Az elátkozott part

Tuskó Hopkins nadrághoz jut, és ez még rosszabb. Kvasztics tanár úr
elsősegélyt nyújt, de ez több óra előkészületet igényel. Közben a halott elmegy

1.

A temető mögötti ciszternák között rövid idő alatt megtaláltam barátaim lakását.

Az ősbérlők éppen otthon tartózkodtak. Senki Alfonz lakott itt két állandó jellegű tettestársával.

Senki Alfonzról csak annyit, hogy a világ valamennyi államából örök időkre kiutasították, és így már régóta csak a legnagyobb titokban tartózkodhatott a földön. Főként éjszaka. Tuskó szerint dán volt, egy guatemalai méregkeverő esküdött rá, hogy spanyol, ő maga büszkén vallotta, hogy “szülőföld nélküli”, mert egy bennszülött kenuban jött a világra Colombo közelében, és szüleitől valamennyi környező állam megtagadta a gyermek anyakönyvezését.

Egy örmény gőzösön keresztelték, de ez az állam időközben megszűnt. Rendőrségi szakértők szerint közigazgatási úton egy másik bolygóra kellene továbbítani.

Csinos, kissé nőiesen karcsú fiú volt. Rendkívül választékos modorú, előkelő és igen művelt.

De kevesen használták úgy a kést, mint ő, és néhány év előtt egy horogütése következtében a port-szuezi pénzügyőrök káplára évekig rángatta a vállát úgy, hogy értekezést írtak róla egy orvosi szaklapban.

Senki Alfonz két állandó jellegű tettestársa otthonosan berendezték a ciszternát. Egy vándorcirkusz bejárója elől, kevés költséggel, de fáradságot nem kímélve, beszerezték a függönyt, és ezzel leterítették a hideg követ. Egy teherautó alvázán háltak mindhárman.

– Mi újság Csülök?

– Tuskó Hopkins nagyon vár benneteket egy uszályon talpig abroszban.

Elmondtam nekik szomorú históriánkat. Senki Alfonz halkan szitkozódott. A két állandó jellegű tettestárs hangosan káromkodott. A Török Szultán még megjárhatja ha ezekkel találkozik.

– Adjatok gyorsan egy ruhát – sürgettem őket.

– Hogy a fenébe? Talán filmszínészeknek nézel bennünket? Kinek van itt két ruhája?

– De hát az sem lehet, hogy Hopkins megöregedjen ott az asztalterítőben!

– Azt nem is akarjuk. Majd kérünk valakitől egy ruhát.

– Gyerekek! – figyelmeztettem őket. – Csak egyenes úton szerezzünk ruhát, ma anyám névnapja van.

– Jó! Majd leitatunk valakit – mondta az egyik állandó jellegű tettestárs, de a másik azt mondta, hogy olcsóbb, ha leütjük az illetőt.

Ebben maradtak.

Szerencsére az útburkoló munkások kunyhójában minden erőszak nélkül szerezhettünk egy olajos lyukas köpenyt. Pillanatnyilag jó lesz.

Siettünk az uszályhoz. Késő este volt már. Tizenegyre járt. A csendes éjszakában alig ődöngött valaki.

– Melyik az? – kérdezte Alfonz a hajókra mutatva.

– Az ott a sötétben… A szénrakodó mögött.

– Ti ideálltok őrködni – rendelkezett két állandó jellegű tettestársával. – Ha baj van, jelt adtok. Te gyere, mutasd az utat.

Éles füttyel adtunk jelt, amikor felértünk. Csend…

Elaludt talán, elkeseredésében és abroszában?

Arra a helyre értünk, ahol együtt várakoztam Hoppkinssal. Csak az abrosz hevert, odavetve, a földön.

– Valószínű, hogy elment, mert egyetlen mezét itt hagyta. És nem az az ember, aki ruha nélkül útnak indul egy nagyvárosban.

– Ez igaz, Hopkins ad a látszatra. Azért megyünk le a fenékbe. Talán jobb takarót talált és elaludt lent.

Rövid tapogatódzás után megtaláltuk a lépcsőlejárót. Sós hal szaga áramlott felénk. Senki Alfonz lámpája megvilágította az uszályfenék korhadó deszkabordáit.

– Ott áll az utazóláda – mondtam. – Abban állítólag egy halott van.

– Na és?

– Mit lehet tudni, hogy nincs-e valami a halottnál?

– Kizárt dolog, hogy bármi is legyen nála.

– Miért?

– Mert ahogy te elmentél, a Tuskó nyomban lesietett a fenékbe, és utánanézett a halottnak. Ha ruhában tették ide a néhait, akkor Hopkins felöltözve távozott.

– Mégsem valószínű – jegyeztem meg.

– Miért?

– Mert ha ruhában van a kiirtott egyén, akkor a Török Szultán nem várt volna bennünket az asztalterítőben.

– Ez is igaz.

– Azért nézzük csak meg.

Lebotorkáltunk. Alfonz felkattintotta a zseblámpáját. Én elővettem a feszítővasamat, de felesleges előkészület volt. A fedél szépen nyílt, nem zárta le senki.

Alfonz odavilágított a nyitott ládára, azután felkiáltott, és kiejtette a lámpát.

Én úgy éreztem, hogy elveszítem az eszemet…

Tuskó Hopkins feküdt a ládában!

Holtan!

– Carramba!

Senki Alfonz káromkodott. Nagy felindulásait halk átkokkal vezette le, de téved, aki azt hiszi, hogy ebből következtetni lehetett származására. Ritkán káromkodott kétszer ugyanazon a nyelven. A világ minden nemzetisége magáénak vallhatta volna káromkodásai alapján. De ez csak példa. Nem folyt ilyen vetélkedés érte.

– Te – suttogta. – Csülök!… Mit… szólsz?

Nem tudtam szólni. Csak álltam. Istenem… szegény… Tuskó, a kitűnő, víg cimbora…

Alfonz ismét odavilágított. A halottról levették a ruhát. Tele volt vérrel, de nem látszott rajta sérülés, csak amikor megfordítottuk, akkor derült ki, hogy a tarkóján lövés érte.

– Megtudjuk, hogy ki volt – mondtam.

– Úgy van…

– És visszafizetjük Hopkins helyett a tartozást.

– Sőt… még a törvényes kamatokat is hozzácsapjuk…

Nagyon szomorúan álltunk ott. Kevés az olyan igazi, vidám, jó cimbora ezen a földön, mint amilyen Tuskó Hopkins volt.

– Most… először tisztességesen, matróz módra eltemetjük szegényt.

– Csend! – mondta Alfonz, és megfogta a karomat.

Valami moccant, de nem úgy, mint amikor patkány ugrik le a deszkára.

– A lámpát…

Alfonz odavilágított a sarokba, és…

Két ugrás… Egy árny rohan a lépcsőn.

Utána.

Alfonz felbukik, mert egyszerre ugrunk. Vaksötét. A fokok döngenek, de mielőtt a menekülő elérné a fedélzet csapóajtóját, elkapok egy bokát, a visszazuhanó magával ránt, együtt gurulunk, de elkapom közben a nyakát és ahogy leérünk, vaktában kapja az első ökölcsapást, hogy belereccsen a feje.

Jámbor ember vagyok, de a balkezes egyeneseim már tekintélyes rablók között is szóbeszéd tárgyát képezték olykor.

– A lámpát! – Lihegtem.

Felcsap a fény.

Megdöbbenésünk még nagyobb volt, mint az imént.

Vérző, repedt bőrű arccal, félig aléltan, a Török Szultán ült a földön.

Vörös bugyogóban!

2.

– Most persze megöltök? – kérdezte a Szultán.

– Az biztos – hagytam rá, mivel nem szeretek senkit megtéveszteni.

– De az is lehet – tűnődött Alfonz -, hogy előbb itt-ott levágunk belőled valamit. Fület, orrot meg hasonlókat, mert egyszerű meghalás itt alig jelent büntetést.

A Török rágyújtott egy cigarettára.

– Ez így van – mondta csendben, pedig izgága, verekedő ember volt… – A ti helyetekben én sem tennék mást.

– Idehallgass, Török Szultán – mondta Senki Alfonz. – Aki a cimboráját levetkőzteti, később visszajön és megöli, azt én megvetendőbbnek tartom a kannibálnál.

És leköpte. Aztán kirúgta a kezéből a cigarettát.

– Így is jó – mondta a Szultán, és nem dohányzott. Különös, hogy a nagyhangú, senkitől sem félő Török tűrt mindent egykedvűen.

– Mielőtt megölünk, csak arra felelj, hogy miért ölted meg Tuskót?… Utáltad?

– Úgysem hiszitek, ha az igazat mondom.

– Mondd!

– Nem öltem meg!

Belerúgtam, hogy hanyatt esett.

– Te gyáva, piszok orgyilkos!

Feltápászkodott és folytatta:

– Ezért nem mondtam. Tudtam, hogy úgysem hiszitek. Én sem hinném. De hogy olyan gyáva lennék azt eddig nem tapasztalhattátok.

Ez igaz volt.

Buta egy helyzet.

– Hát mondd el úgy az esetet, ahogy szerinted igaz.

És mondta:

– Hoztam Tuskónak ruhát, mert megbántam közben, hogy így itt maradt. Nem találtam szegényt a fedélzeten. Gondoltam, lejött ide a halottat nézni. Lejöttem én is. Így találtam a ládában, ahogy ti. Menekülni már nem volt időm. Már jöttetek. Így volt.

– Hol a ruha, amit hoztál? – mondta Senki Alfonz.

A Szultán felállt, egy sarokba ment, és ruhadarabokat mutatott.

– Az katonaruha! – kiáltotta Senki, mert ő látott a sötétben, ahova nem ért el a lámpa fénye.

– Az. De más nem volt. Miért hoztam volna, ha azért jöttem, hogy megöljem? – És rágyújtott.

Fene tudja! Nehéz elhinni róla, hogy lelőtte Tuskó Hopkinst. Orgyilkosok nem dohányoznak ilyen higgadtan a halál árnyékában, Senki Alfonztól nem remélhetett irgalmat, és meg kell mondanom, hogy jámborságom dacára jogos felháborodásomat eddig még nem sokan élték túl.

Ez a Senki Alfonz is kissé határozatlan lett.

– Be kéne bizonyítani, amit mondasz – felelte rövid habozás után Alfonz, és a lámpát egy ládára állította -, mert így attól tartok, hogy mégiscsak megölünk.

A Szultán elpöckölte a cigarettáját, hogy nagy ívben bukfencezett messzire a parázs. Azután vállat vont:

– Én köpök rátok.

Ilyen fiú volt. Horgas orrú és őszes. Irdatlan hosszú, sovány karokkal, nagy, görbe orral, és hideg halszemei megvető szemtelenséggel néztek a világba. Nem tehetek róla, nekem az ilyen ember tetszik és nehezen ölöm meg.

– Mit vagy úgy fenn, hé! – kiáltott rá Senki Alfonz.

– Te… – mondtam -, az ördög vigyen el engem, ha a Török lelőtte Tuskót.

– Én is azt hiszem, hogy nem ölte meg. De ha tévedünk?

– Mit csináltál te itt lenn, amikor jöttünk? – kérdeztem.

– Elhatároztam, hogy megbosszulom Hopkinst, és kinyomoztam itt valakit.

– És kit nyomoztál ki?

– A gyilkost.

– Te tudod, hogy ki a gyilkos? – kérdezte Senki.

– Tudom.

– Kicsoda?

– Azt nem mondhatom meg.

– És ha megfojtalak? – érdeklődött a barátom.

– Akkor pláne nem mondom meg. Ti csak azért nyúlhattok hozzám mert megöltem Tuskót. Ha ezt nem tettem, akkor semmi közötök hozzám. A titkaimat csak spicli kutathatja ki vallatással.

Ebben sok igazság volt.

– Rendben van – mondtam. – Én hiszek neked.

– Én is – bólintott Senki Alfonz.

– Tehát nem vagyok itten fogoly? – kérdezte a Szultán.

– Nem vagy.

– Akkor – fordult Alfonzhoz – minek rúgtál fejbe az imént?

És hosszú karja kilendült, és úgy csapott bele barátom arcába, hogy minden valamirevaló ember félholtan bukott volna le. De Senki máris felelt egy horogütéssel.

Borzalmas verekedés kezdődött. Szerintem Senki Alfonz könnyen győzött volna, mert ez az ember, azt hiszem, a legkülönb volt mindazok között, akikkel világ körüli utam során találkoztam, de a Törököt nem akarta végleg “kikészíteni”. Felborultak. Egymás után puffant négy kemény ököl sűrű csapkodása.

Nem zavartam őket. Ez magánügy.

Urak dolga.

Néhai barátomat néztem. A ládában. Lehunyt szemmel… Szegény Hopkins… Milyen békés, csendes az arca…

Mi ez?!

Világosan láttam, hogy egy vonása megrándul. Az orra mellett.

Uramatyám! Hiszen… meg sem néztük, hogy él-e?

– Megállj! – ordítottam a két verekedőre, és serényen félrerugdaltam Senkit, aki két fülénél fogva verte Török fejét a padlóhoz.

– Gyerekek! Úgy látom, hogy Tuskó arca megrándult. Nézzük meg… hiszen lehet, hogy él…

– Te nem nézted meg a szívét? – kérdezte Senki Alfonz a Törököt.

– Én azt hittem… – lihegte.

Odarohantunk Hopkinshoz, kitettük a padlóra. Alfonz a szívét hallgatta. Izgatottan álltunk.

– Na?…

– Nem hallok semmit… – De azért nem vette el a fülét. Nagy sokára mondta. – Lehet… Néha úgy hiszem, egy halk dobbanás… És nem hideg… egészen…

Lapos fémüveget vett elő a zsebéből, és néhány csepp rumot töltött a mozdulatlan Hopkins fogai közé. Én a mellkasát dörzsöltem.

Ha él, azt csak annak köszönheti, hogy a sebe nagyon súlyos. Igen, kérem. Ez így van. Egy szingapúri rendőrkapitány mesélte, hogy mély ájulásban nem vérzik el az ember, mert nagyon lassan kering a vér, megalvad a seb körül, és elzárja a nyílást.

Néhány perc múlva, hosszú időközönként, egy-egy halk dobbanást észlelhettünk…

– Orvos kell – mondta a Török. – Éspedig jó orvos.

Odafektettük néhány üres zsákra Hopkinst.

Aztán elrohantunk orvosért…

A két állandó jellegű tettestárs türelemmel őrködött az uszály mellett.

– Elmehettek – mondta Alfonz. – Most már hárman megcsináljuk, ami kell.

3.

Oran kikötőjében saját orvosunk volt. Kvasztics Fedor, aki valamikor a “Kronstadt” orosz cirkálón szolgált. A forradalom után Oranba került, nyomorgott, végül is az ital és a kártya elindítottak a lejtőn. Valamiféle bűncselekmény miatt egy évre be is zárták.

Büntetésének kitöltése után dr. Kvasztics mint orvos és morfinista a kikötőben helyezkedett el. Itt nem bürokraták élnek. A diploma mellékes, fő a tudás. És Kvasztics igen sokat tudott! Elsősorban hallgatni. Jól tudjuk, hogy feltétele a gyógyításnak az orvosi titoktartás. Aki ma kivesz egy revolvergolyót valakiből, az ne hozza összefüggésbe a kezelést a másnap megjelenő hírlapok rendőri jelentéseivel, és ha megállapította a beállott halált, ne törődjön vele, hogy a pácienst hol helyezik örök nyugalomra.

Ezt nevezik orvosi titoktartásnak.

Kvasztics sokat olvasott, sokat ivott, és mellékfoglalkozására nézve bárzongorista volt a Négyszarvú Macska nevű mulatóban. Ugyanis igen szépen zongorázott.

Az alkoholtól püffedt, óriási, kövér ember nagy, szeplős, fehér keze csodálatos érzéssel futott ide-oda a billentyűkön.

Siettünk. A Négyszarvú Macska egy közeli sikátorban volt.

– Hol van a Török Szultán? – kérdezte hirtelen a barátom.

A Török eltűnt mellőlünk!

Ejha!…

– Most már biztos, hogy vaj van a fején! – kiáltotta Senki.

– Az még nem baj. Egyikünk sem mehet nyáron kalap nélkül az utcára. De ma már másodszor történik meg, hogy becsap bennünket…

– Gazember! Ezért megfojtom!

– Most elsősorban siessünk Kvaszticsért.

A tanár éppen zongorázott. A szemei nedvesen csillogtak mély pilláinak hasadéka közt.

Amikor meglátott bennünket sietve jönni, lecsukta a zongorát, vette a kalapját, és odaszólt a vendégekhez:

– Nagybeteghez hívnak… Bocsánat.

És jött. Ilyen ember volt.

– Kés? – kérdezte Kvasztics.

– Nem.

– Golyó?

– Tarkóban.

– Vége.

Szinte futva igyekeztünk az elhagyott úton.

– Hol a táskája? – kérdeztem.

– Orlovnál.

– Érte megyünk.

– Kétszáz frank.

– Elhozzuk.

Orlov gúnynév volt, és az orgazda szó elferdítéséből származott. Ez az ember zálogkölcsönt is folyósított. És Kvasztics táskája mindenestől nála volt.

Felzörgettük Orlovot. A hajlott hátú, ősz szakállú uzsorás egyedül lakott egy kis földszintes házban.

– Kvasztics tanár táskája kell.

– Kétszáz frank.

– Nincs.

– Sajnálom.

– Szegény.

Egy revolvert vett elő, és ránk fogta.

– Kutya vagy Orlov! – mondtam.

– Mit csináljak. Az orvos táskáját azért fogadom el zálognak mert mindig akad egy haldokló, akiért kiváltják. Ez az üzlet. Ha egyszer ingyen kiadom, akkor vége a kölcsönadott kétszáz franknak.

– Honnan vegyünk?

– Tizenkettő. Félóra alatt betörhettek valahová.

– Addig Hopkins meghal.

– Mit csináljak? Ne gyere közelebb, mert lövök!

– Gyere! – mondta Senki. – Maga várjon itt Kvasztics. Azonnal jövünk.

Elindultunk ketten az éjszakában. Az egyik dokkból hosszú móló nyúlt ki a tengerre. Éppen egy hajó siklott melléje. Kecses kis úri jacht.

– Mi?

– Megpróbálhatjuk…

Elindultunk a mólón végig. A jacht utasai kiszálltak.

– Vigyázz!

Néhány ponyvával fedett bála mögé mentünk. Hatalmas, ősz ember magas rangú tiszti egyenruhában jött egy fiatalabb férfival. Két matróz követte őket.

– A százados beszélni fog – mondta hűvös orrhangon a magas ősz.

– És ha nem jön? – kérdezte a tiszt. – Már jelentkezhetett volna.

Elhalkultak a hangok és a lépések… Villámgyorsan surrantunk a jacht felé.

Gyorsan elértük a jachtot. Csak akad kétszáz rongyos frank egy ilyen úri járművön? Alig pislákolt egy-két lámpa odafenn…

– Te a másik oldalról… – súgta Alfonz, és lebújva elkapta a vitorlásjacht peremét… Én a tathoz osontam. Van egy rövid, ólmos botom, bőrrel bevonva, ezt mindig magammal hordom… Amikor felhúzódzkodtam a fedélzetre, elővettem…

A tat sötét volt. Óvatosan megkerültem egy kabint és kinéztem. Egy fegyveres őrt láttam. Matróz, szuronyos puskával. A másik kabinnál állt. Onnan kellett Senki Alfonznak jönni. Egy másik matróz most jött fel a jacht belsejéből, összetekert vásznat hozott és dúdolt.

A fegyveres őr nyugtalanul megmozdult, mintha zajt hallana.

Mint valami roppant macska, Senki Alfonz karcsú alakja jelent meg mellette, és máris sújtott.

Pontosan állcsúcson találta az őrt. Csak egy halk reccsenés hallatszott, és dőlt. Alfonz elkapta, hogy ne okozzon zajt a zuhanás…

A másiknak arra sem volt jóformán ideje, hogy felfogja, ami történt, amikor már koppant fején a vasbot. Egy halk kiáltással leroskadt a korlát mellett.

Senki már levette a knockoutolt őr válláról a fegyvert.

– Kötözd meg őket… Addig megnézem, van-e még valaki lenn…

Szuronyt szegezve leosont…

A vászontekercs kötelével gyorsan megkötöztem a két tengerészt, és beléptem a sötét kabinba.

Hirtelen gyúló villanyfény vakított el egy másodpercre.

– Fel a kezekkel!

Fénylően szőke, szép, fiatal nő állt előttem, és pisztolyt fogott rám.

4.

Észrevehették az eddigiekből is, hogy kissé konzervatív felfogású ember vagyok, hagyományok és erkölcsi formaságok feltétlen tisztelője. Mint ilyen, a hölgyekkel szemben sem feledkeztem meg soha a régimódi gentlemanek szokásairól. Engedve tehát a határozott, de nem sértő kívánságnak, feltartottam a kezemet, és mélyen meghajoltam:

– Nevem John Fowler, de tisztelőim Csülöknek hívnak.

– Mit keres itt?

– Egy jólelkű hölgy támogatását szeretném kérni.

– És közben leütötte az őröket!

– Éreztem, hogy érvekkel nem sokra mennék velük. Manapság ritka a megértő embertárs.

Így én.

A nő bizonytalan tekintettel nézett végig rajtam. Jól láttam, hogy szavaim mély hatással voltak rá. Mert szépen beszélek. Hiszen említettem e kis művem kezdetén, hogy kántornak készültem valaha… Azután… nos, ha szerénytelenül is hangzik, higgyék el, hogy jó kiállású fiú voltam. Régi személyleírásokban igen hozzáértő egyének megállapították rólam, hogy a jó megjelenés feltűnő ismertetőjelem. Hogy végképp eloszlassam nyugtalanságát, egy könnyed mosollyal, biztató, meleg hangon még hozzátettem:

– Biztonságban érezheti magát, szép hölgy, sőt ha szüksége lenne rá, én megvédeném bárki ellen.

Így én.

– Hiába tetteti hülyének magát! Ha lejjebb ereszti a kezét, keresztüllövöm!

Így ő.

Hol vannak a költői lelkű, régi hölgyek, akik a lovagiasság feltétlen tisztelői voltak, hervadt virágot préseltek imakönyveikbe, és beleszerettek a hozzám hasonló rejtélyes idegenekbe?

– Feleljen! Egyedül jött?

– Egyedül.

A hazugság csúf dolog, de egy hölgy, aki megtagadja a költészetet, az nem várhat mást.

– Lépjen oldalt… Kerüljön át az én helyemre, két lépés távolságot tartva. Egy mozdulat és…

– Keresztüllő. Ezt jól megjegyeztem. Én viszont azért jöttem ide, mert egy barátom haldokolva fekszik, súlyos sebesülten, és kétszáz frank kellene, hogy orvost vigyünk… Ugyanis egy uszályon fekszik…

A nő felsikolt, valami koppant.

Senki Alfonz lepte meg hátulról, csak a csuklóját kapta el, de a pisztoly máris kihullott.

– Egy szót se, mert… – sziszegte a barátom, és megfogta a nő nyakát.

Nyomban félrelöktem.

– Ilyen eljárást hölgyekkel szemben nem tűrök! Szeretném ha ezt megjegyeznéd!

Egy másodpercre összehúzódott fényes ragadozószeme. Ez az ember nem félt senkitől. Még tőlem sem. A nő mellettünk állt lihegve, és nem mert mozdulni.

– No jó! – mondta Senki és nevetett. – Tiszteljük barátaink agybaját. – A nő elé lépett, és meghajolt. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Senki Alfonz vagyok, és kiváló tisztelettel kérem, hogy ne kiáltson, mert megölöm.

A nő révedezve nézett egyikünkről a másikra.

– Úgy látom – folytatta Senki -, hogy ön hülyének néz bennünket, ami bizonyos fokig helyes emberismeretre vall.

Mosolyogva leült a nő elé egy karosszékbe, és cigarettára gyújtott.

Említettem már, hogy abban az időben megnyerőbb külsejű embert nem ismertem, mint amilyen én voltam. De azt hiszem, hogy ez a Senki Alfonz még rajtam is túltett. Fejét spanyol módra, tarka kendővel kötötte be, és színes selyeminget hordott. Állandóan mosolygott, és ilyenkor ragyogó fehér fogsora szélesen villant elő. Minden mozdulata rugalmas és halk volt, megérződött rajtuk az arányos izmok játéka.

– Hát kérem… A barátom már említette – kezdte finoman, szinte csevegve. – Kétszáz frankra lenne szükségünk… Ennyi az egész.

– És azután elengednek?

Hogy mi elengedjük-e őt!

– Természetesen – feleltem. – Ha ezt a tiszteletteljes kérésünket teljesíti, hódolattal távozunk…

– Különös… alakok maguk… – mondta – fellopóznak egy hajóra, leütik a matrózokat…

– És a szakácsot – vetette közbe Senki. – Bolondos fiú, hátulról ugrott rám… Azt hiszem, életben marad…

– Megölte?!

– Keresztülvágtam a fejemen, ahogy rám vetette magát, és nagyot esett. De életben marad…

– Betörnek, rabolni akarnak… és…

– Mégis urak vagyunk – segítettem ki, mert valóban ez volt a helyzet.

– Kérem… – Felvette az asztalról a retiküljét. – Adok önöknek négyszáz frankot… szeretném ha a többit nekem hagynák…

– De kérem! Biztosíthatom, hogy kétszáz frankkal beérjük. Ez elég ahhoz, hogy beteg barátunkról gondoskodjunk.

– És… Most megyek…

– Engedje meg, hogy a sötét kikötőrészen végigkísérjük. Sokféle gyanús söpredék jár erre éjszaka.

Ez így is van…

– Nem bánom… Kísérjenek, de csak messziről… És köszönöm… hogy ilyen lovagiasan…

– Szót sem érdemel…

Húsz lépésről kísértük a nőt.

Az egyik sarkon hirtelen befordult, és mire a nyomába értünk, már nem látszott. Elfutott, vagy csak egy kapu alá húzódott?… Mindegy. Legfőbb ideje volt, hogy elhozzuk a tanárt és a műszereit Orlovtól.

– Csodaszép nő – mondtam önkéntelenül.

– És nagy szívességet tettünk neki.

– Amennyiben?

– Amennyiben eltávolítottuk az ajtaja elől az őrt. Ez a nő fogoly volt.

Csakugyan! Nem vagyok éppen ostoba ember, de most Senki leleményesebb volt, mint én.

Hajnalodott, amikor elértük Orlov kunyhóját. Kvasztics tanár úr mélyen aludt egy ócska kanapén.

Orlov revolverrel a kezében ült a táska előtt.

– Csak százötven frankot szereztünk – mondta Alfonz. – Baj?

– Dehogy baj. A hiányzó ötvenet már játszva előteremtitek.

– Gebedj meg!

Odavágta a pénzt. Megkaptuk a táskát. Az orvost leöntöttük hideg vízzel, kissé rugdostuk, amíg magához tért, azután siettünk.

– Hová akarják fektetni? – kérdezte Kvasztics.

– Mi?

– Feküdnie kell valahol. Ciszternában nem heverhet ki fejlövést.

– Maga hol lakik?

– Mindennap négytől hatig a zongorán. Ott elférne, de este nem fekhet rajta. Kórház kell neki.

– Majd szerzünk arra is pénzt. Először nézzük meg, hogy él-e még.

– Tarkólövés igen rossz. Sok fontos ideggóc van a nyaki fonat tájékán. Könnyen megsérülhet a nyúltagy: Medula oblongata, vagy a forgó: Epistropheus. Akkor beadta a kulcsot. Exitus lethalis.

Az uszályhoz értünk. Kihalt és csendes volt minden. A fedélzeten ott feküdt az abrosz. Le a fenékbe. Elöl megy Alfonz. A lépcső alján megvillantja a lámpát.

Halkan felkiált.

Mögéje érünk. Hideg zsibbadás fut a sarkamig.

Ott áll a nyitott láda, a zsákok, egy üres kanna.

És a sebesült nincs sehol. Tuskó Hopkins eltűnt!

5.

– Mi?

– Az ördög játszik velünk ma éjjel – mondja Alfonz.

– Mi történt? – kérdezi Kvasztics kíváncsian.

– Eltűnt az ápolt.

– A saját lábán nem mehetett el, mert az ilyen sérülés az egyensúlyérzék zavaraival jár. Egy kozák kapitány, akit fejlövéssel kezeltem két évig, csak körbe tudott járni. Ezért nyugdíjazták.

Leült a lépcsőre, és minden átmenet nélkül elaludt.

– A Török… – mormogta Alfonz.

– Mit gondolsz?

– Mégis ő lőtte le Hopkinst. Félt, hogy meggyógyul, és akkor minden kiderül, tehát visszaosont, és a vízbe dobta.

– Ez valószínűen hangzik. De tudj’ isten… A Török Szultán rendes fiú…

– Hülye vagy! A magunkfajta emberben sem lehet végletekig bízni. Miért szökött el másodszor is? Mi?

Erre nehéz volt olyan feleletet adni, hogy a Törököt mentse.

– Ide hallgass, Csülök, nem érdekel többé semmiféle magyarázat. A Török Szultán halott ember. Mától fogva kimondtam rá.

– Ha én találkozom vele akkor is igen alapos bizonyíték lehet csak az, amitől élve marad.

Megszorítottuk egymás kezét. Tuskó Hopkins békével pihenhetett a tenger iszapjában. A halála nem marad bosszulatlan.

Harmadik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

három × három =