A térkép megszólal
1.
… A kantin mögött, egy dzsungeli értelemben vett, fényűző szobában fogadott a grófnő. Átölelte a nyakamat, és magához szorított.
– Ó, John… hol voltál ilyen sokáig? Úgy vártalak!
– Elhiszem… De hát, a barátaimnál voltam…
Szomorúan lehajtotta a fejét.
– Bocsáss meg… hogy kérdeztelek… Nem akarom a titkaidat tudni, csak ha majd méltónak találsz, arra, hogy segítőtársad… legyek… Ha majd hiszel bennem…
Könnyek csillogtak a szemében. A lelkem mélyéig meghatott. Egy skandináv fegyház lelkésze szerint a szem a lélek tükre.
Ez a szem tiszta szeretetet tükrözött.
– Látod, John – mondta később -, most úgy érzem, hogy eddig mit sem ért az életem, mert nem ismertelek téged…
Ezt hinnem kellett.
– Ide hallgass grófnőm. Hogy eddig nem bíztam benned és tartózkodó voltam, annak ismered az okát. Ma már tudom, hogy szeretsz, hogy nem tudsz élni nélkülem…
– Óh, hogy belém látsz… – suttogta. – Hagyd, hogy segítsek neked!
– Sajnos, nem sokat segíthetsz. Én a közeljövőben megszököm…
– Vigy magaddal!
– Nem lehet. Nagyon veszélyes útra indulok… De ha visszatérek, soha többé nem válunk el!
– A…a volt férjemmel… a kapitánnyal szöksz? Mert tudd meg: Laméter a férjem volt!
Már a legnagyobb titkait is rám bízta. Mi ez, ha nem szerelem?
– Tudtam, édes. A kapitány jó barátom lett.
– Igen?
– Igen. Felismerte bennem az urat, és ő beszélt rólad.
Megrándult az arca.
– Mit?
– Nem sok jót… – zavarban voltam. – Azt állította, hogy… nem vagy házias meg ilyesmiket.
– Gyűlölt mert nem szerettem… Óh, John! Vele szöksz?
– Nem. Ő már elszökött. Én a fiúkkal követem.
Elmondtam neki őszintén mindent. Most már ne álljon közöttünk válaszfal.
– Igazi hős vagy, John.
A sorakozó trombitaszavára hirtelen ért véget a gyönyörű találkozás. Néhány vad csók, és rohantam.
Felálltunk a repülőtéren. A kapitány mellett egy tengerésztiszt és Potrien.
A tengerésztiszt egy papírról olvasott:
– A 9-es, a 45-ös és 77-es közlegényt, az első századból, a kormánybiztos úr, személyes szolgálatára, a cirkálóra rendeli.
Puff!
Most azután vége a szökésnek. Csatahajóról nem lehet kereket oldani. A 45-ös én voltam, a 9-es Alfonz és a 77-es Tuskó zubbonyán volt, amikor a kormánybiztos meglepett bennünket.
Potrien vezényel:
– 9-es, 45-ös, 77-es… À moi!
Kilépünk Potrien elé. Senki Alfonz és én.
– Hol a 77-es? – kérdezi a kapitány.
Csend. Egy altiszt kiáll.
– Nos?
– 77-es közlegény nincs a pelotonban. Még 70-es sem.
– Mi?!… – A kapitány csodálkozva néz a tengerésztisztre. Ez felvonja a vállát.
– Értesítjük az admirális úr őexcellenciáját – határozott végre a kapitány. – Rompez.
Feloszlik a sor. A tisztek a rádiós sátrába mennek. A tengerésztiszt nem tart velük… Sétál.
Ebben a pillanatban egy néger lép hozzám.
– Az egyik kantinos küldi…
Levél. Már megint ez a bolond Török Szultán.
“Nadj gár hoogg. Irok neggedd. Merr issméttlem: 1-gy ló vaggy. Irrássogat? loppod dőlet a bosszorgánny. És elárulja minddet, amitt dőlet dud. Buccolljattok djorsan de isss!?: mek. A Senki Allvonsz iss. a tzr. s!2 la…
Tuddd gi:
A Dörrög Zuldán, te hűjje!”
Megdermedtem. A zsebemhez nyúlok… Hiányzik a térkép… a napló!… Az én másolatom.
Senki Alfonz a vállam felett olvasta a levelet. Azután rám nézett.
Én a cipőmre.
– Most menj, és szerezd vissza az írásokat… Megérdemelnéd, hogy keresztüllőjelek, mint egy kutyát…
Szó nélkül elindultam.
Hideg érzéketlen nyugalom fogott el. Azt hiszem, úgy mehettem a deszkaépület felé, mint valami gépember.
Biztos voltam abban, amit tennem kellett. Ott álltam a kantin mögött összeácsolt kis bódé előtt. Már éppen beléptem volna, amikor beszélgetést hallottam…
A ládákból összevert deszkadarabok ujjnyi közein át beláthattam a szobába.
A tengerésztiszt volt benn a grófnőnél. Egészen közel álltak egymáshoz és halkan beszéltek. De azért jól hallottam minden szót.
– Nem hihetem… – mondta a tiszt.
– Így van, tudja, Higgins, hogy magát nem tévesztem meg. Bizonyítani tudom, hogy de La Rouban altábornagy katonai titkokat szolgáltatott Laméternek, illetve cinkosainak.
– Jól tudja, hogy őexcellenciája elvben ellenfele az altábornagynak, de nagy tisztelője, és ha ilyen gyanúsítással eléje áll…
– Nem gyanúsítás. Bizonyíték van a kezemben Mander százados naplóját és térképét az altábornagy őrizte: így van?!
– Így.
– Nos a katonai jelzésekkel, vezérkari megjegyzésekkel ellátott térkép a birtokomban van. Attól a katonától szereztem, akiről őexcellenciája is tudja, hogy Laméter cinkosa.
– Ez… nem lehet… Rouban altábornagy olyan katona…
– Itt van nálam. És miután a lopásról az altábornagy nem tett jelentést, kétségtelen, hogy fedezi az ügyet.
– Adja ide… én azonnal…
– Nem adom. Csak személyesen az altábornagynak. Azt is tudom, hogy Laméter ma este szökött el, már útban van Fongi felé.
– Hát… itt… volt?
– Itt volt! A Fort St. Thérèse-ben bujkált, és onnan idáig jött. Az a félhülye majom mindent elfecsegett.
…Kedvenc klasszikusaim soraival élve: egy világ omlott össze bennem.
– Miért nem akarja, hogy én tegyek jelentést?
– Mert kérni akarok valamit. Írást a kormánybiztostól, hogy bárhol lelőhetem a négy ember közül azt, amelyik elébem kerül.
Megborzadtam… Milyen angyali külsőbe rejti a természet olykor legcsúfabb alkotását.
A tiszt átkarolta a gyűlölettől lihegő nőt.
– Milyen bosszúálló… kegyetlen teremtés… Azért mégis… Szeretem…
– Türelem, Higgins! – mondta és kibontakozott. – A mi időnk is eljön rövidesen. Ha a kormánybiztos győz és Rouban bukik, akkor… mindent elérhetünk… Maga… kerül Laméter helyére… kapitány lesz… és sok… sok pénzt kapunk…
– És addig minden fajankóval kacérkodni kell… – kiáltotta a tengerésztiszt elkeseredetten.
– Ugyan… hogy rámosolygok néha valakire ravaszságból?… Hát a “Szolgálat” tisztjei nem tettetik magukat, nem öltöznek álruhába!?
Micsoda színésznő. Mosolyok! Forró csókok voltak azok, kérem! De milyenek.
– Ha meghallja a kormánybiztos, hogy nincs 77-es közlegény, akkor bizonyára ő maga indít vizsgálatot, és a partra jön. Akkor jelentem az ügyet. Csak vigyázzon…
– Nincs ok az aggodalomra, Higgins. Potemkint sohasem fogják el, mert nem él…
– Potemkin… igen – felelte nevetve a tiszt. Őt kellene megbüntetni elsősorban. Útközben hol látom?
– Santa Izabella szigetével szemben, a missziósházban. Két hét múlva… találkozom valakivel… Ha lehet, legyen ott maga is…
Még egy csók. A tiszt ment.
Csak annyi időm volt, hogy a nyíló ajtó mögé húzódjam. Ki ez a Potemkin? A bűnös?…
Higgins gyorsan eltűnt. Benéztem a résen. A nő mozdulatlanul állt, és maga elé meredt, két öklét a szívére szorítva.
Az arca iszonyatos volt. Szépségnek nyoma sem látszott rajta. A gyűlölet, a bosszú, a rontás ördögi kifejezése torzította el…
Gyorsan benyitottam…
– Jó estét, drága grófnő – súgtam és nem tudom, milyen lehetett az arcom, mert a boszorkány rémülettől tágult szemmel hátralépett.
Egyetlen kézmozdulattal elkaptam a nyakát, azt a szép vonalú, sima, hófehér nyakat.
– Nem fog kiáltani, mert akkor megszorítom.
Mukkanni sem mert.
Előhúztam a revolveremet, és a csövét a homlokára szorítottam.
– Most hármat számolok – mondtam igen nyugodtan. – Ha addig nincs a kezemben a térkép és a napló, akkor szétloccsantom a koponyáját. Isten engem úgy segéljen. Egy…
Nem volt a hangomban fenyegetés. Csendesen, szótagolva beszéltem, szinte súgva, és mégis, ahogy rám nézett a pisztoly csöve mögül, hamuszürke lett rémületében.
– Kettő…
Nyugodtan és gondolkozás nélkül meghúzom a ravaszt “háromra”, ezt tudtam.
De ő is…
– Odaadom… – súgta. – Ott… a fiókba…
– Az igazat mondja, mert sem több kérdés, sem további számolás nincs, ha a fiók üres…
– Hát itt van… maga ördög… – sziszegte, és a két írást előhúzta a ruhájából.
– Most forduljon arccal a falnak… Számoljon ötvenig… Ha előbb mozdul…
Megfordult. Gyorsan, szinte örömmel. Már tervezett valamit.
De abban a pillanatban, ahogy hátat fordított, úgy csaptam fejbe a revolver agyával, hogy ájultan zuhant a földre.
Tessék?
Igen. Egy nőt fejbeütöttem. Először életemben. De ez a nő nem tartozott a gyengébb nemhez. Erősebb, veszélyesebb volt száz férfinél és a legkisebb kímélet sok ember életébe és egy tiszteletre méltó, kitűnő altábornagy becsületébe kerülhetett volna.
Gyorsan kisurrantam…
– Pszt…
Alfonz állt mellettem.
– Siessünk – mondtam -, a nő mindent elárult a tisztnek… Rövidesen átjön a kormánybiztos a hajóról… és akkor végünk!
– Az írások?
– Nálam…
Most egy köpcös árny lépett oda.
– Fel a fejjel, nincs semmi baj – súgta, és lihegett, mint aki messziről jön. – Gyertek velem mind a ketten.
– Hárman jövünk veled…
– Ki a harmadik?
– Mazzea – suttogta mellettünk valaki.
– Hm… No mindegy… semmi baj, gyertek utánam – lihegte Hopkins. – Csak itt is hagyjunk valamit a katonákból.
Követtük. Néhány fa mögül kibukkantunk a tengerpartra.
– Vigyázat…
Tiszta holdfény tűzött le. Árnyékba húzódtunk. A hófehéren csillogó tengeren éppen akkor ért part közelébe egy motoros, tajtékcsíkja jelezte a megtett utat a csatahajóról.
A kormánybiztos alakja kimagaslott a többi benn ülő felett. Két tiszt volt vele. Még meg sem kötötték a motorost, amikor már partra ugrott. Igen komor volt. Elsietett a tábor felé, nyomában a tisztek, és leghátul a mechanikus.
– Előre!
Tuskó a következő másodpercben a csónakban volt. Egy nyisszantás… Mire leültünk, a motorcsónak már szabadon himbálózott, begyúlt a motor, és egy kurta berregés után elindultunk…
Teljes sebességgel siklottunk a part menti árnyékban…
– Most először vizsgálat indul, hogy ki volt a 77-es… – mondta Hopkins. – Körülbelül félóra múlva kezdenek üldözni a parton és az őserdő felé, ahol el is fognának, ha nem erre jöttünk volna. Így csak akkor akadnak a nyomunkra, amikor a kormánybiztos visszatérőben a csónakot keresi. Az pedig éjfél felé lesz…
– És benzin? – kérdezte Senki Alfonz.
– Lesz. Ha elérjük a kenyérfacsoportot, a parthajlásnál, akkor tankolunk… Nincs semmi baj, fiúk, minden rendben van, és csuda ivást rendezünk a végén… – Ezek után énekelt.
– Ha a cirkáló üldözőbe vesz, akkor nem menekülhetünk – mondta a citromfejű ember.
– Reméljük, hogy éjfélig nem keresik a motorost.
Mazzea igen különösen festett. Körszakálla szépen kinőtt, és az álla körül két jellegzetes árkot borotvált. Egészen egyéni szőrzet volt és az apró, zord arcot szinte ijesztően szomorúvá és furcsává tette.
Sokáig nem történt semmi. Pedig már jó másfél órája siklottunk. Azután egy röppentyű szállt fel, a távolabb alig látszó cirkálóról.
– Hoppla! – kiáltotta Hopkins – végre rájöttek a rengeteg eszükkel, hogy mi történt.
Még fokozta a sebességet, amennyire lehetett.
A hold lenyugodott, sötét éjszaka borult a tengerre és a parton sűrű árnyakká süppedtek a pálmák.
A büdös, sós gőzölgés, nyúló pára lerakódással húzódott a bőrünkre. Nyomasztó, afrikai éjszaka volt. Bágyadtan ültünk a kis motorosban, és nagyon távolról az üldözésre induló cirkáló fényszórópásztái látszottak, amint végigseperték kutatva a tengert.
Feltűnik a parthajlat, a villaszerűen szétágazó kenyérfakoronák. A motor már csúnyán zörgött… Alig van benzin…
– Vigyázat! – mondta Tuskó. – Tankolunk!…
– Hol a fenébe akarsz itt tankolni?!
A motor leállt, a csónak lassúbbodó iramban siklott a parthoz, és odakoccintotta az orrát.
Elsőnek Senki Alfonz futott ki a fák közül, az ösvényre. Nagyot kiáltott. Nekem is tátva maradt a szám, amikor melléje értem.
Egy tank állt az ösvényen!
– Mondtam, hogy ha elfogy a benzin, akkor tankolni fogunk.
– De hogy kerül ide… ez a tank?…
– Loptam. Na szálljunk be…
Mélységes elismeréssel követtük végig a vaslétrán a harckocsiba Tuskó Hopkinst.
A keskeny erdei úton kitűnően haladt a kistípusú tank.
– Most mondd el, mi volt – fordult hozzám Senki Alfonz.
Elmeséltem, hogy mit hallottam, amikor a grófnő a hajóstiszttel beszélt.
– Az a Higgins nevű hajóstiszt is bele van keverve az ügybe – mondtam. – Valami van a füle mögött. És említettek egy másikat is, aki szintén bűnös, de már nem él…
– Hogy hívják?
– Pomedlin… nem… Rodevrin… – sehogy sem jutott az eszembe az a név. – Azt mondták, ő a bűnös, de nem lehet elfogni, mert régen halott.
– Az ördög vigye a tökfejedet! – káromkodott Senki. Pedig igazán nem lehetett rám azt mondani, hogy tökfejem van.
Azután izgalom, üldözés, veszély dacára elaludtam, és mint utóbb kiderült, a többiek is. Hajnalfelé egy iszonyú lökés amitől egymásra borultunk, recsegés, csikorgás és csörömpölés; ez tudatta, hogy Tuskó Hopkins is elaludt.
De sajnos a kormánynál.
Tizenharmadik fejezet—>>>