!
Szép helyzetbe kerültem: Egy közlegény, akire De Surenne márki, a kormánybiztos haragszik.
– Mit állsz még itt?
– Alázatosan jelentem, ha visszatérek, kihallgatásra kell jelentkeznem. Elmondhatom mindazt, ami ma történt, az őrmesternek?
– Nem!
Gyorsan papírra vetett néhány sort, és lepecsételte.
– Tessék!
– Köszönöm, excellenciás uram.
– Pusztulj!
Mély lélegzetet vettem, amikor ismét megsimította arcomat a jóságos délelőtti napfény…
És szabad voltam! Istenem, csak azt add, hogy soha többé ne kerüljek ide vissza. Halljak meg szabadon, a sivatagban, vagy a tengeren, hideg, sós hullámokban, esetleg egy gyors sárgalázban (de ha szabad választanom, mégis inkább szabad ég alatt, lehetőleg nem borús időben), csak ide ne kerüljek vissza, ahol hűvös tekintetű emberek kérdeznek homályos szobákban, és azután visszakísérnek a pincébe, arccal a fal felé…
Milyen boldogító, gyönyörű hang: egy villamos csilingel valahol a közelben!…
2.
Az őrségen tartottak a kapu alatt, amíg Potrien jött. Ő mondta, hogy így kell tenni.
– Jól bemásztál a bajba – mondja részvéttel Juvel, az egyik őr.
– Majd meglátjuk.
– Potriennek amúgy is rossz napja van. Hajnalban autó érkezett tisztekkel, és elvitték őt meg a kantinosnét. Tudod, akivel állítólag gyengéd kapcsolata van.
– Elvitték őket?
Nagyon csodálkoztam ezen. Mit akarnak a jó öreg Potrientől? És a kantinosnétól?
– Egy órája sincs, hogy visszajött. A bajusza sem állt jól. Úgy látszik, kellemetlensége volt.
– Hm… Érdekes.
Megjelent Potrien.
Az arca dúlt volt, és bozontos szemöldökei rángatóztak. Fújt és lihegett, mint egy ugrásra készülő tigris. Azután felsikoltott, hogy az erőd beleremegett.
– Hol volt, maga hadsereg szégyene?!
– Alázatosan jelentem, fontos ügyben a városban jártam.
– Úúgy… És ha a városparancsnok őexcellenciája egy napon inspiciálni jön, és csak engem talál az erődben, azt mondja majd: “kedves Potrien, hol a mi rokonszenves orani helyőrségünk?…” Feleljen, közlegény, mit fogok én akkor mondani?
– Alázatosan jelentem, mon sergent azt fogja mondani: “dolguk volt a városban, de lehet, hogy később visszatérnek…”
– Pimasz! – A kardjához kapott.
Egy másodpercig úgy látszott, hogy hajszálon függ az életem.
– Ezért haditörvényszék elé kerülsz! Igazolatlan elmaradás, szökés kísérlete…
– Igazolt elmaradás, mon sergent.
Átadtam a cédulát.
“A 45-ös számú közlegény parancsomra, ma délelőttig szolgálati ügyben a városban tartózkodott.
Vezérkar D. osztály
De Surenne márki,
kormánybiztos.”
Egy percig ibolyaszínű lett az arca. Szerintem komoly életveszélyben volt.
– Rompez… gazember… Rompez, mert széthasítom…
Ez a nap azt hiszem, Potrien életének legsötétebb időszaka volt. Egy tisztiszolgát később 30 nap kaszárnyaáristomra ítélt, mert nem volt rajta derékszíj, és egy lovászt huszonnégy órás szolgálatba rendelt, mert olajfoltot fedezett fel valamelyik zablán. Ez Potriennél a mélységes melankólia jele volt.
– Hol voltál?
Senki Alfonz állt mellettem.
– A városban. Szolgálati ügyben. Itt nem beszélhetek róla.
Álltunk. Az ördög vigye el, itt nem lehet beszélgetni, csak úgy nyüzsög emberektől az óriási erőd.
– Nem láttál egy kövér katonát valahol?
Hopkinsra vonatkozott a kérdés, ezt tudta.
Kiderült, hogy Tuskó az épület másik részén mint egészségügyi katona lappang. Lamétert mint beteget vezeti naphosszat. Ha meglátja őket valaki, akkor azonnal besiet a kapitánnyal valamelyik kórházba vagy laboratóriumba és megvizsgáltatja. Szegénytől már vettek vért, röntgenezték, kvarcolták, és kapott néhány védőoltást tífusz, kolera és sárgaláz ellen. Meg fognak őrülni…
A kantinba mentünk és ittunk, mit tehettünk mást? Iszonyú lármában, valamennyi francia fegyvernem képviselete nyüzsgött köröttünk.
– Hol voltál az éjjel? – kérdezi Senki Alfonz.
– A Török Szultán nyomában voltam.
…A “Ç a ira” dalt énekelte egy csomó részeg katona, és az asztalt verték. Füst, lárma, rekedt ordítozás, bor- és verejtékszag feküdt a kantinon.
– Sok különös dolog történt az éjszaka. Asszonyhistória… Sürgősen beszélnem kell veled…
Senki Alfonz arca elborult egy pillanatra. Az egyik közeli asztal felé intett a szemével.
– Ott ül valaki. Asszonyhistória miatt vár rám.
Odanéztem. Alacsony, sovány, kiugró pofacsontú, sápadt ember volt. Izzó barna szeme a barátomra tapadt.
– Rád vár?
– Igen. Meg akar ölni.
Felhajtott egy pohár bort.
– Asszonyhistória – mondta furcsa arccal. – Nem hoz szerencsét… És… Eh, mindegy! Várj itt meg… Utánanézek a tömzsinek meg a norvégnek.
Elment.
Az izzószemű most engem nézett.
Megvetem a kötekedő embert. Ezen a világon mindig bajkeverők, erejükben elbizakodott alakok csinálnak minden rosszat. De végre is annyira érthetetlennek találtam ezt a folytonos szemezést, hogy udvariasan átszóltam:
– Mit bámul?
A sárga ember felállt, és az asztalomhoz jött. Igazi verekedő tempó, csúf vonás.
– Hozzám beszélt?
– Süket talán? – kérdeztem részvéttel.
– Tisztességes hangon beszéljen!
– Menjen a fenébe – feleltem kitérően.
Erre pofon ütött, hogy asztalt, széket, poharat magammal rántva a földre zuhantam, és percekre elsötétedett előttem minden.
Akárkit megkérdezhetnek: értek valamit a pofonhoz. De ilyen pofonról eddig álmodni sem mertem. Mintha a mennyezet szakadt volna rám.
Általános tetszést váltott ki a produkció, a sárga embert többen megtapsolták, és egy rovott múltú világbajnok, aki a negyedik évét szolgálta, szavára állította, hogy ilyen pofont csak a stockholmi olimpián látott, a bajnoki bokszmérkőzés alatt. Egy kalapos kapta a tribünön az ügyeletes rendőrtiszttől.
Ahogy felálltam, nyomban ismét ütött, de félreugrottam, és bemutattam bajtársaimnak egy balkezes egyenest. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a balkezeseimet tisztelik, a Jeges-tengertől az Indiai-óceánig és Melbourne-ben még ma is mindenki ismeri Takamakut, aki a “Pampák vad bikája” néven mint hivatásos ökölvívó járta a világot, de mióta egy balkezes egyenesemmel szembekerült, díszműáruk és képes levelezőlapok terjesztésével foglalkozik.
A sárgaarcúról levették a söntéspolcot, ecettel szüntették a vérzést, és mesterséges légzést alkalmaztak.
Közben úgy-ahogy rendbe hozták a helyiséget.
Már esteledett, amikor az illető kinyitotta a szemét. Tudtam, mivel tartozom a társaságbeli formaságoknak, tehát odaléptem hozzá.
– Azt hiszem legfőbb ideje, hogy bemutatkozzunk. Nevem Csülök…
– Ör… vendek – mondta, amennyire bedagadt szájától tellett. – Sandro Mazzea…
– Portugál?
– Spanyol…
Kimentünk a kantinból. Pokoli zsivaj volt. Szekerészek érkeztek.
– Gratulálok a pofonhoz. A bal fülemre most is alig hallok – udvariaskodtam.
– Csekélység. Kissé legyengültem, tíz hónap Szahara, nagy szó. Valamikor egész rendes pofonokat adtam… De a maga balkezese pompás.
– Kár, hogy elcsúszott – feleltem szerényen -, különben jobban sikerült volna.
Rágyújtottunk. Tomboló altisztek harsány kiáltásaitól rezgett a levegő. Kifogták a lovakat, és leszerelték a gépfegyveres öszvéreket.
– Mi a baja a barátommal? – kérdeztem.
– Meg fogom ölni…
– Félek, hogy nem megy majd simán. Senki Alfonz a világ legveszélyesebb embere.
– Lehet, hogy hátulról szúrom le, vagy álmában de az bizonyos, hogy megölöm.
Nyugodtan fújta a füstöt, mintegy magában fontolgatva, hogy melyiket tegye.
– És mi az oka erre?
– Megölte a fivéremet.
– Hm… ilyesmi megesik… Alfonz nagyon szeszélyes ember…
Valaki megszólalt mellettünk a sötétben, akit nem hallottunk közeledni. Csak Alfonz jár ilyen nesztelenül.
– Az urak megismerkedtek egymással? Felesleges volt.
A sárga arcú ember elment. Alfonz utánanézett. Nem szerettem volna, ha valaha énutánam néz így.
– Csakugyan megölted a fivérét?
– Nem… Gyere, beszélni fogunk velük.
– Itt… az erődben?
– Igen. Van már megfelelő hely.
Elindult és én követtem.
– Azt mondta, ez a sárga ember, hogy megöl.
– Nehéz ügy. A fivére, aki meghalt, a legjobb barátom volt.
– Ő azt hiszi, hogy te ölted meg.
– Joggal. Az én revolveremmel történt.
Hm… Ez nekem is gyanús lenne.
– Még senkinek sem beszéltem a múltamról, Csülök. De nem akarom, hogy ha esetleg ez a bolond végez velem, akkor azt mondják, hogy Senki Alfonz orvul lelőtte egy barátját… Hallgatni fogsz arról, amit most elmondok?
– Bízhatsz bennem.
– Lisszabonban… laktam és egy szép katalán parasztleány takarított a klinikán…
– Beteg voltál?
– Tessék?… Igen… Katharinának hívták ezt a kislányt, mindössze tizenötéves volt. De csodálatosan szép. Takarítás közben énekelt, gyönyörű hangja volt… Mazzea és én foglalkozni kezdtünk vele. Rendes ruhát kapott tőlünk, és nem törődtünk azzal, hogy Katharina csak parasztszülők gyereke, szolgálóleány. Andrea Mazzea, ennek a sárga arcú Mazzeának a bátyja, feleségül vette. Azt hittem, megbolondulok. De csodálatosképpen az asszony úgy tett, mintha engem szeretne. Egyszer azt mondta, hogy azért ment Mazzeához, mert Andrea megesküdött, lelő engem, ha Katharina nem megy hozzá. Végül elhatároztuk, hogy megszökünk együtt Dél-Amerikába. Barcelonában vártam rá, a hajó indulása napján. Miután megérkezett, a lapokból olvastam, hogy Andrea Mazzeát holtan találták, átlőtt fejjel. Az én revolverem feküdt mellette.
Közben átmentünk a hatalmas, elhagyott gyakorlótéren. Csak itt-ott ődöngött egy-egy katona:
– De hát ki ölte meg… Mazzeát?
– Katharina.
Hallottak még ilyent? Egy tizenhat éves leány. Mert akkor már annyi volt. “Íme – mondaná valamelyik kedvelt remekíróm -, hová juttat egy nőt a kacérság!”
– Miért nem mondod meg ennek a kis veszett fickónak az igazat?
– Nem hinné el, és… nem akarom, hogy Katharinát üldözze. Bolond voltam. Azt mondta, azért kevert gyilkosság gyanújába, hogy örökre hozzákössön ez a titok. Mert ha elhagyom valaha, akkor kötélre juttat… Szédülten hallgattam, hogy ennyire szeret… Csak miután elhagyott, kutattam egy kissé a múltja után. Mert múltja is volt ennek a tizenhat esztendős nőnek… Ha valaha kioltják a gyertyámat, akkor te tudod az igazat, Csülök, és majd elmeséled a kikötőkben…
– Nagyon csúf bűnügyi történet, de az olvasmányaim között szerepelt egy Lohengrin nevű úr, aki később minden átmenet nélkül hattyú lett, és jól levontam a csalódás tanulságait: a nőkkel szemben legyünk óvatosak.
A temető fala mellett jártunk. Ez is az erődön belül volt. A Fort St. Thérèse külön kis város. Utcák, épületek, gyakorlótér, mozi, temető, kiskereskedés, kórház: minden van benne.
A temetőőrhöz mentünk. Alfonz egy cédulát mutatott.
– Mi volt ez? – mondtam, amikor kijöttünk.
– Hopkins délután átvedlett irodaszolgává. Ceruzával a füle mellett, aktákkal vágtatott, nyomában Laméter egy bőrtáskával. Lopott néhány megfelelő blankettát, és ráütötte a pecsétet. Mi most a temető kertészetének az emberei vagyunk…
A temető végében Senki Alfonz, mintha csak hazamenne, benyitott az egyik kriptába. A vasajtó kitárult.
A kripta belsejében, egy örökmécs világánál, Birerre ezredes katafalkján üldögélt Hopkins, egy gyanútlan szpáhi ruhájában. A kapitány komótosan, nyitva hagyott kényszerzubbonyban járkált fel és alá. Délután a dühöngők között húzta meg magát, míg végül Tuskó egy megfelelő blanketta segítségével elhozta Lamétert a dühöngők közül “agyvizet” venni.
Amit ez az ember merészelt, az bizonyára példátlan a világtörténelemben. Mint civilista szaladgált ide-oda, minden keze ügyébe kerülő egyenruhát magára öltve, és mielőtt egy csoportnál megismerték, más egyenruhában újabb csoportba vegyült, közben menedzselte – ebben a lehetetlen helyzetben – az alakoskodásra képtelen kapitányt is…
– Halló fiúk – kiáltotta kedvesen, mintha nem is kriptában lennénk. – Minden jól megy! Fel a fejjel!
– Kuss – jegyeztem meg. – Tizenhat ember dolgozik éjjel a temetőben.
A kapitány megállt, és egy másodpercig úgy csavarta össze a kényszerzubbony két lebernyegét, mint görög drámákban a vörös tógát bizonyos színművészek.
– Előbb-utóbb elcsípnek bennünket – mondta.
– Leghelyesebb, ha Csülök elmondja, mi történt az éjjel – ajánlotta Senki.
– Halljuk, halljuk! – kiáltotta élénken Hopkins, mintha egy társasvacsora szónokát biztatná.
Néhány apró részlet mellőzésével elbeszéltem a kalandomat.
– Írja le jobban az illető nő külsejét.
Mindent elmondtam, ami az állítólagos grófnő megjelenésére jellemző.
– És… honnan veszi, hogy… Rouban altábornagy bukott ember? – kérdezte sápadtan a kapitány.
– Azt az újságokon is érezni… Már búcsúztatják.
– Ez azt jelenti, hogy sok ember fog meghalni… feleslegesen… De Surenne márki derék katona… De csak katona… Az eltűnt expedíció és a gyémántbánya ügyét most jól kihasználták Rouban altábornagy ellenségei – magyarázta Laméter.
– Órákon belül megkezdődik a hadjárat. Ez látni az előkészületeken – mondta Alfonz.
– Az ártatlan fongi nép ellen.
– És ha az igazság kiderülne, mielőtt az első lövés eldördül? – kérdeztem.
– Akkor nagy szerencsétlenség múlna el egy világrész feje fölül.
Rövid csend támadt. A néhai marsall szarkofágján keskeny árnyékkal táncolt a sápadt örökmécs fénye… A homályban egy hatalmas feszület körvonalai félelmessé tették a kripta hátterét, ahol minden szó zengett-bongott, mintha egyszerre többen mondanák hangról hangra ugyanazt.
– Gondolkozzék, kapitány úr, és intézkedjen velünk – mondta Alfonz.
– Mi hűséget fogadtunk magának – tettem hozzá.
– Éljen! – csatlakozott Hopkins.
Laméter meghatottan jártatta a tekintetét egyikünkről a másikunkra.
– Köszönöm, fiúk… Az Isten adja, hogy ne hiába álljanak ilyen nagyszerűen egy igaz ügy szolgálatában.
Sorra kezet szorított velünk.
– Most elsősorban tudni kellene, hogy ki az a nő – mondtam -, aki a legveszélyesebb ellenfelünk.
– Az nem titok – jegyezte meg Laméter.
– Kicsoda az illető?
– A feleségem – felelte a kapitány.
Hosszú ideig hallgattunk, döbbenten, mozdulatlanul.
3.
– Az a hölgy, akivel ön az éjjel együtt volt – fordult felém -, valóban La Rochelle grófnő. Ez az első férje neve. Később elvált ettől a bizonyos La Rochelle gróftól, és Mander százados felesége lett. Amikor egyszer Madagaszkárban vesztegeltem hosszabb ideig, a hajómmal elszökött velem. Párizsban feleségül vettem. De néhány hónap múltán egy névtelen levelet kaptam olyan adatokkal… amelyek… szóval a névtelenség dacára, a levél minden állítása bizonyítható volt… És… elhagytam a nőt… Akkor újra Mander százados nevét viselte, mert kiderült, hogy nem volt érvényes a válópere. Ezt ő rendezte így… Később még láttam olykor… Van der Ruffus társaságában járt állandóan. Ez egy gazdag, jólelkű hollandus bankár, sokat áldoz jótékony célra… Az egyetlen hajdani ismerősöm, aki meglátogatott a börtönben, és kérdezte, hogy nincs-e szükségem valamire… Ez is levette róla a kezét… Azt mondják, szintén névtelen levél…
Az előzmények dacára nagyon meglepett mindaz, amit hallottam.
– És nem akadt még senki – ámuldozott Hopkins -, aki ezt a hölgyet alkalmilag jól felpofozza?!
– Ideje, hogy a tárgyra térjünk – vágta el Senki Alfonz a további regényes társalgást. – Szerintem meg kell kísérelni, hogy előbb odaérjünk Szenegálba, mint a hadsereg. Az út nagy részét a katonákkal együtt tesszük meg, azután szökünk…
– Gyerekjáték! – legyintett Tuskó Hopkins.
– De kellene az a napló, az expedíció útjáról, amit Mander százados küldött a katonai parancsnokságra – tűnődött a kapitány.
– Meg kell szerezni azt a naplót – jelentette ki Senki Alfonz.
Tuskó Hopkins az állát simogatta.
A kapitány szomorúan legyintett.
– Az Rouban altábornagy páncélszekrényében van.
– Az igaz ügy érdekében kasszafúrással is foglalkozhatunk.
– Be fognak törni… a katonai irattárba?
– Tisztelt kapitány úr! – mondta Senki. – Ön vezeti az ügy szenegáli részét, itt eddig is mi cselekedtünk, és ezután is mi irányítjuk az előkészületeket.
Laméter sóhajtott.
– Néhány esetben meggyőződtem utólag, hogy igazuk van. Most már nem merek ellenkezni…
Ezután visszatértünk a kaszárnyába.
Tizedik fejezet—>>>