Az elátkozott part

Ott kezdődik az egész baj, hogy nő van a dologban

1.

A kapitány és Tuskó Hopkins valóban tiszteletbeli legionáriusok lettek. Érdekes cím és jelleg. Úgy történt az egész, hogy Hopkins már a tárgyalás reggelén számított arra, hogy személyével kapcsolatban esetleg nem kívánatos érdeklődés nyilvánul meg rövidesen. Ezért reggel elment a városparancsnokságra.

Bement a légió zászlóaljirodájába, ahol beosztják az érkező újoncokat, és odament egy fiatal hadnagyhoz.

Akkor már századosi ruhában volt. A tiszt nyomban felugrott, és eléje sietett.

– Csak üljön le, barátom – mondta Tuskó… – Úgy… köszönöm… nem cigarettázom csak szivart szívok… – A hadnagy nyomban elküldött egy legényt szivarért. Kissé félt. Mit akarhat a százados? Ellenőrizni jött?…

– Parancsoljon, százados úr.

– Delarcon százados vagyok, a vezérkartól. – Már jó előre levette a Mander nevet. Itt annyi katona fordul meg naponta, hogy elmosódik a nyoma, elfelejtik, amint kilép. – Két norvég fiú felkeresett tegnap. Az egyiknek az apja valahogy rokonságban van a feleségemmel. Beléptek nemrég a légióba. Ostoba fiúk, nem tudták hogy a hajóállomásról nem szabad elmenniük látogatóba, és ahogy partra szálltak, eljöttek hozzám. Most én visszaviszem őket a kaszárnyába. De nem szeretném, ha megbüntetnék őket… Hát vegyük úgy, hogy az én intézkedésemre katonai ügyben távol maradhattak.

– Mióta vannak Oranban?

– Egy napja. Még nem öltöztek be, nem tették le az esküt.

– Azért valószínű, hogy az altiszt jelentette a távolmaradást, és mint szökevényeket, nyilvántartják őket… Hát kérem, én kiállítok egy szolgálati jegyet, azzal a századnál simán megy minden. Szíveskedjék felkeresni Rue Sidi Carnot 7. alatt a D osztályt, és a szolgálati jegy alapján törlik őket a nyilvántartóból…

– Köszönöm… Ez jó lesz.

A hadnagy kitöltött egy kék cédulát. Beírta, hogy Varins és Linge közlegények, a zászlóaljparancsnokság engedélyével, szolgálati ügyben, elhagyták a kikötőben a gyülekezőhelyet.

Hopkins nem ment el a Rue Sidi Carnot 7. alá, hogy a légionistákat töröljék a nyilvántartásból. Eltette a kék cédulát és megjelent a tárgyaláson.

Délután, amikor Laméter kapitány meggyőzte, hogy jobb, ha elfogadja a kész helyzetet, már tudta, hogy merre kell szökni, ha kiderül a világraszóló szélhámosság, és a gyarmat valamennyi rendőre őket hajszolja.

Tiszteletbeli legionáriusok lesznek.

…A délutáni forróságban álmosan üldögéltünk Senki Alfonzzal a kantin előtt. Most kissé pihenhettünk. Potrien őrmester és az altiszti kar a friss újoncok vérét fagyasztotta.

Egyszer csak látjuk, hogy a poszt átvesz egy kék cédulát, félreáll, azután… hideg borzongás futott át rajtam: belép a kapitány és Tuskó Hopkins civilben. Senki is látja őket.

– Meleg van – mondja Senki Alfonz közömbösen.

– Ühüm… – feleltem és rágyújtottam egy cigarettára. A kapitány meglát bennünket, egy mozdulatot tesz, de Tuskó megragadja a karját, és elrántja. Mutogat, mintha a kapitány süket lenne.

Hát ez miféle új szélhámosság?

– Hé, újoncok! Keresnek valamit? – kiáltja oda Alfonz.

– Majd megtaláljuk maguk nélkül is – feleli gorombán Tuskó, azután mutogat a kezével, és elvonszolja a kapitányt.

Mi a csoda ez a mutogatással?

Lustán elterpeszkedünk a padon, és felhúzzuk a lábunkat is, úgy ülünk, látszólag közömbösen. Mi lehet? Üldözik őket? Beálltak a légióba?… Ha Hopkins nem jött ide, akkor baj van. Azt jelenti, hogy nem akar belekeverni bennünket.

Később egy utász káplár jött arra. Odaszólt a kantin körül csoportosuló katonáknak.

– Ki tud itt norvég nyelven?

Legnagyobb meglepetésemre Senki Alfonz felemelkedett.

– Én!

– Jöjjön velem.

Mentek. Néhány lépésről követtem őket.

A Fort St. Thérèse katonai hangyaboly. Különösen ilyenkor, az esős évszak kezdetén, amikor megindulnak a hadműveletek. Szpáhik, utászok, legionáriusok, szenegáli néger lövészek, sőt Indokínából behajózott annamita katonák is nyüzsögnek a hatalmas várudvaron. Egyik század jön, a másik megy. Itt leszerelnek, felszerelnek, feloszlott csapatok embereit szétosztják, beosztják, szóval a hadsereg gyűjtőmedencéje, nyüzsgés, ordítozás, gyakorlatozás kivonulás és névsorolvasás bábeli kísérőzenéjével.

A kantin mögött türelmesen álldogáltak, Tuskó Hopkins és a kapitány.

– Maga norvég? – kérdezte az őrmester Senkitől.

– Igen.

– Kérdezze meg, hogy hová szól a beosztásuk.

Alfonz, aki a világ összes nyelvén könnyed eleganciával beszélt, mondott valamit a kapitánynak.

– Beálltak a légióba?

A kapitány, aki jól beszélte az északi nyelveket, így szólt:

– Nem. Csak bejöttünk egy szolgálati jeggyel. Reménytelennek tartom, hogy itt bujkáljunk.

– Miért csinálja Hopkinsszal ezt a komédiát a mutogatással, és miért mondjuk, hogy nem tud franciául?

– Mert nem hazudom semmi esetre sem. Erre ajánlotta a barátjuk, hogy inkább ne is beszéljek, és azt mondta rólam hogy norvég vagyok, aki nem tud franciául. Sajnálom, ha magukat belekeverném az ügybe.

– Mi amúgy is benne vagyunk…

– Nos?! – kérdezte türelmetlenül az őrmester.

– Nagyon érdekes dolgokat mesél ez az ember. Norvég népdalénekes, aki azért állt be a légióba, mert nagy tisztelője Franciaországnak, és szeretne egy hegedűt kapni, hogy néha muzsikálhasson.

Az őrmester levegő után kapkodott dühében.

– Maga bolond! Azt kérdezte tőle, hogy milyen beosztása van?

Tuskó Hopkins megszólalt.

– Amikor az imént találkoztam vele, éppen az ezredorvostól jött. Egy szanitéc mondta.

Alfonz megértette. Néhány szót váltott a kapitánnyal. Utóbb megtudtam, hogy ezt beszélték:

– Nem tudja, kapitány úr, hogy mit akar Tuskó?

– A kórházba szeretne jutni.

– Nem jó, mert a felvételnél minden kiderül.

– Nekem is ez a véleményem.

– De talán mást lehet… – Az őrmesterhez fordult: – Azt mondja, hogy azzal a hajóval érkezett tegnap, ahol az a koleraeset előfordult…

– Mi?!… Mondja ennek az őrültnek, hogy azonnal jelentkezzék a fertőtlenítőben… És ez a kövér gazember is menjen vele… Magam kísérem őket. Előre! Előre!… Ilyen disznóság!…

Az őrmester eltűnt velük.

– Miért küldted őket a fertőtlenítőbe?

– Ott nincs igazolás, beírás, nem jár ellenőr, pillanatok alatt intézkednek, és annyi ruha van meg ilyesmi, hogy csalódnék Hopkinsban ha nem lopna valamit.

De Hopkinsban nem csalódott egy barát, ha számított rá. Este megpillantottuk Tuskót a kantinban, kék huszárokkal kártyázott a szudáni gyalogosok szilvaszínű uniformisában, és még egy csillag is volt a zubbonyán, ami igazán szép kezdete egy katonai pályafutásnak, ha meggondoljuk, hogy délután még civil volt.

– Ajtót! Marha! – ordított rám, amikor beléptem, mert a tenger felől erős szél fújt. – Ki oszt…? Egynek sincs keze, hogy törne le, valahányszor nem csukja be az ajtót… Négy dámám van, nyertem… nyolc a bank… Ne búsuljatok, fiúk! Fel a fejjel! A kártyaszerencse forgandó…

Ez igaz, de nem olyankor, ha Tuskó Hopkins kever. A partnerek azonban ezt nem tudták. Hopkins izzadt, szivarozott, osztott, bort rendelt, és seperte be a sou-kat, rekedt, nagy hangján vigasztalva és bátorítva a játékosokat. Engem egy pillantásra sem méltatott.

Amikor Senki Alfonz belépett és meglátta, odaszólt:

– Hol hagyta a norvégot?

– Mi?!… – kérdezte bántóan.

– A norvégot hol hagyta?! Talán süket?

Egy csillag nem sokat számít errefelé, különösen más fegyvernemből.

– Miféle norvégról beszél?! Nem ismerek semmiféle piszkos külföldit, és tegyen lakatot a nyelvére, mert beverem a fejét, maga paraszt… Ajtót! – ordította, de elhalt a szava, mert Potrien lépett be.

– Ki volt az? – kérdezte vészjóslóan.

Csend.

– Nem hallották?! Ki üvöltött?!

– Én!

Előléptem. Mit lehet tenni? Tuskó az életével játszott, én legfeljebb néhány nap áristommal. Hiába Potrien lépten-nyomon belém ütközött, ha dühös volt.

– Úgy… Szóval maga fázik! “Potrien – kérdezi majd az ezredes úr – milyen új felszerelési tárgyat javasol a légió számára”? És én majd jelentem: “Néhány szőrmebunda kellene, mert van, aki fázik, és nem szeretném, ha náthás lenne…”

Úgy álltam, hogy eltakarjam Hopkinst. Mert ha Potrien ráismer…

– Most lemegy a gyakorlótérre, és gereblyézik estig, hogy megszokja kissé a szeles időjárást.

Dühöngve mentem a gereblyéért, és nekiálltam gereblyézni. Később megpillantottam a kapitányt az egészségügyi katonák karszalagos ruhájában. Ágyhuzatokat vitt a kórházba.

Odaintettem. Kissé vonakodva jött.

Mutogattam, hogy adjon egy cigarettát. Miközben rágyújtottunk, halkan, szájmozgás nélkül mondtam:

– Hopkins a kantinban van.

– Tudom.

– Hogy áll az ügyük?

– A köpcös szerzett ruhát, és most így járkálunk. De előbb-utóbb észreveszik a csalást. Most fehérneműt sózott rám a raktárnok, hogy vigyem a kórházba…

– Majd lesz valahogy. A mi századunk tíz nap múlva indul.

– Hová?

– Szenegálba. Az írnoktól tudom. Csatlakozunk egy menetoszlophoz előőrsnek. Offenzíva lesz.

– Hát mégis… – suttogta szomorúan.

Egy altiszt közeledett. Jeleket integettem a kapitánynak, és elfordultam…

Később Alfonz jött oda.

– Valamit tenni kell Potriennel.

Felültünk az erőd falára, innen jó messziről látszott, ha altiszt közeledik. A Falon túl a műút vezetett egy fasoron át a városba, kocsik, autók, gyalogosok igyekeztek, hogy estére beérjenek.

A szél tölcsérekben hajtotta maga előtt a port:

– Mit akarsz Potriennel? – kérdeztem.

– Valamit tenni kell, hogy ne foglalkozzon állandóan velünk, mert… Mi az?…

Ugyanis egy ugrással átvetettem magamat a falon. Szerencsére az őr épp a fordulóban volt. A következő pillanatban rohantam az útra, egy ember után…

A Török Szultán jött arra!

2.

Képzelhetik, mit éreztem, amikor megpillantottam a Török Szultánt, kampós, nagy orrával, hosszú lécalakjával és vékony gólyalábaival, amelyeken csak úgy lötyögött a nadrág.

És milyen nadrág! Értek valamit az úri öltözködéshez, sokan világfinak tartanak – és nem ok nélkül -, ha tehát azt mondom, hogy a Török Szultán ruházata igazi főurakhoz is méltó lehetett volna akkor nyugodt lélekkel elhihetik. Csíkos szövetnadrágja és kék betétes, fehér vászoncipője között élénksárga bokavédő feszült a lábfején. Ilyen festői elegancia még igen nagy uraknál is ritkaság. Téglavörös házikabátján szép nagy, aranyozott gombok fityegtek, és szürke selyemingéhez kék pöttyös, fehér csokornyakkendőt hordott.

Egy uralkodó sem öltözhet káprázatosabb előkelőséggel!

Kezében (esküszöm így volt!) egy kalap! A Török Szultán még sapkát sem viselhetett a kikötőnegyedben, mert minden poszt igazoltatta volna a szokatlan fényűzés oka miatt. De kalap?! Egy kifogástalan, fehér, puha szalmakalap?! És kesztyű?! Sőt sétabot! Tehát nem ólmos és nem gumi, hanem séta! Ez a sok csodálatos körülmény szinte kétségessé tette a személyazonosságát! Szerencsére mellette bizonyít rendetlen, göndör, lisztesszürke, őszülő hosszú haja, amely most is csapzottan csüng a homloka közepére, de úgy, hogy részeges filmszínésznek hihetné az ember, vagy félhülye arcképfestőnek, aki vasárnapra kölcsönkérte egy intelligens megrendelő jó karban lévő ruháját.

De ő az! Ő az, aki barátait többször is cserbenhagyta, kijátszotta, aki aljas gazok mellé állt ellenünk, aki gyalázatos orgyilkosok cinkosa, aki megszegte az egyetlen, nagy törvényt, amely még itt az alvilágban is megkülönböztet erkölcsileg jó és rossz embert: a betyárbecsületet.

Mit bántam én most, hogy engedély nélkül elhagytam az erődöt, hogy Potrien megnyúz vagy kardélre hány: megvan a Török!

Autók és kocsik között cikázva rohantam, de mintha megérezné a veszélyt, oldalt fordul.

És meglát.

Egy másodpercig úgy látszott, hogy a két szemöldöke felfut a feje tetejére, és valahol a tarkóján áll meg.

Azután, amikor már szinte elértem kinyújtott kezemmel, rohan!

Hajrá!

Jó futó vagyok. A Colombói Rendőraltisztek Testgyakorló Körének aranyéremmel kitüntetett versenyzője, aki tizennégy másodpercre futja a száz yardot, azt mondta, hogy nem ért volna utol hátszél nélkül, és még így is csak akkor, miután háromszor rám lőtt.

Szóval sportember vagyok. De a Török Szultán, hosszú gólyalábaival, úgy futott, mint a zerge. A műút két oldalán sivatag. Nem menekülhet… Autók cikáztak el mellettem, de nem törődtem semmivel, kalap, kesztyű és pálca már régen nincs a kezében… Egy hatalmas ugrással boldogan szétlapítom a szalmakalapot, mintha a gazdája ott heverne az úton…

Na megállj!

Az emberek utánunk bámulnak…

Már elérjük a külvárost… A távolság csökkent valamivel… A szív és a tüdő igen fontos tényezők futásnál. A mozgáshoz szükséges energiát nem az izmok szolgáltatják, hanem a légzőszerveink, legalábbis így mondta Rio de Janeiróban a rabkórház orvosa.

A Török Szultán hosszú lábai egyre szabálytalanabb bakugrásokkal igyekeztek a távolságot növelni, de hiába… Abban a szűk utcában utolérem, és következik a borzalmas leszámolás!

Már alig van futásnyi ereje… Lihegve megfordul az arcán ijedt tanácstalanság ül…

Hopp!… Most beugrik egy helyiség ajtaján… Kávéház vagy bár, vagy ilyesmi… Úgy látszik, hogy ide készült…

Utána!…

Húsz lépés, azután én is ott vagyok. Finom kis kávéház… beugrom. Hol van?…

Ott, mellettem! Csak ki kellene nyújtanom a kezemet, de ahelyett feszes vigyázzba összecsapódik a bokám, és tisztelgek.

Egy kapitány és egy őrnagy asztalánál ül a gazember. Kissé liheg…

– Egy… ámokfutó üldözött… – meséli asztaltársainak. – Az arab negyedben tört ki a szerencsétlenen…

– Ebben az évszakban sűrűn előfordul, különösen a bennszülöttek között… – jegyzi meg az őrnagy, miután futólag biccentett felém. – Hát kérem, báró úr, mondja el az esetet…

Mi! “Báró úr??!” Ez a szélhámos csak úgy, “báró úr” lett?…

Odább megyek. A bárpolchoz éppen egy pincér érkezik és harsányan mondja:

– A báró úrnak egy mazagrant, duplával…

Nyeltem. A Török Szultán mint báró, őrnagyokkal! Nagy gazság van emögött.

– Parancsol?

– Whiskyt…

Jólesett a friss ital. Közben nem vettem le a szememet a Török Szultánról. Ha két napig ül itt, akkor is kivárom. A nyomában leszek, amíg csak szemtől szembe nem állunk, ketten!… Végre is nincs összevarrva a tisztekkel!…

– Uram…

A pincér állt mellettem.

– Egy hölgy szeretne beszélni önnel.

Követtem a néger boy tekintetét. Az egyik páholyban, a helyiség homályos hátterében egy nő ült.

De milyen nő! Elállt a lélegzetem. Különös, sötét ibolyaszínű selyemruhája a legelőkelőbb párizsi műhelyben készülhetett. Apró, hófehér kezével egy cigarettát emelt éppen a szájához, és mialatt szippantott belőle, két szép, nagy fekete szeme lehunyódott. Csodálatosan hosszú pillái egy-egy dús ívben hajoltak ki a szemhéjak közül… Szóval… olyan remek szép nő volt ez, hogy elámultam.

Nyomban odamentem, velemszületett, könnyed úri testtartásommal.

– Üljön le, uram – mondta a nő, miután bemutatkoztam. – La Rochelle grófnő vagyok.

Nem tudtam, hogy mit feleljek.

– Láttam önt, amikor bejött, és figyeltem, miközben ott szemben ült. Önnek nyílt, férfias arca van.

A nő szinte hangosan beszélt, de különben sem kelthetett semmiféle gyanút, amit mondott, mert valóban merész, nyílt és férfias arcom van. Ez már másoknak is feltűnt.

– Nem tudom, miért – folytatta -, de úgy éreztem, hogy maga bátran kiállna, ha egy nő nagy veszélyben a segítségét kérné.

– Bizonyos lehet benne! – feleltem lelkesen, és valósággal elsötétült előttem a világ attól a furcsa jó szagtól, ami a nőt körüllebegte. – Grófnő – folytattam -, nem kérhet tőlem olyasmit, hogy ne álljak boldogan az utolsó csepp véremig ön mellé.

– Mindössze arra kérem, hogy hazakísérjen. Lehet, hogy bérgyilkosok lesnek rám az úton. A legionáriusok mind lovagias emberek…

– Nyugodt lehet, én megvédem…

– Igen… én is azt hiszem. Önnek olyan értelmes kifejező szeme van.

Csakugyan így volt. Azt már mások is mondták, hogy van a szememben valami különösen értelmes és kifejező.

– És kik azok, akik egy fiatal hölgy hazafelé vezető útján lesben állnak? Miféle alantas, hitvány fráterek lehetnek…

– Felbérelt orgyilkosok!… Többet most nem mondhatok el…

– Nem kutatom a titkait, grófnő!

– Köszönöm. Akkor hát menjen előre, és várjon rám kint.

Elhaladtam a Török Szultán asztala mellett. Ökölbe szorult a kezem, de mit tehettem?

Egy hölgy kéri a segítségemet. Mennem kell! Néhány perc múlva ott volt mellettem az utcán a grófnő.

Már este volt. Nem a belváros felé vezetett, hanem egyenesen a tengerparti sétány irányába, ahol az úri villák sora van.

Senkit sem láttam, akire gyanakodhattam volna.

Az úri villák sora pedig eléggé kihalt estefelé. Nagyritkán, ha egy autó elhaladt mellettünk.

A nő egy hatalmas, kastélyszerű épület előtt megállt.

– Itthon vagyok… – mondta. – Úgy látszik, a maga kísérete elijesztette a támadókat. Igazi, harcos férfialak! Mintha egy megelevenedett szobor lenne.

Csakugyan így volt. Férfias, izmos, erőteljes alakom van. Ezer ember között is feltűnne.

– Az olyan patkányok, akik hölgyekre lesnek, általában gyávák – feleltem, velemszületett természetes szerénységemmel.

– Önnek meddig van kimaradása?

Hm… Potrien most már ideges lett.

– Nincs kimaradásom. Átugrottam az erőd falán.

– Megszökött?

– Nem egészen. Ha holnap estig jelentkezem, akkor csak engedély nélküli kimaradás. És én még ma jelentkezni fogok.

– Ha úgyis mindegy… Szívesen meghívnám egy csésze teára…

És lesütötte a szemét. Úgy látszik, erős hatással voltam rá.

– Boldoggá tesz grófnő – feleltem tiszteletteljesen, azzal az érzéssel, hogy fél térdre kellene ereszkednem.

– Akkor jöjjön…

Hatalmas, barna faburkolatú terembe nyílt a kapubejáró. Ragyogó csillárfényben díszruhás lakájok siettek elém… Micsoda pompa és fény.

Ámultan mentem mellette a lépcsőn…

A falakon teljes nagyságában, széltében, hosszában, fényes színű, berakott kockákkal készült festmények. Mivel sokat forogtam jobb körökben, tudom, hogy az ilyen falfestményeket gobelinnek nevezik. Az ember csiszolódik, ha társadalmi életet él.

A falból mindenfelé világítókarok álltak ki, és a mennyezetet domború virágminták díszítették, úgynevezett freskók. Ha ezek lehullanak és piszkosak lesznek, akkor bármelyik múzeum magas árat fizet értük.

Sok-sok szobán haladtunk át, míg végül egy kisebb, meghitt szalonban az előttünk haladó lakáj meggyújtott egy sárga selyemernyőjű állólámpát. Ez lágy, családias, meleg fénnyel világított és a szoba távolabbi zugait homályban hagyta.

Rövidesen ismét megjelent a lakáj kis kocsival, amilyenen csecsemőket szoktak tolni, de ezen üveglap volt, itókával, aprósüteménnyel és cigarettával.

– Elmehet, Louis.

Csak aki már sokat járt úri társaságban, az tudja, hogy milyen előkelő egy olyan hely, ahol a lakájt Louisnak hívják.

Megkínált whiskyvel, dohányoztunk és társalogtunk.

– Kedves John – mondta, és felém hajolt a karszék támláján át. – Ön ma nagyon nagy szolgálatot tett nekem. Sohasem felejtem el…

– Ugyan kérem… Igazán semmiség. Sajnálom, hogy nem küzdhettem önért, grófnő. Higgye el!

Szívesen nekirohantam volna egy század szpáhinak, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretem!

Ő alig ivott, de én négy pohárral is felhajtottam a finom whiskyből.

Később imponáló merészséggel a kezére hajoltam, ahogy ott a karfán nyugodott, és megcsókoltam…

Nem ellenkezett.

Ahogy felnéztem rá, láttam, hogy lesüti a szemét és mosolyog. De milyen mosoly volt ez!

Ez a nő úgy mosolygott, mintha sírna. Úgy is neveztem magamban: “a síró-nevető grófnő”.

– Ön merész, de nem bántott meg, mert nem tolakodó…

Így is van. Kissé közelebb húzódtam a karszékkel, de beleakadt az átkozott holmi a szőnyegbe, hogy majdnem felborultam, és a zavaros helyzetben leütöttem a whiskysüveget.

– Bocsásson meg…

– Igazán semmiség… A múltkor Valois márkival ugyanez megesett.

Ilyesmi csakugyan kitűnő urakkal is előfordul. Végül – és ez a fő -, ott ültem a közelében. A szívem úgy kalapált, mintha kitörni készülne a zubbonyon keresztül. A felém áramló jázmin illatszer szagától remegett a torkom és pattanásig feszült minden ér az agyamban.

– Miért… szökött meg a kaszárnyából? – kérdezte, és áthajolt a karszéken, hogy szinte hozzám ért.

Csak hebegni tudtam.

– Egy gazembert láttam… a kőfalról, és üldözőbe vettem…

– És hogy került oda… a kávéházba, később…

– Odáig… követtem…

Közben, mint gondos háziasszony, egyre töltötte a whiskyt, és én ittam, mert az ital kellemes társalkodóvá teszi az embert.

– Meleg van itt…

Sóhajtott, felállt, és a díszes kandallóhoz ment. Esküszöm, hogy hasonló szépségű alakot még nem láttam. És a lépése, szinte muzsika volt, ruganyos, lassú ütemével.

…Később zongorázott és énekelt… Ilyen gyönyörűségben még nem volt részem. Hivatásos, kocsmai énekesnők tanulhattak volna a grófnőtől.

Amikor befejezte a dalt letérdeltem:

– Grófnő… legszívesebben meghalnék önért – suttogtam férfias egyszerűséggel. – És… és…

Igen… Lehajtott fejemet csendesen megsimogatta. A sarkamig zsibbadt lettem ettől az érintéstől.

– Tudom… Nem ismerem magát, John, de érzem, hogy bátor, jellemes, nagylelkű és okos…

Az ilyen emberismerő előtt le a kalappal!

– Hallgasson ide… – folytatta. – Én a legszentebb, leghalálosabb titkomat bízom magára…

– Oh, grófnő…

– Igen! Szükségem van valakire, és maga az a jellem… aki… első látásra… Szóval…

– Megbízhat bennem, mint önmagában, grófnő.

– Hallgasson tehát ide… Apám diplomata volt.

– Sejtettem!

– Honnan?

– Önben annyi előkelő báj van, hogy egy diplomata lehetett csak az apja.

Így én.

– Köszönöm… Ön nemcsak merész, hanem művelt is.

Így ő.

– De most figyeljen, kérem. Atyám ártatlanul egy politikai cselszövés áldozata lett. Egy nő szőtte a cselt ellene. Annunziata Ermagnola spanyol hercegnő. Atyám elmondta titkát, és ezért menekülnie kellett. Azt hiszem, hallott már hasonló történetet?

– Hogyne. Egy Lohengrin nevű hattyúlovaggal fordult elő ilyesmi, de ott a hölgy nem spanyol volt, hanem operaénekesnő…

Megragadtam az alkalmat, hogy műveltségemről is kedvező véleményt keltsek.

– Hasonló eset – mondta csodálkozva, és nevetett.

– Min mosolyog, grófnő?

– Keserű kacaj volt… – felelte komoran. – Atyámat csak úgy menthettem meg, hogy La Rochelle grófnak nyújtottam a kezemet… Pedig gyűlöltem…

– Szörnyűség!

– Nem sokáig bírtam a gróf rettenetes természetét. Oktalan féltékenységgel gyötört, és mint foglyot őriztetett a várában.

– Hitvány fráter…

– És egy napon megszöktem…

– Okosan!

– Azóta rettegésben élek… Mindent elkövet, hogy visszahurcoljon a várába…

– És a rendőrség ezt tűri?

– La Rochelle gróf nagy úr! A bátyja miniszter.

– Na és? Egy miniszter nem parancsol az egész országnak.

– Az öccse rendőrprefektus!

– Az csakugyan nagy úr… Ismerek néhány prefektust… társadalmilag… Igen erélyes emberek… sajnos…

– Éjszaka nem merek az utcára menni, nappal is egy rettegés az életem… Oh, John… most tudja a titkomat… Maga az egyetlen ember…

Sóhajtott. Szemében könnyek remegtek. Oly szép volt, és oly szerencsétlen.

– Grófnő! – kiáltottam hévvel. – Mától fogva nincs egyedül! Erre esküszöm!

– Köszönöm, John…

És ahogy előtte álltam, két kézzel megfogta az arcomat, és úgy nézett. A nyelvem olyan száraz volt, mint egy fadarab, és a szemközti tükörből láttam: az arcomon ujjnyi vastagon dagadt ki egy ér a szemöldököm felett.

Átkaroltam…

Hagyta… Sőt… odahajtotta fejét férfias vállamra… A hajából is jázminszag áramlott…

– Szeretem… – súgtam félőrülten.

– Ó… John… hát nem látod… hogy én is sze…

A félig kimondott szó közben megcsókoltam…

– John… – mondta nagyot sóhajtva. – Megértem, hogy bizalmatlan vagy.

– De grófnő!

– Mondd, hogy Nóra!

– No… Nóra…

Alig bírtam kimondani…

– Én elmondtam a titkaimat… majd egyszer… ha igazán szeretsz és bízol bennem, mondj el te is mindent, hogy ne válasszon el bennünket semmi… semmi…

Szégyelltem magamat. Ez a nő olyan vakon bízott bennem, olyan őszinte és odaadó volt. Én titkolózom…

– Grófnő… Nóra… Nóra grófnő. Én is elmondok mindent, mindent.

– Óh, ne hidd, hogy kíváncsiság…

– Nem, nem… úgy helyes, hogy én is elmondjam a nagy titkot, amelynek középpontjában…

Kopogtak.

Ijedten felugrott az ölemből.

– Ki az?

– Telefon…

A Louis nevű lakáj jött, és egy tálcán a telefont hozta, amelyről hosszú zsinór függött.

Csak igen előkelő helyen fordul elő, hogy tálcán hozzák a telefont.

A füléhez vette a kagylót.

– Igen… – csak ennyit mondott. – Még nem… de már biztos… Nem… Jó… Várom… Autón?… Jó… Jó estét…

A lakáj kiment.

– John… most valakivel találkozni fogok. Atyám egy régi barátja jön ide autón… Te várj addig itt… amíg… beszélek vele…

– Ha esetleg soká voltam itt akkor igazán…

– Nem… nem… ki tudja, mikor látlak viszont… – felelte, és ismét csókok következtek…

Rövidesen újból kopogtatott a lakáj.

– Sietni fogok – súgta, és magamra hagyott.

Felhajtottam egy pohár whiskyt. Szédülő fejjel leültem a fotelbe. Váratlanul halk kopogtatás hallatszott.

A szoba túlsó sarkában, a lámpa mellett, csak most láttam, ajtó volt vágva a kárpitba, és furcsa zörgéssel egy papírdarab csúszik be alatta…

Hát ez mi?!

Odamentem és felemeltem a papírt. Ez állt rajta:

“Kedves Tsülögg!

Te hüjje ló akki vagggy! Ez a nő 1. vesz-Éjjes bosszorgány. Kihasznájjja hogy. Egy beképzeltt alag került. A hállólyába neki. Ne pofffázz! Puccolly inét. Mert nadjon gönnyen llehet. Hodj Egysszerüüen lellő nek. Legalláp is elvissznekk. jjól nészől ki Te. Nem issmerred 5. vesszééjjes Bosszor gán.

Netuddkki.”

A levélről az első szó után tudtam, hogy a Török Szultán írta. Elejétől végig hazugság.

Gyorsan kinyitottam a kárpitajtót. Elcsípem a gazembert!

Egy kis szobában voltam. Persze elszökött a gazember.

De hogy jött be ide egyáltalán?… Titokban…

A következő szobában áhítattal álltam meg egy másodpercre.

Égszínkék selyemfalú háló volt. Középen egy ámpolna függött, vörös lámpájából tompa fény sugárzott.

A túlsó oldalon nyitott ajtó… Függöny takarja el… Távoli beszélgetés hallatszik…

Lábujjhegyen odamentem… A függönyön túl öltözőszoba következett, és innen nyílt az a szoba, ahol beszélnek. Ugyancsak függöny takarta el.

Megismertem az ő hangját!

Azt a szomorú, mélységgel muzsikáló finom, dallamos szófüzért, amely félig az orron átszűrődve zeng-bong, mint valami hárfa.

Éppen azt mondja:

– Könnyű dolgom volt azzal a maflával, és ha nem zavar meg excellenciád, már tudnék mindent.

Hm… vajon kiről lehet szó?

Egy szokatlanul mély, nyugodt férfihang felel.

– Mégis beszélnem kellett magával, Mander-né…

Mander-né?… Nem grófnő?… Mi?!

Hiszen Mander… az a százados volt, akit Tuskó Hopkins alakított.

Gyorsan, lábujjhegyen odasiettem.

Ketten voltak együtt a kis szalonban. Az állítólagos grófnő és…

A lélegzetem is elállt!

De Surenne márki, a kormánybiztos!

3.

Nem írtam róla eddig. Pedig errefelé jól ismeri mindenki. De Surenne márki tengernagy, teljhatalmú gyarmatügyi kormánybiztos volt. Kemény, szigorú katona. Ellenfele a diplomácia és türelem eszközeivel dolgozó, de la Rouban altábornagynak. Hosszú, ősz haja, szúrós szeme, borotvált, erélyes arca unalomig ismert Afrikában.

A hatalmas, sasorrú tengernagy ott ült szemben a síró-nevető nővel.

– Miután a múltkori szégyenletes csalást – mondta De Surenne – a Laméter-ügy tárgyalása után sajnos későn leplezte le, ebben az ügyben sok jóvátennivalója van. Megtalálta a cinkosok nyomát?

– Az egyik éppen most készült vallani. Ez elég nagy fajankó. Beképzelt, korlátolt alak, akivel könnyű dolgom lesz.

…Elképzelhetik, hogy álltam ott! Milyen magasságokból zuhantam le? Én és a fajankó! És beképzelt! A velemszületett férfias szerénységgel…

Óh, hogy fájt a szívem…

Tehát a csók, az ölelés, az illatos sóhaj, amivel az arcomhoz hajolt, hazugság volt…

– Csak vigyázzon – mondta a kormánybiztos. – Sokszor a legostobább emberről is kiderül, hogy nem minden helyzetben az.

– Ez megbízhatóan hülye.

– Hát kérem, asszonyom, legyen őszinte. Tud valamit az ügyről?

– Tudom, hogy az expedíciót a fongiak rabságban tartják. A főnök gazember.

– Mi a bizonyíték?

– Mander útinaplója, amit nemrégen kapott meg Rouban altábornagy…

– Igen… igen, de ez a holland bankár, Van der Ruffus, ez is akadékoskodik…

– Az öreg bankárnak lágy szíve van.

– Elhiszem, ha mondja. Önnek tudni kell.

– Van der Ruffus kisegített szorult helyzetemből, de különben inkább ellenségem, mint barátom.

– Kérem kérem… ehhez semmi közöm. Információkért jöttem.

– Elfeledkezett excellenciád, hogy negyvenezer frankot ígért, ha…

– Ha hasznos lesz, amit mond.

– Rendben van. Bízom az ígéretében. Szóval Laméter váratlan segítőtársakra bukkant.

– Kik ezek? – kérdezte De Surenne.

– Három kalandor. Elég veszélyes nemzetközi alakok, de nem lehetnek hasznára ebben az ügyben.

– Az embereket csak tetteik alapján szabad megítélni. Mit gondol, mi történt Mander századossal, az igazival?

– Agyonlőtték. Valószínűleg Laméter cinkosai végeztek vele. Ezt a Hopkins nevű frátert is megsebesítette valaki, és ráadták a halott százados ruháját. Így került az ügybe.

– Nem sokat érnek az értesülései, de azt akarom, hogy lekötelezve érezze magát… Tessék…

Negyvenezer… Negy-ven-ezer frankot dobott oda.

A nő csillogó szemmel kapta el. Hogy szeretheti a pénzt!

– Meg lesz velem elégedve excellenciád – felelte. – Ha ez a katona jó nyomot ad, akkor először a katonai rendőrséget értesítem, hogy késedelem nélkül cselekedjenek.

– Jól van… – A kormánybiztos felállt, biccentett a nő felé és ment…

Én is mentem… Vissza a szobájába. Hohó… Majd meglátjuk, hogy fajankó vagyok-e?!

Rövidesen jött ő is.

– John… – suttogta – ne haragudj, hogy megvárattalak.

– Drága grófnő… – feleltem éppolyan szerelmes hangon, mintha mi sem történt volna.

– Most csak a tiéd vagyok… nem zavar senki.

– És… és őszintén elmondok mindent… De szeretsz? – kérdeztem.

– Nagyon…

– Grófnő… Én olyan nagy titkot tudok… ami… ami több ember életébe kerülhet, és amit ezren és ezren szeretnének tudni.

– Nálam el lesz temetve…

Úgy tettem, mintha tűnődnék.

– Nos? – kérdezte izgatottan.

– Grófnő… majd elmondom… ha már tudom biztosan, hogy szerelmünk igaz és teljes…

– Most nem érzed?…

– Igen… De mégis… Várjunk, amíg semmi sem választ el bennünket attól, hogy őszintén elmondjunk mindent.

…Átkarolt, csókolt, ölelt… Óh, milyen kár, hogy ez a nő – amint a Török Szultán helyesen jellemezte: egy bosszorgány.

4.

…Hajnalban ott ült a lábam előtt és fejét mint valami hízelgő cica a térdemre hajtotta.

– Most mesélj nekem… lovagom.

Felhajtottam egy pohárral.

– Tudd meg, grófnő, hogy én ismerem Laméter kapitány rejtekhelyét…

– Ó!

Hogy csodálkozott. Hogy színlelte a meglepetést.

– Igen. Két barátommal együtt mentettem meg.

– Kik voltak?

– Az egyik köpcös fiú, ez századosnak adta ki magát, és elmenekült egy hajón, amelyik Oranból egy uszály szerecsendiót visz a Fekete-tengeren keresztül Rusz-Csukba…

– És a másik?

– Egy Potrien nevű őrmester, a légióból… Valamikor iskolatársam volt, és a háborúban, Laméter századánál szolgált…

– Igen… – lihegte.

– Ez volt az értelmi szerző. Jóba van a kantinosnővel, és ez egy pincében rejtegeti Lamétert, mosott ruhák között, az Avenue Maréchal Joffre 9. szám alatt…

– Óh, esküszöm, hogy közöttünk marad… Most ég áldjon… Remélem, rövidesen viszontlátlak.

– Igen, igen… drágám…

Csók. Azután távoztam.

Szédülő fejjel mentem az utcára.

Hogy a sok whiskytől bódult agyam kitisztuljon, betértem a legközelebbi csapszékbe, és felhajtottam néhány pohár rumot. Azután pihentem kissé, és átfutottam a lapokat.

Ráérek. Most már vagy kivágom magam, vagy harminc nap sötétzárka kurtavassal. De kivágom magam!

A lapban igen érdekes hírek álltak.

Rouban altábornagy fáradozása a Szenegál-vidék békéjéért nem bizonyult eredményesnek. A fongi négerek továbbra is tagadják, hogy az expedíció tagjairól vagy a gyémántbányáról tudnak valamit. Pedig sok bizonyíték van ellenük. Különösen a fogságból visszatért Mander százados, akinek a nevével legutóbb egy szélhámos visszaélt. Az igazi századosnak, mialatt útban volt Szenegálból, nyoma veszett. De a napló és a térkép, amely az expedíció útját jelöli, postán érkezett, és világosan bizonyít a fongi törzs bűnössége mellett. De Surenne admirális ismert erejével lát hozzá, hogy a felderítő és büntető expedíciót vezesse. Rouban altábornagy bizonyára az indokínai hadseregnél kap vezető beosztást. A kormánybiztos keménykezű politikája visszaállítja a gyarmati hadsereg tekintélyét, amely csorbát szenvedett a szenegáli gyémántbánya körül.

Hol a bánya?

Hol az expedíció, amelynek nyoma veszett?

“Minden tiszteletünk a jóhiszemű idealista Rouban altábornagyé, aki talán rövidesen elhagyja afrikai állomáshelyét… És minden lelkesedésünk De Surenne márkié, aki erélyesebb politikával helyreállítja a francia gyarmatosítók régi, katonai tekintélyét…”

Így az újság.

Az egész dörgedelem Rouban altábornagy közeli bukásától szaglott. Ezenfelül puskapor és vér szaga is előre vetette eljövendő bűzét, amiről az újságíró úr nem tudott.

Így én.

Jól kitisztult a fejem a sok rumtól, és elindultam a katonai parancsnokság felé. Hat óra, reggel volt.

– Egy magas rangú tiszttel szeretnék beszélni – mondtam a posztnak.

– Miért?

– Ha minden bolondnak megmondhatnám, akkor nem akarnék a tiszttel beszélni…

A poszt még valamit morgott, azután felkeltette az ügyeletest.

A tiszt álmos szemmel gombolta a zubbonyát, és úgy nézett rám, mint aki a pokolba kíván.

– Mit akarsz?

– Jelentést tenni, mon adjutant.

– Milyen ügyben?

– Egy kém akart a hálójába keríteni.

A gyarmati hadsereg kaszárnyaépületeiben mindenfelé táblák láthatók:

KÉMGYANÚS EGYÉNEKRŐL
TÉGY NYOMBAN JELENTÉST
A KATONAI PARANCSNOKSÁGON!

– Beszélj!

– Egy nő meghívott magához, azt mondta, hogy La Rochelle grófnő, és ha adatokat szolgáltatok neki egy katonai bűnügyről, akkor pénzt ad…

– Várj! Ez a jelentés nem hozzám tartozik. Ülj le a másik szobában, amíg az illetékes helyre telefonálok.

Leültem a másik szobába.

Rövidesen kijött a tiszt:

– Előre!

A kapuban autóba szálltunk. A tiszt nem szólt, és én nem kérdezhettem. Már vagy negyedórája futott velünk a kocsi.

Hová visz? Elhagytuk Oran külvárosát, a tengerparton siklottunk végig, platánok és oleanderbokrok mentén. Végül egy magas ráccsal körülvett vörös, várszerű épület előtt álltunk meg.

Két szuronyos őr posztolt a kapuban.

– Jouhac tisztet jelentsék a D osztályon.

Annyit én is tudtam, hogy ez a kémelhárító.

De nem olyan egyszerű ide bejutni. Még egy tisztnek sem. Ott áll és vár, amíg az egyik poszt bejelenti.

Egy őrnagy jön le. Sovány, sárga bőrű, fényes szemű keskeny szájú katona. Nem tudom, hogy miért, de arra gondolok, hogy rossz lehet annak, akire haragszik.

– Köszönöm, hadnagy úr…

A tiszt köszön és megy. Vegyes érzelmekkel lépek be a kapun.

Amikor ott álltam a pinceszagú, ódon, félhomályos előcsarnokban, mögöttem a hűvös, durva arcú őrnaggyal, kissé összeszorult a szívem.

Szó nélkül mentünk, boltozatos folyosókon, elhagyott átjárókon…

Minden fordulónál szuronyos őr, minden átjárónál rácsos vasajtó, kinyitják, becsukják, ismét bezárják utánunk…

Mindig lejjebb és lejjebb jutunk, újabb és újabb lépcsőfokok. Egyre sűrűbb homály, egyre hűvösebb, dohos folyosók roppant vastag falak között.

Hová vezet? Bezárnak talán?… Hivatalos helyiség nincs a pincében, az bizonyos…

Ez a “Vörös Citadella”. Már hallottam róla. Aki idekerül, annak a számára megszűnt az idő fogalma. Kémek és lázadók, politikai kalandorok tűnnek el itt. Állítólag nem sokat kérdezősködnek olyan egyének után, akit errefelé láttak utoljára…

De mit akarnak tőlem…

Lent a pincefolyosón megyünk. Jobb és bal oldalon rácsos ajtó. Minden ráccsal zárt odúban egy ember ül vagy áll. Arccal a fal felé fordulva… Minden cellában egy.

Kémek és hazaárulók!

Salétrom és áporodott rongyok szaga nehezedik a folyosóra… Minden őr egy bokacsattanással jelzi, hogy tiszteleg.

Az őrnagy nem szólt semmit. A tépett, falas ruhákban álldogáló arc nélküli rabok nagy része ijesztően sovány.

A bokákon vastag gyűrű és néha csörrenés… Mind láncon van…

Mintha kissé szűk lenne a torkom…

Egy dupla vasajtót nyitnak, és ismét a lépcsőházban vagyunk. Most minden elénk kerülő lépcsőn feljebb megyünk.

Hová vezet az őrnagy?

És ekkor átvillan valami az agyamon. Miért jöttünk ide le, ha ismét felmegyünk? Csak a börtönön keresztül lehet az emeletre jutni?

Hohó!

Észnél légy, Csülök! Azért vándorolt veled az őrnagy a pincén át hogy megrémülj! Aki erre keresztülhalad, az puhára főzve kerül a kérdezősködő elé. Amit elhatározott, amit hazudni akar, az dadogássá válik a pincebörtönön és a néma folyosókon keresztülhaladó úton, a sárga őrnagy mögött…

Vigyázat!

Kihúztam magam, és igyekeztem közömbös lenni… belülről lecsillapodni…

Nyers, nedves sziklaboltozatok között vezetett a folyosó…

Egy ajtót ránt fel az őr. Kis szobába érünk. Néhány tiszt ugrik fel. Az őrnagy int.

Egy réveteg tekintetű, tépett ruhájú, rémült arcú férfi ül a szoba közepén. Arca beesett, a kezei remegnek.

Egy hatalmas tiszt áll előtte ingujjban. Az asztalnál egy másik ír, serceg a toll. Borzasztó meleg van.

Továbbmentünk.

Olyan nyugodt voltam, mintha az utcán járnék. Már tudtam, miről van szó. Érdeklődve néztem a falakat. Az őrnagy felém fordult. Az egyik szemöldöke magasabbra húzódott, ahogy rám nézett.

De nem szólt.

Most már festett falú, nagy ablakos, emeleti folyosókra mentünk. Itt-ott egy kép vagy táblázat.

Egy ajtónál megáll az őrnagy, kopog, belép. Azután visszajön.

– Menjen be.

Kihúzom magamat és belépek. Szemben az ajtóval a falnál, fekete íróasztal mögött, ott ül a kormánybiztos!

Most csakugyan megijedtem.

Kilencedik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

kilenc + 6 =