A pokol zsoldosai

Az utolsó felvonás

I.

Avisóval érintkeztek. Laverborg megmondta Davidnak, amit akart. David továbbadta Bergnek, és így vándorolt a terv Kolseffen keresztül egész Ahmedig, aki Burgerrel állt őrt a főkapunál. Az őrök közül két breton és a fegyencek közül egy angol és egy lezüllött hajdani francia tiszt őrizték meg annyira a józanságukat, hogy csatlakoztak az összeesküvéshez. Az összeesküvőknek nem volt könnyű a helyzetük. Kevesen voltak, tehát erővel nem fojthatták el a zendülést, csak csellel. Az őrség többsége a zendülők pártjára áll. Hiszen itt őrnek lenni is szigorú büntetés volt. Még a kapitányt is büntetésből helyezték ide parancsnoknak. De a kapitány és az őrmester személyére, hű embereikre nem számíthattak. Nem közölhettek velük a zendülésről semmit. Ostobák voltak. Az őrmester alarmot fúvatott volna, és ügyetlen erélyeskedéssel a zendülők malmára hajtotta volna a vizet. Mindezt megbeszélte Laverborg Daviddal, aki az összekötő tisztje volt. Elhatározták, hogy a zendülés első stádiumában látszólag csatlakoznak a lázadókhoz. Egy órával előbb Ahmed és Kolseff két gépfegyverrel megszállják a főépületet, a kapunál és az irodaablaknál. Jott, David és Berg két gépfegyverrel elhelyezkedtek a főkapunál. Tirone Burgerrel lezárja kívülről a főkaput, egy gépfegyverrel állást foglal az erőd falai előtt, és aki megjelenik a mellvéden, azt lelövik. Cochran az angol és Sieyés, a hajdani tiszt már a lázadás előtt az utolsó gépfegyverrel megszállják a raktár bejáratát. A zendülők az udvar közepén így kereszttűzbe kerülnek és sakkban tartják őket, amíg segítség jön. Segítséget, ha másképp nem lehet akkor a reflektor révén fognak szerezni. De Bu Malemet nem szabad magukra vonni. Mindenki tudta, hogy bármelyikük hibázik, valamennyien elvesztek. Ha a zendülők bejutnak a raktárba és fegyvereket szereznek ha elfoglalják a főépületet, és biztos fedezék mögül harcolhatnak, vagy kijutnak az erődből, és nyakukra hozhatják a segítséget.

A terv az volt, ahogy Lorenz mesélte Laverborgnak, hogy Bu Malemből sietnek majd leverni a lázadást, ezalatt a Tafilaletből megrohanják Bu Malemet, amely így szinte védtelen lesz. Ha Lorenz nem értesítette idejében a központot, akkor ez a katasztrófa bekövetkezhet. A közelben sehol sem volt katonai erőd. Csak a schotton túl a szahariánok. Ezeket este, ha reflektorral morzejeleket adna le, segítségül lehet hívni. Néhány óra alatt ideérnek a sós mocsár ösvényein keresztül. A szomszéd Colomb-Béchar oázisban ötven műszaki katona dolgozott a távíró- és a telefon-összeköttetés felállításán. Talán ezeket is bele lehetne vonni a dologba mondta David. Laverborg gondolkozott… Közben feltűnt a káplár, és David durván hajszolta vissza foglyát a kőbányába. Így álltak a dolgok október negyedikén, egy nappal a lázadás és két nappal a tafilaleti nagy offenzíva előtt.

II.

A colomb-béchari műszaki osztaghoz egy poros, sovány, holtra fáradt ember támolygott be arab ruhában.

– A parancsnokkal akarok beszélni – mondta s miután látta, hogy a kis osztag káplárja megvetően végigméri, ráordított: – Maga barom! Haditörvényszék elé állíttatom, ha azonnal nem vezet a parancsnok elé. Egy szót se merjen kérdezni. Takarodjon!

A káplár újra végignézett rajta azután nyelt egyet, és eltűnt a hatalmas sátor belsejében. A sátor középső póznájából mindenféle drótok, vasrudak álltak ki, és a távoli pálmákon szerelte a legénység a huzalokat. Egy kapitány lépett ki álmosan, dühös arccal. Éppen rá akart szólni durván a goromba látogatóra, de ez megragadta a kapitányt a karjánál, félrehúzta, és mutatott valamit.

– Lorenz százados vagyok. A titkosszolgálattól. Az itteni hadsereg léte múlik azon, hogy ön közvetlen telefonkapcsolást tudjon találni a főhadiszállással és onnan Párizsba, a hadügyminisztériummal.

A kapitány azonnal nagyon készséges lett. Szinte haptákba áll.

– Megpróbálhatom, százados úr, talán sikerül. Bu Malemnek van közvetlen vonala a főhadiszállással, és Bu Malemet esetleg megkapjuk. Ez a vonal még nincs teljesen készen, de lehet, hogy meg tudjuk nyitni Bu Malemig. Halló, Marcel! Bu Malemet, sürgősen! A sátorban várom. Jöjjön, százados úr.

Az a kis csontlapocska, amit ez a holtfáradt ember mutatott, csodálatos hatást gyakorolt. A sátorban az elgyötört férfi feketét ivott, és egyik cigarettát a másik után szívta. Bu Malem jelentkezett. A titkosszolgálat tisztje rövid parancsokat adott: a teljes front összeomlásáról van szó. Mindennél sürgősebb. Döntő információ!… Bu Malem megpróbálja… Újabb cigaretták.

– Rendelkezésemre tud ön bocsátani két tevét és egy megbízható vezetőt? Át kell mennem a schotton.

– Nem rendelkezem ilyennel, de természetesen meglesz. Hé, sergeant!… Figyelj, részeges disznó! Két teve és egy megbízható vezető a sátor előtt legyen tizenöt perc múlva.

– Az nagyon rövid idő, mon commandant.

– Nagyon rövid? Akkor nyolc perc múlva, mert különben kiköttetlek en crapudine! Allors! March!

Marokkó jelentkezett. A kém egész testében remegett, és hideg verejték ült ki a homlokára. Rekedten ordította a kagylóba.

– Lorenz százados! Életbevágóan Párizst! Hadügyminisztert vagy az államtitkárját! Huszonnégy órán belül megsemmisül az itteni hadsereg, ha nem beszélhetek. Nem mondhatok semmit! Önt teszem felelőssé, ha bármiért is késlelteti a kapcsolást! Önt teszem felelőssé azért is, hogy senki se hallgassa le a beszélgetést! Minden más kapcsolás megszakítandó!

Újabb cigaretta. És végre! A zúgó vonalon át egy halvány hang. Bu Malemen keresztül Colomb-Béchar jelentkezett a francia hadügyben. A másfél órán keresztül, amíg a kapcsolást jelezték, mindenki az államtitkár szobájába gyűlt. Ott volt a francia hadsereg vezérkari főnöke, Lauyanel százados, La Motte táborszernagy. Az egész épületet bejárta a hír: Lorenz él! Az eltűntnek hitt százados jelentkezik egy távoli oázisból. Azután az államtitkár beszél. Majd hallgat. Elsápad és leül a székre, mintha elerőtlenedne a lába. Azután remegő hangon szólal meg:

– Ha ez igaz, Lorenz, akkor maga a legügyesebb katona, aki valaha a világon élt. Ide hallgasson: addig is, amíg intézkedem, rendelkezzék az én nevemben azonnal és a legjobb belátása szerint. Hová?… Rendben van. A szahariánok számára utasítás megy Colomb-Bécharba… Igen! Bu Malemet értesítem azonnal. Hogy?… Szóval írom: Bu Malemből semmiféle vészjelre ne hagyják el az erődöt. Diktálja be, kérem, azoknak a tiszteknek a nevét… De hisz ez gazság! Ez szörnyű!… – Az államtitkár írt. – Azonnal intézkedem. Hogy? Jó. Küldje azt a kapitányt a telefonhoz… Ön Lenormand műszaki kapitány? Itt a hadügyi államtitkár. Kérem, mindenben vesse alá magát Lorenz százados parancsainak, még akkor is, ha ezek az eddig kapott parancsaival ellenkeznének. Megértette?… Adja vissza a kagylót a századosnak. Halló, Lorenz! Egy percet se veszítsen! Hiszek magának! Sok szerencsét!

Letette a kagylót. A szobában olyan csend volt, mintha nem is nyolc-tíz ember tartózkodna bent, hanem üres lenne.

– Lauyanel százados úr! Különrepülőgépen indul a főhadiszállásra azonnal. Utasítása a következő…

III.

– A tevék, commandant.

– Megértett mindent, Lenormand kapitány?

– Parancsára.

– Köszönöm. Viszontlátásra. – A kis, sovány Lorenz eltávozott. Ahogy felkapott a vezető mellé a tevére, furcsa, barna színű fellegek látszottak az ég alján. Homok.

– Harmattán lesz, uram…

– És ha mennykövek zuhognak! Vezess a schotton át. A sivatagi rumikhoz megyek.

– Uram! Ne hívd ki magad ellen a halált.

IV.

Tölcsérben kavargott a por a forró sirokkóban. A tevék köhögtek és dobálták magukat. A két utasnak szeme, torka, füle tele lett homokkal. Fuldokolva ügettek az égő napon. A sovány ember elszántságát nem rendítette meg semmi. A vezető pedig tudta, hogy a bolond rumiktól mindenkit őrizzen meg az ég. A nap izzó, vörös folttá homályosodott a porfátylak mögött. A testüket csípte a por, és a forró, tűhegynyi szemecskék görcsös ingert kiváltva rakódtak le a tüdőbe. A harmattán pedig zizegve, zúgva kavargott, forgott, szállongott fölöttük.

A sirokkó este sem állt el. Távolról fehér csillogással feltűnt a hatalmas schott, a sós iszap, amelyen, ha egy lépéssel elvétik a keskeny ösvényt akkor ember, állat másodpercek alatt tűnik el a feneketlen, hideg sárban. Itt megpihentek. A tevét a szél ellen fordították, és a teve mellett a földre borultak, arcuk alatt üreget formálva a homokban. A tüdő ettől megnyugszik. Tizenöt perc múlva mentek tovább, szemben a széllel. Azután elérték a schottot. Mint egy beláthatatlan jéglap, rejtelmesen csillogott a holdfényben. Itt le kellett szállni a nyeregből, mert ha az állat egyet ugrik félre a keskeny gázlóról, akkor menthetetlenül elveszett, utasával együtt. Elöl ment a vezető. Sokszor percekre elvakította a por. A rumi fuldokolva köhögött. Csak gebedne meg, akkor visszafordulhatna, háttal a Ghut gonosz leheletének. A sós mocsár rothadó algákra emlékeztető bűze felkavarta a gyomrukat. A tevéket alig lehetett kötőféken tartani. Döngött az oldaluk a rúgásoktól. A por zörrenve kísérteties zajjal siklott végig a kemény sórétegen. Állati csontokra léptek az ösvényen. A harmattán bántó, rövid füttyökkel suhant el a fülük mellett, és úgy hallatszott, mint eltévedt puskagolyók sivítása. A két alak lihegve, kimerülten, szánalmasan kecmergett az óriási, tónak látszó, holdfényes schott keskeny ösvényén. És mennél beljebb értek, a rothadás ammóniákos bűze annál súlyosabb, sűrűbb köddel ült rajtuk. Lorenznek az volt az érzése, hogy a vezető már régen eltévedt és nyomban elmerülnek. Már érezte a jeges mocsár undok, híg ízét a szájában… Nem tudta, mióta mennek…

Azután túl voltak a schotton. A vezető arcra borulva imádkozott. A harmattán elmúlt, és távol tábortűz fénye látszott. Lorenz már nem törődött a vezetőjével, a holtfáradt tevét kétségbeesett galoppban hajszolta. Ököllel verte az állat fejét, ha kirúgott. A tábortűz egyre nagyobb lett. Kibontakozott előtte a szahariántábor. Leugrott a tevéről. Skarlátköpenyes alakok siettek feléje.

– Lorenz századost jelentsétek azonnal a parancsnoknak!

Döbbenten nézték a porral belepett, tántorgó alakot. Valaki ment a parancsnokért. Egy kapitány jött.

– Sürgős parancsot hozok! Lorenz vagyok, a titkosszolgálattól.

A parancsnok végignézte figyelmesen, tetőtől talpig, azután így szólt:

– Maga Leon Toulet degradált tiszt. Letartóztatom.

Donald kapitány állt előtte. Aki valamikor a legjobb barátja volt.

– Maga szökött fegyenc!

– Ne törődjék azzal, hogy ki vagyok! Ha most elfogat, azért keservesen fog felelni. Colomb-Bécharban az államtitkár utasításai várják. Kérem, vezessen valahová, ahol négyszemközt beszélhetünk.

Tíz perc múlva felharsant a trombita.

Alarm!

V.

Látszólag ugyanolyan délelőtt volt, mint a többi. A foglyok a kőbányákban és útépítésnél dolgoztak. Ponson őrmester ingujjban ült az irodában, a fogát piszkálta, és egy katonai térképet nézett a szemközti falon. Két őr a raktárban kiselejtezett ruhákat kötött batyuba. A kapitány lefüggönyzött szobájában feküdt, egy illusztrált lap volt az arcára borítva, és aludt.

Dél felé járt az idő, mikor a káplár csodálkozva vette észre, hogy az egyik légionista eldobja a csákányt, cigarettát vesz elő, és rágyújt. Oda akart sietni a disznó gazemberhez, de ebben a pillanatban valaki elvette tőle a bikacsököt, és agyonverte. Nem egyszerre. A körben álló fegyencek hurrázása közben addig verte Toutrelt a bikacsökkel, amíg minden csontját össze nem törte. Az öt megbízhatatlan őrt másodpercek alatt szinte széttépték. A teherautót kövekkel és sofőrrel együtt ledobták a mélybe. A többi őr igyekezett fegyvert juttatni a raboknak. Bajonette-t, revolvert, bikacsököt osztottak szét. Távolról hurrá kiáltás hallatszott. Az úton dolgozó rabok is visszafelé hömpölyögtek. A kőbánya aljánál összekeveredtek a többiekkel.

Ezalatt az erőd belsejében a következők történtek. Cochran és Sieyés beugrottak a raktárba, az egyik őrt fejbe verték egy kővel, a másikat mind a ketten egyszerre ragadták meg, és ártalmatlanná tették. Jott, David és Berg már hurcolták ki a gépfegyvereket. Jott teletömte a zsebeit töltényekkel, és egy revolvert vett magához. Ponson őrmester riadtan ment az ablakhoz és csodálkozva látta, hogy a muníciósládákat és a gépfegyvereket hurcolják ki. Éppen tenni akart valamit mikor Ahmed úgy ütötte fejbe hátulról, hogy elájult. A kapitány hallott valami zajt azután kopogtak az ajtaján. Négy breton lépett be. Mielőtt bármit is tehetett volna, felpofozták és megkötözték. Előírásszerű pontossággal zajlott le minden. Most jöttek be a zendülők a kapun, ahol David és a többiek élénk hurrázással fogadták őket. Percekig tartott amíg valamennyien beértek, az udvar közepére torlódtak és gyűlést rögtönöztek. Egy kétméteres olasz csontváz vitte a szót. Közben Tirone és Burger becsukták kívülről a kaput. David, Jott és Berg elhelyezkedtek a gépfegyver körül. Nem tűnt fel senkinek. Valamennyien a főépület felé rohantak, halált ordítva a kapitányra és az őrmesterre. A kapu zárva volt. Ostromolni kezdték. – Ez így nem jó lesz – mondta David. – Menjünk fel mi is a mellvédre, a kaput onnan is meg tudjuk védeni, viszont itt darabokra tépnek minket evvel az egy szál gépfegyverrel. – Elindultak a mellvéd lépcsőjén. Közben a rabok betörték a kaput, de rémült ordítással hátráltak vissza, mert az irodaablakból és a lépcsőházból ropogni kezdtek a gépfegyverek. Egy perc alatt csomókban vergődtek a földön az első sorokban állók. A tömeg elindult a főkapu felé, de onnan is kaszálni kezdett a géppuska, úgyhogy üvöltve és gyérülve húzódtak hátra. – Most fel a mellvédre! – kiáltotta Berg, mert látszott, hogy meg fogják rohanni a kaput. A hatalmas olasz egy óriási rúddal rohant feléjük. – Hopp! – kiáltotta Jott, tüzelt, és az olasz rohanása egy bukfencben ért véget. Lassan vonultak fel a lépcsőn, és tüzeltek.

Sebesültek és haldoklók borították a földet. Utolsónak Jott ugrott fel a mellvédre. A zendülők szabadon hagyták az erődudvar elejét, és csak most vetették rá magukat a raktárépület pincelejáratára. Cochran és Sieyés a betört ajtó mögül közéjük lőtt a géppuskával és egy automata revolverrel. Kegyetlen pusztítást végzett eddig a harc. A zendülők teljesen az erőd hátterébe szorultak. Itt a főépület fedezte őket. Tanácskozni kezdtek. Segítséget kell hozni a Tafilaletből! Ha egymás hátára állnak, akkor a mellvéden keresztül lemászhatnak a falról a túlsó oldalra. Egy, kettő, három, négy, öt… Az eleven létrán egymás után értek fel. Most szólt közbe Tirone és Burger az erődön kívül elhelyezett gépfegyver mögül. Egyszer végiglőtték a falat, és az öt ember lezuhant a mellvédről. Hörgés és ordítozás pokoli zaja töltötte be az erődöt.

Ponson magához tért. A feje zúgott. Az óriás, mozdulatlan Ahmed állt az ablakban egy gépfegyverrel. Mellette Kolseff parizert evett. A parizert az őrmester fiókjában találta. Ugyanonnan került elő a pálinka és cigaretta is, mindez a gépfegyver mellett állt az ablakon.

– Kutyák! – kiáltott az őrmester. Az oldaltáskájához kapott, és csodálkozva érezte, hogy a revolvere nála van. Kirántotta.

– Csak tegye vissza azt a revolvert – mondta Kolseff. – Lázadás van, és egyelőre mi védjük magát. – Az őrmester lenézett az ablakon. Visszarettent az eléje táruló vérfürdőtől, testek borították az udvart. Nagyot húzott a pálinkásüvegből, azután ráordított Kolseffre:

– Magyarázzon el mindent, maga disznó! És hogy jön ahhoz, hogy megzabálja az én parizeremet?!

Kolseff levágott neki is egy darabot, és hosszabb elbeszélésbe fogott. Lent néha megszólalt valamelyik gépfegyver. Az őrmester dörmögött:

– Előbb is szólhattak volna. Hm… ügyesen volt csinálva. A kapitányt mindenesetre el kell oldozni. Képzelem, hogy fog lármázni az a hülye. – Bement a másik szobába. A kapitány megkötözve feküdt a díványon, két breton a hasán ült és likőrt ivott. A másik két breton az őrmesterre szegezte a szuronyát. Azért rövidesen tisztázták a helyzetet, és Ponson eloldozta a kapitányt. Ha máshol lettek volna, akkor bizonyára avval a szörnyű átokkal kezdte volna a kapitány, hogy: “Ezért valamennyien Colomb-Bécharba kerültök!” Miután azonban jelenleg ott voltak, nem talált kellő szörnyű fenyegetést a számukra. Különben az okos őrmester félrehívta, és meggyőzte róla, hogy jobb, ha hallgat.

– Nézze, mon commandant. Ezek itt egypáran leverték a lázadást, ha jó arcot vágunk az erőszakoskodásaikhoz, akkor végül úgy fest majd a dolog, hogy mi intéztük ilyen ügyesen az egészet… Esetleg becsületrend lesz a vége. Néhány pofont és két üveg likőrt megér. Legokosabb ha helyeslünk mindent, amit tettek és átvesszük az irányítást…

Ugyanekkor az összes gépfegyver megszólalt. A lázadók általános rohamra indultak a mellvéd ellen. Jott szétcsapta a karját, és hátrafelé lezuhant a mellvédről. – Négy… – mondta David, és egy vörös szakállú embert, aki a gépfegyvertűzön át már elérte az állásukat, fejbe vágott a puskatussal. A maroknyi összeesküvő csapat azonban jól látta, hogy végül is a túlerő győzni fog. Ha feljutnak a mellvédre, vége mindennek… Egyszerre kinyílt a kapu. Éles vezényszó hallatszott: – En joue… feu! – Egymás után három sortűz ropogott. Éppen idejében. Lenormand kapitány érkezett az ötven emberével. A lázadók riadtan menekültek az épület mögé. David és Berg is beleszóltak a gépfegyverrel. Így már remélhették, hogy visszatartják a támadókat. Este lett… Szörnyű volt, hogy a sebesülteken nem lehetett segíteni. Ott véreztek el az udvaron, iszonyú nyöszörgésekkel. A forróságban fojtogatott a vér szaga. Most Laverborg utasítása szerint kihozták a fényszórót, és Berg fényjeleket adott le. S.O.S., S.O.S… Bu Malem látta a fényjeleket. De már akkor kezükben volt a távirat, hogy a legsürgősebb segélykérésre se hagyják el az erődöt. Ugyanekkor Barud el Mansur kiadta a parancsot: megkezdeni a támadást Bu Malemnél. Biztosra vette, hogy a fényjelekre az erődből erős csapatot küldenek ki, és arra is számított, hogy emberei a lázadókat ráviszik Tigmartra. Ez a két csapás megsemmisítette volna a franciák egyik szárnyát. Bu Malem azonban készen várta a támadást, és Tigmartnál erősen állt az üteg, mert Citrom a kőbányában volt elásva, és a zendülőket gépfegyverek tartották sakkban. Mindennek az volt az oka elsősorban, hogy Barud el Mansur rettenthetetlen volt. Ezért az emberei nem merték jelenteni, hogy a repülőtámadáskor elmenekültek a foglyok, köztük Lorenz is. Annyira féltek Barud el Mansurtól, hogy épp az ellenkezőjét jelentették: a foglyokat eltemette az égő lavina.

– A fényjelek – mondta Toulet a mellette vágtató Donaldnak. – Azt akarom, hogy ha én el is pusztulok, értesítsétek a szahariánokat. Minden percben végezhetnek velük a lázadók.

A század őrületes galoppban ügetett át a schotton.

Már jött a nap a sivatag fölé, amikor az erődhöz értek. Egy perc alatt félkörbe fejlődött a század egy része, lövésre kész fegyverekkel. A többiek Donald százados vezetésével rohamlépésben, feltűzött szuronyokkal szállták meg az erődöt. Közben szegény Cochran is fűbe harapott. Még az erős idegzetű szahariánok is visszahőköltek a vértócsába halmozott emberhekatomba előtt. Már alig nyöszörgött valaki. A lázadók bambán bámulták a szuronyerdőt. És amikor elhangzott a kiáltás: “à terre!”, szolgaian a földre feküdtek. Távoli ágyúlövés hallatszott. Bu Malemnél véres fejjel menekültek a caid emberei, és Tigmart felől az üteg megsemmisítette a visszavonulókat. A lázadó rabokat párosával bilincselték meg. A tetemek közt fáklyával kutattak a sebesültek után. Karbolszaggal telt meg a levegő. A zendülés le volt verve, és amikor a kapitány magyarázni kezdett valamit Donaldnak, a szaharián parancsnok gyorsan leintette:

– Mindent tudok, kérem. Száz embert itt hagyok. Nekem Lorenz százados úrral még dolgom van.

– De hiszen ez az ember…

– Az államtitkár úr megbízottja. Magyarázni nincs idő. A mon commendement!… Par fills de quiatre! En avante! March!

– Szép kis hecc volt – mondta David elismeréssel, és éppen evett.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.