Az elátkozott part

A döntő küzdelem előtt

1.

Dakarnál csakugyan kikötöttünk.

A legénység, a kapitány szerint, a hajó tonnatartalmát véve alapul, élősúlyából mintegy 22 százalékot veszített.

Pedig az utolsó napokban kissé javult a koszt, mert Tuskó Hopkins egy szakácskönyvet szerzett valahol.

Ezt tanulmányozta, amikor felkerestem a konyhában. Rajtam kívül már senki sem beszélt vele.

– Nézd, Tuskó – mondtam. – Ez nem mehet így tovább. Hogy odaégeted a levest, rendben van. De hogy kerül a feketekávéba só?…

– Jól adod. Éppen tésztának való retket sóztam, amikor a néger beejtette a pipáját a kávéba. Azt kellett kihalászni, hát belenyúltam sós kézzel… Mi jobb a kávéba, só vagy pipa?

Mit felelhettem erre? Igaza volt.

– Ez a hála a munkámért. Még zsoldot sem kapok, tiszteletbeli katona létemre főzök, és itt pofázik mindenki. Most hagyj engem is vacsorázni – mondta dühösen. A kályhán ott állt a leves. De Hopkins hurkát vett elő a zsebéből, és azt ette.

Közben befejezett tény volt, hogy a szakácsot Dakarban leváltják. Egy napig vesztegeltünk a kikötő előtt, míg előkészítettek mindent a kiszálláshoz.

– Megyek a kapitányért – súgta Tuskó. – Most már sor kerül a kovácsra, és baj lesz…

A „ Général du Négrier” messze előttünk haladt. Csillogott a bordája az erős, bántóan nagy fényű napsütésben.

Ez már az Egyenlítő vidéke volt. Száraz, fullasztó hőség.

Közelről látszott a város, vastag porfátyol mélyéről szüremlett ide a lárma, a lehalkult robaj és kikötői fények homályos világa…

Kezdődött a kiszállás. Igazán sietős lehetett az ügy, mert nyomban sorakozóra fújtak, amint kiszálltunk.

A műszakiak máris ócsárolták a szerelvényeket. Egy ideges káplár rohant mindenfelé, a négyhajónyi katonaság között. A kovácsot kereste… Hol a csodába lehet?

– Gyerünk, gyerünk! – rikoltja Potrien – mit mászkálnak, mint a nyugdíjas öregurak?… hej, maga városi csirkefogó, ne piszmogjon az iratokkal… mondják neki, hogy ne piszmogjon, könyörgöm, mert én belemegyek…

Végig az éjszakai városon! Zörgés, csörömpölés, bakancsok zaja… lovak horkannak…

A jó széles úton, aránylag hűs éjszakában, erőltetett menetben, de vidáman haladtunk.

A cirkáló bordája olykor megcsillan, kinn a nyílt tengeren holdfény éri.

Most egy autó halad el lassan az oszlop mellett. Messze útról jött, porral lepett, hatalmas zöld túrakocsi és a vezetője…

Ördög és pokol!

A mélyen lehúzott sapka és a nagy sofőrszemüveg között csak az orra hegye látszott. De ennek az orrnak a hegye azután elég volt.

– Hej, Török! – kiáltom, és feléje lépek.

Ijedten rákapcsol, hogy az autó szinte nekiugrik. Egy szélesebb részen egérutat kap, és elzúg a menet mellett.

Sok van már a füle mögött ennek a ravasz fráternek. Mindig együtt jár vele a baj… Most hová megy? Mit akar?

“Vite… vite…”

Az altisztek sürgetve sietnek végig a soron…

2.

Gambiába értünk. Repülőtér. Semmi más. Egy hangár, néhány gép, balra a tenger, jobbra a vadon.

– À terre!…

Afrika magas, egyhangú nyugati partja a világ legsivárabb, legunalmasabb tája. Sehol egy kis öböl vagy kikötő, mangrovefák, amelyek meztelen gyökérzettel kapaszkodnak az alámosott part víz alá merült földjébe.

Ezen a vidéken nem öröm a táborozás. A hangyák mindenhová befészkelik magukat, mindent összerágnak. Csak a szétlocsolt petróleum teszi lehetővé, hogy megmaradhassunk tőlük. Kenyér, cigaretta, pálinka; lassanként minden petróleumszagú lesz, és ez még undorítóbbá teszi a levegőt.

Mindannyian félsüketen kóválygunk, mert agyunkban a kettős kininadagoktól szakadatlan harangzúgás zeng-bong… A sok kinin dacára már jó néhány hidegrázás fordult elő. Tele a vöröskeresztes osztag valamennyi kocsija új és visszaeső maláriással.

Meleg, 48° árnyékban.

És kissé fájnak az izmok, nehéz a szemhéj, hasogat az ízület…

Együtt ülünk Senki Alfonzzal a repülőtér kőkorlátján. Itt legalább nem nyüzsögnek a kukacok, giliszták, piócák. A tér cementlapján áll a kantinos sátra. Ezen a cementlapon ül, jár vagy fekszik aki csak helyet talál.

Egy kövér bennszülött, fekete bőrű káplár ordít a műszaki csoporttal, mert már félórája piszmognak a rádióleadóval. Azután egy bakára üvölt, hogy vigyen forró vizet a kapitánynak. Most felénk jön:

– Hé?! Maguk mit pihennek, a mindenségit!

Kis híján lefordulok a korlátról. Senki Alfonz is erősen fogódzik.

Tuskó Hopkins a néger káplár!

Valamivel bekente magát…! Esküszöm!

– Na, mit bámulnak?! Megsüketültek? Jöjjenek a partra, egy cölöpöt kell leverni, hogy csónakot köthessünk ki… En avant, ha mondom, nom du nom!

Elindultunk mögötte. Alig jártunk a sűrűbe vezető ösvény elején, amikor a “néger” káplár így szólt vigyorogva:

– Fel a fejjel, fiúk! Minden jól megy!

– Hogy a csodába lettél ilyen pojáca?

– Dugóval barátom. Ha nyolc-tíz parafa dugót lassú tűzön elégetsz, és a hamujával részint csuklóig, részint homloktól vállig bekened magadat, akkor ilyen sima bagariaszínt kapsz… Várjatok.

Egy fa gyökerei közül vízhatlan vászonba burkolt csomagot húzott elő.

– Sűrűn kell változni – dünnyögte közben. – Ez a fő: vegyülni… Ha keresik a néger káplárt, már régen szanitéc…

A csomagból egy legionárius közlegény zubbonya került elő. A mi századunkból, a 77-es jelzésű.

– De ha felismernek… hiszen szakács voltál?!

– Ugyan! Emlékszik valaki arra, hogy ki főzött a hajón?

– Hát… aki evett, az nem felejtette el – dünnyögtem.

Elővett valami zsírt a zsebéből, bekente vele az arcát, és ismét fehér ember lett. Egy kulacsból vizet töltött a csajkájába, és megmosdott. Tisztelettel néztük. Szép teljesítmény volt:

– Hol a kapitány? – kérdezte Senki Alfonz.

– Már hozzák – felelte egykedvűen Tuskó.

– Mi?

– Mondom, már hozzák.

Közben kiértünk a partra… és megálltunk egy ponyvás kocsi mellett. Széles lombok alatt, magában állt ez a kocsi.

– Mi az, hogy a kapitányt hozzák? – förmedtem rá türelmetlenül.

– Ott ni… – és balra mutatott.

Két szanitéc közeledett egy hordággyal. Tuskó, az ördög tudja, honnan, egy vöröskeresztes karszalagot vett elő, és villámgyorsan felhúzta.

Az egészségügyi katonák odaértek, és letették a hordágyat.

Egy ember feküdt rajta, de a két szeme alig látszott ki a sok pólyából.

– Kérem – mondta az egyik szanitéc -, a szenegáliak néger káplárja mondta, hogy hozzuk ide. Leesett a szekérről, és ráment a kerék. Haldoklik már szegény… nincs eszméleténél.

– Jól van. Elmehettek!

Alighogy eltűntek a katonák, a haldokló felült.

– Hallja barátom, amit maga csinál velem, az példátlan!

– Fel a fejjel kapitány úr. Semmi hiba. Feltesszük a vöröskeresztes kocsira, ti is felültök, és megyünk…

– Megőrültél?

– Csak ne sok kérdést. Előre! Gyorsan kell tanácskozni és ha a kocsi közelébe érünk, ne fecsegjetek, mert van még utas.

A kapitány sóhajtva tette fel a gipszpólyát, ami voltaképpen csak végtagtöréshez kell, megragadtuk a hordágyat, a kocsihoz vittük, és betoltuk.

Legnagyobb csodálkozásomra még két beteg volt a ponyva alatt. Az egyik maláriában vacogott, a másikat valami pók csíphette meg, mert kékre dagadt arccal feküdt, és olykor felnyögött.

– Semmi baj, fiúk – bíztatta őket nyájasan Hopkins. – Katonadolog.

Az egyiket megitatta, a lázasnak kinint adott be, és megtapogatta a bal oldalát, mint valami orvos. Azután benyúlt a zubbonya alá, kihúzott egy szivart, leharapta a végét, rágyújtott, és intett nekem.

– Te gyere a bakra. Senki maradjon itt a kapitány úrral…

Leültem melléje, a lovak közé csapott, szája sarkába vágta a szivart, és dúdolva hajszolta az állatokat a kis, gödrös ösvényen…

– Most egy csendes helyre megyünk. A kapitány a kocsiban marad, már elmondta, amit közölnöm kell veletek…

– De ha vizit lesz… keresni fogják a kocsit?

– Ezt? Miért gondolod, hogy egy dakari pék kenyereskocsiját keressék az orvosi viziten?

– Ember… hát ez a kocsi…?

Kedélyes mosollyal bólintott.

– Loptam…

Hallottak még ilyent?… Most már egy tiszteletbeli kocsija is volt a hadseregnek.

– Tudod – mesélte -, Dakarban kissé “meleg” volt a helyzet. A kapitányt is keresték. A kovács hiányzott. Ekkor egy magányos kocsit láttam a Főtér sarkában, felültem, a lovak közé vágtam, és előrehajtottam. A kocsiban meghúzta magát a kapitány.

– De a sebesültek?…

– Azokat is loptam… Gyűű… hé… A mindenségteket!… Van itt elég, csak fel kell szedni őket a hordággyal…

Szavamra csodáltam. Ez aztán a legény!… Rázódva rohant a kocsi. A sima tengeren, a közelben vesztegelt a cirkáló.

Közben egy dombon tisztást láttam meg. A domb alatt Hopkins becsavarta a féket. Megálltunk.

– Itt nyugodtan beszélhetünk. Ha őrjárat jön, semmi baj. Sebesültszállító szekér nem érdekli őket.

Vagy ötven lépésre a kocsitól leheveredtünk egy sátorlapra. Senki is odajött. A kapitány a kocsiban maradt.

– Hát a következőket beszéltük meg a kapitánnyal – kezdte Hopkins. – Ma éjjel ő elszökik.

– Egyedül?

– Igen. Így akarja. Nem tágított. Azt mondja, hogy ha ővele fognak el bennünket, akkor biztos az agyonlövés…

– Na és?! – kérdezte Senki Alfonz. – Azt hiszi a kapitány, hogy mi csak babszemre szeretünk játszani?

– Én is ezt mondtam neki de hát ő kemény fejű. Azt mondja, hogy mi regénylovagok vagyunk. Ez valami mániája, a lovagokkal.

– Nem értesz hozzá – intettem le igen okosan. – Olvasott emberek tudják az ilyent. Volt néhány lovag, akik közül az egyik hattyú lett, mert egy hölgyismerőse lépten-nyomon énekelt.

– Ahelyett, hogy szájon vágta volna? – csodálkozott Hopkins. – Különös. No mindegy. Szóval ezen nem tudunk változtatni.

– Hát mit akar a kapitány? – kérdezte Senki Alfonz.

– Megmondta. Lemásoljuk háromszor a naplót és a térképet, ami a Mander nevű századostól van. Így ha elszakadunk egymástól, akkor is mindegyik tudja, hogy merre kell menni.

– Ez okos – bólintott Senki Alfonz.

– Add ide ezeket. A kapitány lemásolja, és én elhozom mindegyikteknek a magáét.

– Tessék.

Átadta. Tuskó maga elé tette, és nézegette.

– Ez a térkép a Szenegál folyótól jelzi az utat, vörös vonallal.

– És a folyóig?

– Innen könnyű eljutni. De a kapitány jól ismeri az utat, és pontos irányítást ad. Még ma lopok iránytűt meg mindenféle ilyesmit.

Néztem a térképet, amelyen vörös vonal jelölte az expedíció útját a fongi nép “fővárosáig”. Tamaragda volt ez a hely.

– Nem értem – mondtam elgondolkozva. – Így csakugyan tudni kellene rólunk a fongiaknak.

– Én is… azt hiszem – motyogta Hopkins.

– Mi lesz ha a kapitány téved, és a négerek csakugyan valami disznóságot csináltak?

Lódobogás hallatszott.

Mielőtt még elgondolhattuk volna, hogy mi is történik, alig ötven lépésre tőlünk, feltűnt lovon a kormánybiztos!

3.

Senki Alfonz gyorsan zsebre vágta az írásokat.

De elkésett! A kormánybiztos meglátta! Leugrott a lováról és egyenesen felénk tartott. Mire odaért, már merev vigyázzban álltunk mind a hárman.

Szorosan összefogta magán a lebernyegét. Csak itt-ott csillant ki a fényes tengernagyi ruha egy-egy aranyzsinórja vagy kitüntetése, a szövet ráncai mögül.

– Jó napot, légionista urak – mondta jeges gúnnyal. – Miféle államellenes tervezgetést zavartam meg? Nem tudnak felelni? Ismerem magukat jól! Tudom, hogy milyen három ember áll itt…

Hatáspauzát tartott, azután a lovaglóostorával egyenként a mellünkre bökött.

– Tuskó Hopkins, Senki Alfonz és a Csülök… Azért szálltam partra, hogy kissé megnézzem magukat… De nem voltak a táborban… – Ránk rivallt. – Mit keresnek itt?! Mi?!!

Senki Alfonz felelt:

– Néhány beteget szedtünk össze, excellenciás uram, akik a tábor környékén estek össze.

– Úgy… és miért nem tértek nyomban vissza a táborba?… Miért dugták a fejüket össze?

– Megpihentünk kissé!

– Konspiráltak?! Ostoba gazfickók, azt hiszik, hogy szembehelyezkedhetnek a parancsnokaikkal?! A törvénnyel!? Maguk Laméterrel cimborálnak, aki a fongi törzshöz akar jutni, hogy a franciák ellen vezesse őket.

Hallgattunk.

– Nézzék – folytatta szelídebben. – Jól tudom, hogy bátor, mindenre elszánt emberek. Tudom, hogy amit eddig tettek, arra ezer közül egy ember ha képes. Kár magukért. Sokra vihetik, ha hűségesek hozzám… Csak maguktól függ…

Várt.

– Nos? Egy hazaáruló rászedte magukat. Még nem késő. Bizonyosan valami eszeveszettségen törik a fejüket, ami a halálukat jelenti. – Alfonzhoz fordult. – Beszéljen. Úgy látom, hogy maga a legokosabb köztük.

Ebben véletlenül tévedett. Pedig már beszélgetett egyszer velem.

– Excellenciás uram, mi boldogan állunk szolgálatára. Ez nem is jelent változást számunkra.

– Hogy érti ezt?

– Most is készen állunk, hogy bármikor az életünket áldozzuk Franciaországért.

– Eh!… Önök itt írásokat nézegettek?

– A szeretőm levelét olvastam.

– És ha azt mondanám, hogy mutassa?…

– Azt kívánná excellenciád, hogy egy hölgy bizalmas közlését megmutassam? – kérdezte finom, udvarias mosollyal.

– Maga nem regényhős, hanem légionárius.

– És mint ilyen, természetesen gentleman.

– Szóval, ha megparancsolnám, hogy mutassa azokat az írásokat?!

– Parancsolja excellenciád? – kérdezte félig lehunyt szemmel, halkan, alázatos mosollyal, és…

És nekem hideg karcolta végig a gerincemet.

A kormánybiztos kitűnő emberismerő volt. Egy pillantást hátravetett, mint aki sajnálja, hogy kíséret nélkül jött.

Mi lesz, ha megparancsolja, hogy adja át Senki az írást?… Jól tudtam, hogy nem fogja átadni, és mi sem tennénk.

Három szempárba nézett bele kutatóan a kormánybiztos.

Mit olvashatott ki, nem tudom.

– Tehát nem parancsolom meg, hogy átadja az írásokat. Tartsák meg az ostoba titkaikat. De mától kezdve vigyázzanak magukra!… Ezt jegyezzék meg, különösen maga! – Alfonzra mutatott. – Maga… maga gentleman…

Ezután lóra kapott, és elnyargalt.

3.

Rossz érzéssel maradtunk ott.

– Elsősorban rejtsük el a térképet és a naplót.

– Azután siessünk vissza – mondta Hopkins.

De felesleges volt az aggodalma. A kormánybiztos nem bíbelődött ellenfeleivel, kicsinyes módon, altisztek útján.

Távoli berregést hallottunk, és láttuk, amint a parttól egy motorcsónak kikanyarodik a vízre, és még ilyen messziről is felismerhettük a hatalmas, köpenyes alakban a kormánybiztost… Visszament a cirkálóra.

A kapitány nem hallott a jelenetből semmit, a kocsiban volt, távol tőlünk. De amúgy sem kockáztathatta meg, hogy a betegek előtt mondjon valamit.

Visszafelé az ösvényen már kissé barátságtalan volt az út. Este lett, és itt is, ott is zöldessárgás szemek villantak fel a sűrűben.

– Mi? – kérdezte Hopkins. – Ez a Senki Alfonz ritka fiú…

– És én?

– Te egy marha vagy, hóóó!…

Mit feleljek az ilyen műveletlen alaknak? Hány iskolája lehetett ennek?

Egy árnyas helyen leállította a dakari kenyereskocsit, és ment, hogy betegei számára diétás vacsorát lopjon valahol.

Senki Alfonz meg én elváltunk. Ne lássanak együtt bennünket.

A hangár körül ődöngtem…

Egyszer csak parasztruhás nő jön mellém. Valamelyik kantinosné lehet. Öt kantin is jött velünk. Ezek mind asszonnyal utaznak…

– John – súgta.

La Rochelle grófnő állt mellettem!

– Drága – hebegtem meghatva, amikor végre szavakat találtam.

A kezét szorongattam meghatva.

– Csitt… veszélyes játékba kezdtem magáért – suttogta. – Ez a kémkedés, ha kiderül…

– Hogy tehette?

– Szeretlek.

Át akartam karolni szokott férfias, de gyengéd módomon…

– Vigyázzon – mondta, és kisiklott a karjaimból – itt óvatosnak kell lennünk… Legyen egy óra múlva a tűzérségi kantinnál… ahol a tankok állnak…

– Ott leszek!

Egy másodperc és eltűnt! Körülnéztem. Senki sem figyelte meg a kis jelenetet.

Istenem! Micsoda nő! És szeret, szeret! Valaki megbökött.

– Ez a levél… maga ejtette le?…

A lábamnál egy boríték feküdt.

“A 45-ttöss! köszlegény? El 1-ső 100-adnáll:”

– Igen… Ez nekem szól.

Tudtam, hogy ki írta. De hol van és hogy került ide a levél? Talán hallgatózott?

Körülnéztem, de semmi gyanús, sehol a Török Szultán.

Ez állt a levélben:

“Tsülögg Te? bággyatt, gérőtző. Lo aki vadj hát Nem irtamm nekked. – Hogy esz a nnő 1-gy nagggy! bosszorgány és? Veszed téged aaz óróddnáll foggva. Naadjon. Vigyázz!!?: Esz ety nemszetgőzi gémmhölggy! Te peddik eggy. nemmzzettgőzi sszom Oru ló, marrha éss tsuppa ijjen. Lyól viggyász!!? ++ x. mégy. s ha Te megy ne. neg…

Nedudddgi!!”

Hol bujkál ez a fráter?! Mit tudja egy ilyen, hogy aki túljár a nő eszén, annak behódol, és a titkát sem kérdezi, nehogy hattyúvá váljék a szeretett illető.

De mit tud egy ilyen Török Szultán a nőkről? Mit olvasott ez? Ha elkapom valahol, hát megfojtom, az biztos!

– Mit bámészkodsz?

Senki Alfonz szólított meg. Mögötte ott állt a citromképű Mazzea. Ezzel kissé összebarátkoztak. Már tegnap láttam, hogy együtt esznek. Úgy látszik, kimagyarázkodtak, az én szószegésem következtében. Mégiscsak elhitte, hogy nem Senki Alfonz ölte meg a bátyját.

És ezért szakállt növesztett. Mert volt neki! Két napja a sárga arcú nem borotválta a szakállát. Csak a bajuszát.

Hogy mi köze a szőrzetnek a vérbosszúhoz?

Kézfogással búcsúzik Mazzeától, azután int, hogy menjek vele.

– Jóban vagytok a citromképűvel? – kérdezem.

– Igen. Egész jó volt, hogy eljárt a szád. De most van fontosabb: beszélni kéne Tuskóval vagy a kapitánnyal, hogy a másolatokat szétosszuk.

– De hol vannak?

– Azt én is szeretném tudni.

A pékkocsinál minden csendes. Megyünk a gépfegyveresekhez, a szudániakhoz, négy-ötféle kantinba! Sehol sincs.

– Menjünk a harckocsikhoz – mondtam. Már ideje lenne a találkán megjelenni, de ezt titkolni kell a barátom előtt.

– Ott nem lehet. Négy-öt műszaki katona van egy kocsinál, és jól ismerik egymást… Azért megnézhetjük.

Távol a tábortól, a terméketlen parti sávon vesztegeltek a harci kocsik. Az overallos katonák vacsoráztak.

– Hát itt nincs – állapítjuk meg nyomban.

– Halló!

Felnéztünk. A mellettünk vesztegelő tank ágyútornyából egy olajos, köpcös fej bukkant elő a nyíló fedél alatt.

– Mit mászkálnak itt, mi? – rivallt ránk az overallos káplár.

Tuskó Hopkins! Hát ez az emberi hidegvérű pimaszság ólomsúlyú világrekordere.

– Itt állok egyedül egy órája, várom a leváltást, erre maguk korzóznak? Mi ez, üdülőtelep, vagy promenád a mindenségit!

Úgy káromkodott, hogy rossz volt hallgatni!

De közben megtudtuk, hogy leváltásra jelentkező műszaki katonák vagyunk.

Az emberek a tábortűznél daloltak és nem törődtek velünk.

– Alázatosan jelentem, két ember a harci kocsihoz jelentkezik – felelte Senki Alfonz.

Elindultunk a kis vaslétrán, lemásztunk a tank belsejébe, és magunkra húztuk a tetőt.

Egy kettyenés. Égett a villany.

Szép modern tank volt, 75 milliméteres gyorstüzelő ágyúval. Kényelmesen elfért négy ember a belsejében. Mert a kapitány természetesen itt tartózkodott.

– Hű, ez szép munka volt! – mondta Hopkins. – A négy műszaki katonát a káplári ruhám segítségével egyszerűen előreküldtem, hogy húsz kilométernyire innen állítsanak fel megfigyelőt, és reflektorozzák az őserdőt. Vittek ennivalót is. Ezek három napig nem jönnek vissza.

– És ha jön a vezénylő tiszt?

– Az nem jön. Kórházban van.

– Hát ki vezényel most itt?

– Én – felelte Hopkins, némi csodálattal, mint aki nem érti a kérdést.

Barátom! Ez aztán karrier.

– Fiúk! – mondta a kapitány. – Éjfél után indulok.

– Tessék!

Senki Alfonz átadta a lemásolt naplót és térképet.

– Maga lemásolta?

– Igen. Kár minden percért.

A kapitány hosszan nézte az írást, a térképet, azután Senki Alfonzot.

– Ön tanult ember?

– Néhány iskolát jártam… Azt hiszem, jó lesz, ha rövidre szabjuk a megbeszélést. Lehet, hogy keresnek bennünket. Tehát mi követjük önt holnap. Hol találkozunk?

– Sehol. Jöjjenek a térkép alapján a fongi fővárosba, Tamaragdába. Addig vagy tudom a rejtély megoldását, és nyugodtan visszatérhetünk együtt, vagy nem találkoznak velem… Jelentkezem a hadbíróságon. Ezzel talán enyhítem Kvasztics sorsát is, akit közben tíz évre elítéltek. Ha önöket nélkülem fogják el, akkor csak szökevények, ha velem, akkor hazaárulók. Ezzel fejezzük be a tanácskozást.

A kapitány ismét sorban kezet fogott velünk.

– Tudom – mondta -, hogy nemcsak a gyémántbánya miatt teszik ezt, hanem egy kicsit értem is, és az igaz ügyért… köszönöm…

Meghatottan indultunk el, de Tuskó utánunk üvöltött.

– Ne fogdossátok a korlátot!… Marhák!… Most fényesítettem egy óráig!

Tizenkettedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

14 + tizenhat =