Az elátkozott part

Belekerülök a magasabb diplomáciába

1.

“Az elnök megnyitotta a tárgyalást, felolvasták a tanúk és a beidézett szakértők nevét.”

Így írt az újság másnap. Előttem vannak a piszkos, szakadt lapok, mert megőriztem őket. Tanúk, tanúk és megint tanúk… Csupa jelentéktelen katonai és földrajzi szakkérdés…

Jön a vádlott, a lefokozott kapitány…

– Viktor Laméter! Utolsó pillanatig tagadni fog?

– Csak az igazat mondtam. Ártatlan vagyok.

– Mondja el az állítólagos rádióüzenet történetét. Összefüggően.

A vádlott rövid szünetet tartott.

– …Fullasztó éjszaka volt. A Szenegálon állt a hajó. Az expedíció már négy napja elindult a páncélosról a Fongi-föld felé… A tengerről sokszor beáramlik a sirokkó a folyó vidékére, és megreked a fák között… Ideges, bágyadt és levert voltam ilyenkor. Így történt aznap is. A szélcsendben pokolian özönlött a forró, nyugati áramlás… Nedves pára feküdt a folyón…

– Máskor is rosszullét fogta el sirokkóban? – kérdezte az ügyész Laméter-től.

– Igen. A hajóorvos bizonyíthatja ezt.

– Folytassa.

– Közben történt a szerencsétlenség. Kiáltás hallatszott, és még láttuk a vízen Rolfot, a rádióst, egy örvénylő hullámgyűrűben, összevissza vonagló pikkelyek között elmerülni.

– Ön hol volt, amikor ez történt?

– A kabinom előtt.

– Látta valaki közvetlenül Rolf halála előtt önt?

– Nem… Mikor Rolf már a vízből sikoltott, egyszerre értem oda, ahonnan lezuhant, Mathias kormányossal, az első tiszttel és két matrózzal.

– Folytassa.

– Éjszakára erősebb nyomással áramlott a sirokkó. A folyó rossz szagú párolgása, a parti dzsungel gőzei beburkolták a hajót, a lámpák alig pislogtak a fényudvarok mélyén. Hasogató fejgörccsel feküdtem a kabinomban, konyakot ittam, de rossz íze volt, és még jobban émelyegtem tőle…

– Sokat ivott?

– Nem voltam részeg.

Enyhe moraj. A kapitány védője kedvetlenül csapja egymásra jegyzeteit. A vádlott maga rontja el az enyhítő körülményt.

– Nem voltam részeg – ismétli keményen. – Bágyadt és kábult voltam, de világosan emlékszem mindenre.

– Folytassa a vallomást.

– Éjfélkor kopogott az első tiszt. Befejezte az ellenőrző körútját, és jelentést tett azután…

– Ismételje szó szerint ezt a beszélgetést, ha emlékszik rá – mondta az elnök.

– Kérem. Higgins jelentette:

“Kapitány úr! 12 óra húszkor az ellenőrzést befejeztem. Minden rendben…”

“Jól van, Higgins… Mióta van szolgálatban?”

“Tizenkét órája… kapitány úr.”

“Pihenjen.”

“A rádió melletti szolgálatot Rolf helyén kapitány úr átveszi?”

“Természetesen.”

– Felálltam, de megszédültem kissé…

“Engedje meg, hogy felvezessem”, mondta Higgins. Fullasztó, mély köd feküdt a hajón. Napok óta nem esett, és mégis mindenről víz csepegett. Szédelegve botorkáltam… Egy lépésnyire sem látott az ember… Higgins nélkül nem értem volna el a fülkét. A tiszt kinyitotta az ajtót, és beléptem.

“Jó éjszakát, Higgins.”

“Jó éjt kapitány úr… Nem parancsol kinint?…”

“Köszönöm… ” – Egyedül maradtam, és elaludtam. Nem tudom, hány óra volt, amikor felébredtem. Iszonyú fejgörccsel. A rádió, amely szüntelen összeköttetést tartott fenn az expedícióval, megszólalt: “Négrier… Négrier… Négrier.” – Ez volt a hívójelünk.

“Négrier…” feleltem.

“Mander százados… Az expedíció Fongiban van. Kiküldött felderítők megtalálták a bányát… Minden rendben. Hajója térjen vissza jelentéssel Oranba. Cirkáló miatt bennszülöttek nyugtalanok. Érti?”

“Értem… Holnap indulok… Itt Laméter kapitány…”

“Miért nem a rádiós?”

“Meghalt.” – Mander rövid jegyzéket diktált a szükséges holmikról.

– Ez az? – kérdezte a bíró.

Laméter megnézte az iratot.

– Igen. Ez az én kézírásom.

– Folytassa.

– Nincs mit mondanom. Másnap felszedtem a horgonyt, lehajóztunk a folyón a tengerre, és hazaértem.

– Akar az ügyész úr kérdéseket feltenni?

– Ismerte ön Mander századost? – kérdezte az ügyész.

– Nem a „ Général du Négrier” -n utazott. Peevbrock Lorddal Fongiban várták az expedíciót.

– Ismerte vagy nem?…

Rövid szünet.

– Is… mertem…

– Miért mondta, hogy szélhámos, amikor megtudta, hogy nem tett felmentő vallomást?

– Megtagadom a választ.

– Tudta valamiről egész biztosan, hogy Mander beszél?

– Igen. De erről nem vallok.

– Megismerné Mander százados hangját, ha az életben hallaná?

– Nem tudom.

– Szóval nem a hangja miatt tudta biztosan, hogy ő beszél, hanem közölt valamit, ami személyes természetű maguk között.

– Igen. De erről nem vallok!

– Üljön le. – A vádlott a helyére ment. – Mander százados tanúkihallgatása következik.

Belépett a “százados.” Érdekes ember. Kissé kövér, és sűrűn pislog.

– Mander százados?

– Igenis… azt hiszem…

– Önnék fejlövése van?

– Igenis.

– Emlékszik a sebesülése körülményeire?

– Nem emlékszem…

– De azt tudja, hogy ön Mander százados…?

– Holtbiztos nem vagyok… Ugyanis… – tapogatja a fejét.

– Ismeri a vádlottat?

A kapitányra néz.

– Nem emlékszem.

– Semmire sem emlékszik…?

Dörzsöli a homlokát…

– Egy erdőtisztást látok… Valaki fogja a karomat… fenyeget… De ez is zavaros…

A kapitány csodálkozva felemelkedik.

– A vádlott üljön le!

Moraj. Mindenki érzi, hogy valami rendkívüli történik.

– Erőltesse meg az agyát… Kivel volt ott a tisztáson? Arcot nem látott maga előtt?

– Egész halványan…

– Mondjon impressziókat.

– Már… hogy… én… izé… Mit mondjak?

– Impressziót próbáljon közölni.

A tanú nyel…

– Kérem… Nekem fejlövésem van…

Az ügyész váratlanul felemelkedik. Mostanáig valakivel suttogott.

– Most értesítettek, hogy az éjszaka folyamán váratlan esemény történt. A rendőrség – névtelen feljelentésre – őrizetbe vett egy embert, akinek a kihallgatását kérem. Kvasztics Fedor volt hajóorvos az illető. Az orvosi hivatás gyakorlásától egy bűnügyből kifolyólag örökre eltiltották.

– Elrendelem a kihallgatást – enunciálta az elnök. – Mander százados úr foglaljon helyet a tanúk padján.

Jött Kvasztics tanár. Álmos szemű, hatalmas, ősz ember, ismert alakja az alvilágnak. Mellette rendőrtiszt.

– Neve?

– Kvasztics Fedor.

– Született?

– 1886-ban Rigában.

Miután az adatokat felvették, az elnök a rendőrtiszthez fordult.

– Miért fogta el ezt az embert, kapitány úr?

– Hajnalfelé valaki felhívta telefonon a központi ügyeletet – kezdte a rendőrtiszt -, és közölte, hogy a Laméter-ügy igazi tettese a rendőrségen is jól ismert Kvasztics Fedor. A hang nem nevezte meg magát, csak annyit mondott, hogy Kvasztics őt becsapta, és ezért bosszút áll. Az ilyen bejelentéseket általában nagyon komolyan vesszük, mert nem egy megoldhatatlan bűneset tettesét adta már rendőrkézre az alvilág bosszúja. Kvasztics lebujokban zongorázik, és mint megrögzött kábítószercsempész szerepel a nyilvántartóban. Azonnal behozattuk a rendőrsége. Közben már megállapítottuk, hogy a Szenegálban történt bűneset idején az orosz nem tartózkodott Oranban…

– Hol volt maga a bűneset idején?

– Gambiában…

– Honnan tudja, hogy mikor történt a bűntény! – csattant fel az elnök – ezt az időpontot a katonai sajtóiroda nem adta ki a lapoknak, és tilos volt nyilvánosságra hozni…

– Én… – akadozott a tanú… – hallottam…

– Kitől?!

– Már… nem… emlékszem…

– Mit hazudik! Gambiából holnapra megtudhatjuk, hogy ott járt-e valóban.

– Csak éppen… átutaztam.

– Honnan, hová?

Csend.

– Ismeri a fongiak földjét?

– Már… jártam náluk… Ismerem…

Most a “százados” lassan előrejött a tanúk padjáról, a homlokát simogatta zavartan, és nézte a tanút.

Amikor Kvasztics meglátta, ijedten hátralépett.

– Ismeri a századost? – csapott le az elnök gyorsan, amint észrevette a tanú zavarát.

A lapok így írták:

“…Kvasztics rémülten hátrált, és Mander százados döbbenten követte… A teremben halálos csend, feszült izgalom, csak Laméter, a vádlott viselkedik érthetetlenül. Állandóan feláll, mintha mondani akarna valamit, megvakarja a fejét, és idegesen forgolódik. Mindenki érzi, hogy az ügy döntő fordulathoz érkezett…”

– Talán emlékezteti valakire a tanú? – kérdezte az elnök a “századost”.

– Igen… de nem tudom… Mintha valahol ketten…

– Volt maga a Szenegál-vidéken, a nyáron? – fordult az új tanúhoz az elnök. – Gambia nincs messze onnan…

– Már nem emlékszem… De lehet… Azonban…

– Folter! – kiáltotta most harsányan a “százados”. – Folter… – hebegte azután bizonytalanabbul…

Az elnök gyorsan lapozott az akták között.

– Itt egy régebbi jegyzőkönyvben ez áll: “Az expedíció első rádióüzenetében, amelyet még a megölt távírdász vett fel, említés történik egy bizonyos Folterről, aki Mimbini törzsfő megbízásából a fehérek elé ment. Folter azt állítja, hogy angol ember, mint megfigyelő tartózkodik a fongiaknál, a főnök barátja.” Laméter, ezt maga vallotta.

A vádlott feláll. Furcsa arckifejezéssel, tétovázva beszél:

– Igen… de azt hiszem, itt… valami…

– Így szólt az üzenet? – kérdezi az elnök, és erélyesen kopogtat az irónjával.

– Így. És kérték, ellenőrizzem az adatokat.

– Ellenőrizte?

– Megérkezésem napján letartóztattak.

– Leülhet…

– De kérem…

– Most ne mondjon semmit. – És a tanúhoz fordult: – Mit szól mindehhez?

A tanú hebegett.

– Kérem… én voltam Folter… Azért tagadtam, mert… féltem, hogy gyanúba keveredek…

– Maga angol megfigyelő volt?

– Nem…

– Az expedíció elé ment?

– Igen.

– És csatlakozott az expedícióhoz?

– Mimbini… küldött… én kereskedtem vele…

– Istenem… csak emlékeznék… – szólt most látszólag idegesen a “százados” – Folter! – Valahol álltunk… együtt… Pálmák… sátor és huzalok…

– Ismeri maga a százados urat? – kérdezte az elnök.

– Is… merem…

– Állt vele együtt valahol tisztáson vagy erdőben?

– Igen… A százados úr igen barátságos volt hozzám… mert szép hangom van, és… énekeltem… angol… katonadalokat…

– Melyik az igazi neve?

– Kvasztics.

Most a “százados” lépett eléje remegve. A teremben pattanásig feszült hangulat csendje ült.

Csak a vádlott fészkelődött állandóan úgy, hogy az elnök rászólt.

– Azt… énekeltem… – hebegte Kvasztics -, hogy “Baby Baby I love you.”

Kitört a dráma!

– Gazember! – kiáltotta a “százados”, és rávetette magát a tanúra. Egyik kezével torkon ragadta, a másikkal belevágott az arcába, hogy csak úgy reccsent.

Négy altisztnek kellett lefogni. A teremben hihetetlen zűrzavar támadt. Az elnök kopogott és kiabált, azután felemelkedett.

De az ügyész túlkiabálta a lármát.

– Indítványozom, hogy a tárgyalást ne függessze fel az elnök úr. A tanú most emlékezik!

Csend lett. Az ügyész tovább beszélt:

– Nem szabad elmulasztani az alkalmat, amikor a súlyosan sérült tanú, úgy látszik, visszanyeri az emlékezőtehetségét…

– Viselkedjék nyugodtan – mondta az elnök barátságosan “Mander-nak”. – Emlékszik valamire?

– Igen… – felelte izgatottan. – Az én sátramban volt a rádióleadó! Éppen énekelt… ez… az ember… és bejött valaki… barátom… hogy is?

– Peevbrock – segített az elnök.

– Peevbrock! – kiáltotta… – Igen, Ő, és azt mondta… adjak jelentést… a hajónak… Szomorú helyzetben voltunk… Eltévedtünk az őserdőben.

– És ön mit mondott?

– Hogy… fel a fejjel… Igen… ezt… és amikor ismét ketten maradtunk… én elfordultam… a leadóhoz… és ez az ember… fejbe ütött.

Lihegve állt.

– Fedor Kvasztics! Mit szól ehhez? Tagadja?

– Kérem… – hebegte… – én mindent bevallok… Laméter ártatlan.

– Azt hiszem… – emelkedett fel idegesen a vádlott. – Itt valami…

– Üljön le, és ne szóljon, amíg nem adok engedélyt erre… Kvasztics! Hogy értette ezt az utolsó kijelentését?

– Elnök úr… amíg úgy éreztem, hogy megúszhatom az ügyet nem törődtem a kapitánnyal, bár olykor furdalt a lelkiismeret. Most azonban én már nem kerülöm el a büntetést, hát visszaadom a kapitány úr becsületét, aki ártatlan.

– Beszéljen. Képes arra, százados úr, hogy kontrollálja?

– Hogy… Mit kell?… – kérdezte ijedten Tuskó.

– Úgy értem, hogy indiszponált-e?

– Kérem… – hebegte – nekem fejlövésem van…

– Tessék helyet foglalni, ha nincs jól. Mondjon el mindent összefüggően, Fedor Kvasztics.

– Egy nemzetközi hírszerző, akivel júniusban, Gambiában találkoztam.

– Hogy hívták?

– Mérimée… de lehet, hogy ez álnév. Tízezer frankot adott, és negyvenezret ígért, ha vállalom az ügyet. Az ő utasításai alapján elmentem a fongi törzshöz, mintha visszatérnék Gambiába, és elébe mentem az expedíciónak. Itt Mérimée utasítása szerint összebarátkoztam a századossal. Az egyik tisztáson, amit “Elefántpihenőnek” neveznek…

– Elefántpihenő! – kiáltotta a “százados”, mint aki előtt felrémlik valami -, igen! Ez volt… az a hely…

– Folytassa a vallomást.

– Itt, a sátorban leütöttem a századost, azután a rádióban érintkezésbe léptem a “Général du Négrier”-vel és a százados nevében beszéltem.

– Milyen üzenetet adott le?

– Olyasmit, hogy: “Elértük a fongi törzset… minden rendben van…

A cirkáló nyugtalanítja a bennszülötteket, forduljon vissza, Mander százados.”

A vádlott csodálkozó szemekkel, nyitott szájjal áll a helyén. Néha mintha nevetni akarna…

Megőrült?

Érthető lenne… Kis híján halálra ítélték, ártatlanul!

– Azután – folytatta Kvasztics – jelt adtam egy pisztolylövéssel, és a sűrűből előrohantak Mérimée és az emberei, mielőtt bárki is védekezésre gondolhatott volna, elfogtak és megkötöztek mindenkit.

– Kik voltak a bandita emberei? Európaiak vagy bennszülöttek?

– Már… hát… nagyobbrészt… négerek…

– A fongi törzsből?

– Nem… ezek más fajtájúak… voltak… Mérimée hozta őket… Hogy honnan, azt nem tudom.

– Mi történt azután?

– A négerek ott maradtak a foglyokkal, és mi egy másik tisztáson kis sporthidroplánra ültünk és reggel leszálltunk Gambiában. Én visszatértem Oranba.

Ilyen nagyszerű ember volt ez a Kvasztics. Még filmíróban is ritkaság. Egyetlenegyszer mondta el neki hajnalban Alfonz, hogy mi a teendője. És délelőtt ilyen kitűnően elmondta mindazt, amihez Rouban kisasszony szolgáltatta az adatokat. És olyan ügyesen, dadogva, önmagát megcáfolva keveredett gyanúba, mint egy igazi bűnös… Megjegyzem, kivéve ezt az ügyet, az is volt. Mondom, nem vagyok éppen mindennapi eszű ember, de Kvaszticsnál még én sem vagyok okosabb. Pompásan összevágott minden. Kvasztics nyáron át Kairóban volt a csempészekkel, és így a rendőrség igazán könnyen megbizonyosodhatott arról, hogy az alvilág ismert “Tanár ura” a jelzett időben nem tartózkodott Oranban. De hogy honnan vette ezt a Mérimée-t az igazán rejtély.

A vádlott hiába akart szóhoz jutni. Az izgalom, a váratlan fordulat lehetetlenné tette a bűnper folytatását.

Az elnök elrendelte Fedor Kvasztics letartóztatását és elhalasztotta a tárgyalást. Előbb azonban még a védő előterjesztett egy kérelmet.

– Indítványozom, hogy védencemet szabadlábra helyezzék. Majdnem kétségtelennek tartom, hogy az ítélet felmentő lesz.

– A magam részéről hozzájárulok a védelem indítványához! – jelentette ki az ügyész.

A katonai törvényszék egy perc tanácskozás után úgy döntött, hogy a védelem indítványának helyt ad, és nyomban szabadlábra helyezi a vádlottat, miután szökésétől nem kell tartani.

És ebben az elnök tévedett.

Délben egy órakor Laméter kapitány elhagyta a katonai törvényszék épületét.

Délután négy órakor már rádió, távíró és telefon vitte a hírt Afrika minden tájára: “Ötvenezer frank jutalom annak, aki kézre keríti Laméter kapitányt, vagy döntő nyomot szolgáltat a rendőrségnek hollétéről.”

„ Kerestetik továbbá egy alacsony, köpcös, széles nyakú, feltűnően rövid karú egyén, aki Mander százados álnéven különböző bűncselekményeket követett el Oranban.”

De a kapitány, a furcsa századossal együtt, nyomtalanul eltűnt.

2.

Nem volt könnyű dolog. Az előzményt később így mesélte el Hopkins:

A kapitány kiszabadulása után a százados “szállására” ment nyomban. Tuskó egy finom szállóban lakott, és szombatonként, fejlövésére való hivatkozással, erélyesen visszautasította a számla kifizetését.

Laméter-nek sikerült az újságírókat ügyesen lerázni, és Tuskó szobájában már zavartalanul élvezhette váratlan szabadságát.

– Ide hallgasson, barátom, egy óra ideje van rá, hogy meneküljön.

– Amint látja, máris csomagoltam. – Igazolásképpen kihúzott a zsebéből egy nyakkendőt és egy fél hálóinget. – Megengedi, hogy önnel tartsak, kapitány úr?

– A börtönbe? Mert én csak azt várom, hogy maga elszökjön, és máris jelentkezem az ügyésznél. Mindent elmondok, úgy, ahogy valóban van.

– Csak nem?

– Köszönöm, amit tettek! Zseniális volt, merész és nagyvonalú. Ki az az ember, aki Folternek adta ki magát?

– A háziorvosunk.

– Hogy vették rá erre az őrültségre?

– Megmondtuk, hogy egy gyémántbányáról van szó. Ha vállalja a szerepet, akkor vagy bezárják, vagy felkötik, vagy vezérigazgató lesz. Annyira sem becsüli az életét, mint egy törött kabátgombot. Bágyadtan bólintott. Tetszett neki az ügy… Már régen szeretne vezérigazgató lenni.

– Köszönöm, amit tettek… Megható… de…

– Nézze… kapitány úr, ha maga bebizonyítja, hogy ártatlan volt, akkor Kvaszticsot ünnepélyesen hozzák ki a börtönből. Ha most jelentkezik az ügyésznél, legalább tíz évet kapunk a színjátékért.

– Elsősorban maga elszökik.

– Ha Kvasztics végképp a csávában marad? Eszemben sincs. Nem vagyok én kutya.

– Mit csináljak? Én meg nem vagyok sem csavargó, sem szélhámos…

– Ártatlanul elítélték!

– Ez még mindig nem ok arra, hogy hazudjak és szélhámoskodjak. Egy katona, barátom, harcol, engedelmeskedik, és ha kell, meghal.

– Ez rendben van. Kísérelje meg felkutatni a tetteseket, és ha nem sikerül, akkor jelentkezzék. Még mindig meghalhat nyugodtan. Ezzel nem késett el.

– Ez olyasmi, hogy én…

– Azután… bajba keverné mademoiselle Roubant.

– Hogy kerülne az ő neve, ebbe az ügybe?…

Tuskó látta, hogy jó helyen intézett támadást.

– Tőle kaptuk a komédiához szükséges adatokat. Ez nagyon érdekli majd a törvényszék tagjait. Honnan tudtuk az ügyre tartozó katonai titkokat? És esetleg… kivallatnák…

A kapitány sóhajtott.

– Szörnyű fráterek maguk.

– Nem is olyan nagy mértékben. Sohasem volt gyémántbányánk, és úgy éreztük, hogy most már legfőbb ideje.

– De… hogyan fognak hozzá?… Nincs se pénz, se felszerelés.

– Én majd mindent lopok – bíztatta Tuskó. – Gazdasági ügyekhez értek.

– Ez nem úgy van, barátom. Mellettem nem lophat és nem hazudhat.

– Kicsit sem?… – kérdezte lehangoltan – ugyanis, fejlövésem van…

– Akkor nem jöhet velem…

– De már… gyógyul… Szóval határozott, kapitány úr?

– Igen. Megpróbálom kideríteni az igazi bűnösöket!

– Én követem mindenhová!

– Ha nem sikerül az út, akkor megyek önként a börtönbe.

– Kivéve oda…

– Rendben van. És most vezessen, barátom, mert szökni és bujkálni, ehhez nem értek.

– Fel a fejjel, kapitány úr! Ebből a tárgyból én jól menő tanszéket nyithatnék az egyetemen. Most úgy eltűnünk mint az aranyóra.

– Hogyan?… Figyelmeztetem, hogy a szélhámosság hamar kiderül. Csak a jelenet szuggesztivitásának köszönhetjük a pillanatnyi előnyös helyzetet is, de a vallomás annyi helyen hiányos, primitív, hogy rövidesen rájönnék az igazságra.

– Addig mi már a légió tiszteletbeli tagjai leszünk.

Nyolcadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

20 − tizennégy =