Az elátkozott part

Feltűnik egy tetem, aránylag jó színben

1.

Megindul az autók áradata. Sorban érkeznek a kormányzóság elé. Magas rangú katonák, zöld papagájkosztümös diplomaták, illatszerek áradatában elsuhanó hölgyek. Az ékszerek villogása, a vörös és ibolya sugársziporkák mesés tündökléssel lövellik vissza a fénysugarak és szénszálas lámpák világítását…

A fülledt melegben fékező és begyújtó autók gázfellegei.

A szárnysegéd a kapuban áll. Fogadja a vendégeket. Másodpercenként zendül a bokája:

– Biron százados… Isten hozta, madam… Biron százados, szervusz… Biron százados, isten hozta, excellenciás uram.

– Á… á… kedves Biron… mit szól a múltkori esethez… Jó, mi?

Egy küldönc.

– Parancs Corot százados úrnak. Főhadiszállás.

– Vidd… Biron százados, Isten hozta, márki…

Azután történt a meglepetés, amitől kis híján leszédültem a lépcsőről.

Néhány nagykövet és márkiné között, egy ősz gróffal pajtáskodóan összekarolva, jött fel a lépcsőn…

Tuskó Hopkins!

A katonai nevelés csodája, hogy nem ejtettem ki a puskát, hogy álltam a helyemen…

Tuskó Hopkinson századosi egyenruha volt, sok kitüntetéssel, de mégis… semmi kétség…

Kissé sápadt, és valamit fogyott. De minden kétség eloszlik, amint közel ér, karján az ősz főúrral. Azt mondja:

– Fel a fejjel, gróf úr kérlek… Ide vigyázz!… Nincs semmi baj.

Megáll az ember esze.

Most meglát bennünket. A szeme sem rebben.

– Szép őrség… Két derék gyerek. Ezek a kék terembe illenének.

– Miért… gondolod?… kérdezte a gróf.

– Mert szép kis terem, és a hátsó szárnynál van, bárki felmehet a kis lépcsőn… Ott szoktam tartózkodni, és mindig úgy érzem, őr kellene…

– Kegyeskedjék a bejárat elől…

– Igen, igen… Hát ide vigyázz, gróf úr…

És elmegy. A gróffal! Ha jól értettem, jelezni akarta Alfonznak és nekem, hogy a kék teremben vár ránk, oda könnyű bejutni…

De hát mi ez?… Hiszen legutóbb kétszer is halottnak hittük… Mi történt? És hogy kerül ide századosi ruhában?

Lopva átnéztem a szemem sarkából Senki Alfonzra.

Mereven állt.

Nehéz három óra volt. Nem a kemény őrség miatt, hanem mert ettől a titoktól szétpattant az ember!…

A bejárat előtt már régen csendes minden. Javában folyik az ünnepség, nem érkezik több vendég. Csak mi ketten állunk meredten.

2.

Nem vagyok babonás. Felvilágosult neveltetésem korán eloszlatta a boszorkányokban és kísértetekben hívő ember szellemi tévelygését. Nem vagyok egy cseppet sem babonás, pedig láttam egy ködös éjjelen Fekete Tomot, a fejetlen kapitányt, a hajóján. Ezzel a két szemmel láttam, még köszönt is nekem, udvariasan biccentett a puszta nyakával, és ennek dacára nem vagyok babonás.

De most… Ez a látvány… Hopkins mint százados, halottaiból megelevenedve: félelmetesen emlékeztetett régi és nevetséges kísértethistóriákra.

Csak mozdulhatnék, hogy utána menjek a kék szalonba… De az idő olyan lassan múlik…

Végre! Bakancsok csörgése a kövön… Jön az őrjárat!

Váltás. Megyünk vissza az őrszobába.

– Láttad? – súgom Alfonznak, amikor lerakjuk a fegyvereket.

– Tán vak vagyok! – dörmögi, és idegesen cigarettára gyújt. Senki Alfonz és idegesség! Nagy dolognak kell ahhoz történni!

Nem beszéltünk róla többet. Ha itt kiderül, hogy Hopkins miféle, akkor felkötik. Ez katonai ügy… Jön az őrvezető.

– Megy? – kérdezi Jaroslowszkij és az órára néz.

– Igen.

– Pont! – mondja figyelmeztetően, és ismét felnéz az órára.

– Nyugodt lehet, őrvezető úr. Pontosan itt leszek.

Megyek. Alfonz rám sem néz. Pedig sejti, hogy én most megkísérlem a kék szalont felkeresni…

…A hatalmas kormányzói park sűrűjébe osonok… Pompás rododendronok, valószínűtlenül dús mimózasövények, egészen különös törpe Jack-fák és harmincméteres palmirapálmák indákkal átszőtt, mesterséges dzsungele volt a park. Súlyos, nedves, kábítóan jó szagát olyan mohón ontotta magából a párától ázott langyos föld, hogy szinte a tarkójára csavarodott az éjszakai sétálónak. A mellékút egy halott sima tóhoz torkollt. Roppant világoszöld levelek feküdtek rajta, és élénk színű nagy kelyhek.

Titokzatos éjszaka volt. Mondottam már, hogy nem vagyok babonás; pedig aznap, amikor nagybátyám Southamptonban meghalt, New Yorkban a cellám faláról lezuhant egy darab vakolat.

Ennek dacára nem vagyok babonás, hiszek abban, hogy vannak furcsa nyomasztó éjszakák, amikor az ember előre megérzi, hogy…

Valami történni fog!…

Csendesen osontam a mellékutakon, hogy az épület túlsó oldalán jussak ki csak a sűrűből.

A hatalmas holdkaréj előtt átlátszó, füstszerű felhőcsíkok vonultak sebesen, és a fehér fény ezen a különös felhőprizmán keresztül szabad szemmel is látható, merőleges csíkokba vetült.

Mindezt azért írom le ilyen részletesen, hogy megkíséreljem visszaadni ennek a titokzatosan különös éjszakának minden benyomását. Képzeljék el a vadonszerű parkot, kévékre osztott valószínűtlen holdfényével, és egyszer csak valamelyik forduló után elém bukkant az idegen!

A kép olyan volt, mint egy óriási színes levelezőlap. Valószínűtlenül festett. Füves parkrészlet, közepén hatalmas barna márványmedence, mellette mintha szobor lenne, egy mozdulatlan alvó flamingó és elöl az útnál, egy platán törzsének dőlve áll az idegen.

Hogy írjam le ezt az idegen embert? Sápadt volt, okos, magas homloka felett gondozatlan, hosszú haj hullott szét a halántékára. Furcsa csíkos, vasalatlan vászonnadrág volt rajta, ormótlan cipő és fehér, hanyagul nyitott ing. Nem tudom miért, de nyomban éreztem, hogy ez az ember úr. Valami baj van vele, elzüllött vagy beteg lett, de a fejtartása, a komor, nyugodt arca ezt éreztette.

Különös, fájdalmas, elgondolkozó kifejezéssel bámulta az ablakokat… Egy lépést tettem. A furcsa ember az első mozdulatomra felém fordult.

– Értem jött? – kérdezte csendesen.

– Nem – válaszoltam nyugodtan. – Mit csinál itt?

– Nem tudom.

– Kicsoda maga?

– Miért kérdezi?

– Őrségen vagyok!

Végignézett, karba font kezekkel.

– Hol a fegyvere?

– Most váltottak.

– Hogy merte engedély nélkül elhagyni az őrszobát!

Micsoda? Úgy látszik még én tartozom felvilágosítással.

– Ez nem tartozik magára. Mondja meg, hogy kerül ide?

– Bemásztam a gyakorlótér felőli kőfalon.

– Minek?

– Nem tudom.

Kemény, nyugodt arca élettelen hűvösséggel fordult felém. Karba fonta a kezét. Néhány ősz tincse ellenére nem lehetett idős. Negyven sem volt. De végigfutott az ember hátán a hideg, ahogy ott állt.

– Nos? Óhajt valamit?…

– Tudni akarom, hogy kicsoda…

– Nem mondom meg.

Úgy látszik, ez azt hiszi, megfélemlíthet. Eléje léptem.

– Ne tréfáljon, mert megjárhatja. Ha valami okból kifolyólag nem szeretne a rendőrségre menni, hát tisztuljon innen. Érti? Mert nem vagyok rossz fiú, de a tréfát nem kedvelem!

– Nem törődöm azzal, hogy mit kedvel maga – felelte szomorúan.

Szorosan eléje álltam, és megfogtam a karját. Azazhogy megfogtam volna…

De egyszerre elsötétedett előttem minden. Pedig csak torkon ragadott, és a karomat szorította meg. De hihetetlenül kemény volt a keze.

Nos, már láthatták eddig is, hogy jámborságom dacára, ha kötekedő alakok rákényszerítettek, olyan legénynek bizonyultam, amilyen nem fordul elő tucatjával. A szumbavai fegyencek orvosa értekezést írt egy szaklapban a mellkasomról és az izmaimról, de az ismeretlen éjszakai bámészkodó kezében – ezt beismerem -, olyasféle érzésem volt, mintha egy darab olvadozó vaj lennék, amit nyugodtan odakenhet a falra.

Nyugodtan, lassan elengedett.

Mély lélegzetet vettem, mint a gyöngyhalász, ha felbukik a víz alól.

– Most ha tetszik, elfoghat – mondta -, nem védekezem. Megteheti.

– Nem vagyok fogdmeg. Maga talán csinált valamit, amiért ilyesmire számít?

– Engem holnap délelőtt halálra ítélnek.

– Miért?

– Hazaárulásért és huszonkétszeres gyilkosságért.

Észrevehették, hogy a bűnözőkkel szemben nem helyezkedtem túlságosan merev erkölcsi álláspontra. De ez kissé sok volt…

– Tréfál?

– Nem. Holnap délelőtt kimondják a halálos ítéletet, és végre is hajtják egy nappal később. Nincs esély kegyelemre…

– De mégsem hajtják végre az ítéletet, ha egyszer itt van!

– De mégis végrehajtják, mert visszamegyek. Nem szöktem, csak kiengedtek néhány órára.

Bolond ez! Nekem akar hazudni! Fegyházról!

– Nézze, tőlem segítséget remélhet. Mit mesél ilyeneket?

– Vigyázzon a szájára! Én nem szoktam hazudni! Valaki elengedett a börtönből néhány órára, hogy mielőtt meghalok, szabad ember lehessek még rövid ideig.

– És… visszamegy?

– Természetesen.

– Ki maga?

– Laméter kapitány.

Uramatyám!

Laméter kapitány nevét az egész világ megismerte ezekben a hetekben. Hát még hogy hangzott előttem, aki Oranban időztem, munka nélkül, az átkozott bürokrácia miatt.

– És… visszamegy, mert… a szavát adta? – kérdeztem hitetlenkedve.

– Az az ember, aki elengedett, egy volt tűzmester, nálam szolgált a háborúban. Most főfoglár.

– És maga… Laméter úr, meg akar halni.

Sóhajtott.

– Nekem élni kellene, barátom… De akkor Barres tűzmester súlyos büntetést kapna. Van cigarettája?

– Tessék. Tudja… ahhoz képest, hogy áruló és többszörös gyilkos, nincs kőből a szíve.

Az ördög látott ilyent. Volt valami ebben a kapitányban, amitől engedelmeskedni kellett. Mintha ott hordaná a lehullott aranygallér lelkét a csupasz nyakán…

Nagyot szívott a cigarettából. Azután végignézett, mintha mérlegelné, hogy mit várhat tőlem.

– Maga rendes fickónak látszik…

– Azt hiszem, az is vagyok…

– Nincs sok reményem, mindössze néhány órát tölthetek, szabadon… De azt hiszem, ha beszélhetnék valakivel, aki most az épületben van…

Abbahagyta, gondolkozott.

– Ide hallgasson – mondtam. – Én nem ismerem az ügyét részletesen. Ki tudja, hogy hol az igazság? Annyi bizonyos, hogy ön tetszik nekem… Szóval, ha tehetek valamit…

– Tehet. Ha bejutok a palotába, talán segítek magamon, legalábbis nyugodtabban halok meg. Beszélnem kellene valakivel.

– Én nem engedhetem be.

– De ha ideadja a ruháját, akkor bejutok.

– Hogyan?

– Azt mondom a hátsó kapunál az őrnek, hogy parancsot hoztam egy tiszt számára.

– De rövidesen váltják az őrséget…

– Addig ismét itt vagyok. De ha fél, hogy baja lehet emiatt, hát ne tegye.

Fél!

Máris levettem a derékszíjamat, és gombolkoztam.

A halovány kemény arcon elégedett mosoly futott át.

– Maga is tetszik nekem, barátom – jegyezte meg.

…A flamingó közben eltűnt, és a hold is odább siklott a tisztásról. Ruhát cseréltünk.

Ahogy ott állt előttem az uniformisban, meg kellett állapítanom, hogy a legjobb kiállású katona akit valaha láttam. (Magamat is beleértve.)

– Ha váratlan körülmények miatt nem térnék vissza időre a ruhájával, akkor azt mondja, hogy erőszakkal levetkőztettem. Nekem nem árt a terhelő vallomása, engem mindenképpen főbe lőnek holnapután.

Úgy mondta ezt, mintha közölné, hogy így is, úgy is borotválkoznia kell majd.

– És… nincs remény arra, hogy ma éjjel beszél valakivel… egy mentő tanúval?

– Nincs. Nem ezért vettem fel a ruháját, őszintén megmondom.

Búcsúzóul keményen megszorította a kezemet.

– A nevét, hogy tudjam, ki volt az a nagyszerű pajtás, akit utolsó ajándékul kaptam a sorstól.

– John… Fowler… a Csülök.

A csoda látott még ilyent. Valami kaparja a torkomat…

– John Fowler! Köszönöm neked!

– Kapitány úr. Nem lehet… hogy a bíróság mégiscsak… másképp ítél… majd?…

– Nem. Holnapra már több okuk is lesz arra, hogy kivégezzenek. Mert ma éjjel megölök valakit.

– Megöl… valakit?

– Igen. Egy csaló századost, aki kövér és fejlövéssel szélhámoskodik…

– Mi?

Elsuhant a fák között.

– Hej, kapitány úr! Álljon meg!… Tessék ide hallgatni…

Már nem láttam sehol… Kétszer-háromszor megcsikordult távolról a lépte, azután mintha felszívná a sűrűség, eloszlott az árnyak között, és mélységes csend lett…

3.

Hűű… Ez most nagy marhaság. Megy és megöli Tuskó Hopkinst. Mert megöli, ha egyszer mondja. Ez olyan. Nem kétséges, hogy Tuskóról beszélt.

Valamit tenni kell. Nem hagyhatom Tuskót. Némi előnyöm van mert én tudom, hogy Hopkins a kék szalonban tartózkodik, a kapitánynak meg keresni kell.

Csakhogy ő, mint küldönc könnyen bejuthat az épületbe. De én, így kissé nehezen.

Gyorsan körüljártam az épületet. A hátsó ajtónál megpillantottam Juvelt, a fogtechnikust.

Várjunk csak. Ezt meg lehet próbálni. Odakiáltottam a sötét fák közül.

– Juvel!

Megismerte a hangomat!

– Mit akarsz?…

– Az őrségre parancs érkezett: minden poszt ötpercenként elmegy a kőfalig! Gyanús alakot láttak a kertben!

– Jó… – dörmögte azon a hangon, amellyel az ember hiábavaló fontoskodásokba kénytelen beletörődni.

Visszahúzódtam… Öt perc múlva Juvel szabályos félfordulatot tett, és elindult a helyéről… Amikor a falhoz kanyarodó útra ért besurrantam a kiskapun.

Egy csigalépcsőn osontam fel. A cselédfolyosóra értem. A fordulónál megpillantottam egy átjárót, piros szőnyeges, félig lesötétített karzatra vezetett… Kétségtelen, hogy ott a kormányzó magánlakása lehet.

Csak idejében bejussak a vendégek közé… Óvatosan, a fal mellett settenkedtem előre…

Egy lakáj tűnik fel a lépcsőkön. Ugyanakkor nyílik jobb felől egy szobaajtó, és elegáns úr lép ki hófehér szmokingban. Vakító ingén egy kitüntetés rózsaszínű, széles szalagja vonul keresztbe. Gomblyukában a becsületrend…

Hát ilyent még. Hát ezt…!

Senki Alfonz!

– Hé… barátom – kiáltja a szolgának. – Eltévedtem ebben a kacsalábon forgó kastélyban.

– Jobbra tessék… mindig jobbra – mondja a lakáj, és elmegy.

Négy gyors ugrással a nyomában vagyok.

– Alfonz!

Mint a pörgettyű fordul meg. Azután felteszi a monokliját, és némi lenézéssel mondja:

– Furcsa, ahogy te egy kifogástalan úr estélyi megjelenését elképzeled.

Ez ő. Ráismerek! Halálos ugrásra kész fordulat. Azután hidegvér és gúny.

– Figyelj rám… Képzelheted, ha így bejöttem, nagy dolog lehet…

– Legalább nyakkendőt vegyél. Parancsolj, ott benn van minden…

– Hopkins életéről van szó…

– Hm… van neki egyáltalán ilyesmi?

Ez csakugyan zavaros ügy volt.

– Nézd, él vagy nem él, egyre megy. Az bizonyos, hogy ma meg akarják ölni.

Gyorsan elmondtam mindent. Néhány másodpercig idegesen forgatta a monoklit.

– Értem. Most figyelj. Én előremegyek. Itt, ebben a szobában mindenféle holmi van. Vegyél magadra valamit, amivel utánam jöhetsz. A kék szalonban várlak.

– Merre van?

– Nem tudom.

– Ott leszek.

Az említett szobában sötét volt, de az útról egy ívlámpa fénye bevilágított az ablakfüggönyön át.

Azonnal a szekrényhez siettem. Sajnos csak katonaruha volt már benne. Táborszernagyi rangjelzéssel.

Nem! Ezért főbe lőnek. És miért üljön Senki Alfonz életfogytáig egyedül? Mert annyit civil megjelenésért is ránk sóznak, ha itt kézre kerülünk.

Megvan! A sarokban egy fényes, vékony gumiköpeny, amilyent a tisztek az uniformis fölött hordanak. Ez és egy hosszú lovaglócsizma, a kezemben sapka… Ott egy aktatáska… Gyerünk…

Lehetőleg gyorsan és viharvert, zord arccal előre! Nem megállni egy pillanatra sem.

Az irányt már tudtam. Jobbra, mindig jobbra!

Halk zene erősödik, ahogy a hosszú, vörös szőnyegen egy fényes, hatalmas üvegajtóhoz közeledem… Kezem a kilincsen.

Na mi van, Csülök? Félünk talán?

Előre!

Hatalmas terem, vakítóan sziporkázó üvegcsillár, márványoszlopok és a levegőben finom illatszerek szaga…

Gyorsan, kemény léptekkel megyek tovább… Enyhe rózsaszínű fény, ibolya és zöld színű pamlagok: egy dohányzószoba… Gyerünk!

– Megállj, kérlek!

Meg kell állni. Magas vidám arcú, okos táborszernagy, hatalmas kitüntetésekkel és…

Kissé elhűltem.

A kormányzó! És mellette egy szakállas, hosszú altábornagy… Hol láttam már?

Állok vigyázzban…

A jacht! Ez az altábornagy volt a szakállas utas. Aki leszállt a jachtról! Utána Alfonz meg én egy fogoly nőt találtunk ott! Mindez egy villanásnyi idő alatt – az altábornagy máris hozzám lép nyájasan, mosolyogva…

– Isten hozott! Rouban altábornagy vagyok.

A főparancsnok!… Eláll a lélegzetem.

– Szbrzni – mormogok valamit gyorsan.

– Honnan? – kérdezi mosolyogva.

Összevágom a bokámat.

– Goumont divízió…

Ezt a kifejezést a századirodában hallottam.

– De Surenne márkit keresed?

– Igenis, excellenciás uram!

– Erre menj, a kupolateremben van.

Összecsaptam a bokámat… Megúsztam. De most nem mehetek másfelé, mint a mondott irányba… Szóval Rouban altábornagy tartotta fogva azt a szép nőt…

A kupolaterem után csendes folyosó következett, egy turbános, mongol képű frakkos két hölggyel beszélget. Az egyik hölgy rám néz.

Mi van ma?! Ez a nő volt a jacht foglya!

A nő, akitől olyan határozott formában kétszáz frankot szereztünk, amikor Senki Alfonz és én Hopkins gyógykezeltetését szorgalmaztuk.

Egy perccel előbb Rouban altábornagy, aki őriztette, és most ő, aki elmenekült az éjszakában.

Egyenesen odajön hozzám. Kissé erősen szorítja meg a kezemet… Mintha jelt adna.

– Kit keres?

– Egy századost.

– Akinek fejlövése van?

– Igen…

– Menjen a kék szalonba. Erre…

És megmutatta az irányt.

– Csak menjen nyugodtan. Nyomban jövök én is.

Nem értettem. Ilyenkor jó, ha az ember összecsapja a bokáját. A nő mosolygott.

– Egy barátja, aki tévedésből fehér szmokingban jött a kormányzóság estélyére, már várja!

Ez csak Alfonz lehetett…

Összecsaptam a bokámat. Egyenesen a kék szalonba mentem.

Kopogtatás nélkül benyitottam.

Senki Alfonz egy könyvszekrénynek dőlve állt. Szemben vele Tuskó Hopkins terpeszkedett a legszélesebb fotelben, a legnagyobb szivarral, előtte egy üveg Napóleon nevű finom konyak és egy csiszolt üvegpohárka, meddő hivatást teljesítve, mivel Tuskó az üvegből húzott időnként jelentős kortyokat.

– Szervusz, Csülök – szólt a százados könnyedén.

– Tuskó, hogy a csodába…

– Kitartás – vágott a szavamba Alfonz. – Húsz perc múlva ott kell állnunk őrségen. Nincs idő mesére. Amit Tuskó tud önmagáról, elég keveset, azt én majd elmondom neked. Most tizenöt-húsz perc alatt röviden, gyorsan csak a legszükségesebbeket fogjuk megbeszélni.

– Legszükségesebb, hogy jókedvünk legyen. Fel a fejjel, fiúk… – közölte Hopkins harsány, rekedt hangján és kiitta a maradék, fél üveg Napóleont…

– Hol a kapitány? – kérdeztem.

– Még nem jött – felelte Alfonz, és előhúzott a zsebéből egy “tigrisgyűrűt”.

Ismerik ezt a bájos szerszámot? Egy acélkarika, amit az ember a tenyerére húz. Ha összeszorítja, akkor öt, finom hegyben végződő, tigriskaromszerű görbe késpenge nyomul ki a belsejéből. Ha ezzel odaüt valaki, az általában örökkévalóságon túl gyógyuló, súlyos testi sértést okoz.

Kedves volt a fiú, ahogy ott állt, a tenyerére húzott tigrisgyűrűvel. Fekete, dús haján csillogott a lámpafény. Alfonz igen nagy gonddal fésülködött. A haja és a fogai versenyt ragyogtak egymással.

– Nem szeretném, ha baj lenne ezzel a kapitánnyal – mondtam. – Rokonszenves fiú.

– De én is egész kedves vagyok – jegyezte meg Hopkins. – És nem akarom, hogy megöljön. Amennyiben ilyesmit szándékolna velem a pasas, beverem a fejét. Alfonz nélkül is.

– Az a kapitány vasból van. Nem bírsz vele, Hopkins. És neked sincs sok esélyed, Senki Alfonz. De azt hiszem, hogy valami tévedés van az ügyben.

– Nincs – felelte Hopkins. – Én is megölném őt, ha fordítva állna az ügy. Mint mentő tanút hallgattak ki az ügyében, és természetesen nem emlékeztem semmire. Azt mondtam, fejlövésem van. Sohasem tudtam, hogy ilyesmi jól jön az embernek, alkalomadtán. Sajnálom, hogy ezzel ártottam neki. Viszont, ha megmondom az igazat, hogy nem vagyok százados, nem tudom hogy kerültem a katonai kórházba, és tisztességtelen nevem Tuskó Hopkins, akkor hosszú ideig ülni kellett volna. És én nem szeretem a pokoli kényelmet.

A leány jött be kopogás nélkül. Aki fogoly volt a jachton.

– Itt volt?… – kérdezte gyorsan Alfonztól.

– Még nem.

– De igen.

A kapitány állt előttük. Az erkélyajtó függönye mögül lépett elő, az én ruhámban.

Alfonz zsebében látszott, amint az ökle megfeszül egy nyomással. A tigrisgyűrű készen állt. Hopkins az üveg nyakát fogta, de ettől eltekintve nyugodtan ült, és rágta a szivarját. Én egy lépést tettem.

A kapitány végignézett hármunkon. Úgy látszott az arcán, hogy némi elismeréssel gondol ránk.

– Viktor… – suttogta a leány, és odament hozzá.

A kapitány hosszan nézett rá.

– Ez az… ember… mondta az imént… – Alfonzra mutatott.

– Különös emberek – fordult felénk a kapitány. – Ami aggodalmukat illeti, nyugodtak lehetnek. Hallgatóztam itt a függöny mögött. A másik helyiség erkélyén bújtam el, és láttam, hogy idejön ez a tréfás százados. Átléptem erre az erkélyre, hogy elbánjak vele. Most már tudom, hogy ez az ember nem az, akinek hittem. Ostoba, szerencsétlen véletlen, ami történt, de nem rontott az ügyemen. Ha az igazi Mander százados nincs itt, akkor úgyis hiába.

– Megszökik?… – kérdezte a leány.

– Nem. Egypár óra szabadságot kaptam.

– De hát miért… nem… szökik?…

– Nem lehet, és nem is akarok… Egy szót mondjon… Lucy: elhiszi?

– Nem! – felelte azonnal és keményen a leány.

A kapitány átkarolta.

– Ez fontos volt. Köszönöm.

– Kérem… – szólt közbe Alfonz. – itt három ember van jelen, akiket a világ legelszántabb fickói közül sem lehetne jobban kiválogatni… Nem tehetnénk valamit?…

– Nem. Látom, hogy eszeveszett emberek, de az én ügyem befejeződött.

– Menjen vissza, kapitány úr, a fegyházba, és mi megszöktetjük – ajánlottam lelkesen.

– Köszönöm. Elhiszem, hogy maguk esetleg képesek lennének erre is. De én nem tudom különválasztani az élet és a becsület fogalmát.

– Érdekes – csodálkozott Tuskó Hopkins, és az üveg nyakát bal szeme elé tartva, minden remény nélkül, futólag belenézett.

A leány riadtan, kétségbeesett várakozással nézett egyikünkről a másikra.

A kapitány sápadt arcán mosoly suhant át.

– Isten veletek, fiúk. Lehet, hogy nem tartoztok a becsületes társadalomhoz, de bátor, lovagias, elszánt, jószívű fickók vagytok. Te is, te szemtelen kövér, tetszel nekem, és nem haragszom rád. Most siessünk. Öt perc múlva őrségen kell állni. Köszönöm.

– Viktor…

– Nincs tovább, Lucy. Ezt a két embert haditörvényszék elé állítják, ha lekésik a váltást, és nekem is vissza kell térni a börtönbe.

– Én… melletted leszek Viktor. Elmegyek a köztársasági elnökhöz…

– Nem szabad. Az apádra kell gondolkodni. Rajtam nem segítesz, csak de Surenne márki szándékát vinnéd sikerre… Maga, köpcös, csirkefogó, vigye a bőrét innen, mert ha baj lesz, nem ússza meg golyó nélkül…

A torkom olyan szűk lett, mintha kötél csavarodna rá, amikor a kapitány és a leány kezet fogtak és egymás szemébe néztek néhány másodpercig.

Azután a leány kiment.

– Gyerünk.

– Állj!

Potrien őrmester állt az ajtóban.

Ötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

20 + 8 =