Az elátkozott part

Összeesküszünk

1.

Az őrmester szeme úgy kidülledt, mintha nyomban kiugrana az üregéből. Senki Alfonz eleganciája döbbentette meg legjobban.

– Hogy kerülnek maguk ide, így…

Senki Alfonz eléje állt. A zsebe ismét kidudorodott:

– Mit kiabál itt… maga őrmester! Én Raverdan követségi titkár vagyok!

– Mi?! Azt hiszi, hogy ezzel… – hápogott. – Főbe lövik magukat…

– Gardez vous!

Tuskó volt. Felháborodottan állt Potrien előtt.

– Miért nem tiszteleg?! Hogy áll itt?!

Az őrmester úgy állt, mint a cövek.

– Jelentem százados úrnak… ez a két ember elszökött… ide… az őrségről…

– Megőrült?! Hogy beszél Raverdan márkiról?…

– Alázatosan jelentem, az őrségen… azt hiszem… – hebegte – az urak…

– Hát most jöjjön… Magával együtt ellenőrzöm a posztokat. Várjon itt meg, kedves márki, és ön is – mondta nekem. – Utánam, őrmester.

Ahogy kinn voltak, máris rohantunk…

Nekem csak Laméterrel kellett ruhát cserélnem, de Alfonz máshol rejtette el az uniformisát!

Mint utólag megtudtam, a következőképp történt az őrségszemle Hopkins és Potrien részéről. A százados elindult a kék szalonból, nyomában Potriennel. Hopkins minden teremben beszélgetett néhány szót valakivel.

Az őrmester tűkön állt. De a százados a büfénél megevett néhány szendvicset, azután a lépcsőházban kérte az őrmestert, hogy juttassa eszébe a “Te vagy szőke Mary” kezdetű dalt… Az őrmester nem tudta.

A hallban egy tábornok idegesen topogott… A szemüvegét a büféasztalnál hagyta.

Tuskó százados nyomban utasította a türelmetlenségtől félőrült Potrient:

– Azonnal hozza el a szemüveget.

Potrien rohant, és beleütközött egy hadnagyba.

– Állj!

– Bocsánat, mon adjutant.

– Hogy megy itt a lépcsőn? Mi?! Azt hiszi, hogy ez lovarda?!

Rövid oktatás egy lovarda és egy kormányzósági palota között mutatkozó, szembeszökő különbségről.

Öt perc.

Rohan tovább. A büfé körül urak zárják el az útját. Itt nem lehet furakodni. Állni kell, mint a cövek, amíg végül odafér.

Le a szemüveggel. Csak a százados van ott.

– Siessen fel a kabinetirodába. A tábornok úr oda ment telefonálni, vigye utána a szemüvegét.

A tábornok interurbán beszélgetést folytat Toulonnal, addig várni kell.

Tíz perc… végre jön.

– A szemüveg, mon commandant.

– Merci, mon chef.

…Mire leér, már megtörtént a váltás.

Az ördög van a játékban! A két ember ott áll a lépcsőn mint két szobor, tenyerében fekvő puskaaggyal.

Lehet, hogy átöltöztek… Lejöttek más úton. De mi az ördögöt csináltak fenn? Két baka, az őrségről, a kormányzó estélyén.

Ilyen még nem volt. Rohant az őrszobába.

– Őrvezető!

A méla orosz altiszt eléje áll.

– Jelentést!

– Rendben.

Ezt a szót, hogy “minden” megtakarította.

– Hol voltak a leváltott őrök?

– Itt.

Most is három ember állt glédában a pad előtt. Az asztalon sakk és újság meg szamovár. Nyomban kifut, ha Potrien nem fejezi be az inspiciálást.

– Rompez!… Őrvezető! Biztos maga abban, hogy a pihenő őrség nem hagyta el a szobát?

– Biztos.

– Maga itt volt velük?

– Velük…

Az őrmester kikapcsolta a zubbonya nyakát, már szinte fulladozott dühében.

2.

Nyugtalan napja volt az őrségnek. Félórát sem üldögéltek, amikor elkiáltotta magát az őrvezető:

– …Zarm!

Azt kellett érteni ez alatt, hogy “aux armes”. – Fegyverbe! – Egy köpcös százados jött.

– Minden rendben? Minden rendben? No csak pihenni, fiúk… Milyen rum ez? Nem szabad külföldi égetett italt behozni…

– Ez francia, mon commandant.

– No, no… Ezt ellenőrzöm…

Megkóstolt egy fél üveggel.

– Igen, francia. Szóval nincs itt angol rum?

– Egy csepp sem…

– Kár. No nem baj… Hol az őrség felszerelése?… Mi?

– Itt vannak a hátizsákok, a munkaruhával.

Ott álltak egy polcon a bardák. Őrség után a díszruhát nyomban levetik.

A százados gondosan megvizsgált minden hátizsákot, és elment.

Senki sem látta, amint egy levelet csúsztatott Alfonz holmija közé.

Ez történt, amíg őrségen álltunk.

3.

Azután jött, éjfél után háromkor, az utolsó váltás, és mi visszatértünk az őrség szobájába. Hozzáfogtunk a díszruha felcseréléséhez. Előszedtük a fehér, durva vászon munkazubbonyt.

– Nézd…

Alfonz egy levelet talált, amelyhez egy kis kék cédula is volt mellékelve.

“Gyertek azonnal a Négyszarvú Macskához.

T. H.”

A másik cédula egy része nyomtatott volt.

– Zarm!

Az őrmester. Itt áll előttünk. Szemei mint két hegyes tű merednek felénk, ecsetbajuszai fenyegetően emelkednek.

– Hol voltak maguk váltás előtt?

– Itt a szobában, mon chef.

– Igen… Ki utasította az őrt, hogy sétáljon a posztján… Mi? – és rám nézett.

– Nem tudom, mon sergent.

– Velem jönnek.

Alfonz kivágott egy jelentéshez méltó haptákot.

– Nem tehetjük, őrmester úr.

– Miii?…

– Fontos dolgunk van.

Felmutatta a kék cédulát.

9-es és 45-ös közlegények sürgős szolgálatra századuknál jelentkeznek és további utasítást várnak az őrségen.

Zászlóaljparancsnok.

Aláírás, pecsét…

Potrien igen mély lélegzetet vett. E napon több rendkívüli meglepetés érte, mint eddigi katonai pályafutása során összesen.

– Menjenek… maguk, maguk… Még találkozunk…

Nem is sejtette a jó öreg Potrien, hogy a “százados” felkereste a bálon városparancsnokot, és megkérte, hogy két leváltott posztot, miután nincs más legény kéznél, szabadságoljon számára, mert szeretné megtekinteni az éjszakai kikötővárost, és nem akar egyedül mászkálni. A fejlövés miatt.

…Két óra elmúlt, amikor Senki Alfonz és én az utcára értünk.

– Most mesélj – mondtam.

– Mit meséljek?

– Ki a nő?

Alfonz arca elborult.

– A nő Frédéric de la Rouban altábornagy leánya.

Füttyentettem. Így kerültek hát erre az estélyre. Frédéric de la Rouban nevét mindenfelé ismerték a gyarmaton. Tőle függött a hatalmas katonai gépezet Francia-Afrikában.

– Én régebben vagyok Oranban, mint te. Jobban ismerem Laméter ügyeit is. Ez a Laméter kapitány eljegyezte Frédéric de la Rouban altábornagy leányát, Lucy de la Roubant. Ezt is tudtam az ügyről, már akkor, amikor te elmesélted ott a folyosón. Elindultam, hogy Tuskó mellett legyek, ha ez a kapitány megrohanja. Egy lépés és ott áll előttem a szép nő, akit kiszabadítottunk a hajóról. Akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen nagy ember az apja. De képzelheted, hogy kissé kínos volt számomra.

“Szóval… maga hazudott a múltkor -, mondta izgatottan. – A szolgálat embere! De Surenne márki bérence. Azért szabadítottak ki, hogy az apámat kompromittáljam! De tévedtek…”

“Mademoiselle -, feleltem -, sajnos nem ez a helyzet. Én őrségen álltam a kapunál és beszöktem ide egy családi ügyben. Azért mondom el őszintén, mert lovagias hölgynek tartom, és nem félek attól, hogy elárul, miután mi a barátommal olyan tapintatosan bántunk önnel.”

– Igazán nagyszerűen beszéltél – állapítottam meg őszintén, mert nagy tisztelője vagyok minden szónoknak.

– Nem tudom, miért, de bíztam ebben a leányban, és őszintén elmondtam mindent. Amikor hallotta, hogy Laméter itt van, a te ruhádban, kis híján elájult. Azután a kék szalonba vezetett. A többit már tudod.

– És hogy került ez a leány a hajóra?

– Az apja tartotta fogva, mert a leány az egész világ előtt a vőlegénye mellé akart állni. Ez csakugyan ostoba hősiesség lett volna. Miután mi kiszabadítottuk, mégiscsak sikerült az apjának meggyőznie őt.

– De hogy került Hopkins ilyen jó társaságba? Az ő modorával?

– Ő se tudja. Ült az uszályon, és rád várt, hogy hozzál ruhát tőlünk. Egy durranást hallott, egy ütést érzett, és arra tért magához, hogy egy ágyon fekszik, egy katonaorvos hajol föléje, és azt mondja: “jobban van, százados úr?” A helyőrségi kórházban volt. Egy igazolvány volt a zsebében, amely Mander százados nevére szólt. Azután, mert ízlett neki a koszt és az előkelő bánásmód, hát kitalálta a fejlövésével kapcsolatos mesét… Ravasz fickó.

– Az miféle mese a fejlövéssel?

– Hát Tuskó nem éppen olyan művelt, mint egy százados, és ha valami marhaságot mondott, megtapogatta a tarkóját, hogy fejlövése van. Nem emlékezett a nevére, nem tudta, hogy honnan jön: fejlövés. Kicsit villanyozták, gyógyították, de hiába. Végül megállapodtak abban, hogy a százados tarkóján egy fontos ideget ért a golyó, amitől emlékezését és jólneveltségét elveszítette.

– De mi baja volt vele Laméter kapitánynak?

– Amint egészséges lett, kihallgatták az ügyészségen, mert ezt a Mander századost már hetek óta várták Délnyugat-Afrikából. Fontos tanú lett volna Laméter ügyében. Ott is azt mondta, hogy nem emlékszik semmire. Laméter, aki azt állítja, hogy szervezett hajsza folyik ellene, és bizonyára igaza van, azt hitte, hogy a századost is láthatatlan kezek irányítják a vallomásában. Ugyanis utolsó reménye volt, hogy ez a százados mentő vallomást tegyen. Amikor értesült, hogy nem így történt, felforrt minden elkeseredett düh benne, és kis híján elintézte Tuskót.

– Most végre mindannyian kellős közepében vagyunk egy ügynek, amit nem értünk, és semmi közünk hozzá.

– Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Jelenleg nincs baj.

– Csak Tuskó ül benne egy szép pácban.

– Az meg kivágja magát.

Szűk, kanyargós, hosszú sikátorban jártunk, mélyen benne a kikötőnegyedben.

Itt volt a Négyszarvú Macska nevű csapszék, ahol találkát adott nekünk.

4.

Kvasztics, a nagy, püffedt képű orvos zongorázott, és közben aludt. Ebben nagy gyakorlata volt.

A vendéglős, amikor beléptünk, a polc mögötti függönyre mutatott:

– Oda…

Kis különszoba volt itt, ahol hétköznapokon cinkosaink, orgazdáink és más üzletfeleink tárgyaltak velünk. Most Tuskó várt bent, és…

Lucy de la Rouban!

Hiába öltözött olyan kopottan, ahogy csak a szobalánya ruhatára megengedte, mégis kirítt ebből a környezetből, mint ahogy Tuskó Hopkins fényes egyenruhája dacára, elütött teljesen a kormányzósági palota vendégeitől, a fényes padlójú termekben. Hopkins különben szokott, mélységesen elhanyagolt külsejével vett részt a társaságban. Ócska kalapja tarkójára tolva, a szája sarkában kialudt szivar, borzalmas mellkasán likacsos, kötélből font trikó, kiskabátja félvállra vetve és pepita nadrágján egy háromszögű zöld foltozás. Az olyan ficsúrholmik, mint harisnya vagy cipőfűző, csak megvetését hívták ki. Vastag szőrös, mezítelen alsókarjára dőlt, és egy vizespohárnyi pálinkát bámult.

– Röviden – mondta Alfonz. – Ébresztőre vissza kell térnünk, mert Potrien halomra lövet bennünket.

– Miről van szó? – jegyeztem meg, hogy ne mindig Senki Alfonz beszéljen.

– Arról, hogy betársuljunk egy szolid gyémántbányához, aminek csodálatos az értéke, csak éppen nem tudják, hogy hol van – felelte Tuskó, és felhajtotta a pohár pálinkát. – Részemről benne vagyok. Mindig irigyeltem a bányatulajdonosokat, mert jól keresnek.

Ezt magam is helybenhagytam.

– Nem tudom mit várok maguktól – mondta a leány. – De olyan furcsán kapcsolódtak be az életembe, és annyira nincs senkim, akitől megértésre, segítségre számíthatnék…

– Biztosítom, kisasszony, mi hárman ön mellett állunk mint lovagjai vagy legalázatosabb szolgái.

Ez volt ő. Senki Alfonz. Úgy beszélt, mint egy igazi hattyúlovag.

– Azt hiszem – szóltam közbe -, Laméter kapitány azt mondta, hogy holnap halálra ítélik. Ez csakugyan igaz?

A leány sóhajtott, és szája széle megrándult.

– Igaz…

– Meg kell szöktetni!

– Eh… hiszen ha Viktor ilyesmire hajlandó lenne, akkor elmehetne Fongiba… és leleplezné a gazembereket. Ő megtalálná az eltűnt expedíció nyomát… Ő megakadályozná, hogy annyi vér folyjon majd…

Hopkins vállat vont.

– Hát akkor megszabadítjuk.

– A… katonai fogházból?

– Az épület mellékes… majd kitalálunk valamit… Csak fel a fejjel, semmi baj, a Hopkins bácsi mindent elintéz.

Felhajtott egy pohár pálinkát, és lenyelte a kialudt szivarvéget.

– Azt hiszem, leghelyesebb lenne – vetette közbe Alfonz -, ha elmondana nekünk szép sorjában mindent.

Hatodik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

12 + tizenöt =