A Szuronyhenger elindul
1.
Másnap reggel egy nap szabadságot kaptunk. Ez annyit jelentett, hogy hadba indul a csapat. Dupla cigaretta- és rumadag. Fele szolgálat.
És szörnyű felfordulás!
Szóval a levegőben lóg a kivonulás.
Egy nap szabadság szép dolog. Még nálam is, aki Potrien szerint kissé családiasan fogom fel a katonáskodást.
Amikor elhaladok az őrség előtt, ahol személyesen az őrmester vizsgálja meg a katonák külsején, hogy előírásos-e, Potrien végignéz.
– Ááá… dr!!!
Ez annyit jelentett, hogy “à droite”.
Jobbra Fordulok.
– Aáá…s! – rikkantja (à gauche!).
Ha csak egyetlen ráncot találna a köpenyemen, visszaküldene.
De nincs módja erre, hát csak végigmér:
– Lesz szerencsénk közlegény úrhoz a hadba vonulás alkalmával? Súlyt helyezek rá, hogy valaki elrontsa a menetoszlopot, és ha esetleg az ezredes itt van, amikor elindulunk, mit gondol, mit mond majd nekem, ha magát menetelni látja?
– Azt mondaná: “Kedves Potrien…”
– Ne mondja el! Mars! Mars!… Takarodjon! Disznó! – üvöltötte – takarodjon, mert levágom!…
Kedvenc kocsmámba mentem, a kikötőbe, a “Négy Vidám Hullarabló”-hoz.
Alig ittam azonban a tizedik konyakot, amikor egy sofőr megérinti a vállamat.
– Valaki várja kint uram. Szeretne beszélni önnel.
Kimentem a vendéglő elé.
Egy autóból La Rochelle grófnő hajolt ki, és kedvesen mosolygott!
– Haragszik? – kérdezte.
– Gró… grófnő… hebegtem…
– Fél beülni a kocsiba…
Természetesen nyomban beszálltam. Az autó belsejében mint súlyos köd ült a jázmin átható illata.
– Palais de dance!… – mondta a sofőrnek.
– De… grófnő… az egy előkelő hely, és én…
– Kérem… Engedje meg, hogy mint hadba vonuló légionistát vendégül lássam…
A hadba vonulók megvendégelése a város polgársága között ősrégi divat. Néhány perc múlva a mulató előtt kiszálltunk, és beléptem a grófnővel a kapun.
Nem vagyok hiú ember, ezt láthatták abból, amit eddig írtam, de bevallom: jólesett, hogy egy ilyen előkelő, szép hölggyel fogok az előkelő mulatóban megjelenni.
Csak ne csúszna úgy a szöges cipő a parketten. Egy vigyázatlan pincérben megkapaszkodtam esés közben és néhány csésze kávé egy kis társaság ölébe esett…
A selyemruhás hölgyek sikoltozva ugrottak fel, és én a jó modor követelményének megfelelően mentegetőztem:
– Bocsánat… de ez a marha pincér… – és tenyeremmel szárítgatni kezdtem az egyik hölgy ruháját, de ettől még jobban sikoltozott. Egy kedves arcú ősz ember szabadított ki a helyzetemből.
– Mes dames et messieurs! Egy hadba vonuló legionárius jött közénk. Fogadjuk szeretettel! Éljen a légió!
Tust játszottak, és megéljeneztek.
Az ősz úr bemutatkozott.
– Van der Ruffus vagyok.
– Örvendek. Részemről: John Fowler.
Most meglátta a grófnőt. A nyájas hollandus arca hűvös lett. Mélyen meghajolt.
– A katona az én vendégem, Mynher.
– Akkor… nem zavarom… grófnő…
Ismét meghajolt, És elment.
– Jöjjön, üljünk le.
Whiskyt rendeltem. A grófnő szőlőt kért, és teasüteményt.
– Nos, kedves John… miért mereszti úgy reám a szemét?
– Azt hittem, hogy haragudni fog.
– Miért haragudnék?… úgy láttam, hogy maga egy ostoba fajankó. Azután rájöttem, hogy okos, bátor. Nem hallott még olyant, hogy egy nő utólag megszeret valakit éppen azért, mert saját kárán tapasztalja, hogy okos férfival van dolga?
Csakugyan ilyet már hallottam.
– Először meg akartam ölni magát. Azután napokig sírtam, végül már csak látni akartam… Kérem, ne féljen. Nem kérdezem a titkait. Igaza van, ha nem bízik bennem… Majd megvárom, amíg lassanként elnyerem a bizalmát. A kormánybiztossal összevesztem, nem törődöm ezentúl senkivel… Szeretlek, John… – suttogta, és megragadta a kezemet -, nem érdekelnek a titkaid… csak szeress, és ölelj át néha azzal az erős férfikaroddal.
Csakugyan erős férfikarom van. Ezért ismét hinni kezdtem ebben a nőben. Ha nem akarja a titkaimat tudni, akkor végre is igazán nincs miért gyanakodni.
– Grófnő… szeretem önt, és fájt, amikor rendkívüli éleslátásommal felfedeztem, mennyire visszaélt rajongásommal.
– Örülök, hogy így volt. Mert megtudtam, hogy nemcsak bátor és erős vagy, hanem okos is.
Ezt igazán el kellett hinnem.
– Jöjjön… jöjjön hozzám, ahol csak ketten vagyunk, és nem bámul ránk mindenki.
Csakugyan mindenki bámult. Pedig előkelő kéztartással ittam, kisujjamat külön tartva a pohártól, mint az urak.
Azonban a szőlőmosó pohárból ittam. De hát ki gondol arra, hogy egy fél literes kristályedény errefelé nem tömény alkohol ivására szolgál, hanem gyümölcsöblögetésre?
Minden gyanakvásom eloszlott. De ez igazán érthető volt. A grófnő kedves volt, alázatos, síró-nevető arca csak úgy sugárzott, ölelt, csókolt, és kért, hogy vigyázzak magamra a tűzben, mert nem élné túl, ha elesnék.
Ez elég valószínűen hangzott.
– Ott leszek, John… ha akárhogy is… Eljövök, és a közeledben imádkozom érted.
– Igazán megtisztel… – feleltem boldogan. Reggel sietve indultam a kaszárnya felé. Szeret! Alig tettem néhány lépést, egy kisgyerek jött hozzám.
– Tessék a levél. Egy úr küldi.
A levélben ez állt:
“Te egy. Nagy sokk pupu teve vaggy! Irrtam már Nekked. Hogy te kerüüld el. A bosszorgánt! Esz Tegedett be akar fonni mindd. Egy tszopfott. És majdd a véggül. jóll adjon lövnek. Fogod llátni. Te lló.
Ne dudgi!”
Írhatsz már nekem, Török Szultán, te bujkáló csirkefogó.
Szeret! Szeret! Szeret!
2.
Amikor visszatértem, már készen álltunk az indulásra.
– Délben kivonulás.
– Délben indulunk.
Senki Alfonz állt mellettem, akiről sohasem tudtam, hogy mikor jön oda. Nem hallotta az ember a lépteit.
Ijedten a homlokomra csaptam.
– Te…
– Mi az?
– Meg akartuk szerezni… Rouban páncélszekrényéből…
– A naplót?
– Igen.
– Nálam van – mondta nyugodtan. – Voltam a városban.
– Megfúrtad a “medvét”? – Így hívták a pénzszekrényt.
– Másképp történt. Lucy de la Rouban lemásolta. Megszerezte apjától a kulcsot, és titokban kivette félórára a naplót a páncélszekrényből. Szörnyű dolog. Ha ez valaha kiderül… Erre még gondolni is rossz.
– Nem láttál “ismerőst” kérdeztem.
– Nem. Aggódom “ismerőseinkért”. Indulás előtt, minden századnál névsorolvasás lesz.
Délben felharsant a kürt.
Készen állt a zászlóalj. Az erőd minden épületénél szabályos sorok. Pöfögő gépkocsik, rohanó altisztek.
Most megpillantom szemben, a szudáni vadászoknál Tuskót.
Névsort olvas!
Az egyetlen mód, hogy ne hiányozzon a névsorból: ő olvassa!
De hol a kapitány?…
A szenegáliak sötét egyenruhájában ott megy Tuskó. Néha ráordít a lemaradozó hátulsó párokra.
Azután ő maga is lemaradozik. Hm… Most eltűnt. Hol lehet?… Ni, itt jön futva egy altiszt, csatolja a derékszíját, liheg és fut… eléri a szenegáliakat…
A hadnagy odaér lovon.
– Ki maga?
– Az új szenegáli osztaghoz vezényeltek… De valaki… bezárt a mosókonyhába… és…
– Jó, jó! Szerencséje, hogy hadba vonulunk… itt egy altiszttársa, az majd útbaigazítja. – És elrúgtat.
De az altiszttárs eltűnt.
A káplár nem sokat érdeklődik. Örül, hogy megúszta. A legénység meg igazán nem törődik azzal, hogy ki szidja a hátulsó párokat.
De hol a kapitány?
A kikötőbe megyünk. Öt hajó áll egymás mellett és valamivel távolabb a szép cirkáló, amelynek ez áll az oldalán:
GÉNÉRAL DU NÉGRIER
Azon teszi meg az utat De Surenne márki, a kormánybiztos…
– Fixez…
Megállunk.
– Sác à terre!… Formez le faisceau!
A kikötőben letáborozunk, és várjuk a beszállást.
3.
Ez aránylag kellemes. Hajón vagyunk.
Bármilyen zsúfolt, piszkos a gőzös, azért mégis jobb, mintha gyalogolni kéne a Szaharában.
Este vagy nyolcan felmentünk a fedélzetet sikálni. Én természetesen nem maradhattam ki ebből.
– Maga a kedvencem – mondta mély utálattal Potrien és köpött. – Nem fog unatkozni, ne féljen. A fedélzetet úgy sikálják fel, hogy csúszós legyen, mert különben…
A fedélzethez ujjnyi vastag piszok tapadt. Azért elég csúszós lett. Legalábbis az őrmester úgy esett hanyatt délután, hogy a hajó beleremegett.
Valami csirkefogó rákent egy egész darab szappant a küszöbére. Igazán rossz vicc…
Estig sikáltam. Nem nehéz munka, de nekem nem volt már meg a szappanom, és így keményebben kellett dörzsölni a padlót.
Végül Mazzeával szembekerültünk térden.
– Pihenjünk – ajánlottam a sárga embernek.
Kissé hűvös este volt. Európa téli éghajlata sokszor átcsap ide az afrikai partra.
Leültünk egymás mellé a fedélközlépcsőre.
– Ide hallgass, te citrom – mondtam rövid hallgatás után. – Azért nevezlek így, mert kicsi vagy, sárga és igen savanyú.
– Verekedni akarsz? – kérdezte szomorúan, és levette a kabátját.
– Nem. Szívesen megvernélek, de nagy fülzúgással jár.
Visszaült.
– Azt mondom neked, Mazzea, hogy hagyd békén Senki Alfonzot.
– Azt… Senki Alfonznak hívják?
– Igen.
Nem szólt semmit. Mélyet szippantott a cigarettájából.
– Nem ölte meg a fivéredet.
– Hazugság.
– Jó. Hát hallgass ide. Engem megkért Senki Alfonz, hogy ne mondjam el, amit rám bízott. De elmondom. Butaság lenne, hogy két jó pofa hiába ölje egymást.
Elmondtam neki az egész történetet. Mindent, amit Katharináról, a klinikáról és bátyjáról, a meggyilkolt Andreas Mazzeáról tudtam.
Csendesen ült, sokáig. A ködben valahol hajósziréna búgott, nyirkosak voltunk, és fázott a kezünk.
– Buta vagy. Ez a Senki Alfonz nem olyan fiú, aki barátokat meggyilkol, még nőkért sem, pedig ez elég sűrűn előfordul. Ha olyan lenne, akkor már téged is megölt volna. Mert ennek az semmi. Nincs olyasmi, amire ne lenne képes. Erősebb, mint én, ami férfiben ritka, azonfelül gyorsabb, ügyesebb nálam, és ha nem is olvasott annyit, mint én, de igen sok esze van.
– Te nem bosszulnád meg, ha a bátyádat megölte volna valaki?
– Ami a bátyámat illeti, én mindig örültem, ha ő nem ölt meg senkit. De ha megölték volna, akkor is előbb biztosan kellett volna tudnom, hogy ki a tettes, mielőtt bosszút állok…
– Majd… megtudom…
Egy fehér ruhás alak közeledett. A szakács volt, köténnyel, kanállal.
– Halló! Vacsora nem kell nektek!? – kiáltotta.
Szent Isten. Tuskó Hopkins!
4.
Mentünk vacsorázni. Mazzea előresietett. Én elkaptam Hopkinst:
– Nincs baj?
– Hát eleinte, amíg ecet helyett rumot öntöttem a levesbe. De most már jó volt. Ellensúlyoztam fokhagymával, az elveszi a szagát…
Szép reményekkel néztem a vacsora elé…
– Különben fel a fejjel – folytatta vidáman. – ügyesen kell vegyülni, akkor nincs baj. Minden századnál annyi az új ember, hogy könnyű ide-oda járni… Ne félj míg az öreg Tuskót látod, öregem…
– És a kapitány?
– Semmi baj! A másik hajón jön! Mint katonai kovácsmester.
– És… ért ehhez?
– Mit kell itt érteni? Kóstold meg a vacsorádat, és mindennel tisztában leszel… Au revoire! Nincs baj, fel a fejjel… – És fütyörészve lefutott a konyhalépcsőn.
A fedélközben, komor, zendülésre hajló hangulatban, ellenségesen nézett a legénység a vacsorára. Leves volt. Sok fokhagymával. A rum ellen!…
Képzelhetik!
Az őrvezető kötelességének tartotta, hogy egyen, mintha mi sem történt volna. Miután megkóstoltam a vacsorámat, úgy éreztem, hogy az őrvezető rászolgált a legmagasabb kitüntetésre, amikor kötelességteljesítésből megette a levest.
Azt már csak én tudtam, hogy az őrvezető egy tányér leves után miért énekel érzelmes, régi népdalokat.
Tizenegyedik fejezet—>>>