Az elátkozott part

Munka után édes a menekülés

1.

Beköltöztem Tuskó Hopkins megüresedett helyére, a ciszternalakásba. Ínséges idők következtek. Állást nem kaptam, pedig matróz vagyok elsősorban, és legszívesebben tisztességesen dolgozom valamelyik csempészbárkán.

De hiába! Örök ellenségem, a bürokrácia megfosztott a munkalehetőségtől. Oran kikötőjében csupa ostoba külsőségekkel bíbelődő hajó tűnt fel ez idő tájt. Az ilyen járművek undok formaságok rabjai. Mindenféle írásokat követelnek a matróztól. Az nem elég, hogy az ember egymaga nyolc perc alatt felszereli az ágvitorlát, a fővitorlával együtt, hiába vezetem el csukott szemmel a hajót Orantól Tokióig (mert képes vagyok erre!), őket az érdekli, hogy milyen írásaim vannak, és hogy szerepelek-e egy ócska nagy kötetben, a “hajóskönyvben”.

Természetes, hogy szerepelek a hajóskönyvben, de áthúzták a nevemet. És miért? Mert leégett a San Franciscó-i révkapitányság.

Ugye, önök is nevetnek. Matróz vagyok, és nem tűzoltó. Ítélték volna el a tűzoltóságot, amiért késlekedett, vagy a segédhivatalnokot, aki elszaladt, de mit akarnak tőlem aki mindössze azt magyaráztam a rabiátus, kötekedő révkapitánynak, hogy a bennszülött hajósinasnak nincs beriberije, csak feldagadt a lába, mert szögbe lépett. Ezért nem vagyok köteles sárga zászlót kitűzni és karanténba állni. Önök is beláthatják.

De ez a goromba fráter azt ordította, hogy rendőrt hív és lecsukat. Higgadtan kértem, hogy ne üvöltsön, mint egy barom. Erre erőszakos lett, és követelte, hogy ott a hivatalában várjam meg a kirendeltséget, majd ő megtanít. Azt mondtam kitérően hogy fogja be a száját, mert nagyon megjárja, azután távozni akartam. Megfogta a karomat. Még mindig egy jámbor ember béketűrésével igyekeztem elhessegetni. Nekihessegettem az üvegajtónak. De a petróleumlámpát csak akkor vágtam hozzá, amikor revolvert rántott. Emberi érzésem úgy diktálta, hogy az égő révkapitányt az esőmérő medencébe dobjam.

Ezzel az életét mentettem meg. Azt hiszik, köszönet jár az ilyesmiért? Tévednek. Feljelentett, töröltek a hajóskönyvből, és köröztek.

Aki manapság hálát vár, az keserűen csalódik.

Oranba egyetlen hajó sem érkezett, amely a képességet a formaságok fölé helyezi. Pedig akad ilyen jármű. Hét közben alig jutottunk valamihez. Kvasztics doktornak rakodtunk vagy két alkalommal. Az orvostudor ugyanis az ország gyógyszerbehozatalával is foglalkozik.

A halászkikötőnél érkezett néhány láda kokain és ilyesmi. Igen ínséges idők voltak ezek. Senki Alfonz (két állandó jellegű tettestársával) már autóalkatrészekkel is kereskedett. A karosszériát és az alvázat elásták.

Sokféle tervünk volt, de a derült éjszakák megakadályoztak a cselekvésben. A sors szerencsétlen akarata volt, hogy éppen egy kedves rokonom névnapján látogasson el némi köd, a nyílt tengeren tomboló vihar üzeneteképpen.

Az egyik állandó jellegű tettestárs azt ajánlotta, hogy nézzünk valami után.

Én hivatkoztam a névnapra.

Neveletlen jelzőket mondtak.

Végül elhatározták, hogy felhasználják a barátságtalan éjszakát. Nem vonhattam ki magam. Végre is kenyeres, illetve kenyértelen pajtások voltunk, és a barátság se kutya.

Az éj homályát kihasználva elcsentünk egy uszály borotvaszappant. Az őrt előbb óvatosan elhelyeztük néhány gyapjúzsák alá.

A hajót már napok óta figyeltük. Uszályával víz alatti tuskóra futott. Egy őr felügyeletével otthagyták, a kikötőtől néhány kilométerre. Előzőleg megalkudtunk Orlovval, azután felkerestük hárman az uszályt.

Később Senki Alfonz hozott a szudáni dzsidások laktanyája közeléből egy teherautót két alélt mechanikussal, és megkezdtük az átrakodást.

Simán ment minden, de ahogy elindultunk a megrakott autóval, nem várt gátló körülménnyel találtuk szembe magunkat.

Egy század szudáni dzsidás közeledett futólépésben.

Mit álljunk oda velük? Barbár négerek… Okosabb enged. Nem igaz?

Senki Alfonz merész ívben kanyarodott az autóval, és hátraordított:

– Ledobálni a rakományt! Gyorsan!

És nekiiramodott az útnak. Gyorsan dobáltuk a nehéz ládákat, és ledobtuk a két alélt mechanikust is. Az egyik állandó jellegű tettestársat találat érte, és utánabukott egy kidobott láda szappannak. Az autó egyre gyorsabban vágtatott el a pálmák mentén.

– Baj lesz – mondta az életben maradt tettestárs.

Távolról fényszóró tűnt fel. Ez a riadókészültség!

– Kedvese névnapján az ember ne dolgozzon – jegyeztem meg tanulságképpen. – Ez az oka a bajnak.

– És az is, hogy annyi katona siet utánunk – tette hozzá Senki Alfonz.

Jobbra kanyarodtunk a közeledő fénypont elől.

– Ott a város szélén lassítok, leugrani, és hárman háromfelé.

Sikoltva tapadt a fék. Ugrottam.

De a legközelebbi kereszteződésnél…!

Szerencsétlen eset… Egy oldalkocsis rendőrmotoros van a nyomomban… A járda mellett lezárt kis fabódé áll, nekiugrottam, a bódé eldől, és keresztbe fekszik a sikátorban.

Lövés… Golyó fütyül…!

Köves mezőségen, a városon kívül rohanok bukdácsolva. Balra, nem messze tőlem ugyancsak lövések. Ezek nem engem üldöznek. Egy hatalmas macskaszerű árny rohan, szinte úszva a levegőben, amint elrúgja magát a földtől… Néha elvágódik, azután továbbfut.

Senki Alfonz.

Híres futó vagyok, de az a szélsebes iram, ahogy mint valami rugó, felpattan a földről és nekiszökell, ez nem is emberi ügyesség, ez engem is túlszárnyal.

Futunk az életért!

Mert errefelé szívesebben lövik le az üldözött csavargót, minthogy elfogják és bíbelődjenek vele.

Szerintük az ilyen ember nem ér meg egyetlen aktát sem.

Szerencsére sikerül a közeli sivatag homokhalmait elérni. Jó terep menekülőnek. Sok-sok kiemelkedés. Kerülgetem őket jobbra-balra, és mindig csendesebb lesz mögöttem, ahogy távolodik az üldözők lármája.

De ezt soká nem lehet. Hajnalban a sivatagban könnyen elfognak.

És ekkor, a kibújó holdfénynél, egy kis emelkedésen elém tűnik a Fort St. Thérèse.

A légió!

Hajrá! Nekirugaszkodom. Ezt még úgysem próbáltam. Nem lehet rosszabb, mint a tájfun vagy a vesztegzárállomás, nem is szólva az undok kínai fegyintézetekről…

A poszt szó nélkül utat nyit. Öt perc múlva egy bagószagú irodában vagyok. Nagy bajuszú őrmester ingujjban beretválkozik.

– Mit akar?

Lihegek.

– Fújja ki magát, maga disznó. Azután vegyen egy belépési nyilatkozatot az asztalról, és töltse ki pontosan.

– Csak lihegj nyugodtan, majd én kitöltöm.

Senki Alfonz ül a szoba sarkába és ír.

2.

A rendőrség természetesen megkeresi a légiót a rablók ügyében.

Kihallgatás.

Két újonc, akik a kritikus éjjelen, a gyanús órában jelentkeztek, vigyázzban állnak a kapitány előtt.

– Maguk rosszkor vétették fel magukat – mondja a kapitány.

Hallgatunk.

– Aznap éjjel egy rablás történt.

Álmélkodunk.

– Honnan jöttek a Fort St. Thérèse-be jelentkezni?

– Én? Egy csapszékből.

– És maga?

– A sivatagban akartam hálni, közben meggondoltam magam.

– Ismerik egymást?

– Sohasem láttam civilben ezt a bajtársamat.

– Maga is ezt állítja?

– Igen.

– Mit tud a rablásról? – fordult a tiszt Senki Alfonzhoz.

– Rablás olyan módja a vagyonszerzésnek, amellyel egy vagy több ember megkísérli, hogy mások jogos tulajdonát erőszakkal megszerezze és bitorolja!

A kapitány elfojt egy mosolyt.

– Mit tud erről az uszályról? Több láda borotvaszappant raboltak el.

– Nem is hallottam róla.

– És maga?

– Én nem borotválkozom egyedül. Semmi szükségem borotvaszappanra – feleltem okosan.

– Szóval nem tudnak az esetről semmit, az éjszakát egymástól távol töltötték, és nem együtt, hanem egymás után jelentkeztek?

– Oui, mon commandant.

– Írják alá a jegyzőkönyvet.

Megtörténik.

– Remélem, hogy jó katonák lesznek. Elmehetnek.

Megtörténik.

Ezzel az ügy lezárult. A légió kapui könnyen nyílnak, de erősen záródnak.

3.

– 27-es, 9-es, 45-ös és 8-as.

Kilépünk. Az őrmester elé. Alfonz a 9-es, én a 45-ös.

– Őrségre jelentkeznek a kormányzósági palotában. A legkisebb disznóság három hét cellule. Rompez! – és otthagy bennünket.

– Mi ez az őrség? – kérdezem a 8-ast, egy régi legényt.

– Szörnyű. Mereven állni a lépcsőn, tenyérbe támasztott fegyverrel, három órán át. Moccanni, beszélni tilos. Két szakasz háromóránként váltja egymást.

Hat hete szolgáltunk már, tehát nem számítottunk újoncnak. De díszőrségen még nem álltunk. Úgy látszott, hogy ez nem tartozik a különlegesen népszerű szórakozások közé.

Senki Alfonz elhatározta, hogy beteget jelent, de erről lebeszélték a tapasztaltabbak, azzal az indokolással, hogy minden magánzárka nedves és büdös.

Tudhatják mindabból, amit eddig írtam, hogy jámbor és igénytelen vagyok. De a légió még az én bölcsességgel áthatott lelkivilágom számára is súlyos megpróbáltatást jelentett.

Potrien chef, az őrmester különleges gonddal vigyázott arra, hogy egyetlen kellemes percet se töltsünk a légióban.

Engem különösen kipécézett. Pedig tisztára véletlen volt, ami történt, mert a bosszúállást megvetem. Ott kezdődött, hogy a mezőn gyakorlatoztunk, az erőd fala mellett. A díszlépést oktatta, ami rendkívül fontos nála. Amikor felsorakoztunk, néhány nyájas szóval vezette be az együttműködést.

– Maguk csirkefogók – kezdte tárgyilagosan. – Most a díszlépést fogjuk gyakorolni. Jegyezzék meg, hogy a légiós díszlépés a legfontosabb ügy a világon. Úgy csapják oda a talpukat, hogy rezegjen az erőd fala. Gazemberek.

Ez volt az első útbaigazítás, amelyet alapul kellett vennünk. Majd rátért a gyakorlatra, és vezényelt.

– Gáááv…u!

Ez a vészes üvöltés amely a “gardez vous” vezényszót sűrítette, és egy szíven talált ember halálordítására emlékeztetett, már többször okozott pánikszerű érzéki csalódást az orani állatkert őrei között, akik azt hitték, elszabadult a bengáli tigris, és a városban garázdálkodik.

Egy zörrenéssel úgy állt a sor, mint a cövek.

Egy álmából felriadt, gyanakvó leopárd rövid horkanása következett:

– Á… os!…

Az “à gauche” nevű fordulat életveszélyes fenyegetéssé átalakított vezényszava volt.

Balra fordultunk.

– E… rt… van… Mösssh!

Ezt az őrmester így írná le:

“En route… En avant marche!”

Meneteltünk.

– E graaap… rd!

Díszlépés. Írva: “En grande parade.”

Megy mellettünk és néz. Vörös arca, amelyen hosszú, keskeny, ecsetszerű két bajusz és harmadik ecsetnek egy kecskeszakáll is van, leírhatatlan, megvető gúnnyal néz bennünket.

– Ez mi?… Most bemutatják a Lourdes-ból mankó nélkül hazavánszorgó, sánta zarándokok menetét?… – és kedvesen nevetve bólogat, atyaian vidám lesz: széles vállán rezegnek a vállrózsák. Hátul összefont kezeiben egy botot ráz taktusra, és olykor a térdeit két-háromszor megroggyantja a lépés ütemére, mintha lovaglást utánozna. Kivörösödött arca ezer ráncba húzódik, és szivarbarna fogai kilátszanak a jóízű nevetéstől, és az ecsetek hegye kissé felmered.

Mi pedig megyünk. Jobbra fordult fejünk mereven ül a nyakon, a forróságban úszó porfelhő ingerli a szemet, az orrot, de a nyak mozdulatlan, a magasra emelt, deszkaegyenes láb nyújtott talppal zuhan a földre és csattan…

– Szavamra – jegyzi meg részvéttel -, magukat becsapták. Valaki azt mondta, hogy a légiós szolgálat hízókúra…

…Nyak merev, láb merev, talp sajog, és minden lecsapásnál új porfelhő szakad ki a földből… Egy… kettő… egy… kettő…

– Ez maguknak díszlépés? Ha meglátja az ezredes úr, azt mondja majd nekem: “Mon chef Potrien… hová settenkedik ilyen nesztelenül ez a század?”

Az őrmesternél sűrűn szerepel az előrelátható párbeszéd az ezredessel. A jóhiszemű ezredes ezekben a képzelt beszélgetésekben általában félreérti a század gyakorlatozását. Olykor az egész peloton mibenléte homályos kissé előtte.

“Mondja, kedves Potrien – kérdezi majd álmélkodva -, kik ezek az éltes mosónők katonaruhában?…”

Ilyenkor jótevőnk, Potrien őrmester, előre látja, hogy védelmünkre kel majd.

“Ezek újoncok, mon commandant, de véletlenül kerültek ide, mert a háziorvosuk bebeszélte, hogy a Fort St. Thérèse-ben van a hülyék intézete…”

Az ezredes ilyenkor (ahogy Potrien előre látja) sokáig gondolkozik, elnézi a ténfergő pelotont és azt proponálja, hogy bocsássák a szerencsétleneket a város rendelkezésére lóápolás vagy vakvezetés céljaira.

De Potrienben van szív. Ígéri nekünk, hogy nem egyezik majd bele ebbe a csúfságba.

“Ezt a szégyent ne hozzuk rájuk, mon commandant. Még egy ideig vesződöm velük, azután ne szenvedjenek tovább: halomra lövetem őket.”

Az ezredest meghatja a katonáit védő őrmester atyai hangja, és azt mondja majd engedékenyen:

“Hát ahogy gondolja, Potrien, csak ne sok golyót pazaroljanak rájuk. Kár az ólomért.”

Ezt az őrmester belátja és elfogadja a szükségmegoldást: kiköti valamennyit a napra, és otthagyja, amíg meghalnak a lustaságtól. Ez olcsó és tanulságos lesz.

Mialatt erről beszél, dübörögve menetelünk.

Közben: merev a nyak, merev a láb, éget a nap, szúr a por, és az őrmester elfelejti monológja közben, hogy percek óta díszlépésben vonulunk.

De eszébe jut egy újabb dialóg, ez már közötte és a francia köztársaság elnöke között fog lefolyni, amikor a gyarmat jubileumi ünnepségén harci játékok közben Mendoza a vörös spanyol a célpont helyett egyetlen lövéssel leteríti a kikötőben sétálgató tűzoltóparancsnok pincsikutyájának a rendszámát.

“Mondja, Potrien – kérdezi a köztársaság elnöke. – Elért már találatot ez a század?”

“Potrien büszkén áll majd elő: Oui, mon excellence! Ez a vörös újonc tíz lövés közül kétszer eltalálta, nem teljes öt lépés távolságból, az új vámház nyolcemeletes épületét.”

“Bravó! – mondja majd az elnök. – Igazán nem hinné róla az ember…”

És nem is igaz, mert Mendoza öt lépésről egyszer sem találná el a vámházat, de Potrien ezt nem vallhatja be az elnöknek, mert akkor feloszlatnák nyomban a légiót.

És mosolyog, nevet, hátratolja tarkójára a sapkáját és…

És minden átmenet nélkül súlyos idegrohamot kap. Vészes sikoltás után vérbe borult arccal harsogó panaszkiáltásokban tör ki, szörnyű fenyegetéseket, átkokat szór, sértéseket kiált, öklét rázza, pálcáját a földre dobja és tiporja, végül kimaradó lélegzettel int:

– Elég! Elég! Bitangok… abbahagyni ezt… Balett-tánc, csavargás, csoszogás… Na, várjatok… várjatok… gazok!…

Kifulladt. Mi is. Az őrmester és a század lihegve áll.

Most megjelenik az erőd falán egy legény, és lovaglóülésben elhelyezkedik, azután lenyúl az erődudvarba, és átemel a falra néhány gőzölgő csajkát.

– Megállj! – süvölti Potrien. – Csak rakja oda a fal tetejére a levest. Még nincs ebéd! Előételnek díszlépést!

És kezdődik… Nyak feszül, láb merev…

Most egész más ember Potrien. Lecsapni készülő keselyű, prédája felé osonó hiúz… feje térdmagasságban kémleli a lábakat.

– Hááá… – iszonyút kiált, és rámutat egy katonára. – Kém! Hazaáruló, kém! Lelepleztem!… Álruhában vagy! Ez egy vén arab nő! Egész biztos! Mert férfi nem lép ilyen szörnyen!… Csapd oda, gazember! Csapd oda, mert leváglak… Egy-kettő! Egy… kettő!…

Meghajolt felsőtesttel körülfut, a másik oldalról kémleli a térdeket. Vigyázni kell, nehogy a falhoz nyomjuk.

Valaki elájul. Félreviszik.

Az őrmester csóválja a fejét.

– Sacrebleu… Ez is katona… Gyerünk, díszlépés!… Előre…

És lehajol, és fut.

A fal és a menetoszlop között a lábakat nézi.

No, most én következem.

– Hé! Maga szerencsétlen, lenyargalt, reumás teve! Kiállni a sorból! Na megállj! Megállj, te lusta csaló, te gumitalpú hülye! – mondta nekem.

Azután szelíd, de metszően gúnyos lett hangja.

– Mondja közlegény, tudja maga, mit mond majd nekem az altábornagy, ha magát meglátja díszlépésben vonulni?

– Tudom.

Kissé meghökkent. Azután egy vidámságra idomított hiéna mosolyával fordul felém.

– Úúgy?… Nos, mit fog mondani őexcellenciája magára? Mondja csak bátran, tessék… Hallgatom.

Tiszteletteljesen feleltem.

– Alázatosan jelentem mon sergent, őexcellenciája így fog szólni: “Nem értem magát, Potrien, hogy mit keres itt ez a kis úrileányka.”

Az ordításra, amely felhangzott, még évek múlva is valamennyien emlékeztünk.

– Canaille!

Nyugodtan álltam. Jámbor ember vagyok, de nem gyáva. A hang váratlanul barátságos enyelgéssé mélyült.

– Hm… úgy… no jó! Szóval maga ilyen vicces fiú. Mi?… Rendben van… Észrevettem. Ezentúl majd többet foglalkozom magával: elsősorban díszlépés! Szíjat!

Ütni akar? – gondoltam. – Ez esetben rövid ideig tart a szolgálat, mert a haditörvényszék elé kerülök.

De nem. A szíjat a lábamra fűzte, a végét fogta és masíroztunk… Kétrét hajolt, és amikor lecsaptam a lábam, két kézzel megrántotta a szíjat, hogy a talpam szörnyű erővel ütődött a földhöz. Úgy éreztem, eltörik a lábam…

Ördög volt azzal a szuronnyal… A hegye beleakadt a fal tetejére helyezett csajkák valamelyikébe, és a meleg leves mindenestől a kétrét hajolt őrmester széles hátára esett.

Az ütés csak fájdalmas volt, de a levestől olyan lett, mint egy kiöntött ürge.

– Szakaszvezető!

Falfehéren állt a század. Azzal tisztában voltak, hogy a történtek után meg kell halnom.

A szakaszvezető előlépett.

– Ezt a rablógyilkos gazembert kihallgatásra, öt nap salle de police-ra ajánlom.

Köszönöm. Ha ő öt napot ajánl, ahhoz a kapitány hozzátesz tízet, az őrnagy nyolcat, és mire visszajön a napló az altiszthez, olyan harminc nap van benne, mint a pinty.

– Mars! Takarodjatok ebédelni… Ramz!…

Ez rompez-t jelentett.

Bizony, barátaim. Mit tudjátok azt ti, hogy milyen szörnyű Afrikában, a világ legkisebb zsoldjáért, a világ legnehezebb szolgálatát megszokni.

Juvel, egy tarasconi fogtechnikus, aki később közokirat-hamisító lett, hogy szájműtétet végezhessen, kultúrembernek számított, és azt mondta, hogy egy konzulátusi tisztviselőtől, fogplombálása alkalmából megtudta, hogy a kínai katonánál csak a legionáriusnak kisebb a zsoldja. De ha vesszük, hogy a kínai hadseregek igen kiterjedt magántevékenységet is folytathatnak harc közben, míg a legionárius egy leigázott arab törzs valamelyik eltűnt kecskéjéért haditörvényszék elé kerül, akkor be kell látnunk, hogy jobb a kínainak.

Nem szólva a futólépés gyakorlatáról negyvenöt fokos melegben, teljes menetfelszereléssel. Gőzölgő-forró tankokkal járni a sivatagot, naponként nyolcféle védőoltástól szenvedni, háromóránként öt perc pihenővel estig menetelni… Kövezni az orani műutat, ösvényt vágni az Atlaszban, tisztítani az arab fogdát, és dolgozni mindent, amihez semmi közünk: a vasútvonalat kiépíteni, a folyópartot feltölteni, ezenfelül mosni a fehérneműnket, és napi kétórás munkával gondoskodni arról, hogy a szíjazat, gomb, cipő, ruha ragyogjon a tisztaságtól. És végül legendásan verekedni Indiában, Madagaszkárban Franciaországért, de ha kell, Izlandért is, mert a lobogón nem az áll hogy “A hazáért és becsületért”, hanem csak ennyi: “A becsületért.”

Hazánk nincs.

Nézzétek meg az orani kaszárnya múzeumát. Verekedtünk Krímben, és legenda lett belőlünk Mexikóban Miksa császár mellett. Ott voltunk Sadovánál, Sedannál, a Marne-nál és mindenhol. Miért?

Ennek is megvan a titka.

A francia katonáktól megkülönböztet a kék öv. Ilyen csak nekünk van.

És minden díszszemlén, az összes francia csapat előtt megy a legionárius.

Ezért. Ezért büszkék vagyunk. Tréfásak, vakmerőek, és könnyelműen szórjuk a pénzt, ha keserves módon szereztünk valahonnan.

“C’ est la légion.”

De a harminc nap salle de police mégis szörnyűség.

Nem szabad a kantinba menni, és nem szabad az erődöt elhagyni, csak ha őrségen állok. Kézbe ragadt fegyverrel, egy lépcsőre letapadva kétszer három óráig.

Este van. Megyünk a szakaszvezető őrparancsnok mögött, a rövid sivatagi úton a város felé őrségre.

– Rágyújthatunk – mondja a jóindulatú orosz altiszt.

Jaroszlavszkijnak hívják. Jó fiú. Mély gordonkahangja van. Ritkán beszél, és keveset.

– Ezzel elintézheted – mondja mellettem Senki Alfonz halkan -, hogy váltáskor arra az órára a városba engedjen. Rád fér. Már olyan komor vagy, mint egy sírkő.

– Gondolod… hogy megpróbáljam?

– Nyugodtan. Az orosz jó fiú. Nem is legionáriusnak való ez. Inkább misszionárius.

Nem rossz ötlet. Amikor a palota főbejárata mellé épített őrségre érünk, éppen hogy gyújtják a lámpákat.

Letesszük a puskát. Hozzák a vacsorát.

– Mondja, őrvezető úr, mikor váltanak?

– Tizenegy.

Még a ragokat és képzőket is megtakarította, ahol lehetett.

– Borzasztó ez a kaszárnyaáristom – mondom -, húsz napja nem mozogtam jóformán semmit, és lesz egy óra pihenés…

Rám néz. Nagy szomorú, okos, zöld szeme van.

– Elmehet.

– Köszönöm.

– Pontosan!

– Ígérem.

Ha nem térek vissza, baja lehet. Hadnagy az ajtóban:

– Gardez! À, mon commandant.

– Létszám: hat közlegény, egy őrvezető! – jelenti az orosz.

– Átadom az őrparancsnokságot.

– Oui, mon adjutant.

– Két ember a főbejárathoz, egy a melléklépcsőnél a rue Lavoisier-nál.

– Oui mon adjutant.

A hadnagy elmegy.

– Aux armes!

Megyünk. A főbejárat előtt, a legfelső lépcsőfok két oldalán állunk őrséget Senki Alfonzzal. Három óráig úgy kell itt posztolni, ezres lámpák bántóan vakító fényében, mintha viaszból lennénk.

Negyedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

5 × 3 =