Az elátkozott part

Egy elfelejtett szó következménye

1.

Ahol elhagytuk a tankot, a Szenegál folyó iszaposodó környékén, már nem kellett üldözőktől tartani.

Felszerelésünk, élelem ital és egyéb volt bőven. Hopkins csodálatos depót lopott számunkra, és már egy nappal előbb a tankba rejtette.

Csak a vidék volt igen vad és barátságtalan. Erre aztán ritkán jár ember.

És még előttünk a sűrű, mocsaras rész, amerre be kellett vágnunk délkelet felé, a Szenegálhoz!

Utolsót táboroztunk a víz partján.

Tuskó a szeméhez illesztette egy utászkapitány távcsövét, és a távolba nézett.

– Ott valami épületféle van.

– Ez lesz az elhagyott missziósház, amiről a grófnő beszélt.

– Valószínű. Ott szemben, az a sziget Santa Izabella.

Kissé szótlanul mentünk tovább, hogy ne is lássuk a kopár szigetet. Jó lett volna egy málhahordó öszvér a poggyásznak, de ilyent Hopkins nem bírt lopni. Nekivágtunk a dzsungelnek. A nedves talajból csak úgy dőlt a giliszta, kukac, pióca. És fojtó, nedves meleg volt. Folyton nyeltük a kinint, de még így is hasogatott minden csontom, szurkált a szemem, és a szív inkább csak rángatózott mint dolgozott.

Éjszakánként furcsa távolodó és közeledő dobszót hallottunk…

– Ez mi? – kérdezte az első napon Hopkins.

– Felvonulnak, éppúgy, mint az európai hadseregek. Összecsődítik mindenfelől a fongi népet és a rokon négereket, hogy felkészülten találja őket a háború.

– A háború… – dünnyögtem. – Ha elkésett az egész, és kitör a háború, miközben útban vagyunk, akkor már hiába lesz meg a bánya… hiába derül ki a titok.

– Marha vagy, fel a fejjel! – harsogta Tuskó egy tüzér főhadnagy szivarját rágva. – Nem lesz háború, minden kiderül, mienk a bánya, és a kapitány megnősül. Aludjunk.

Ilyen ember volt ez!

2.

Másnap reggel néger faluhoz értünk.

Kifestett, tetovált harcosok nyüzsögtek a kerek rafiakunyhók körül, amelyek a süppedő talaj felett cölöpre épültek.

A főnökük, akinek ijesztően hosszú feje volt, elénk jött. Azon a keverék francia-bennszülött, zagyva nyelven beszélt, amit mindenki ismer Afrikában, ha hosszabb ideig ott él.

– Vártam titeket hozzám.

– Tudtam, hogy jövünk faludba neked? – kérdezte Senki Alfonz.

– Fehér úr erre át nekem, kunyhómba bele. Mondta, jöttök.

Tehát Laméter előttünk járt.

– Mikor ment el tőled neked, fehér úr?

– Kétszer lement a nap attól. Vezetővel ment Tamaragdába, fongi főnöknek hozzá, követségből neki, háború miatt.

– Adj vezetőt mellénk, nekünk, hogy mi is odajussunk neki Tamaragdába, bele hozzá, fehérhez.

A főnök szolgálatkészen beleegyezett minden kérésünkbe. A harcosok ellenségesen, mereven álltak körülöttünk., de nem szóval, sem tettel nem bántottak.

A legszebb kunyhót talán éppen a főnökét, kiürítették számunkra, hogy pihenjünk éjszakára. Másnap vezetőt és teherhordó állatot is ígért.

– Vigyen el az ördög – mondta Tuskó Hopkins, mialatt Potrien őrmester acetilénlámpáját meggyújtotta -, ha nem Isten ellen való vétek, ilyen jámbor niggereket halomra lőni.

Most végre kitettük magunk elé a térképet és a naplót, hogy utánanézzünk a feladatnak.

A napló rövid volt, hiszen alig néhány napig tartott az út, amíg az expedíció Peevbrock Lorddal és Mander századossal Tamaragdába ért. Nagyrészt ilyen szöveg volt:

“Ma kb. tizenhat mérföldnyi utat tettünk meg, sima, jó terepen. Egy öszvérünk kígyómarás következtében kimúlt, a terhet ismét elosztottuk…” – „ Délelőtt áttettük a filmfelszerelést az öszvérek bal oldalára, nehogy áttüzesedjen a kanna, mert szokatlanul erős a nap. Délután ismét az állatok jobb oldalára raktuk a szerelvényt, hogy ne érje a nap. Ezért ma rövidebb utat lettünk meg… A folyó már nem látszik mögöttünk…”

Végül:

“Elértük Tamaragdát, a fővárost. Sok kunyhó. Peevbrock fényképeiről jól ismerjük ezt a helyet…”

Azután megszakadnak a feljegyzések.

– Nem értem, hogy mit remél a kapitány – mondtam. – A százados világosan leírja, hogy Tamaragdában volt, és a fongi főnök azt állítja, hogy színét sem látta.

– Átkozott egy história – jegyezte meg a citromképű, dúsan növő, ébenfaárnyalatú szakállával -, még fénykép után is felismerték, hogy az expedíció Tamaragdában volt.

– Majd meglátjuk – sóhajtott Senki Alfonz. – Most elsősorban aludjunk.

– És fel a fejjel – tette hozzá Tuskó, miközben szavait megcáfolva, lehajtotta fejét a gyalogsági kantinos gumipárnájára, és nyomban horkolni kezdett.

3.

Fene egy vidéken jártunk. Olyan sűrű nedvesség párolgott a tőzeges talajból, olyan undok, ájult forróság feszült a vadonra, hogy fuldokolva vettünk lélegzetet. Millió moszkitó utazott velünk, ránk telepedve.

De végre elértük kelet felé a Szenegál hajlatát, innen a víz folyását követve, északnak tartottunk. Volt öszvérünk és egy vezetőnk.

– Most hátat fordítunk, nekünk a folyónak, és arra megyünk, bele magunkat – mutatta az új irányt a bennszülött.

– Ugyan… – felelte idegesen Senki Alfonz – hiszen Tamaragda a túlsó parton van.

– Hogy mondhatsz ilyet, jó uram nekem tőled… A túlsó parton csak a gonosz lelkek laknak. Azt úgy hívják: “Az elátkozott part”. Erdő és mocsár, kígyó, krokodil és ördögök… Törpe busmanok… ezek majmok és nem ember lenni, magukat…

– Azt mondod, hogy a túlsó part… lakatlan? – kérdezte Senki Alfonz, és még sohasem láttam ilyen izgatottnak.

– Végig az… Két folyó között mindig áradás, nedvesség…

Gondolkozott.

– Jó. Ide hallgass, Mazzea. Te elmész ezzel a harcossal Tamaragdába. Levelet viszel Laméternek!

– Mi történt?

– Azt hiszem, megtaláltam az eltűnt expedíció nyomát.

4.

– Megoldottad a rejtélyt?

– Nem. De bizonyos, hogy ezek az emberek nem Tamaragda felé mentek, hanem a Szenegál túlsó partján haladtak. – És ismét a bennszülötthöz fordult. – Bizonyos vagy abban, hogy ott túl nincs néger falu?

– Uram, itt élte magát minden ősöm… Két folyó között van a másik part, az elátkozott…

– A Szenegál és a Gambia ez a két folyó?

– Ti így mondjátok. Mi tudjuk, hogy a gonosz szellemet zárták magának a két folyó közé bele neki őket.

Senki Alfonz gyorsan írt.

Azután átadta a levelet Mazzeának.

– Siessetek. – A négerhez fordult: – Ebben a papírvarázslatban sok-sok néger élete van megírva benne. Ha nem késitek el magatokat vele Tamaragdához, akkor a halál felhője elvonul az égről nektek. Tudod, hogy sok katona érkezik.

– Tudom uram, és sietni fogunk.

– Hol tudom átgázolni magamat a Szenegálhoz vízbe bele?

– Arra feljebb, alkonyig sem kell menni magadat, és találsz egy keskeny kanyart, azon fatörzsek dőlik át magukat…

Mazzea eltette a levelet, és szokott egykedvű, hallgatag módján követte a négert. Nem kérdezett többet.

Senki Alfonz is elindult, de Hopkins megragadta.

– Hé te! Talán megmondanád, hogy mi történt szerinted az expedícióval.

– Az történt velük, mintha te követted volna el a bűnt.

– Ellopták őket?! – hüledezett Tuskó.

– És mi okozta ezt a hirtelen változást? Miből gondolod, hogy a túlsó parton vannak? – kérdeztem.

– Olyan egyszerű, hogy nem értem a katonai szakértőket… Nézzétek. – Elővette Mander naplóját, és olvasott… “Délelőtt áttettük a filmfelszerelést az öszvérek bal oldalára… mert szokatlanul erős a nap… Délután ismét az állatok jobb oldalára”… Értitek? “A folyó már nem látszik mögöttünk”…

– Nem! – feleltük egyszerre.

– Pedig milyen egyszerű. Nem mehettek Tamaragda felé, mert a folyó mögöttük volt a napló szerint. Ha helyes irányba mennek, akkor a nap nem jobbról süt délelőtt. Őrájuk viszont jobbról sütött a nap délelőtt, hiszen áttették a forróságra érzékeny holmit az állatok bal oldalára! Délután balról sütött a nap, akkor az állatok jobb oldalára rakodtak. Ha a folyó mögöttük volt, és a nap délelőtt jobbról, délután balról érte őket, akkor csak a túlsó parton lehettek.

Leesett az állunk!

– Most délelőtt van. Ha hátat fordítasz a folyónak, akkor balról ér a nap. Tehát erre nem mehettek, hanem ellenkező irányba, a túlsó parton, ahol most jobbról tűz a nap, ahogy Mander naplójában áll.

– Micsoda fej! – kiáltott Tuskó.

– De valakinek hamis irányba kellett vezetni őket – mondtam én, szintén igen zseniálisan.

– Úgy van – bólintott Senki Alfonz. – Mander ártatlan, ezt a napló bizonyítja. Az a Lord Peevbrock azonban… aki az egészet kezdte…

– Aki eltűnt a vadászaton! A holland Van der Ruffus derék és jóságos ember, de a barátja talán nem az?

– De hogy történhetett? – töprengett Hopkins.

– Annyi bizonyos, ezt Lamétertől tudjuk, hogy az esős évszak kezdetén szálltak a partra, nagy ködben.

– Akárhogy is van: gyerünk!

– És most azután igazán fel a fejjel! – kiáltotta Hopkins.

5.

Átjöttünk a hídon… Micsoda paradicsom a túlsó part ahhoz képest. Csúszós, nyúlós föld, közeli mocsarak bűze, krokodilok, siklók, békák…

Igazán Elátkozott Part, ahogy a néger mondta.

Néztük a térképet.

– Itt egy tisztás van jelölve három platánnal, ahol az első depót felállították. Ez szemben van a kanyarral, csak éppen a két partot kell a térképen felcserélni… – mondta Senki Alfonz.

Izgatottan mentünk a kanyarig, egyenesen dél felé, ott ahol a térképen észak állt.

Tuskó, aki előresietett, felkiáltott. Azután ott álltunk… Semmi kétség…

Előttünk a tisztás… három platán… és… és… egy rozsdával borított filmkanna!

Most már bizonyos volt, hogy közel vagyunk a rejtély megfejtéséhez. Az expedíció erre járt! Itt a platán, itt volt a depó, és nem a túlsó parton, mint ahogy ők hitték. Három napon belül elérjük azt a helyet, amelyet itt egy vörös pont jelez, és az áll mellette, hogy “Tamaragda ” .

Hogyan lehet ez? Tamaragda messze, a túlsó parton, sok mérföldnyire fekszik.

Szinte pihenés nélkül siettünk a csúszós, nehéz terepen. Most már naphosszat zuhogott a sűrű, vastag szemű, harsogó, trópusi zápor. A földön kis tavakban állt a víz, és a kígyók pokolbeli káprázatra emlékeztető tömege fetrengett csomókban mindenfelé. A térképen jelzett elefántcsapást alig követhettük, mert a víz teljesen belepte.

– Egy gyémántbányáért sem jönnék ide még egyszer – káromkodott Hopkins.

– Fel a fejjel! – felelte kacagva Senki Alfonz. Mert ennek nem ártott eső, sár, forróság ez nem is volt ember, hanem két lábon járó, fehér leopárd.

Hajnalban elértük az elefántcsapás végén az utolsó emelkedést.

– Az most már bizonyos, hogy a fongiaknál csakugyan nem járt az expedíció… – elmélkedett Alfonz.

– Ez esetben a kormánybiztos tévedett.

– Igen. Kíváncsi vagyok, hogy ha mindezt elmondjuk, akkor mit szól ez a potentát…

Valami felrémlett előttem…

– Mit mondtál most? Ismételd… Az utolsó szót…

– Potentát… Hatalmasság!

– Megvan! Potemkin!

– Mi?

– Ő a bűnös! Ezt felejtettem el. A grófnő mondta a Higgins nevű tengerésztisztnek: “A bűnös Potemkin, de ő már régen meghalt.”

Senki Alfonz egy másodpercig elámult, azután igen különösen viselkedett.

Megragadta a kabátomat, és elkezdett rázni, közben ilyeneket mondott:

– Ostoba, marha, idióta, ökör… Te! Te vadállat… Istenem, miért él az ilyen barom…

És ellökött.

– Nem értem, kérlek – lihegtem -, ezt jobban meg kell magyaráznod.

És előhúztam egy nagy kést…

– Tedd el azt a kést, te ló, te bárgyú teve! Ha előbb mondod ezt, akkor már régen célnál vagyunk!

– De… hát… Ki volt az a… Nézd, hát nem elfelejtettem?!

– Potemkin! Nem tudod, ki volt?!

– Ezért ne ordíts így – szólt közbe Hopkins -, én sem ismerem az illetőt.

– Orosz miniszter volt.

– Akkor igazán nem tudom, honnan ismerhetném. Az orani kocsmákban nem sok orosz miniszter fordult meg az idén.

– De ez híres egy történetről. Falukat varázsolt elő a semmiből, egy cárnő kedvéért, nem létező virágzó helységeket, ahogy színházban szokták. Minden csak festék és látszat. Világhírű szélhámosság volt.

– Erről nem tudtam – mondtam szomorúan. – De napok óta nem volt újság a kezemben.

– Gyerünk! – kiáltotta izgatottan.

Felsietett az emelkedésre. Ahogy ott álltunk a hajnalban, azt hiszem, mind a hárman nagy diadalérzéssel néztünk le…

Ott volt előttünk a százados fényképeiről jól ismert bennszülött falu. Középen a hatalmas cölöpépítmény pagodaszerű csúcsos kupolával.

Tamaragda!

Úgy éreztem, megőrülök…

Senki Alfonz egy cigarettát sodort és rágyújtott.

– Most már érted? Potemkin volt a bűnös, mert tőle ered az ötlet: felépíteni hajszálig megtévesztően egy nem létező falut…

– Szóval ez?

– Ez Tamaragda pontos mása, amit ide felépítettek! Egy Potemkin-falu.

6.

Nem volt világos előttem az ügy. Ha az az orosz miniszter régen meghalt, akkor hogyan építhetett ide egy falut?

És egyáltalán.

Miféle érdeke fűződhet ilyesmihez Oroszországnak?

Láttam, hogy Hopkins szintén ezen töpreng. Közben titokban összenézett velem, és felvonta vállát. De kérdezni már nem mertünk többet, mert félő volt, hogy Senki Alfonz ismét ordítozni fog velünk, és ezt kerülni akartuk.

– Most mi lesz? – kérdezte Tuskó.

– Egyenesen bemegyünk a faluba. Szökött légionistáknak mondjuk magunkat, és látszólag nem érdeklődünk semmi iránt – mondta Senki Alfonz.

Ez jó terv volt. Sietve mentünk a tábor felé. Egy kövér, félmeztelen néger megpillantott bennünket, és verni kezdte a gongot, mire még néhány bennszülött összefutott, és bámultak ránk. A kövér elénk jött méltóságteljesen.

– Mit kerestek erre, fehér katonák? – kérdezte.

– Te vagy a főnöke ennek a falunak?

– Nem… Én csak a cégvezető vagyok, a főnök ott ül abban a nagy kunyhóban.

Mi?… Hallottak már ilyent? Egy néger törzsnek meztelen “cégvezetője” van?

– Mi vagy te, ó kövér, fekete ember?

– Cégvezető uram. Ez itt nem törzs, hanem “vad cég”. Új feltalálás. Én vagyok a cégvezető.

– És kik ezek, akik félmeztelenül ugrálnak ott a faluban.

– A részvényesek uram.

Kissé szédültünk a közlésektől. Senki Alfonz sűrűn pislogott.

– Mondd nekem, te cégvezető – kérdezte -, milyen részvénytársaság ez?

– Alkotmányos, királyi részvénytársaság, uram… Olyan, mint egy ország, de osztalékot is fizet és senki sem dolgozik…

Néhány “részvényes” is közel merészkedett.

– Szeretnénk pihenni nálatok.

– Pihenni lehet uram, csak dolgozni nem. Ez tilos.

– Miért?

– Az Alapszabály miatt. Nálunk az Alapszabály parancsol.

– Ki írta meg az Alapszabályt?

– Az Alapszabály nem írás. Személyes Alapszabályunk van, egy Nagy Főnök és vele kell beszélnetek.

– Vezess hozzá bennünket, cégvezető úr. Reméljük, hogy szívesen lát.

– Kérdés, hogy hoztatok-e festett varázslatot, aminek römikártya a neve.

– Mi??!

– Mert az Alapszabály nevű Nagy Főnök ilyent szeretne, és mindig káromkodik meg rugdossa a felügyelőbizottságot…

Néhány szánalmas négerre mutatott, akik szomorúan bólogattak.

– Hát kérlek, vezess minket a Nagy Főnök elé bár römikártya- varázslatot nem hoztunk.

– Hát ilyent még az öregapám sem hallott – hüledezett Tuskó Hopkins útközben. – Egy talpig meztelen részvénytársaság…

Közben felrúgta a végrehajtó bizottság néhány tagját, mert a csomagjainkkal barátkoztak.

A nagy kunyhó elé értünk. A cégvezető előresietett és most éppen kijött.

– A Nagy Főnök vár benneteket.

Beléptünk.

Egy európai ember állt velünk szemben. Rongyos ingben, piszkos fehér bricseszben, a fején trópusi sisak.

– Bocsánat, király úr… – mondta Senki Alfonz. – Védelmét kérjük, és pihenni szeretnénk.

– Pihenni fogtok. Sokáig. Cégvezető úr! Ez a három ember ellenségünk. Tegyék valamennyit ad acta…!

Amikor fegyvereinkhez akartunk kapni már késő volt. A „ végrehajtó bizottság” minden tagja a cégvezető és maga az elmebeteg Alapszabály is pisztolyt szegezett ránk.

– Lefegyverezni, megkötözni… Már vártuk magukat. Tudtunk a jövetelükről és reggel, amikor megérkezik a részvénytársaság ügyésze, valamennyiüket elkönyveljük a veszteség számlán… Hozzatok italt.

Nagyot sóhajtott, kivette a monoklit mély, sötét szemgödréből és megigazította… Sárgás fényes arcából élettelen szürke tekintet nézett bárgyún a semmibe.

Reménytelen próbálkozás lett volna ellenállni. Lefegyvereztek, megkötöztek és elindultak velünk.

– Ti gyilkosok vagytok?

– Nem, uram – fecsegett vidáman a cégvezető -, csak hivatalosak, végtelenül hivatalosak. Ez a fő! Felkarcoljuk a bevételt az áruoszlopra, és reggel, ha megölnek titeket, akkor ellenszámlára kerültök egy pénztári oszlopra. Ez a kettős könyvvitel nagy varázslata. Mert mindig van rovancsolás, és ha nincs egyenleg akkor a Nagy Főnök rugdossa a végrehajtó bizottságot…

– Igen? És miért vártok reggelig a kivégzéssel?

– Mert az ügyész akkor jön a bányából. Ő nagyon kegyetlen ember, és kínoztatni fog titeket, hogy mindenfélét mondjatok neki. Azután agyonlövünk titeket, és kirabolunk – mesélte vigyorogva, büszkén.

Kellemes emberek. De azért nem adtuk fel a reményt. Laméter kapitány talán ideér a fongi törzzsel reggelig, ha Mazzea és a vezető siettek.

Egy deszkából ácsolt kunyhóhoz értünk, ahol négy fegyveres őr állt.

A cégvezető kinyitotta az ajtót, azután beléptünk a kunyhóba.

Az asztalon faggyúba gyömöszölt kanóc égett.

– Üdvözlöm önöket, barátaim…

Döbbenten álltunk meg.

Laméter kapitány ült az asztal mellett megkötözve!

7.

Az ajtó becsukódott.

– Csak üljenek le, barátaim – mondta Laméter. – Azt hiszem, kár volt a fáradságért.

– Hogy… hogy került ide?… – kérdezte Senki.

– Azt hiszem úgy ahogy maguk. Útközben megrohantak, összekötöztek és elhoztak ide…

Szomorúan ültünk… Ez volt az utolsó remény.

– Téved kapitány úr – mondta Senki Alfonz. – Mi térkép alapján jöttünk ide.

És elmondta.

– Milyen egyszerű, és senki sem jött rá. Erre igazán büszkék lehetnek – jegyezte meg Laméter.

– Ez a Peevbrock Lord úgy látszik, megőrült és az ő nagyzási hóbortját használták ki a bűnösök… – mondta Senki.

– De miért? – kérdezte Tuskó. – Miért tették ezt?

– Világos, hogy a gyémántmező valahol itt a közelben van, és ezért történik mindez.

Hallgattunk. A forró, nedves kis kunyhó fala egyre gőzölögte a folytonosan zörgő, kopogó eső páráját. Nyüzsgött rajtunk a féreg.

– Elsősorban égessük el a térképet és mindazt, ami Roubant kompromittálhatná.

Az összes másolatot elégettük a sercegő kanóc felett. Fojtó füsttel telt meg a kis kunyhó, és a mozdulatlan forróságban csak nehezen oszlott. Valamennyien fuldokolva köhögtünk.

De Rouban altábornagy becsületét megmentettük.

Tizennegyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

15 + tizennégy =