David, a kilencedik
I.
Lakatlan vidéken jártak. Elhagyták a Ziz folyót is, megint egyre kopárabb, egyre halálosabb tájakon vonszolták magukat tovább. A hőség újra elviselhetetlen volt, és az árnyéktalan sziklás vidék csak fokozta a nap erejét. Ez már a sivatag birodalma volt, bár az út a Tadla-vidék dombjai között kanyargott. De a dombok szikes földjéből nem volt kipárolgás, tehát eső itt már nem esett soha. A forró, kemény talaj csak a hőt sugározta vissza, mint egy roppant gyűjtőlencse. Ezen a terepen érvényes volt a légió jelszava: “Marche ou crèv.” Menjél vagy megdöglesz! És ez talán az egyetlen katonai jelmondat, amely nem fellengzős, nincsen benne semmi túlzás; egyszerűen a reális következményekre való figyelmeztetés. A szekerekre nem vehetnek fel több embert, mert pontosan annyira van megterhelve, amennyit az öszvérek húzni tudnak. Aki eldől, nem tud továbbmenni, az meghal. Itt a saját terhét is nehezen viszi mindenki, szó sem lehet arról, hogy valakit még csak támogassanak is. A hőguta, a szomjan halás, a sakálok órák alatt elintézik a lemaradót. Ez a helyzet. Menni vagy meghalni. A légionista a világ legrosszabbul fizetett katonája: Feladatai béke idején súlyosabbak, mint más hadseregé háborúban. Menetteljesítményei meghaladják az elképzelhetőt. És mégis, minden gyakorlat, minden tréning kevés. Eleinte délelőttől délutánig a legnagyobb napsütésben gyakorlatozik és végzi éhgyomorral az úgynevezett légiós reggelit: csukló- és térdgyakorlatot, körbefutást, amíg úgy érzi, hogy megpattan valami a tüdejében. Ez az érzés sok esetben nem csal, és a barmok fiának valamelyik fia elterül egy vérömlésben. De a legtöbbje, miután túlesett ezen, már keresztülvágja magát a napi harminc-negyven kilométeres menetelési gyakorlatokon teljes felszereléssel, árnyéktalan terepen. Azután megszokja azt, hogy éjjel egykor riadót fújnak, és futólépésben vagy erőltetett menetelésben szaladgáljon másnap estig. Saját jól felfogott érdekében kegyetlen eszközökkel szoktatják a meneteléshez. Nem ritka eszköz a rúgás. Vagy a “csiszolás”. Talpra állítva hozzákötik a kidőlt légionistát a szekér farához úgy, hogy a lába a földet éri, és két karja, mintha keresztre feszítették volna, szélesre tárva oda van erősítve a kocsihoz. Ezek után vagy megy, vagy a kocsi “csiszolja”, illetve vonszolja álló helyzetben.
Több hónapos gyakorlása után a fentieknek még mindig három-négy légionistát kíván áldozatul minden menetelés. A légionista nem hagyja ott elhullott bajtársát. Magával vinni nem tudja. Hogy mit csinál mégis? Nagyon egyszerű.
A szolgálati szabályzat szerint elhullott menetelőt magára hagyni a sivatagban nem szabad. Ebből a rendelkezésből is látszik, hogy a szolgálati szabályzat szerkesztői milyen nyájas öregurak lehettek: Csak éppen elfelejtették a szabályzathoz hozzáfűzni azt is, hogy a fáradt légionistát ez a zord hadsereg palankinon vagy riksán vigye-e tovább? Ugyanazzal a fáradtsággal ezt is melléje írhatták volna. A szolgálati szabályzatot természetesen mindenki betartja. Midőn a légionista hirtelen kizuhan a sorból, és úgy marad, elhangzik a hosszú fütty. Fixe! A káplár odamegy, elveszi az ájult puskáját, töltényeit és egyéb felszerelését ami igazán humánus eljárás, mert minek még ezzel is terhelni az ájult embert. Hát nem? Ezután kijelöl két katonát, akik hátramaradnak az ájulttal, és azt a parancsot kapják, hogy részesítsék gondos ápolásban, és ha magához tér, hozzák vissza a csapattesthez. Mire a legények azt felelik: “Oui, mon chef!” Újabb fütty, a század továbbmegy. A két légionista egy óra múlva beéri a századot, és alázatosan jelenti, hogy hátrahagyott bajtársuk hőgutában kimúlt, és eltemették. Azt már igazán nem írja elő a szolgálati szabályzat, hogy halott légionistákat őrizni kell a sivatagban. Az őrmester, a káplár, a hadnagy és az egész század tisztában van azzal, hogy a hátrahagyott légionistát egy golyóval megszabadították a szenvedéseitől. De mit lehet tenni? A légionista nem üldögélhet órákig a sivatagban, mert egy kis szél elfedi a nyomokat, és a végtelen homokpadok között nem találja meg a csapatát, hanem ott pusztul nyomorultan. Mit lehet tenni? A sivatag törvényei a gyakorlatban sokkal erősebbek, mint a szolgálati szabályzat. Ezt jól tudja az a légionista is, aki alatt meginog a föld, elborulnak a sárga fénykévék, és odabukik a forró porba. Jól hallja, hogy kijelölnek két embert, mozdulni nem tud, de érzi, hogy lecsatolják a felszerelését, hallja a füttyöt és a távolodó bakancsok ütemes poroszkálását. Azután nagy-nagy csend lesz, valahonnan iszonyú dörrenés hallatszik, megreccsen a feje… Minden elmúlt.
David Moschkowitz órák óta érezte, hogy egy lépést sem tud továbbmenni. Tirone kiköpte a bagót. A szája olyan száraz belül, mint egy darab fa. A bagó csak karcolta. A vízadagja már fogytán volt, és az utolsó kortyokkal takarékoskodott. És ilyen gyaloglás után az éhség is elviselhetetlen. A fiatal La Motte, illetve Berg még vonszolja magát valahogyan, miután az óriás Ahmed, aki vigyorogva sétál, átveszi egy frankért, néha tíz percre, a fegyverét. Ahmed korzózik. Nem is ember. Ha sziklából lenne, már kifáradt volna. Kaucsukból van. A kapitány, aki lovon megy, jóval fáradtabb, mint Ahmed. Hufeisen, a herkules vérbe borult szemmel, nyitott szájjal liheg, hol a puskája csúszik hátra, hol a sapkája ferdül el, vagy a bardája siklik le a válláról. A két Burger fivér vállal egymásnak dőlve megy, a kisebbik néhány lépésig megemeli a nagyobbik bardáját, amitől az megkönnyebbül. Már napok óta szó nélkül mennek. Mintha némák lennének valamennyien. Az őrmester megjárná, ha éneklést vezényelne.
A fehér, kopár lejtők között zörögve, csikorgó szekerekkel, a menetelés egyhangú zajával vonszolja magát a század. Minden órában öt perc pihenő. Persze állva. Aki leül, az nem tudja folytatni az utat. Görcsöt kap minden tagjában, ha újra fel akar emelkedni öt perc múlva. A szekérfékek csikorognak. Lejtőn haladnak, derékig szürke porfelhőben. Néhánynak a szeme már gyulladt és dagadt. Az egyik öszvér elesik, maga után rántva egypár méterre a szekeret csúszik le. Eltöri a lábát, keservesen ordít és rángatózik. Hoznak egy tartalék állatot. Eddig a szekér mögé volt kötve. Ezt a portól belepett, elcsigázott dögöt pihent állatnak nevezik ki. Az őrmester a porban fekvő öszvér füléhez nyomja a pisztolyát és elsüti. Néhány légionista ijedten hátranéz. Az öszvér még kettőt rúg, azután már csak a patái rezegnek. Porlepte, riadt, markáns arcok néznek össze. Őrájuk sem vár jobb sors, ha kidőlnek. A kocsis visszafelé darálja a féket, a szekér nyikorogva megindul újra. Az öszvér hulláját belepi a por. A lejtő kanyarulatában eltűnik a hosszú sor. Homokdombok következnek. David két öklét a mellére szorítja, néha üt egyet a szívére, és csukott szemmel mormog. A halotti imáját mondja. De még menetel.
Menni vagy meghalni!
Hosszú fütty!
A század megáll.
David Moschkowitz kilép a sorból, még kettőt üt a mellére, még kétszer bólogat mormolva, azután szép csendesen leül, és oldozza a kamásniját. Tirone fel akarja rángatni. Vöröses szakálla között átszellemült mosollyal oldalt dől és elfekszik. Jott is segít felrángatni. Jön az őrmester. Szitkozódik. David lehunyt szemmel, ájultan fekszik a szája habzik és mosolyog. Jön a káplár. Elveszik a felszerelését. A kulacsát meghagyják, és soron kívül egynapi vízadagot kap. Az őrmester Hufeisenre és Laverborgra mutat. A két katona kilép a sorból. A számvevő altiszt az ő számukra is kiutal két vízadagot és egy doboz konzervet. A szolgálati szabályzat szerint Moschkowitz David közlegénnyel maradnak, hogy megvárják, amíg magához tér, és visszatérjenek vele a csapathoz. Az őrmester úgy mondja ezt, mint aki saját maga is elhiszi. Néhányan különös búcsúpillantást vetnek a földre hullott Davidra, aki valószínűleg mindent jól hall, csak mozdulni képtelen. Hosszú fütty. A kerekek felnyikordulnak. A bakancsok megzörrennek. Mennek…
David hallja a füle alatt remegni a földet, ahogy megy a század. Még az öszvérek apró patacsattanásait is meg tudja különböztetni a többi lármától. Azután egyszer csak már nem hall semmit, a beleibe mintha éles kés szúródna, és a szíve vadul rángatózik. De az agya csodálatosan tiszta. Tudja, hogy a sivatagban van, arcra borulva, és tíz körme sas módjára váj bele a porba, ahogy széttárt karokkal fekszik mint aki megölelte a földet. Még azt is tudja, hogy Laverborg és Hufeisen állnak mellette, őket rendelte ki az őrmester. Már türelmetlen. Várja a koponyájára szoruló kis nyílást, amely megnyitja számára a szenvedésekből kivezető utat. Közben visszaemlékezik, hogy tavaly a gtadlai nagy marsnál ő és Marburg maradtak vissza Gottóval, az ájult olasszal, és sorsot húztak… Marburg lőtte le szegény fiút… Mi van? Még mindig várnak. Pedig már messze lehetnek a többiek. Most Hufeisen hangját hallotta: – Sorsot húzunk. Amelyikünk veszít, az végez vele. Szegény. Szívósabbnak hittem. Fej vagy írás… – Most hallotta, hogy egy pénzdarab esik le. De Laverborg nem szól. Mit késlekednek ezek? A tüdejében valami rángatózott, és görcs szorította a mellkasát. Tüdővérzése lesz. Már várta a langyos buggyanást… Hufeisent hallotta: – Miért nem szól?! Az végezzen vele, akire a sors mutat. Újra dobom, de ne álljon itt, mint egy sóbálvány. – Várjon – hallotta most a bárót. – Várhatunk még. Talán magához tér.
Laverborg tanácstalanul állt. Nézte a mozdulatlanul heverő Davidot. Ő maga is tudta hogy ez a kegyelemdöfés elkerülhetetlen. Csak annyi lehet a különbség, hogy egy halott helyet három marad itt a porban. És mégis…
– Megbolondult?! – kiáltotta Hufeisen. – Ha egy órán belül nem érjük el a többieket, akkor itt rothadunk el, ebben a pokolban. Nézd, az ég alja milyen barna. Sirokkó támad, és akkor már kereshetjük a nyomát a csapatnak.
– Én nem tudom megtenni – hallotta David a báró hangját.
– Eh! Hát engedjen! Maga vénasszony! – Hufeisen levette a puskáját. A pállott hőségben egy závárzat csattanása hallatszott.
– Megállj! – kiáltotta Laverborg, és kirántotta a puskát Hufeisen kezéből -, nem fogjuk agyonlőni!
– Hát mit csinálunk?
– Leverjük a bardát. Katonához méltóan fogunk viselkedni. Érti?! Lehet, hogy ez a gyilkosság elfogadott dolog, lehet, hogy tradíció, lehet, hogy ostobaság mást tenni, de az én jelenlétemben ezt nem lehet.
– Semmi közöm ahhoz, ha maga meg akar dögölni, de én nem fogok megdögölni. Legfeljebb magával is végzek. Két ember is kaphat hőgutát. – Azután szelídebben folytatta. – Ne bolondozzon. Azt hiszi, van olyan légionista, akit nem kísért álmában egy-egy bajtársa, egy-egy agyonlőtt barát? Mi nem tehetünk róla. Itt a sivatag diktál! Na, adja ide azt a puskát.
– Sátrat fogunk verni, és megpróbáljuk magához téríteni ezt az embert. Ha nem sikerül, akkor lelőheti.
– Egy perc időnk sincs! Elég volt az ostobáskodásból. Adja ide azt a puskát, mert megjárja – Azután csend lett. És néhány másodperc múlva még élesebben: – Hallja, vigyázzon magára! Még úgyis van számolnivalónk.
– Figyelmeztetem, hogy a puska az én kezemben van. Maradjon nyugton Hufeisen. A kötelességemet teljesítem, mikor nem hagyom agyonlőni ezt az embert, és a kötelességem fogom teljesíteni ha maga rám támad, és keresztüllövöm…
Nem fejezhette be, Hufeisen elrántotta a puskát, ő maga nem tudta megfogni, de a rántástól kirepült a báró kezéből.
Hufeisen eléje lépett.
– Most legalább magával is leszámolok.
…És megkezdődött a sivatag mindennapi drámáinak egyike.
Hufeisen hatalmas jobbjával megragadta Laverborg nyakát. Baljával a derekát fogta át. Azután megpróbálta a kezében lévő nyakat hátrafelé tolni miközben a karja, mint a forgás tengelye, ellenkező irányba húzta a derekat. A báró ökle fölfelé irányult, és a szorító kar között odavágódott a bajor álla alá. Összekoccanó és széttörő fogak reccsenése hallatszott. Egymást átkarolva gurultak a földön, Hufeisen maradt felül, a báró nyaka még mindig a kezében volt. Néhány másodperc, és az ellenfél, aki alatta vonaglott megfullad. A küzdelem néma volt. A forróságban, amely szinte szétfeszítette a levegőt, csak lihegés hallatszott.
És egyszerre puskadörrenés!
Hufeisen egy lökést érzett a vállán, riadtan megfordult. David ott feküdt ájultan az eldobott puska mellett, ujjai görcsösen a závárzatra fonódtak, és ösvény látszott a porban, ahogy nagy kínnal a puskáig csúszott. Valami meleg ömlött el Hufeisen lapockáján. Gyorsan megfordult. A báró felkelt, egyik kezében a rohamkés másikban az ásó. A bajor fogdarabokat és vért köpött a szájából. Erezte, hogy az állsebe könnyű.
– Utoljára figyelmeztetem, Hufeisen – kiáltott a báró -, hogy maradjon veszteg.
A bajor egy lépésnyire állt tőle. Azután ügyes brigantitempóval teljes erőből belerúgott a báró jobb csuklójába. Sikerült. A rohamkés messze elrepült, és a bajor ugrott. De Laverborg híres balkezes vívó volt a katonaiskolában. Az ásó egy szekond paráddal belecsapott Hufeisen arcába és a báró már oldalt ugrott. Mikor utánavetette magát, keresztbe kettőt kapott az ásó élével. Jobb szemétől, az orrtövén keresztül, a bal szája széléig egyetlen roncsolt seb volt az arca. Ezek már nem is tudták, miért verekszenek. Ez a küzdelem ősi volt. Távol mindentől, ami a társadalmat jelenti, a győzelemért, a halálig…
Laverborg jobbra-balra ugrált és már a negyedik csapással sújtott le Hufeisenre. A bajor megállt. Hátralépett. Megrázta a fejét, és a homlokából a szemébe folyó vért ledörzsölte. Úgy álltak egymással szemben karommá görbült kezekkel, széttépett, rongyokban lógó ruhában, vérbe borultan mind a ketten, két tagja a nagy hordának, a forró pusztaságban.
Hufeisen egy tigrisugrással dobta magát ellenfelére, aki kisiklott ugyan előle, de a nyaka ott maradt a hatalmas kézben. Ha még egyszer megszorítja, az a vég. Laverborg összeszorított foggal, csukott szemmel, egész testsúlyával és hosszú lendülettel belevágott az ásó élével… Vér fröcskölt, és meleg agyvelőrészecskék repültek az arcába. Egy darabka ott rezgett az aranygombon, és lehullott a porba.
Hufeisen álláig széthasított koponyával zuhant le. A szikkadt por mohón itta be a vért.
II.
Hat óra után trópusi gyorsasággal zuhant le az este. A bardákból Laverborg jókora sátrat vert. Alighogy lehűlt a levegő, David mozogni kezdett. Ez a vékony, sovány, roggyant vállú ember vasból volt. Igaz, hogy négyéves szolgálat törte hozzá a pokol minden melegéhez, kínjához és legalább tizenötször volt olyan állapotban, hogy sajnálattal rúgtak bele mozdulatlanul fekvő, nyomorult testébe: “fini”. Azután leszállt az este, lehűlt a levegő, valaki még egyszer felemelte a fejét, széterőszakolta a fogait, és a vékony kis ember megint megmozdult. Később egyszer csak ott ment valahol a sorban…
Most feltápászkodott a tenyerére, bágyadtan körülnézett, és azt sóhajtotta kimerülten: – Mein Gott… Micsoda strapa.
Azután elájult.
Laverborg lemosta az arcát és megitatta. Azután erőszakkal ülő helyzetbe hozta. Tíz perc múlva újra szétnyílt kissé a lengyel fehér szeme, kezét tétován a zubbonya zsebébe tette, és azt mondta:
– Adjon egy cigarettát…
Elszívta, azután felállt, leverte magáról a port, felvette az ásót, és kifelé lépve a sátorból, így szólt:
– Temessük el azt a pimaszt.
III.
– Én vagyok a kilencedik – mondta David. Laverborg nem kérdezett semmit. Azt tudta, hogy mikor Patt lezuhant Jerome és Lucas mellől, valaki azt mormolta a közelben, hogy tizenegy. Valószínűleg Hufeisen a tizedik volt, és ezek szerint David a kilencedik. De miféle számsorban?
Sötét éjszaka borult a sívó homok fölé, amely mint egy fényforrás, élénken ütött el a fekete égbolttól. A sivatag ilyenkor ontja magából a nap melegét, és a felhőtlen ég egy kalóriányit sem sugároz vissza, tehát ez a por, mely nappal szinte izzik, éjszaka valósággal hűsíti a beléje fúródó kezet, annyira kihűl. A lengyel ezzel a hideg porral játszott, egyik kezéből a másikba öntötte, mint a háziasszony mikor borsót szemelget.
– Nézze, báró, én nem köszönök magának semmit. Én nem szoktam sok szót mondani… azt én nem is tudok… Hosszú ideje élek, sok országot bejártam kevés a jó ember… Aj, de milyen kevés… Maga igazán egy igazi jó ember… Erős ember… okos ember és biztosan nagy úr volt. Úgy néz ki, mint egy gárdatiszt. De erről nem kell beszélni. Mindenkinek legyen az ő titka a magáé. Nem?… Na, de mondjuk hogy maga egy gárdakapitány Vityebszkből. Jobb ha ezt mondjuk, mert akkor én most kvitt vagyok. Ugyanis a lovaskapitány Vityebszkből egyszer megjelent egy szotnya katonával, és elvitte a húgomat… Ez még nagyon régen volt… Ja, igaz, az apámnak nem tetszett a megtiszteltetés és összeverekedett a kapitánnyal. Na, ez azután jól megölte őt… Az anyámmal azután el kellett költözni onnan nekem meg a két öcsémnek, szóval ahányan életben maradtunk… Strebinszkinek hívták ezt a kapitányt… Na, azután lett a háború, én akkor voltam tizennyolc éves, és engem elvittek… A két öcsémet soha nem láttam többet, azokat egy ilyen nagy dolog, mint a háború, két olyan kis vérszegény kölket, felszívta… A háború után raktárnok voltam, egy izében… egy textiles kereskedésben. Ott a szomszédban lakott egy részeges gabonakereskedő, Sterbinszkinek hívták, és valamikor lovaskapitány volt. És én egyszer meglátogattam. Ez este történt. Nagyon csúnya este volt… Sűrű hóvihar, és felmentem és bemutatkoztam neki… Akkoriban nem sok históriát csináltak egy gabonaügynökből, aki cufellig valamikor lovaskapitány volt. De engem az sem érdekelt volna, ha ügyet csinálnak belőle, mert én már akkor jelentkeztem a légióba. Hát ha maga is lovaskapitány volt… akkor most kvitt vagyok. Amit az egyik pusztított, azt a másik jóra csinálta. És örülök, hogy ilyen jó volt velem egy másik lovaskapitány. Igaz hogy már gyalog… de jó volt. És ezért én most magának végrendelkezem. Mert én vagyok a kilencedik. Ez annyit jelent, hogy Hufeisen után rám kerül a sor…
Laverborg hallgatott. Az emberi életek és tragédiák mélységeit egyre mélyebben járta, mióta vezérkari tisztből szökött gályarab lett. Istenem! Hiszen az embereknek a nagy lakásokban, kényelemben, a nagy szavak és szép elméletek között fogalmuk sincs, hogy milyen gyötrelmek, milyen szörnyűségek léteznek…
Távolról néhány sakál ügetett feléjük, és valami nem is érezhető, de sejthető lehelet járta át a pusztát, apró porszemek selymes érintésével vonulva át arcukon és kezükön. És mintegy kegyetlen válaszul a báró gondolataira, egy hiéna rekedt, de éles, otromba kacagása rázta fel bántóan a némaságot…
– Ötmillió angol fontról van szó, nagyságos lovaskapitány úr. Amit hatvan egyforma részre kellett volna elosztani. De ötvenegy részvényes erőszakos halállal távozott. Hufeisen volt az ötvenegyedik. Róla legalább láttam, hogy miért halt és hogyan. A többiről nem tudja senki. Illetve csak egy tudja. Hogy ki az az egy, az mellékes, azt nem tudjuk. No és Patt? Fogadni mernék, hogy Jerome és Lucas lökték le az öszvérrel együtt a szakadékba. De hallgasson meg, hogy volt. Ott történt Ait Yacub poklában. Hammadánál feküdtünk egy garnizonban. Már akkor félig-meddig le volt verve a felkelés. Hogy itt mi volt! Azt talán sohasem fogják megtudni Európában. A levegő száz kilométerekre hullabűztől és puskaportól volt mérges… A légyrajok elől karavánokban menekültek… A füstölgő casbák ezreit senki sem oltotta, hogy megszenesedjenek a halottak. Az életet adó wadik kiapadtak a beléjük hulló szekerektől, ágyútalpaktól, szikláktól és holttestektől, úgyhogy egész oázisok és falvak pusztultak szomjan… És akkor mi már két hete feküdtünk Hammadában. Az egész harmadik század, gépfegyverekkel, reflektorokkal, hegyi ágyúkkal együtt. Itt nem lehetett kibírni a fertőtlenítő és a vér szagától a nagy melegben. Mindenki otthagyta a menázst… Isten az atyám!… – vakaródzott. – Teli sebesülttel minden. És akkor az ellenség maradványát akarták leverni Ait Yacubnál… Na, ez volt a hecc! Akkor már azt hitték a hadvezér urak hogy győztek, és elég lesz csak úgy félvállról odaütni, hogy a maradék is elpusztuljon. Na, de tévedtek… A felkelők néhány év előtt sokat tanultak Abd el Krimtől. Adjon még egy cigarettát.
Beburkolták magukat köpenybe, takaróba. Legalább öt fok hideg volt. Azután cigarettáztak, és David tovább beszélt.
– A kémek azt jelentették, hogy Ait Yacub után a hegységbe bújtak el az utolsó menekülők. Éjjel megérkezett vagy négyszáz főnyi szövetséges bennszülöttcsapat. Ezek azok az árulók, akik azt mondják, hogy ők harcolnak velünk, pedig csak gyilkolnak és rabolnak, ha mi már végeztünk… Én mindig utáltam őket… Sokkal jobban, mint az ellenséget, akik végre is a földjükért verekedtek, azért, ami az övék. De ezek közülük valók voltak, és az ő hulláikból élősködtek… Mondom jöttek ezek a fickók, és akkor már tudtuk, hogy minket küldenek verekedni… Egy fiatal hadnagy és Defour őrmester vezettek minket. Mikor odaérkeztünk Ait Yacub elé, ami egy sziklák között húzódó, keskeny oázis, azt mondja az őrmester: “Nem tetszik nekem az a hely, mon commendant. Ha a bennszülöttek itt vannak valahol a sziklák között, akkor innen egyikünk sem megy ki élve.” Na, a hadnagy azután jól lehordta. “Ne törődjön vele, maga hülye paraszt! Az a népség ott van túloldalt a hegyekben.” Azután az őrmester nem törődött a dologgal. Mikor az oázis közepén jártunk, vártuk a fényjelet, hogy a túlsó oldalról megérkeztek-e már a Bu Denib erőd katonái, hogy elzárják a kabilok visszavonulását. Röppentyű nincs. Fénypontokat látunk. – Ott tűzharc van – mondja az őrmester. – Táborozni! – mondja a hadnagy. – Négy ember járőrbe megy.
És letáboroztunk. Örültünk, hogy végre jót ehetünk, mert nem volt undorító karbolszag. Alighogy kigyúltak a nagy konyhatüzek, és kitűnő célpont lettünk, kaptunk a völgy két oldaláról gyors egymásutánban három sortüzet, megszólalt legalább négy gépfegyver. Azt látta volna! Pillanatok alatt minden fa, minden domb szabályszerűen megszállva általunk. Pedig váratlan tűz volt és az emberek úgy hullottak, mint a legyek. Mind a két oldalról olyan tűz alatt tartottak minket, hogy tudtuk: innen élve ember ki nem jut. A járőrből csak egy jött vissza, és jelentette amit már mindnyájan sejtettünk: Bu Denib helyőrsége elpusztult. Őket is kelepcébe csalták. Hiába volt minden. A golyók úgy kopogtak, mint a zivatar… Kézigránátok robbantak közöttünk egymás után, ember, állat, szekér darabokban röpködött a levegőbe. Azután a hegyi ágyú dörrent közénk szakadatlan… Ez volt a híres ait yacub-i katasztrófa… Hulladombok feküdtek mindenütt, sziklákon, sziklák alatt: francia uniformis. Vagy nyolcvanan egy nagy vízmosásba húzódtunk, egymás mellett álltunk, hátunkkal egy sziklafalnak dőlve, a hadnagy cigarettát sodort. Egy golyó kiszakította a kezéből a papírt, és elvitte két ujjahegyét. “Merde” – mondta dühösen, és lerázta kezéről a vért, mintha csak befröcskölte volna valami. Azután elővette a dobozát, és harsogó kommandóval fordult az őrmesterhez: “Sergeant! Sodorja meg!” És átadta a dohányát. Az én kezembe zuhant, mikor egy repeszdarab leszakította a fél arcát.
Az emberek morgolódni kezdtek. Ne haljunk meg így, egy helyben állva. Vágjunk neki a vízmosásnak, az istenfáját, és essünk el verekedve. Már akkor pokol volt az oázis. Előttünk egy derékba tört pálma hatalmas reccsenéssel három embert vágott agyon. Minden égett! És a golyók sűrű zivatara, a kézigránátok tömege zuhogott ránk. “Én avant!” mondta az őrmester, és a vízmosásban álló néhány emberrel megindult felfelé. Földre dobtam a halott hadnagyot, feltűztük a szuronyt, és előre! Talán a vízmosás két oldala elfedett bennünket, talán nem számítottak arra, hogy ezt is megkísérli valaki, nem tudom, hogy volt, de egyszer csak ott álltunk a bozóttal fedett sziklaplatón vagy hetvenen. Hasra feküdtünk. A völgy két oldala ordítástól zúgott, ahogy rohamra mentek: Azt a pár embert, aki még mozgott lent, megölték. És visszavonultak Bu Denib felé. Mi meg csak hasaltunk ott. És mikor felkeltünk, az őrmester tovább hasalt. Még most is úgy hasal, ahogy elástuk… Két század jóformán megsemmisült az ait yacub-i csatában. A völgyben alig volt talpalatnyi hely a hullák között. Kezek és csizmák lógtak a pálmákról…
Láttuk lent járni a szpáhi tiszteket; és az arcuk elé kötötték a zsebkendőiket, mert a vérszag kibírhatatlan volt, ahogy a forró napon elgőzölgött a nagy tócsákból. Gépfegyverrel hajtották el a sakál- és a hiénacsordákat. A szanitéceknek alig volt dolguk… Fogoly vagy sebesült egyik részről sem volt. Elhatároztuk, hogy csatlakozunk a szpáhikhoz. Hatvan közlegény, akik túléltük a mészárlást. Csendben elindultunk. Egy óráig haladtunk a bozótos vidéken, mikor vagy tíz méternyire egy ember vánszorgott elő a bokrok közül. Európai ruha volt rajta cafatokra tépve és több könnyű sebből vérzett, a homlokán piszkos kötés. Mikor megpillantott minket, futni kezdett. Ez gyanús volt. Miért fut előlünk egy európai? Hufeisen és Jott elérték. Közrefogtuk. Valamelyik hirtelen elkiáltotta magát, hiszen ez kabil! Valaki már bele akart döfni, de akkor a véres, rongyos ember azt mondta, vigyük őt a parancsnok elé, mert fontos hadititkot tud. Azt mondta, hogy ő valamikor Abd el Krim szárnysegédje volt, Muhat a neve, és tudja, hogy elrejtettek ötmillió fontot. Azt is tudja hová! Bolonddá tart minket? De Hufeisen vasmarokkal fogta Muhatot. “Beszélj, vagy meghalsz!” Ő ezt csak a tiszteknek hajlandó elmondani. “Akkor sosem fogsz beszélni többet” – mondta egyikünk. Erre elárulta a titkot. Abd el Krim egy nagyhatalomtól kapta az ötmillió fontot. De már a háború végén! Azt akarta hogy elrejtsék valahol, és a pénz alapja legyen egy újabb felkelésnek. Elrekesztette az Ued folyót, és a láda platinarudat elásta a mederbe, ráhengerítettek egy mázsás sziklát, és utánaeresztették a folyót. Megmotoztuk. Nála volt a tervrajz. Pontosan megjelölve a hely. Ott volt a ládikó fényképe, ott volt az elrekesztett folyam képe, a megásott nyílás, mellette a hatalmas szikla. Kétségtelen volt, hogy ez az ember igazat mond. Mialatt összehajoltunk a rajz felett, halk pattanás hallatszott, és pillanatokra elvakultan szédültünk: könnyfakasztó bomba volt nála. Mire újra láttunk, ez az ember eltűnt; sokáig mentünk szótlanul. Azután egy tisztáson, mintha csak ide készültünk volna, valamennyien megálltunk. Hufeisen Ringelein, Kolseff, Jott és én kezdtük megbeszélni a dolgot. A Tadla-vidék, ahol az Ued folyik, a Tafilalet határa. Tudtuk, hogy a franciák rövidesen elfoglalják a Tafilaletet. Akkor “en masse” megszökünk. Hatvan jól felfegyverzett ember könnyen átvágja magát néhány kilométeren. Egypár dinamitpatronnal gyorsan elintézzük a folyót és a sziklát, azután az ötmillió fonttal valahová Dél-Amerikába szökünk. Az iratokat és a fényképeket mindig az fogja őrizni, akinek a legbiztonságosabb beosztása van. Aki csak egy szót kikottyant, aki keresztezi a tervünket: arra halál. Nem esküdtünk. Nem kötöttünk vérszerződést. Egyszerűen megbeszéltük. És tudtuk, hogy ezt legalább olyan komolyan kell venni, mint egy vérszerződést.
És azt hiszi, ez összekovácsolt minket? A közös titok barátokká tett bennünket? Igen. Eleinte. Később azután kezdtünk kihalni. Az egyiket elvágott nyakkal találták meg. A másik furcsa módon leesett egy szikláról. A harmadik a városban sétált, és éjjel, egy sötét utcában leszúrták. Így lett hatvanból ötvenhét. És tudtuk, hogy ez a szörny aki többet akar az ötmillióból, mint egyhatvanad részt, közülünk valamelyik. De melyik? A kis Ringelein, az óriás Ahmed, Jott vagy én, a Burger fivérek vagy Hufeisen? Vagy ki? Lucas? Kolseff? Jerome?… Érti, lovaskapitány úr? Nem mertünk többé hátat fordítani egymásnak. Nem mertünk kettesben egy sötét utcán végigmenni. Azt hiszi, Patt véletlenül zuhant le? Lehet. De én nem hiszem. Ő volt az ötvenedik. Érti? Az ötvenedik ember, akit meggyilkoltak ebben az ügyben. Hufeisen volt az ötvenegyedik. Egyedül ő halt meg természetes-erőszakos halállal. A többi a platináért halt meg. Most már csak kilencen vagyunk. Lehet, hogy valamelyik egyedül magának akarja az egész ötmilliót, és megöli a további nyolcat is. De ezt sem hiszem. Nem lesz több gyilkosság. Én, David Moschkowitz mondom magának, hogy nem lesz több gyilkosság. Hogy Hufeisennel meghalt a gyilkosság. Érti? Ő akarta egyedül az egészet. Hogy jóllakjon. Hát most jóllakott porral. Az Ued folyó olyan hadizónában van, hogy a kabilok nem közelíthetik meg, mert Bu Malemből blokálhatják. Jól beleesik a gépfegyver lőtávolába. Mi sem közelíthetjük meg, mert a Tafilaletből ezen a szabad terepen ezer embert is szitává lőnek. És csalódtunk a franciákban. Évekig békében hagyták a Tafilaletet. Mindenki tovább szolgált az elátkozott századból. Egyik sem fogadta el az obsitot. Itt kell megvárni, amíg a francia hadsereg bevonul a Tafilaletbe. És akkor megszerezzük a platinát nyolcan vagy heten vagy csak az az egy, aki él. Hát így van. És én most mondok magának valamit. Ha az öreg David nem élné meg ezt a napot, az ő része egyik piszoké se legyen. Legyen a magáé. Ha élek, akkor az én részem fele, ha meghaltam, akkor az egész rész… Várjon, ne beszéljen bele… maga biztosan megéli a Tafilalet elfoglalását. Magának egyik sem fog az életére törni, mert nem sejtik, hogy maga is tudja az ötmilliót. Maga vár nyugodtan addig, amíg elfoglalják a Tadla-vidéket és akkor odamegy hozzájuk hogy az én örökösöm, és akkor magát is be kell venni az üzletbe. De ha akarja, meg is előzheti őket – ravaszan nevetett -, én örülnék, ha az egész a magáé lenne, és úgy élhetne ma is mint lovaskapitány korában, mert az egész biztos, hogy maga lovaskapitány. Látszik. Finom ember.
Hallgattak. A hiéna újra kacagott, de most valamivel közelebbről.
– És kinél vannak most az írások és a fényképek erről az ötmillióról? – kérdezte Laverborg.
– Magánál. Ugyanis minden Hufeisenné volt. Mielőtt elástam, elvettem tőle ezt is, meg azokat a holmikat, amit majd visszaküldök a fivérének. A fényképeket és az írást a maga köpenyébe tettem. De nekik majd azt mondjuk, eltemettük Hufeisennel. Maga temette el Hufeisent. Én ájult voltam. Jöjjenek ide, és ássák ki, ha tetszik. Érti? Maga pedig most jól eldugja az egészet. Azért ők majd megtalálják a platinát, mert már kívülről ismerik az összes adatot. Talán valamelyik le is másolta. Na most már menjünk. Esetleg lehet, hogy, még kikecmergünk innen. Úgy éljek, ilyen alakok, mint mi, különb csávából is kimásznak. És ha én felfordulok hát ne örüljenek hogy eggyel kevesebb. Majd akkor hirtelen rájönnek, hogy egy rendes zsidónak vannak örökösei. Maga pedig megy Dél-Amerikába, ott fölépít magának a pénzből egy csodálatos palotát, és szeretni fogja gondolatban az öreg Davidot, aki úgyis itt a sivatagban mondja el az utolsó brochét. Most szedjük szét ezt a vacak bardát, és menjünk, kapitány úr…
IV.
A legközelebbi táborhelyen a század őszinte csodálkozására megjelentek a huszonnégy óra óta halottnak hitt légionisták, és senki sem értette, hogy az egyik őrszem ottmaradt, helyette a beteg tért vissza. Az őrmester olyan szemeket meresztett, mint egy víziló. Csodálkozásból gyanakvásba ment át. Azt várta, hogy egy óra múlva jelentkezik Hufeisen és Laverborg. Ehelyett egy nap múlva jönnek Laverborg és Moschkowitz. Alázatosan jelentik, hagy David magához tért és rövid ápolás után folytatni tudta az útját. Sajnos Hufeisen ottmaradt. Tölténye és puskája velünk van. Meghalt? Oui, mon chef!
Hőgutában.