Az elátkozott part

Még egy őrült is tévedhet

1.

Amennyire a férgektől lehetett, aludtunk. Amikor a végrehajtó bizottság egy holtrészeg, meztelen tagja bejött értünk, első pillanatban azt sem tudtuk, hol vagyunk:

– Tessék jönni – újságolta örömmel -, most majd megöljük magukat… Jaj…!

Ezt már kint mondta, mert a morózusan ébredő Tuskó úgy rúgta hasba, hogy messzire repült.

– Ne! Hogy megemlegesd a holtomat, amíg élsz.

Ismét a nagy házba vezettek. Peevbrock lord lehunyt szemmel ült, mint valami bálvány. Beteges arcán halálos fényfoltokban ütött ki az örökös verejték. A végrehajtó bizottság tagjai fegyverrel a kezükben körénk álltak. A lord hangja, mintha a hosszú, furcsa orr mögül jönne, vontatott és nyafogó volt.

– Mi hozta önöket a “Peevbrock Gyémánt Alkotmányos Királyi Részvénytársaság” fővárosába?

– Szökött katonák vagyunk uram…

– Megálljon! Én Lord Peevbrock vagyok, címem király úr, miután az Alapszabály megtestesítője vagyok.

A kunyhó sötét mélyéről most váratlanul egy szép szál európai lépett előre, ősz hajjal, kifogástalan trópusi öltözékben.

– Van… der… Ruffus… – kiáltotta álmélkodva Laméter.

Csakugyan! A hollandus, akivel a Palais de Dance-ban találkoztam, amikor hanyatt estem a fényes padlón.

– Csend! – kiáltotta a lehunyt szemű Peevbrock. – Az Alapszabály jelenlétében engedély nélkül senki sem beszélhet. A közgyűlést megnyitom – Ivott. – Az ügyész úr indítványával folytatjuk a tárgysorozatot.

– Van der Ruffus! – mondta keményen Laméter. – Ön valóban gazember?

– Csend! – kiáltotta Peevbrock. – Teljesítsék az igazgatóság jogos követelését. – Ismét lehunyta a szemét és a feje bágyadtan oldalt billent.

Nagyon is hihetetlen volt… Van der Ruffus! A jóságos, dúsgazdag hollandus… A kormányzó barátja, a bőkezű pártfogó…

– Nem vagyok gazember, Laméter – mondta keményen. – Helytelenül teszi, ha sérteget. Szeretném megmenteni az életét, de ez csak akkor áll módomban, ha okosan viselkedik.

– Először tudnom kell, hogy mit csinál itt. Még az életemet sem fogadom el akárkitől.

– Helyes. Tudja meg tehát az igazat. Lord Peevbrockkal itt vadásztam egy év előtt, és gyémántra bukkantam Szenegál és Gambia között. Ha bejelentem a leletet, szép jutalom jár érte, de ez nem érdekelt bennünket. Mi ki akartuk aknázni a gyémántmezőt. A francia törvények szerint ezt magánszemélyek nem tehetik. Nekünk viszont szakemberek, gépek és munkások kellettek. Mindezt titokban ideszállítani a gyarmaton keresztül képtelenség. Elsősorban tehát a Kongó vidékéről, félcivilizált niggereket hoztunk. Ez a partja Szenegálnak lakatlan. Azonfelül átkozott hírben álló vidék. Itt a négerekkel felépítettük Tamaragda pontos mását.

– Ez Potemkin bűne – szólt közbe Senki Alfonz.

– Hol hallotta ezt a mondatot? – kérdezte összehúzott szemmel a hollandus.

Peevbrock hanyatt dőlt, és nyitott szájjal hortyogott.

– Folytassa inkább, Mynher – szólt közbe hidegen Laméter.

– Kérem. Tehát felépítettük a fongi törzs fővárosának a mását, ezen a vidéken. Én elutaztam. Peevbrockon már akkor látszottak a nagyzási hóbort tünetei. A tőzsde császárjának, a Világ-részvénytársaság fejének képzelte magát. Ilyen módon vettem rá, hogy segítségemre legyen. Még nem tört ennyire ki a baja, úgyhogy csak hóbortosnak látszott. Meghívta a Kamerunban vadászgató, embergyűlölő Mander századost, hogy cserkésszenek együtt a fongiak földjén. Az én bennszülött vezetőm és Peevbrock a gyanútlan Mandert ide hozták. A hamis fővárosba, ahol egy néger eljátszotta a fongi törzsfőnök szerepét, a többiek a fongi harcosokét. Aztán feljebb haladtak a vadászok, és mintha most fedezné fel, Peevbrock megtalálta a gyémántmezőt. Azonnal visszatértek Gambiába. Betegen. De Mander nyomban jelentette, hogy gyémántra bukkantak Peevbrockkal. És jóhiszeműen írta a jelentésében, hogy Tamaragdában, a Fongi-föld fővárosában. Mert fogalma sem volt, hogy nem Fongi-földön járt vadászni, hanem az “Elátkozott Parton”.

– Értem – mondta keményen Laméter. – A partraszálló expedíciót, a felszereléssel együtt, a Fongi föld helyett idehozták. Ezek most a gyémántbányában a munkálatokat vezetik mint foglyok.

– Nem. Ők ma sem tudják hogy ez nem a Fongi-föld és hogy nem az állam szolgálatában állnak. Ők semmit sem tudnak arról, ami közben Oranban történt. Rólam azt hiszik, hogy a bányavállalat vezetője vagyok. Két hónapon belül kitermeltük a gyémántmezőt – kissé kipirult az arca -, csodálatos kincs. A gyémántot Gambiába, tehát angol területre szállítjuk, és mindenki, aki részt vett a munkában, fejedelmi jutalmat kap. Mert én magam aknázom ki, amit találok. Nem részesedést kérek: Az egész az enyém! Sajnálom, Laméter, hogy ezt a célt csak az ön katonai becsületén keresztül értem el. De miután biztonságba helyeztem a gyémántot, gondom lesz rá, hogy kárpótoljam…

– Nem fontos. Csak egyet mondjon. Hogy történt az a bizonyos rádióüzenet, amellyel lerázták a cirkálót?…

– Erről nem beszélhetek… Olyan személyről van szó…

– A grófnő? – kérdezte Senki Alfonz.

– Ön már másodszor szól közbe, bizonyos éllel – fordult feléje a hollandus. – Nem hiszem, hogy ezzel jó szolgálatot tesz…

– Elég! – kiáltotta Laméter. – Ön holmi zseniális pénzembernek képzeli magát, nagystílű fezőrnek, pedig…

– Várjon! – vágott a szavába Van der Ruffus. – Mielőtt megsért hallgassa meg az ajánlatomat. Önök segítenek a munkában a hátralevő néhány hét alatt. Ez esetben felajánlok önnek egymillió frankot és ezeknek fejenként százezret. De ide kell adniok a térkép és a napló…

– Ne folytassa. Nem tudunk semmiféle térképről és naplóról…

– Minden árat megadok ezekért. Rouban politikája nem felel meg az én céljaimnak, és…

– Ne fáradjon. Ha lett volna nálunk ilyen írás úgy azt bizonyára megsemmisítettük volna, amikor fogságba jutottunk. Ami az ajánlatot illeti: gazemberekkel nem kötök semmiféle megállapodást, de örülnék, ha ez a három derék ember ép bőrrel szabadulna.

A “gazember” szóra megrándult a hollandus arca.

– Részemről – mondta Senki Alfonz – gazemberekkel is kötök üzletet, de ilyen lelketlen, vérivó, pénzéhes kutyákkal nem.

Egészen elénk állt. Az arca hamuszürke volt.

– Szóval… ez a véleményük? – felénk fordult. – Maguknak is?

Tuskó Hopkins leköpte.

Van der Ruffus felordított, és villogó szemmel ugrott hátra. Az őrült felébredt.

– A… kérdést… szavazásra… közgyűlés…

– A részvényesek úgy határoztak – kiáltotta Van der Ruffus -, hogy ezt a négy embert átadják a végrehajtó bizottságnak.

Ránk sem nézve kiment a sátorból.

– A végrehajtó bizottság felteszi a kérdést szavazásra…

A végrehajtó bizottság boldog közfelkiáltással szavazott:

– Elégetni… elégetni…

– Több tárgy… nincs… A közgyűlést befejezem.

Imbolygó felsőtesttel ivott, azután hanyatt dőlt.

Valamennyiünket kivezettek.

– Nagyszerű játék – mesélte örömmel a cégvezető. – Odakötünk titeket az oszlophoz, azután meggyújtunk sok fát, amin petróleum van, és nézzük, ahogy égtek.

A többi néger izgatott várakozással vihogott és hordták a fát.

– Sajnálom, fiúk… – mondta Laméter sápadtan. – Nem így gondolták, bizonyára…

– Hát… – dünnyögte Hopkins, és a serényen dolgozó négerek felé pillantott… – Nem valami… szép halál…

– Fel a fejjel, Hopkins – mondta Senki Alfonz.

– Az ilyen szemtelenkedést kikérem magamnak – üvöltötte Tuskó.

– Fiúk – mondtam -, fogjunk kezet, mert azért jól csináltuk azt, ami eddig történt…

Azt hiszem, ez egy igen kitűnő mondás volt. Megkötözött kezeinket, amennyire lehetett, egymás felé nyújtottuk.

A cégvezető egy csomó rőzsét cipelve, bocsánatkérően és biztatóan odaszólt:

– Mindjárt, mindjárt, urak…

…Valami átzúgott a levegőn, és a következő pillanatban egy dárda vége állt ki rezegve a csodálkozó néger melléből.

Hang nélkül a földre zuhant.

Fülrepesztő harci ordítással, mintha a bokrok és fák megelevenednének, négerek rohantak elő mindenfelől, kék és vörös csíkokkal bekenve.

– A fongiak! – kiáltotta Laméter.

Harcra nem került sor. Pofonok és rúgások megszámlálhatatlan zápora zuhogott a részvénytársaság T. közgyűlésére.

A cégvezető volt az egyetlen halott. Két perc alatt, megszállták a tábort, mindenkit összekötöztek.

Velünk Mazzea foglalkozott, a támadás pillanatától kezdve. Mert ő hozta a fongi törzset.

– Citromember! – ordítottam boldogan, és terebélyessé nőtt dióbarna szakálla dacára, öleltük, csókoltuk, ahol értük.

Egy szép szál néger lépett Laméter elé.

– Uram! Régi barátod még erre az Elátkozott Partra is elhozta a harcosait utánad.

– Köszönöm, Mimbini – mondta Laméter, és megölelte a főnököt.

– Ez igazán nagy kitüntetés volt uram.

2.

Amikor Mazzea megérkezett Tamaragdába, és nem találta ott a kapitányt, elmondta az előzményeket a fongiak főnökének és átadta a levelet.

A levélből a fongi főnök is megtudta, hogy a titok nyitja a folyó “Elátkozott Partján” van, és amilyen gyorsan csak tehette, nyomunkba eredt a harcosaival.

Idejében érkezett.

Szegény Peevbrock Lord dühöngött, úgyhogy meg kellett kötözni.

– Most pedig megyünk a bányához – rendelkezett Laméter a főnökkel.

Egy kis patak körüli sziklás vidéken, néhány órányira a Potemkin fővárostól, elénk tűnt a bánya. Sok-sok néger csákányozott, kocsit tolt, egy körbeforgó gép zörgött.

Három oldalról egyszerre rohantuk meg őket, és a rajtaütés olyan hirtelen történt, hogy ellenállásra nem is gondolhattak.

Van der Ruffust ki tudja, honnan, Tuskó Hopkins hozta a hóna alatt.

Odadobta elénk a földre. Már nem nagyon mozgott. Hopkins kissé megverte. Ezalatt a fongiak elfoglalták a terepet. A lakóházak felé nem mentek, csak körülfogták a bányát, hogy senki se szökhessen.

– Uram – mondta a fongi főnök -, mi történjen a nigger kutyákkal?

A Kongó mellől importált, majomszerű négerek ott álltak összeterelve egy csoportba, és ijedten fecsegtek furcsa nyelvükön.

– Megkötözni őket, és őrizni, amíg eljönnek értük a katonák.

– Nem lenne jó, ha megölném őket, uram?

– Ezt ne tedd. A fongi nép érdeke, hogy rendes vizsgálat tisztázzon itt mindent.

– Ebben igazad van.

Az egyik kisebb barakk ajtajában néhány fegyveres európai jelent meg óvatosan. Csodálkoztak, hogy légionáriusok beszélgetnek a támadó bennszülöttekkel.

– Kérem, jöjjenek ide nyugodtan, nem lesz bántódásuk – biztatta a kapitány az eltűnt expedíció tagjait.

– Laméter! – kiáltotta Muszovszkij, egy orosz bányamérnök, amikor közel jöttek.

– Uraim – mondta Laméter. – Önök jóhiszeműen bár, de egy világraszóló gazságban vettek részt.

Csodálkozva nézték a kapitányt, és még jobban csodálkoztak, amikor egy rekedt, köpcös ember lépett eléjük.

– Nevem Tuskó Hopkins, és igazán örülök, hogy láthatom önöket, sőt hogy egyáltalán láthatok valamit. Reggel még nem hittem volna. – És kezet nyújtott a megrökönyödött tudósoknak: – Fel a fejjel, uraim.

3.

A szörnyű éghajlat eddig nyolc áldozatot szedett az expedíció tagjai közül. A többiek is igen rossz állapotban voltak, ezért leírhatatlan elkeseredéssel vették tudomásul, hogy nem is kötelességet teljesítettek itt, hanem csak a bolondját járatták velük. Mert ezek itt abban a hiszemben dolgoztak, hogy állami alkalmazottak, és Tamaragdának, Fongi fővárosának közelében vannak.

A rostálógép körül halomban feküdt a nyersgyémánt. Mesebeli kincs!

– Önöknek nincs jogukban engem fogva tartani – próbált erélyeskedni Van der Ruffus.

– Felkötni is jogunkban állna! – felelte Senki Alfonz. – Ön utolsóbb a kikötői rablónál, mert az nyomorúságban él és műveletlen!

– No… nem mindegyik – jegyeztem meg túlzott szerénységemmel.

Az expedíció tagjai nem tettek szemrehányást. Komoran ültek. Soványak és betegek voltak valamennyien. Szörnyűséges volt itt dolgozni.

– Felajánlok önöknek – mondta rekedten a hollandus – egymillió frankot fejenként, ha…

– Nem segít a pénz – felelte Laméter. – Ön a jóságos, bőkezű urat játszotta, egyik kezével nyájasan adott, váltókat írt alá szívességből, és közbe a másikkal vállrózsákat tépett le orvul, embereket a halálba csalt, ártatlan bennszülötteket százezerszámra a romlásba döntött volna. Mondja, Van der Ruffus, mit csináljak én magával, azért, amit velem tett?!!

Nagy, nagy csend következett.

– Azt hiszem – szólt közben halkan Senki Alfonz -, fontos lenne, hogy idejében értesüljön a francia hadvezetőség a történtekről.

– Igaz. Az expedíció tagjai itt maradnak, csak egy úr jön velünk – intézkedett Laméter. – A többiek a bennszülöttekkel együtt vigyáznak itt a gyémántra és a foglyokra.

Mielőtt útnak indultunk, még kérdőre vontuk a “végrehajtó bizottságot”. Könnyen vallottak be mindent, amit tudtak. A fehér úr, aki reggel kiabált, csak rövid ideig szokott itt lenni (Van der Ruffus), váratlanul érkezett a levegőből a folyó nagy holtágára, ami olyan, mint egy kis tó.

– Hidroplán! – kiáltotta Senki Alfonz.

– Itt van még az a csoda? – kérdezte Laméter.

– Nincs, uram. Egy szép nő is érkezett vele. Azonnal megparancsolta, hogy menjünk a túlsó partra, lessünk meg négy fehér embert, és hozzuk ide. De csak egyet sikerült elfogni, téged, uram. A másik három magától jött.

– Hol a gép? Ez a fontos…

– Micsoda, uram?

– Az a nagy, berregő szellem.

– Visszavitte a nőt egy helyre, ahol két napig várják majd a fehér urat.

– És hol várják a fehér urat? – kérdezte Senki fojtott, izgatott hangon.

– Egy házban, a tengerparton.

– Gyerünk… A missziósházban van!

Tíz fongi harcos kíséretében elindultunk. Velünk jött Fraser is, a geológus.

Három nap volt még hátra a hétből. Istenem, ha elérnénk a házat, benne La Rochelle grófnővel.

De erre kevés remény volt.

4.

Négy napba is beletellett, amíg elértük az erdei törzset, ahol útban Tamaragda felé megpihentünk, és vezetőt kaptunk. Búsan ültünk az egyik kunyhóban.

– Ne legyünk telhetetlenek – mondtam nagyon bölcsen. – Az utolsó pillanatban, mint a kártyánál, mellénk szegődött a szerencse. Mindenben nem szolgálhat minket.

– Ez igaz – felelte Tuskó Hopkins -, de mégis tüdőcsúcshurutot kapok, ha nem verhetem agyon a Török Szultánt.

És szórakozottan tisztogatni kezdte Lord Peevbrock monokliját, Van der Ruffus selyemzsebkendőjével.

– Miért? Talán azt hiszed, hogy fél valaki tőled? – kérdezte a Török Szultán az ajtónak dőlve.

Úgy ugrottunk fel, mint akik darázsfészekre ültek!

– Megvagy!

– Na és? Talán előletek bujkáltam? Azt hiszitek? – kérdezte kihívóan, és elővett a belső zsebéből egy konyhakést.

Nyomban összecsapásra került volna a sor, de a kapitány és Senki Alfonz közénk álltak.

– Fiúk – mondta a kapitány -, mindenkit meg kell hallgatni.

– Kivéve ezt az alakot! – üvöltötte Hopkins, és előrántotta zsebéből a fongi főnök hosszú, görbe kését.

De a kapitány lefogta.

– Audiatur et altera pars! – mondta békítően, és úgy látszik, hogy ez a néhány szó nagy hatással volt Tuskó Hopkinsra.

– Ebben csakugyan lehet valami – felelte elgondolkozva. – Ámbár nekem fejlövésem van – tette hozzá bizonytalanul, és megtapogatta a tarkóját.

– Beszélj, Török – szólt közbe Senki Alfonz. – Mindenki nyugodtan fog hallgatni, legfeljebb, ha nem fogadjuk el a magyarázatot akkor felkötünk.

A Török nyomban mellbe lökte Senkit, és ismét elővette a konyhakést.

– Miért? Talán tőled félek? Már te is erős vagy?! Itt mindenki díjbirkózó!? Nézd csak!… Majd a Senki Alfonz fog itt dirigálni!…

A kapitány alig tudta elráncigálni. Mindenáron meg akart verni mind a hármunkat.

– Most már hagyjuk ezt – csillapította Mazzea.

– Talán maga is erős akar lenni? Mi? Azt hiszik szívbajos vagyok? – Hárman fogtuk, de még mindég fenyegetődzött. – Dirigálni nem kunszt! Ahhoz nem kell ész… Gyerünk, ki a bicskákkal.

Már azon a ponton voltunk, hogy valamennyien ünnepélyesen bocsánatot kérünk tőle, amikor végre leült és cigarettára gyújtott, de még mindég lihegett.

– Eleget bujkáltam előletek, még futottam is, de nem azért, mert ilyenektől megijedek, hanem mert álnéven inkognitóztam.

– Ugass már a tárgyról – biztattam békítőleg.

– Akkor adjatok sok cigarettát – mondta agresszíven -, az utolsót szívtam az imént.

Hopkins megvetően odadobott néhány hosszú szopókás orosz cigarettát, Muszovszkij orosz származású bányamérnök tulajdonából.

– Ott kezdem – fordult felém -, amikor te meg Hopkins a hajóra jöttetek, és én egy asztalkendőben ültem.

– Igen, itt kezdődött – bólintott Hopkins, és idegesen rágta szája sarkában a szivarvéget.

– Csak várj türelemmel, Hopkins. – És vérlázító szemtelenséggel hozzátette. – Fel a fejjel…

Hopkins bágyadtan lehunyta a szemét, de nem szólt semmit.

– Amikor a hajómon üldögéltem – kezdte a Török, miután rágyújtott -, váratlanul megjelent egy fiatalember. Kérdezte, hol az uszály gazdája. Mondtam: elutazott Gibraltárba, és én őrzöm a rakományt. Azt mondja, szeretne egy koffert elhelyezni néhány napra. Mondom: az költséges dolog, mert nekem fizetni kell érte. Első szóra ötszáz frankot ígért. Beleegyeztem. Egy óra múlva hozták a ládát, és a fenékbe helyezték el. Megkaptam az előleget: kétszázötven frankot. Este eljött hozzám egy cimborám, és elnyerte kártyán az egészet. Azután leittuk magunkat. Másnap, mire felébredtem, valaki a ruhámat is ellopta. Akkor behurcolkodtam az abroszba. Vártam a láda tulajdonosát a pénzzel. Nem jött. Erre lementem a fenékbe, és felfeszítettem a ládát. Mindössze egy hulla volt benne.

– Hogy nézett ki? – kérdezte a kapitány.

– Kövér, alacsony ember volt, kopaszodó, kissé vastag, pisze orral.

– Mander százados – dünnyögte a kapitány.

– Igen. Ő volt. A homloka közepén egy lövés. Tudtam, hogyha megtalálnak a hulla társaságában, abból baj lesz. De nem mehettem el ruha nélkül. Ott ültem kétségbeesett helyzetemben, és vártam, hogy jön valami hülye, akitől kicsalom kölcsönbe a ruháját. És csakugyan így lett. Jött Hopkins meg Csülök. Nem is egy, hanem kettő jött. Azután Hopkins ruhájában elmentem. Alig tettem néhány lépést, amikor megpillantottam az én emberemet, aki tartozik. Egy vendéglő teraszán ült a nővel. A grófnővel!

– Ki volt ez az ember?

– Egy Higgins nevű tengerésztiszt.

– Higgins – suttogta döbbenten a kapitány.

– Igen… De akkor civilben járt. Odaléptem hozzá és kérdőre vontam. Nagyon kedves volt hozzám. A grófnő figyelmesen nézett, és végül mondta, hogy szüksége lenne egy bátor emberre, jól megfizetne, jöjjek vele. Így kerültem egy hátsó kapun át az úri villába. Nagyszerűen ettem-ittam, és a grófnő azt mondta, hogy havi kétezer frankot ad, amíg a szolgálatában állok, és elköszönt, mert a másik szobából a telefonhoz hívták. De én nem mentem el. Visszaosontam és hallgatóztam. A tiszttel tárgyalt, Higginsszel. Többek között azt mondta: “Menjen az uszályra, éjszaka, a külső kikötőnél eltünteti a láda tartalmát… Eh! Azt az embert intézze el, hogy ne fecsegjen.” Tudtam, hogy ez Tuskó! Azonnal elsiettem. Rohantam az uszályhoz. A fedélzeten senki. A pincében egy századosi uniformis feküdt a földön, és a ládában Hopkins, látszólag holtan. Erre jött Csülök Senki Alfonzzal. Először meg akartatok ölni, azután elindultunk együtt Kvaszticsért. De nekem borzasztóan fájt, hogy miattam Hopkins felfordul esetleg. Lemaradtam útközben, visszamentem az uszályra, a sarokba dobott századosi ruhát Tuskóra adtam, és kicipeltem egy távoli sikátorba. Innen telefonáltam a katonai kórházba, hogy egy lelőtt százados fekszik itt és itt. Ez volt az egyetlen mód, hogy Tuskó Hopkins gyorsan orvosi kezelést kapjon, éspedig elsőrangút.

– Ez nagyon okos cselekedet volt – szólt Mazzea, és a kapitány is bólintott.

Hopkins a körmét rágta.

– Azután visszasiettem a grófnőhöz. Hiába: állás az állás. Csakugyan jó dolgom lett. Tudok autót vezetni, revolverrel bánni és pofozkodni. Állandóan követtem egy nagy csukott kocsival a grófnőt, hogy bármikor beszállhasson. Ilyenkor őrületes tempóban, cikcakkban vittem, hogy elveszítsék a nyomát. Én voltam a testőre. Sok pénzem volt, jól éltem, jó társaságba jártam, mindezért féltem tőletek. A nő azt hitte, hogy cserbenhagytalak és elárultalak benneteket. Ezt megerősítette, hogy Csülök üldözött. De azt már nem tudta, hogy valahányszor baj van, én értesítelek levélben. Ez a marha[1] az életét köszönheti nekem. Én felvilágosítottam arról, hogy a nő visszaél a hülyeségével…

– Ez igaz? – kérdezte Alfonz.

– Elfelejtettem… akkoriban mesélni… – kissé zavarban voltam. – De csakugyan történt ilyesmi…

Kínos csend.

– Részemről a Török Szultánt derék fickónak tartom – mondta Laméter, és kezet nyújtott üldözött barátunknak.

– Én is – nyújtotta a kezét Mazzea.

– Hogy derék fickó, az túlzás, de azt hiszem, ebben az esetben nem is olyan nagy disznó, mint amilyen egyáltalában – zárta le az ügyet Tuskó Hopkins, és ő is kezet nyújtott.

5.

Már hajnalodott, amikor útra keltünk. Mazzea különlegesen nyírt dióbarna szakálla kísértetiesen csillogott a holdfényben. Rejtély ez, hogy valaki a légióban ilyen szorgalmasan növessze a szakállát.

– Azt hiszed, ott találjuk még? – kérdezte Tuskó Hopkins a Szultánt.

– Lehet. Várja a hollandust. De azért a repülőgép ott áll a tengerparton, és a grófnő egész jó pilóta. Minden pillanatban elrepülhet.

– Te miért jöttél el tőle? – kérdeztem.

– Egy kihallgatott beszélgetésből megtudtam, hogy valóban elfogtak benneteket. Oda akartam jutni a négerekhez.

Igazán rendes fiú.

Fraser, a geológus, aki velünk volt, az egészből egy szót sem értett. Ezzel szemben kidőlt a szörnyű iramban. Mert úgy erőltettük a menetelést, ahogyan csak tellett tőlünk.

Három fongi harcossal hátrahagytuk. Majd bevárjuk a régi missziósházban, mert addig nem pihenünk!

Estére feltűnt az utolsó fák mögött az épület… Kétszáz lépésnyire lehettünk a missziósháztól, amikor Senki Alfonz felkiáltott.

– Ott!

A ház egyik ablakából lámpafény látszott.

Most már óvatosabban folytattuk az utat…

– Legokosabb lesz – mondta Senki Alfonz -, ha a kapitány úr Csülökkel előremegy, két ember könnyebben megközelíti a házat észrevétlenül. Mi körülfogjuk a bennszülöttekkel.

– Rendben van.

Előrementünk Laméterrel. Lábujjhegyen osontunk az ablakhoz.

Ott volt! A grófnő! Megvan!

Egy szamovárt kavargatott. Milyen gyönyörű! Síró-nevető angyalarca, finom alakja.

Lassan a bejáróhoz mentünk. Egy néger szolga állt előttünk csodálkozva.

Úgy kaptam el a nyakát, hogy nem tudott szólni, mert egy lélegzetnyi levegő sem juthatott a torkába.

Laméter gyors, nesztelen léptekkel osont a házba.

Halk kiáltást hallottam. Most már elengedtem a négert. Aléltan hullott a földre. Gyorsan összekötöztem, és a kapitány után siettem.

Ott állt szemben a boszorkánnyal. Nem szóltak. A grófnő nyitott szájjal, rémülten támaszkodott a falnak.

– Elérkezett az út végére – mondta a kapitány.

Most engem is megpillantott.

– John… – suttogta -, John… ne hagyjál…

– Grófnő – szóltam férfias ridegséggel. – Ne próbálkozzék… Egy okos embert legfeljebb kétszer lehet becsapni.

– Van der Ruffus fogoly, az expedíció megkerült, az ügy minden részlete tisztázódott – mondta Laméter. Lassanként visszatért a nyugalma.

– Tessék! Itt vagyok. Szolgáltassanak ki a kormánybiztosnak.

– Nem! Elítéljük!

Riadtan fordult az ajtó felé.

Senki Alfonz állt ott. A grófnő ismét a falhoz tántorodott, és rémülten meredt a belépőre.

– La Rochelle… gróf… La Rochelle… gróf… – hebegte.

– Igen, Katharina – folytatta keményen Senki Alfonz. – La Rochelle gróf! Akiből ön Senki Alfonzot csinált. Én figyelmeztettem névtelen levélben mindazokat, akiket behálózott. La Rochelle gróf voltam, azután üldözött gyilkos. Pedig maga ölte meg Andrea Mazzeát!

– Nem igaz… – kezdte, de elhalt a hangja… Kimeresztett szemmel állt néhány pillanatig, azután olyant sikoltott, hogy ma is végigfut rajtam a hideg, ha rágondolok.

A sárga arcú ember ült az ajtóban.

– Katharina – mondta Mazzea.

A grófnő háttal a falhoz lapult, és eszelős tekintettel nézett a szakállas emberre.

– An… dre… as… Nem!… Vigyék… menjen… nem bírom látni…

– Írásban fog vallomást tenni – mondta Senki Alfonz, illetve… Istenem, de furcsa: La Rochelle gróf! Ki hitte volna!

– Mindent… – hápogta szinte hangtalanul – …megteszek, csak vigyék… azt az… embert… vi… gyék…

– Írásbeli vallomást tesz!…

– Igen… igen… – Leült, és nem nézett az ajtó felé… – Mit… írjak?…

Papírt és ceruzát tett eléje Senki.

– Azt írja le, hogy ki ölte meg Mander századost, és hogyan csapták be Laméter kapitányt a rádióüzenettel!

Szótlan, igen komor emberek fogták körül.

– Az öccse… – motyogta Mazzeát nézve… – Igen… José… De ez a szakáll…

Hirtelen írni kezdett. Tíz percig írt, eszeveszetten gyorsan… Azután átnyújtotta…

– Itt… van… minden… És… most bezá… ratnak?… Vagy megöl… nek…?

Úgy látszik, közben világos lett előtte, hogy a szakállas Mazzea csak az öccse a halottnak.

Laméter elolvasta az írást, azután összehajtogatta, eltette, és ezt mondta:

– Én futni hagyom. Nem állok bosszút nőn. Megbocsátom, amit velem tett.

– Alfonz… – suttogta a grófnő Senki felé – …elmegyek… misszióstelepre… betegápolónak… könyörülj…

Senki Alfonz sóhajtott.

– Jó. Ha Laméter futni hagy… Ellenem sem vétettél többet. Megbocsátok neked, Katharina.

Felém fordult azzal az angyali szép arcával. Eh! milyen semmiség az, amit velem tett, a többiekhez képest.

– Én megbocsátok – mondtam.

– Én is megbocsátok – mondta Mazzea. – És kérdezze meg Andreát, talán ő is megbocsát. Nagyon szerette önt.

Olyan hirtelen történt, hogy időnk sem volt megakadályozni. Mazzea kezében villan valami.

Egy tűzcsík… egy dörrenés…

A síró-nevető arcú, ördögien szép grófnő ott feküdt fejbe lőve.

Tizenötödik fejezet—>>>

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

három + kettő =