A pokol zsoldosai

Ad acta

I.

Egyetlen ember volt, aki a kétségtelen bizonyítékok dacára mint egy mániákus – mert ésszerű alapja igazán nem volt erre -, úgy hitt Toulet ártatlanságában. Ez az ember Donald százados volt. Az ítélet estéjén együtt ültek Du Garde lakásán. Valamennyien Toulet egykori barátai. A hangulat komor volt. Claire, Toulet menyasszonya idegösszeroppanással feküdt egy szanatóriumban. A főtárgyalás napján még hitt valami csodában, csökönyösen és félőrülten. Az ítélet után csak annyit mondott: “ártatlan volt”, azután valami merevgörcsszerű állapotba esett.

Együtt volt a szűk baráti kör, amelyből csak Toulet hiányzott. Du Garde, Donald és Lauyanel százados, Desposlin ügyvéd gyönyörű leányával, Emmyvel. Emmy Desposlin telt, asszonyos idomú nő volt, már a harminc év körül, híres zongoraművésznő. Köztudott dolog volt, hogy Du Garde kapitány és a leány között van valami. Egyesek szerint a kapitány feleségül akarja venni. Du Garde, úgy látszik, még nem jött tisztába az érzelmeivel és társaságon kívül csak nagyon ritkán mutatkozott Emmy Desposlinnel. A lány kitartó udvarlói közé tartozott doktor Ranat Zelim, egy arab származású, jó nevű orvos, mesés vagyonú emír fia, aki jelenleg a Pasteur-intézetben volt segédtanár. Az orvos, aki gyermekkora óta élt Párizsban, elfranciásodott, sőt eleurópaiasodott. Nyájas, finom kozőr lett, amellett komoly tudós. Emmy doktor Ranat udvarlását szívesen fogadta, bár úgy látszott, hogy Du Garde, ez az okos imponáló katona még jobban tetszett neki.

– Én éppen eleget foglalkoztam az esettel, hiszen jóformán egyedül az én érdemem volt Toulet leleplezése – mondta Lauyanel -, sajnos kétségtelen, hogy ő a bűnös. Különben minek hazudott volna annyit. Miért tagadta volna, hogy 3-án bent volt a minisztériumban. És az a nevetséges állítás, hogy egész éjjel otthon volt… Mikor azon az estén elárulta magát és kijelentette, hogy nem járt a minisztériumban 3-án; azt hittem, elájulok a meglepetéstől…

– Toulet ártatlan volt – mondta Donald. – Gyermekkorától fogva ismerem. A legbecsületesebb férfi a világon. Nem tudom, mi történt, nem értem, hogy történt, kétségtelenül a világ legrejtélyesebb ügye, de Toulet becsületességében úgy hiszek, mint a magaméban.

– Csak ne nagyon hangoztasd… – mormogta Lauyanel.

– Sőt ellenkezőleg. Ítélet után felmentem a hadügyminiszterhez. Ott volt La Motte táborszernagy is. Határozottan kijelentettem, hogy meggyőződésem szerint Toulet ártatlan.

– És mi lett az eredmény – kérdezte Desposlin.

– Gyors eredménye volt. Délután parancsot kaptam, hogy tíz napon belül jelentkezzem sivatagi hadosztályunknál, a szpáhiknál. Váratlanul rájöttek, hogy képességeimnek Afrikában tágabb tere nyílik. Ez azonban nem változtat azon, hogy fenntartom és hangoztatni fogom: Toulet ártatlan!

– Én nem értek hozzá – mondta az orvos -, de az bizonyos, hogy a kapitányt a legkülönb embernek hittem, és szó nélkül rá mertem volna bízni a vagyonomat. Még ma is megfoghatatlan előttem.

– Én azt hiszem, valami hipnotikus hatás alatt állhatott – szólt közbe Du Garde -, csak így tudom magyarázni. Hipnotikus álomban cselekedett. Van ilyen doktor?

– Hogyne – mondta megfontoltan az orvos -, a ponyvaregényekben. Még ha feltételezném is, hogy van poszthipnotikus szuggeszció, ilyen hosszú lefolyással és visszaemlékezésnek ilyen teljes hiányával nem lehetséges.

Hosszasan hallgattak. Úgy ültek együtt, mint akik egy kedves, elhunyt hozzátartozóra gondolnak vissza.

– Nem lehetett valami nő a dologban? – kérdezte Emmy, de azonnal megbánta, mert eszébe jutott, hogy a beteg Claire, Du Garde húga jegyben járt Toulet-vel.

– Amit a legkevésbé értek – terelte ügyesen másra a szót Ranat -, az a pincérek tanúvallomása. Nem tudok elképzelni egy pezsgőspoharat Toulet kapitány kezében. Olyan puritán embernek ismertem… Még most sem tudom elhinni, hogy valaki így tudjon komédiázni.

– De azt csak senki nem állítja, hogy ez a hűséges öreg inas hamisan vallott a gazdája ellen? Maga Toulet erősítette meg a vallomását – mondta Lauyanel.

– Igen! Ez ő volt! – mondta Donald. – Megerősítette a koronatanú vallomásának a hitelét, nem törődött azzal, ha halálra ítélik is, mert tudta, hogy az öreg inas tévedhet, vizionálhat, de feltétlenül becsületes ember.

– Kétségtelen – szólt most Desposlin ügyvéd -, hogy nincs a világon polgári vagy katonai törvényszék, amely felmenthette volna. Sőt. Szerintem a legenyhébb ítéletet hozták, amit ilyen bűnre ki lehet mondani ennyi súlyosbító körülmény után.

– Ez igaz – mondta Donald. – Én is azt hittem, hogy halálra fogják ítélni a szerencsétlent. De az elnök két hadjáratot verekedett végig mint Toulet marsall bajtársa. Azt hiszem, azért tette meg, amit tehetett, bár nem tudom, hogy jobb-e a halálnál a kiszabott büntetés.

– Csak azt csodálom – mondta Lauyanel -, hogy nem fogadta el a felajánlott revolvert…

– Gyáva lett volna, ha megteszi! – dörögte Donald. – Ezzel csak azoknak tett volna szívességet, akik vele fedezték aljas bűneiket! Én mondom nektek, hogy a Toulet-ügy még nincs befejezve.

A jelenlévők közül senki sem bízott ebben, de nem szálltak vitába a fanatikus Donalddal. Nem maradtak sokáig együtt. Nyomott hangulatban váltak el, és Donald hazament csomagolni, hogy elutazzon új állomáshelyére.

II.

…Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron. Félárbocra eresztették a trikolórt. Távolról tompa dobpergés hallatszott. Közeledett… Toulet kapitány jelent meg. Két szuronyos őr kísérte és egy káplár. Mögötte tompán peregtek a dobok. Lassan lépett el a század előtt. Fegyverek a lábnál. Tisztelgés nincs, ahogy napiparancsban jött: “Reggel nyolc órakor csuklógyakorlatok helyett Toulet kapitány lefokozása. A legénység tudtára adandó, hogy a régi rangjelzésének birtokában ellépő kapitánynak tisztelgéssel ne szolgáljon.” Tram… tram… szólnak a dobok, és halálsápadtan, de egyenes testtartással haladt a kapitány őrei között. “Állj!” A dobok elhallgatnak. Duhamel ezredes felolvassa az ítéletet. A kaszárnya kapuja előtt csődület. Megperdülnek a dobok. Trombita recseg, most már hosszan, végig az egész szégyenteljes gyászszertartáson. A káplár egy kis ollóval jön, és lehullanak a rangjelzések, sapkarózsa, époulettek, egyetlen gomb kivételével valamennyi koppanva esik a földre. Mint szemét hever a kapitány lábánál egy család százesztendős katonai becsületének minden jelképe, és bemocskolja az apró szemű, híg párizsi eső. De Toulet ezt talán nem is tudja, szoborszerű merevségben, messze bámuló szemekkel áll ott, holtfehéren, mozdulatlanul, csak egy reccsenésre figyel fel. A kardja kettétörve hullik a sárba.

“Toulet közlegényt, a hazaárulót, a francia hadsereg kitaszította magából! Így jár minden áruló!” – hallotta valahonnan harsogni… Igen… ez Duhamel hangja… De érdekes, mintha sokkal messzebbről jönne a hang, mint ahol most az ezredest megpillantotta… úgy érezte, ezen nevetni kellene… Valami csiklandozta belülről… Megint a dobok!… Egy gombbal összefogott kabátjában, ronggyá vagdosott sapkában, üresen fityegő kardtokjával mint egy tuskó indult visszafelé mereven, leesett állal és ámult szemmel…

De egyszer csak visszafordult, lesöpörte a sapkát a fejéről, és ökölbe szorított kézzel szemben állt a merev falanxszal. Döbbent csend lett. Megőrült? Hirtelen mosolyogva, lelkesen felkiáltott: “Éljen Franciaország!” Azután nyugodtan ment, pörgő dobok előtt, szuronyos őreivel vissza a cellája felé…

…Philippe kapitány, a fegyencszállító hajó parancsnoka rövid jelentéssel zárta le a Toulet-ügyet: “A nyílt tengeren, pillanatnyi elmezavarában, száz mérföldnyire a legközelebbi szárazföldtől a Leon Toulet nevezetű százhetes számú fogoly a korláton át a tengerbe vetette magát, és Lacrenelle őrszem által közvetlen közelről fejbe lőve elmerült…”

Az aktát egy óriás csomóhoz kötötték, amelyre az iktatószám mellé ez volt írva: “Toulet-ügy.” Két hatalmas kéz erősen megrántotta a zsineget, a nagy köteg írás egy szusszanással összelapult, durva kezek vitték, vitték sok-sok lépcsőn le a pincébe, a hatalmas irattárba és belökték az egészet az iktatószámmal megegyező jelzésű szekrénybe, azután becsapódott az ajtó.

A Toulet-ügyet ad acta tették.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.