Ahogy remekíróim mondják: Epilógus
1.
Az esős évszak közepe felé, amikor a tenger állandóan sugárzó, furcsa, zöld színű és tarajos, habszegélyű hullámok gurulnak rajta, a földbe tettük a világ leggonoszabb nőjét. Tisztességgel temettük el, mert senkinek sincs joga arra haragudni, aki meghalt.
Fraser, a geológus, épp akkor érkezett meg a bennszülött kísérettel, amikor körülálltuk födetlen fővel a sírt.
– Kit temettek el? – kérdezte csodálkozva.
– Egy bűnös embert.
A fejfájára Senki Alfonz ráfaragta:
“Itt nyugszik
Katharina Glamarda.
Az Úr legyen irgalmas hozzá!”
Mazzea azért növesztett szakállt, hogy mint a halott Andrea jelenjen meg. Másnap simára borotválta az arcát, és eltűnt.
Hová ment a vad, elhagyott vidéken, meghalt, él-e? Nem lehetett tudni. Soha többé nem hallott róla senki.
2.
– Megölte a legjobb barátomat, és mégsem bírtam elhagyni. Ilyen hatással volt rám. La Rochelle grófból földönfutó lettem.
Hatalmas bárkában ültünk, mert tengeren folyattuk az utat, és Senki Alfonz beszélt, csendesen, mintegy önmagának. Sugárzóan világoszöld, átlátszóan élénk hullámok vonultak, habos szegélyűek, lomhák, hosszúak… Sirályok röpködtek alacsonyan keringve a szürke ég alatt. Nyomasztó fülledtségben, forrón áramlott a délnyugati szél. A parti pálmák hosszú levelei olykor megmozdultak, mint halódó bogarak csápjai. Az embernek ilyenkor nyugtalanul kalapál a szíve.
Sirokkó…
Ha zuhogna a sűrű, tartós zápor, talán jobb lenne… De néha órákra szünetel, és ilyenkor a nedves évszak délnyugati áramlása érkezik messziről: nem szél, csak épp hogy vonszolja magát a forró, reszkető lég…
– Dél-Amerikában – mesélte Senki Alfonz -, véletlenül találkoztam egy spanyol zenésszel Katharina szülőföldjéről. Ettől megtudtam, hogy a leány már tizenöt éves korában elszökött otthonról. A faluban meg akarták kövezni, mert a tanítót leszúrta miatta egy parasztlegény. Azután elszökött az orvossal, aki a családját hagyta ott miatta. Ezt az orvost teljesen lezüllött állapotban a barcelonai kórházban látták viszont, haldokolva. Kiderült, hogy megmérgezték.
“Ki mérgezte meg?” – kérdeztem a zenészt.
“Én uram. Ezért kellett Dél-Amerikába szöknöm.”
“De hát miért?”
“Katharina miatt. Ő beszélt rá, mert az orvost nem szerette. Miután megmérgeztem, elhagyott. Magával vitte minden pénzemet. Sokáig bujkáltam, közben mindenfelé hallottam, hogy férjhez megy valami Andrea Mazzeához…”
“És miért nem jelentette fel?”
“Szerettem…”
– Ilyen volt – fejezte be. – Elhagytam. Ami pénzem még volt, nem sok, az neki maradt. És mint Senki Alfonz élek azóta, mert La Rochelle grófot Andrea Mazzea meggyilkolásáért körözik. Bejártam Katharina nyomában az egész világot, úgy, hogy ő sohasem látott. Ahol egy férfi került a hálójába, nyomban megírtam a bűnlajstromát.
– Maga volt! – kiáltott a kapitány.
– Igen. Egyszer eltűnt. Madagaszkárra utazott, és a szerencsétlen Mander felesége lett. Nem lett valójában az, mert hiszen tőlem sohasem vált el. Amikor Oranban váratlanul feltűnt Laméter kapitánnyal, már megírtam a bűnlajstromot. Miután a kapitány elhagyta, Van der Ruffus került sorra. A hollandus is szakított vele, az én levelem után, de “üzletileg” továbbra is fenntartotta Katharinával az összeköttetést. Van der Ruffus jelentette számára a végcélt: a hihetetlen vagyont érő gyémántrészesedést és bosszút Laméter kapitány ellen… Higgins, ez a fiatal, tapasztalatlan tiszt könnyű eszköz volt a kezében… Hogy elkerülje az én névtelen levelemet, ezt a kapcsolatát titokban tartotta.
…Ismét zuhogni kezdett. A nyílt tenger felől mint sűrű füst gomolygott felénk az alacsonyra vert, forró pára.
Egy orangután lépett ki a cserjék közül lassú, imbolygó járással, és vicsorgatta ránk a fogát.
– És kit szeretett igazán? Ennyi ember között csak volt valaki, akit szeretett?… – kérdezte Fraser.
– Azt hiszem, senkit sem szeretett igazán – mondta elgondolkozva Senki Alfonz.
Ebben tévedett a barátom. Azt hiszem, hogy nálam megégette magát egy kissé a grófnő…
3.
Hajnalban értünk a cirkáló közelébe. Innen kezdtük az utat.
– Hála istennek, nem késtünk el – mondta a kapitány. – Még nem dördült el az első lövés. Ugyanis a harc kezdetén a cirkáló lőni kezdi a dzsungelt, ahol a négerek gyülekeznek.
– Tudom – mondta váratlanul a Török Szultán.
– Honnan?
– A nő beszélt azzal a tiszttel, akit Higginsnek hívnak! Azt mondta, hogy a harc kezdetét egy orani szikratávirat jelenti, “En avant”.
– Micsoda aljasság ilyesmit elárulni… Pusztán ezért megérdemli Higgins, hogy főbe lőjék!
– Azt is megmondta, hogy akkor fog jönni majd a parancs, ha elegendő embert vontak össze a Szaharából. Ezt jelenti az “En avant…”
Ágyúlövés. Messze felettünk szállt el a löveg. Így szólítottak fel megadásra. Beszüntettük az evezést. A cirkálóról egy csónakot bocsátottak le.
4.
Foglyok voltunk a Général du Négrier cirkálón.
Egy csupasz vasfalú szobában álltunk. Fraser is velünk volt. Félórát töltöttünk itt körülbelül, míg végül nyílt a kajüt ajtaja, és belépett De Surenne márki. Végignézett rajtunk.
– Szóval visszatértek ide a csupasz életükkel, a dzsungelből – mondta. – Pedig itt sem remélhetnek jobb sorsot egy golyónál! Árulók.
Laméter előrelépett.
– Befejeztük a feladatunkat, excellenciás uram. Visszatértünk a cirkálóra, hogy megakadályozzuk a vérontást, és átadjuk a bűnösöket az igazságszolgáltatásnak!
Meghökkent.
– Mit mond?
– Ez az úr – Fraserre mutatott – egyike az eltűnt expedíció tagjainak. A fongi törzs ártatlan.
– Beszéljen.
Egy szóval sem szakította félbe a kapitányt. Olykor végignézett rajtunk, furcsa, csodálkozó pillantással. Az arca hol fehér lett, hol piros.
Végül egyikünktől a másikhoz lépett.
– Veszett fickók… Ilyent még… hm…
– Excellenciás uram – fejezte be a szavait Laméter. – Amit ezek az emberek tettek, az a bátorság és a hűség hőskölteménye.
… A kormánybiztos sokáig ült, elgondolkozva. Azután nagyot sóhajtott.
– Hát… Akkor… mégiscsak Roubannak van igaza. – És ismét sorra megnézett bennünket. – Hanem… azt csakugyan meg kell adni: maguk igazi férfiak. – És kezet fogott velünk.
– De azt most sem értem, hogy mi volt az a rádiójeladás. Laméter! Maga valóban hallotta a leadást, amely nem történt meg?
– Igen. Egy nő írásbeli vallomást tett róla. Tessék. – Átadta, amit a grófnő írt.
– Hol az a nő?
– Szerencsétlenség áldozata lett.
Hosszan, kutató pillantással nézett ránk.
De nem szólt semmit. Mondom, rengeteg esze volt ennek az embernek. Azután figyelmesen elolvasta az írást. Az orrcimpája remegett. Hatalmas mellkasa le és fel mozgott sebesen. Azután felvette a telefont.
– Malotte kapitányt… Azonnal tartóztassa le Higgins első tisztet. Hazaáruló. Küldöm a parancsot…
Izgatottan vette elő a ceruzáját. Csodálatos ceruza volt. Tiszta arany, zománcdíszítéssel és a végében egyetlen hatalmas, tiszta, vérvörös rubin. Gyorsan néhány sort írt le, és csengetett. Egy matróz lépett be.
– Vidd ezt a kapitány úrnak!
De Higgins letartóztatására nem került sor. Dörrenés hallatszott.
Az áruló főbe lőtte magát.
5.
– Jöjjenek! – mondta a kormánybiztos.
Felmentünk a rádiós fülkéjébe.
– Itt van! – mondta De Surenne rövid vizsgálódás után. A fülke falán, lent a sarokban, kis rés látszott, mintha egérlyuk lenne. Csak egy padlósrófot kellett kivenni, hogy ez a nyílás szabad legyen… A szomszédos fülke Higginsé volt, itt egy hangerősítőt állított fel. A résen egy vezetékkel összekötötte a hangerősítőt a rádió hangszórójával. Azután hívta a szédülő Lamétert, akinek a konyakjába ópiumot is tett, azzal a hírrel, hogy az expedíció jelentkezett a rádión. A tiszt a saját fülkéjéből beszélt, és a rádió hangszórója a szomszéd fülkében Higgins zsebkendőjével lefojtott hangját adta. De Laméter azt hitte, hogy Mander százados beszél.
Ezután Surenne szobájába mentünk.
– Erre nem gondolhattam – mondta Laméter.
– Azért magát, Laméter, hiba terheli – felelte a kormánybiztos. – Másnap ismételtetni kellett volna a jeladást Manderrel.
Senki Alfonz szólt közbe váratlanul.
– Excellenciás uram, minden tisztességes embert megtéveszthet néhány gazember.
– Tévedni emberi dolog – jegyeztem meg én is igen bölcsen.
A kormánybiztos nevetett:
– Maguk hűséges emberei a kapitánynak. Ez külön érdeme. Mert maguk felérnek egy kis hadsereggel. De a mulasztást nem tehetik meg nem történtté. Most pihenjenek. Laméter Higgins fülkéjét foglalja el.
Egyedül maradtunk.
– Ez mit jelent? – kérdezte Senki Alfonz.
– A becsületemet visszakapom… De a rangomat nem – mondta szomorúan Laméter. – Őexcellenciája a legfőbb katonai szakértő, és véleménye alapján a köteles gondosság elmulasztása lesz az oka mindannak, ami történt. Őexcellenciája sajnos kitűnő katona, még sohasem tévedett, és így szigorú a más ember tévedésével szemben… De a becsületem visszakaptam, fiúk… Köszönöm…
És megölelt mindannyiunkat, de az arca nagyon szomorú volt.
– Szerintem – jegyezte meg Hopkins, amikor Laméter kiment – vissza kellene adni a rangját.
– Az a baj – mondta Alfonz -, hogy ez a kormánybiztos még nem tévedett.
Erről hosszan tanácskoztunk.
6.
Elment a jelentés. Egy hosszú-hosszú szikratávirat, amelyben a világraszóló szenzációt közölték a vezérkarral. Az “En avant” parancs már nem ad jeladást a harc kezdetére.
– Csak akkor – mondta Laméter -, ha a harc nemcsak megtorlást jelentett volna. Ha Rouban végleg bukott ember lett, akkor megszállják most Fongit, nem veszik tudomásul a leleplezést.
– Ennyi vért?… Feleslegesen.
– Én bízom most már – mondta a kapitány azután. – A kormánybiztos sem szeretné! Derék katona, aki csak a fongiak bűnösségének tudatában akart megtorlást…
…Alkonyatfelé ismét déli áramlás váltotta fel az esőt. Ötven fok körüli forróság szívta vissza a földből, dús gőzölgő felhőkben a vizet. Méteres gőzoszlopok szálltak fel, és záptojásszagú mocsárbűzt hoztak magukkal. Ilyen sirokkót még nem éltem át… A déli szél állandóan fújt, a szem fájt, a fülünkbe veszettül dobolt egy ér, és a csontok mintha szétfeszülnének, úgy nyilalltak.
De Surenne a kajütje kerevetén szivarozott, és Tuskó Hopkinsot hallgatta. A tiszteletbeli katonaság története nagyon tetszett a kormánybiztosnak, bár szörnyen fájt a feje.
– Te… jóízű fickó vagy… Megengedem, hogy rágyújts… Ejnye, hol vannak innen a szivarok…?
– És kereste.
De nem kerültek elő. Hopkins még hónapok múltán is minden vasárnap szívott egyet belőlük.
– Nem baj… igyál egy kis whiskyt…
Hopkins ivott.
– Pokoli este van, fiam – mondta a kormánybiztos.
– Fel a fejjel, excellenciás uram…
Ezen is mosolygott a kormánybiztos és megtörölte párás homlokát.
– Hát most eredj, és… helyezkedjél el éjszakára. Kapsz külön whiskyt.
És a zománcos ceruza az egyetlen rubinnal sebesen futott De Surenne kezében.
Whiskyt és szivart utalványozott Hopkinsnak.
A kormánybiztos nem bírt aludni. Négyszer-ötször is kiment a fülke elé. De a sárga büdös köd sűrűn tapadt a hajóra… Minden csepegett… A forró éjszakában lecsapódó pára lassú, nagy cseppjei rosszabbak a zápornál…
Csak az őrség lépései hallatszottak a kihalt fedélzeten. Hát itt meg kell veszni annak, aki nem vasból lett. Dühroham csiklandozta belülről az embert. Az ámokfutás vágya…
Aki ezt az éjszakát Nyugat-Afrika partján átélte, az sohasem felejtette el…
Néha egy lánc csikordult… Azután az ellenőrző tiszt léptei kopognak…
Az admirálisnak rossz éjszakája volt. Pillanatokra elaludt, zavaros álmok kínozták… Whiskyt ivott, és felállt, hogy járkáljon… De zúgott a feje… Zuhanva ült vissza az ágyába…
Berregett a telefon… Súlyos karja kinyúlt a kagyló után. És nagy-nagy szomorúság fogta el… Igen… A szuronyhenger… nem áll meg.
Mintha álmából jönne, jelentette egy tompa, kissé felindult hang.
– Távírdász jelenti 12 óra 5 perces vétel.
– Hallom.
– “Oran főhadiszállás 12 óra 5 perc. » Général du Négrier« parancsnokának: » En avant.« Az üzenetet háromszor megismételték. » En avant… en avant… en avant…« Igen?”
– Hallom… Azonnali rádióüzenet szárazföldi csapatokhoz: riadó, teljes menetkészenlét, járőrök azonnal indulnak, Bauvein százados tíz percen belül jelentkezzen nálam a hajón… Igen?
– Igen. Ismétlem…
Miután letette a kagylót, kihúzta magát. A hídra lépett. Köd és némaság… Kemény volt és nyugodt. A halántéka dörömbölt, és sajgott az agya, de most parancs jött, le kell rázni a sirokkót.
Tehát “En avant”… Vérbe, tűzbe borul minden… És ennek ő… az oka… ha becsületből, ha jóhiszeműségből is…
Nagy nyomás ült a szívén… Cseppek hullanak, és nagyon távol egy-egy lépés…
Parancs, az parancs. Támadni kell!
Kemény hangon szól bele a szócsőbe, azután egy másikba… Egy tiszt kiáltása süvít. Trombita recseg… Alarm…!
Pillanatok alatt minden matróz a helyén… Az ágyúk védőburkát lehúzzák. Nagy vizes rongyok szakadnak: a sárga köd oszlik, és a holdfényben fehéren, dermedt pálmákkal néz rájuk az afrikai part.
Csend és nyugalom… És néhány perc múlva vijjogó gránátok…
A páncéltorony sikítva fordul. Mezítelen, fényes acéltorkok állnak ki belőle.
Most a kapitányhíd mellett, jó hangosan, hogy felhallatszik a kormánybiztoshoz, két ember beszél. Tuskó Hopkins meg én.
– Én mondom neked, hogy tévedni emberi dolog! Na! Akármilyen becsületes embert be lehet csapni.
– Az nem igaz! A kormánybiztos úr visszahívta volna Mander századost. Meggyőződött volna, hogy nem csapták-e be… Nem lehet csak úgy egy üzenetre fel elindulni… Akárki telefonálhat vagy rádiózhat.
– Azt vissza kell hívni… – mondja újra meg újra hangosan Tuskó.
A tűzmester hangja recsegett:
– Irányzék négyszáz… tizenkettő…
– Fixez! – sivít most a kormánybiztos hangja.
Mindenki áll. De Surenne a parancsnoki hídon idegesen felveszi a telefont.
– Távírdász… olvassa el az üzeneteket, amik az éjszaka folyamán érkeztek.
És a távírdász felel.
– Az éjszaka folyamán nem vettem fel üzenetet…
Egy pillanat… Lerohan a hídról, és előttünk áll. Egész közelről néz az arcunkba.
Mi vigyázzban állunk. Rossz másodpercek.
– Nem tudom, mit kellene tenni. Felköttessem magukat, vagy előléptessem… Valamelyik maguk közül telefonált nekem!
Azután harsányan nevet, megfogja két ujjal az orromat, és rázza jobbra-balra.
– Micsoda fráterek… Szavamra… Hé! Tűzmester! Fújja le a gyakorlatot!… Rompez.
És megy a fülkéjébe.
7.
Amikor a világra szóló bűnper főtárgyalásán a törvényszéki elnök feltette a kérdést, hogy “Excellenciád szerint Laméter kapitány nem követett el kötelességmulasztást, amikor Mander százados üzenetét minden ellenőrzés nélkül elfogadta?”, a kormánybiztos így felelt: “Az a feltevés, hogy nem Mander beszél, annyira indokolatlan volt, hogy bárki, jómagam is, ugyanebben a helyzetben, az ellenőrzést feleslegesnek tartottam volna.”
A kapitányt fényes módon rehabilitálták, és a hősies erőfeszítésért, amellyel a felesleges vérontást elhárította, a legnagyobb kitüntetésben részesült. De minden kitüntetésnél különb jutalom volt, hogy végre feleségül vette, annyi szenvedés után, Lucy de la Roubant.
Senki Alfonz és én a becsületrenddel vonultunk be századunkhoz. Mint milliomosok. Mert a gyémánt 25%-át, miután a kapitány semmit sem fogadott el, hármunk között osztották fel. Ennyi jár a megtalálónak. Milliomosok voltunk. Ja igaz. Egy negyedrészről lemondtunk a Török Szultán javára. Készséggel írtuk alá az okiratot. Elsőnek Tuskó.
– Tessék ide írni – mutatta az ügyvéd.
Hopkins elővette a ceruzáját. Csodálatos irón volt. Tiszta arany, zománcdíszítéssel, a végében egyetlen, nagy vérvörös rubin…
* Ezt rám értette. (A szerző.)