A pokol zsoldosai

Ötmillió font!

I.

Hufeisennek csodálatosan igaza volt! Másnap reggel aperitif helyett az udvarra vezényelték őket. Ott állt az egész század. Újabb kékek is érkeztek, félig még civilben ácsorogtak. A kürt megszólalt, a káplárok végigrohantak a sorok előtt, és kürtszó után elhangzott az őrmester kiáltása: “fixe!” Megjelent egy kapitány és egy hadnagy is. Valamelyikük intett az őrmesternek, aki egy papírlapról felolvasta: “Napiparancs: a második század legénysége és altisztjei előre felvehetik kétheti zsoldjukat. Az ezredes úr minden ember számára további parancsig napi öt óra szabadságot ad, takarodóig. Akik tizennégy napnál rövidebb időre vagy akik hosszabb időre, de csak a szolgálati szabályzat megsértéséért vannak büntetés alatt, azoknak a hátralevő időt elengedik.”

Nyomban utána felhangzott egy kiáltás: “Prêt!” és mindenki rohant a századirodába, hogy felvegye a zsoldját. Egy óra múlva a kantin zsúfolásig tömve volt, ájult részeg emberekkel. A külvárost, ahol citeráslebujok, kávéházak, csodadoktorok és jósok találhatók, nagy számban özönlötték el a légionisták. A kőfallal körülvett városrészt ahol a kőfal mögött mindenféle színű nők élnek kiközösítve, elzárva és megvetve, ócska, több száz éves épületekben, megtöltötték a vörös kepik. Estig kétszer vonult ki az őrjárat, számos súlyos sebesült, nyolc arab és három légionista halott. A Place Sidi Carnot, ahol a légionista Clique szolgáltatja a térzenét, ma csupa kacagás, kurjantás, és körül a bisztrók telve vannak a pult előtt türelmetlenül tolongó katonákkal. Mindenki siet! Mindenki részeg! Mindenki boldog akar lenni!

Mert kétheti zsold előre, ez azt jelenti, hogy órákon belül hadba vonulnak. Kétheti zsold előre és öt óra általános kimaradási engedély azt jelenti, hogy most hosszú-hosszú hónapokig menetelni kell iszonyú melegben, verekedni kell idegen országban pocakos kereskedőkért, részvényesekért, akik most itt ülnek a Sidi Carnot-n, és itt is fognak ülni, míg a légionisták, szerintük csupa canaille, ott pusztulnak szomjan a sivatagban. Tehát most sürgősen és félőrülten, mintegy komprimáltan élni kell! A békés polgárok lassan visszahúzódnak lakásaikba. A várost uralják a vörös kepik, mindenütt megerősített járőrök cirkálnak, ordítozó csődületek képződnek, pofonok csattannak, borízű dalok vegyülnek össze, lövés dörren, szurony csillan, üveg csörömpöl… Egy véres fejű pincér fehér kötényben segítségért sikoltva rohan az úton, helybeli lányok és légionisták egymás nyakát átkarolva dalolnak egy világos ablakból… Azután felharsan a takarodó, és a kihalt fülledt, mocskos utcákra leszáll a súlyos afrikai éj.

Laverborg, a báró hanyatt feküdt az ágyán, egy hatalmas, szürke fedelű iratcsomót tanulmányozott, és ceruzával időnként jegyzett valamit. A légióban mindenkinek van bogara, és így a szobatársai hamar belenyugodtak Laverborg furcsa szokásába, szürke fedelű iratcsomójával, ami még anglomániásabb ízt adott zárkózott előkelő viselkedésének. A báró szobatársai jórészt egy furcsa század tagjaiból maradtak meg. Ez volt a hírhedt harmadik század, mely majdnem teljesen megsemmisült egy ütközetben. Babonás dolgokat suttogtak erről a századról, amelynek megmaradt embereit végül beolvasztották az ötödik század egyik pelottjába. Ezek az emberek furcsa viszonyban voltak egymással. Összetartottak és mégis kerülték egymást. Nem látszottak barátoknak, és mégis együtt maradtak. Ezek közé tartozott Hufeisen is, valamint David, a zsidó, az óriás Ahmed, Citrom, a féleszű szabó, Jott, az amerikai, aki állítólag gengszter volt, és még egypáran.

Ide osztották be egy év előtt Laverborgot, a finn küldöncöt és hozzájuk került most Berg, a lányos arcú fiatalember, akin az előre látható hadba vonulás miatt megesett az a valami, amit az őrmester szívének lehetne nevezni, és raportra küldte a főorvoshoz. Berg alapjában véve nem is volt gyenge, csak nem ismerte még az élet szörnyűségeit. A kórházban gyorsan nyerte vissza régi erejét.

Laverborg elzárta az írásokat és bement a városba. Hufeisen összenézett Citrommal. Rajtuk kívül csak Jott tartózkodott a szobában.

– Meg kellene tudni, mit böngészik ez az ember – mondta Hufeisen és az amerikaira nézett. Jott vállat vont:

– Ha akarod, kinyitom a ládát, de azt megmondom, hogy nem lopom el a holmiját. És nem lopok katonaládából.

Odament Laverborg polcához. De hátrafelé. Egy pillanatig sem fordult el a két embertől. A néhai század életben maradt tagjai sohasem fordítottak hátat egymásnak. Jott leemelte a ládát, és a kabáthajtókájából kis tűt vett elő. Egy másodperc múlva nyitva volt a láda. Azután újra bezárta, és visszaszállította a helyére. De a szürke fedelű iratcsomó ekkor már Hufeisen kezeiben volt. Az iratcsomó tetején egy vörös körpecsét látszott.

A lépcsőház felől közeledő lárma hangzott. Hufeisen az írásokat elrejtette. Kolseff, a köpcös, harcsabajuszú orosz jött be és Ringelein. Mind a ketten az elátkozott századhoz tartoztak. Ringelein artista volt. Vándorcirkusz-tulajdonos. Egy kisebb német városkában nem kapott játszási engedélyt, és nyomorában, kétségbeesésében felgyújtotta a vándorcirkuszt, elkergette a családját és a két kiéhezett oroszlánt szabadon bocsátotta. A vadállatok több embert szétmarcangoltak. A kopasz negyven év körüli berlini artista két nap múlva jelentkezett Belfortban és felvétette magát a légióba.

Öten voltak együtt a régiek közül. Komoran nézték egymást.

– Az idei offenzíva a Tafilalet ellen megy.

Csend lett. Ennek különös jelentősége volt számukra.

– Kezdődik újra a tánc…

– Nem! – kiáltotta az orosz. – Most már elég volt! Most már alig vagyunk egypáran! Elég volt! – és körülnézett, mert tulajdonképpen nem is tudta, hogy kihez beszél. A láthatatlan gyilkoshoz beszélt, akit nem ismertek, aki közöttük volt.

– Lehet, hogy novemberre már bevonulunk a Tafilaletbe – mondta Jott, és felcsillant a szeme. Azután mások jöttek, nem tartoztak a régi századhoz, és Jott erre fütyörészni kezdett, Hufeisen hangosan kacagott, és az orosz a térdeit csapkodva kiáltotta jókedvűen:

– Úgy kellett annak a nőnek!

A kantinból részeg kórus hallatszott fel.

Néhányan hozzáfogtak a paqetage-nak elnevezett türelemjátékhoz gyufaszálakkal és viaszdarabokkal, hogy a szíjak és táskák ragyogjanak a reggeli gyakorlathoz, esetleg az éjszakai riadóhoz. Citrom még mindig fütyörészett, és Tirone, a legöregebb baka, aki már tizenkettedik évet szolgálta és megjárta Madagaszkárt, kapcára való tekercset hasogatott egy vastag ruhadarabból, amely női alsószoknya lehetett, mielőtt Tirone ellopta. A káplár és az őrmester jött be, mögöttük egy tiszt.

– Halt! Fixe!

Mindenki azon a helyen és azonmód, ahogyan éppen volt, mereven megállt. Tirone kifogástalan zubbonnyal, de alsónadrágban.

– Valamennyien nyissák ki a ládájukat – harsogta az őrmester -, és további parancsig gyülekezzenek az udvaron. Részeges disznók, bemehetnek a kantinba. Rompez!

Mindenki serényen magára kapkodta a ruháját, kizárták a katonaládákat, és egy perc múlva csak a két altiszt és a tiszt maradtak a teremben. A hadnagy az orrát fintorgatta, és lovaglóbotjával mutogatta a gyanúsabb ládákat vagy csomagokat.

– Semmiféle szabálytalansággal ne törődjék, csempészett vagy lopott vackokkal ne bíbelődjön, büntetendő hanyagságokat ne vegyen figyelembe, kizárólag könyv és írás után kutasson. De ne piszmogjon, maga ló! – mondta udvarias hangsúllyal a tiszt.

Egy félóra múlva a hadnagy eltávozott, és aktatáskájában vitte magával a szürke fedelű iratcsomót a vörös folttal.

II.

A lány és a férfi, mind a ketten arabok, mozdulatlanul álltak és figyelték a kapitányt. Pokoli volt a hőség itt a szpáhilaktanyában, amely vastag, várszerű falaival mint egy gyűjtőlencse, úgy fogta össze a forró napsugarakat, de nem bocsátotta ki őket magából, hanem kemencévé lett tőlük, szinte forrt a levegő benne. Még a szenegáli ezred trópuson született bakái is aléltan hevertek szalmazsákjaikon. A lovakat félóránként mosták hideg vízzel, Gilles kapitány hátat fordított a bennszülött párnak, az ablakhoz lépett. Sivár kaszárnyairodában voltak. Fehérre meszelt falak katonai térképpel és Foch marsall sokszorosított portréja. Két három bagószagú bútor: kopott citromfa íróasztal, piszkos ripsszel bevont székek és egy hosszú pad. Az íróasztal szutykos készletén kívül ott voltak még: a kapitány kardja, szolgálati revolvere, ezüst cigarettatárcája, egy nagy üveg pálinka, amelynek dugótlan nyílása körül hatalmas, fáradt dongó telepedett le és szállt el minduntalan. Egy nemrég elfogyasztott sonkás zsemlye morzsái feküdtek a félig megírt jegyzőkönyvön. A kapitány nem látott ki az ablakon, mert le volt eresztve a redőny. Csak állt, és nézte a könnyű redőny közein a nap fehér csíkjait. Ezek a csíkok most az arcára és ruhájára vontak párhuzamos, keskeny árnyakat. Ingujjban volt. A zubbonya az ajtóba vert fogason lógott. Kihajtott inge alatt, amelyet még ki is gombolt végig, medalion csüngött vékony aranyláncon. A kezében lovaglóbotot tartott. A pálca ezüst lófejben végződött. Az ingujja fel volt gyűrve, az arca sárga volt és nyirkos, a vére időnként zúgva szállt le a fejéből, és egy halvány ér lüktetett a homlokán. Nehezen állta a meleget. Hideg fürdő, európai klíma után sóvárgott, és utálattal érezte a saját szájából párolgó alkoholgőzt. E pillanatban a következőket gondolta: megőrülök a hőségtől… ha a káplár nem szerez jeget az anisetthez, akkor holnap megtanulja az Úristen nevét!… Ezek itt tagadnak… Na és? Mi közöm az egész bandához! Mit kell vallatnia?!… Mi közöm ehhez a ronda, undok sírveremhez és ahhoz a felfordult szakaszvezetőhöz?… Párizsban ilyenkor az ember kilovagol a Bois-ba… És Mária! Eh! Mária pusztuljon el… Tulajdonképpen miatta keveredett abba a piszkos részvényügybe… Igen! Istenem, hogy ette a pénzt az a nő! De hol van még a világon olyan nyak… olyan hófehér kis gödrös térd?… Megérte? Fenét! Van nő, akiért érdemes volt ide kerülni a mocsokba, a forróságba, az unalomba és az elbutulásba?… Nincs!… És ha nem helyezik át a szenegáliakhoz, két hónap múlva előlépett volna. Így örülhet, hogy csak degradálták… Istenem! Már egy éve. Csak Máriát láthatná! A fehér lovaglónadrág zsebéből kis kölniflakont vett elő, megnedvesítette a zsebkendőjét, végighúzta a homlokán és az orra alatt. Mély lélegzetet vett. A dörömbölő, vergődő szív percenként kívánt egy ilyen sóhajt tehetetlen légszomjában. Megfordult az ablaktól, és a nyugodt tekintetű bennszülött férfit nézte:

– Na, most mondj el mindent… De ide figyelj! Ha továbbra is tagadni mersz, visszasírod magad a kezemből az őrségre. Arról biztosíthatlak. Hogy is hívnak?…

– Muhat a nevem, uram.

– Hát ide hallgass, Muhat, bizonyára hallottál már arról, hogy embereknek néha betömik sóval a száját és kifektetik a napra. És hallottál már arról is… hogy valakit összekötözve belöknek a krumpliverembe, ahol reggelre lezabálják a bőrét a százlábúak… és van még ilyen sok… Érted?!… Szóval Ladrun őrvezető meg akarta csókolni ezt a lányt… – A lányhoz fordult: – Így volt?

– Így volt uram – mondta nyugodtan a lány. – Közvetlenül zárás előtt egyedül voltam a söntésben, és akkor az őrvezető dulakodni kezdett velem, már majdnem elájultam, mert letepert a polcra, a hátamat szorította a vízcsap, és akkor…

– És akkor te lelőtted! – kiáltott a férfira. – Felelj, kutya! Mond, hogy lelőtted, mert hangyabolyra köttetlek!

– Nem én tettem, uram!

A kapitány minden nyomasztó kínjával, kirúgottságával és veszetten a forróságtól belevágott az előtte álló férfi arcába, pontosan az orrcsontját találva, amely most egy kissé elvált az egyik porctól, és a nyíláson át lassan folydogált a vér. Annak a szeme sem rebbent. Gilles kapitány ismét felsóhajtott, és megállt az ablaknál háttal a két kihallgatottnak, akik a levegőbe bámultak. Elmozdította kissé a redőnyt, de mintha az előbbi ütést kapta volna vissza, úgy csapott égetően az elbírhatatlan délutáni nap az arcába. Visszahullajtotta… Mária bizonyára azzal a fiatal márkival… Na! Köpök rájuk!… Banda!… Persze, itt nincs nő, aki kölnizi magát… Istenem, ha még egyszer Párizsban lehetne… Ablakai a Vendôme-ra néztek… Ásított, a szeme előtt zúgott valami, és kis pontok jelentek meg… Egyik kezével az asztalra támaszkodott és pálinkát töltött… Azután végigmustrálta a vérző arcú embert.

– Sajnálom, hogy megütöttelek, na… Csúnyán bántak itt veled. Ez a Simon őrmester egy barom. Egy pimasz barom. Ez azt hiszi, hogy ő itt az úr, és összetörhet mindenkit. De csak bízd rám azt a kutyát! Az a Colomb-Bécharba megy. Kezeskedem. Odakerül a Zephirekhez utat építeni. – Felkattintotta a tárcát, kivett belőle egy cigarettát és odatartotta a kihallgatottnak is az etuit. – Gyújts rá, kérlek. – Tüzet is adott neki. A bennszülött mintegy vezényszóra, dohányzott. – Nézd, Muhat, most őszintén beszélek veled, az a Ladrun egy rühes gazember volt. Ezzel az egész vidék tisztában van. A legkoszosabb őrvezető volt. Meg akarta csókolni a szeretődet, és te lelőtted. Mi, franciák az ilyesmit nagyon is megértjük. Én is lelőttem volna. Egyáltalán legfőbb ideje volt már, hogy valaki ezt a frátert lelője. Senki sem hagyja a szeretőjét. Ha őszintén bevallod, hogy te voltál, a haditörvényszék bírái nyájasan bólogatnak majd, és elküldenek esetleg egypár évig a sivatagi vasúthoz dolgozni. Fütyülj rá. Semmi az egész. Beszéljünk egymással mint úriemberek…

Az arcán viaszos fényben csillogott a verejték, és tétován végigsimította a homlokát, azután nagy sóhajjal széthúzta a mellén az inget, mintha legszívesebben letépné magáról. A pillája egy másodpercre bágyadtan behunyódott, és sárga villanások cikáztak a szemhéja mögött. – Ez a helyes kifejezés… beszéljünk mint úriemberek… Persze hogy lelőtted azt a parasztot… ugye lelőtted?

– Nem lőttem le, uram.

– Nem lőtted le? – Előrehajolt, összeszűkült a szembogara, megrezdült az orrcimpája, és újra kérdezte, nagyon tagolva: – Nem lőtted le? – Hirtelen háromszor lendült a bot. Az elsőnél sziporkázva felrepült a cigaretta az egykedvűen álló bennszülött szájából, a másik két ütés keresztbe csapódott az arc teljes hosszán, egyetlen égő, kékesvörös szorzójelet hagyva maga után. – Hát ennyit ér a barátságom, te átkozott?… Hát te itt továbbra is hazudozol? Hát te kiröhögöd a lovagiasságot?!

Sípolva lihegett, és a bot darabokra tört a kezében. Sem a férfi, sem a lány nem mozdult. – Most öt percig még itt vagy. Azután átadlak újra Simonnak. Tudod, mit jelent ez?

– Tudom uram.

– Bevallod?

– Nem én tettem, uram.

Pálinkát töltött magának és felsóhajtott… Istenem, micsoda szörnyűség ez az egész, és micsoda undok vadállat lett ő itt. A bagószagú hőség mint egy meleg fürdő fogta körül a testét feje búbjáig. Az alkohol kellemes bódulatba hozta az agyát, de a szíve még nehezebben dolgozott, és a szempillái egyre súlyosabbak lettek. Egy régi párizsi melódia jutott az eszébe, azt fütyörészte, csücsörített szájjal, de hangtalanul. Megtántorodott, csuklott egyet, azután zsebébe mélyesztette a kezét, és megállt a leány előtt. Az egyik térdét rázta, tettetett közömbösséggel. – Neked látnod kellett, hogy ki lőtt.

– Nem láthattam, uram, háttal álltam az ajtónak – mondta a lány.

– Ha te háttal álltál az ajtónak, mikor az őrvezető megölelt, akkor téged kellett volna találnia a lövésnek. Most megfogtalak!

– Én éppen ellöktem az őrvezetőt, ő hátralépett, hogy újra nekem ugorjon, akkor dördült el a lövés, és én elájultam a kimerültségtől. Így volt, uram.

Mialatt a lány beszélt, egy kissé fölé hajolt, és hirtelen finom kölniszagot érzett, ismerős, kellemes illatot, amely a leány testéből áradt. Egy pillanatig behunyta a szemét és minden vére az arcába tódult. Nem is hallotta, amit a leány mond. Máriának volt ilyen illata! Párizsnak!… A Luxembourg-kertnek ősz felé, mikor lehullott, nagy falevelek vastag szemétjébe süppedt a csizmája…

– Te kölnivizet használsz?

– Igen, uram… – Most először látszott a lányon ijedtség.

A kapitány visszament az asztalhoz és pálinkát ivott. Lebiggyesztett szájjal mosolygott. Sárga arcáról patakzott a víz, az inge kerek foltokban tapadt hozzá, és az agyán nagy morajlással csaptak át az alkoholmámor hullámai… Újabb cigarettára gyújtott és barátságosan rámosolygott Muhatra…

– Nagyon okos voltál, hogy nem vallottál semmit. Most már elárulhatom neked… Nem volt bizonyítékunk… A törvényes rendelkezések értelmében huszonnégy órán belül vagy le kell tartóztatni, vagy szabadon kell bocsátani az olyan gyanúsítottat, aki nem tartozik a fegyveres erők kötelékébe… Örülhetsz, hogy nem puhítottunk meg. – Máris írt valamit egy lapra, odaadta az előtte álló férfinak. – Elmehetsz. – Nem mozdult. – Nem érted? Elmehetsz!

– Nem megyek, uram.

Fenyegetően és csodálkozva állt oda a bennszülött elé, olyan közel, hogy összeért a testük.

– Te nem mész? Te ki akarod próbálni, milyen az, mikor Simon őrmester fejjel lefelé a napra köttet, és két égő gyertyát erősít a meztelen talpadra, amíg tövig ég mind a kettő.

– A menyasszonyom nélkül nem megyek – mondta csendesen.

A tiszt hátrahőkölt. Így átlátott rajta ez a fickó!

– Ő természetesen őrizetben marad, elsősorban mert valószínű, hogy bűntársa volt az ismeretlen tettesnek, másodsorban a koronatanút a főtárgyalásig nemcsak jogunk, de kötelességünk őrizetben tartani. – Az arca fenyegetővé torzult. – Te talán nem mersz egy védtelen nőt a francia hadsereg becsületére bízni?…

– A francia hadseregére igen.

Nagy csend lett. A kapitány felcsatolta a kardját, azután kivonta a pengét a hüvelyéből, és a bennszülött elé állt.

– Hogy értetted ezt?

Az váratlanul így szólt:

– Megkérhetem önt uram, hogy fáradjon velem a másik szobába, ahol senki sem hallgathatja ki a beszélgetésünket? Fontos bejelentést óhajtok tenni.

– Miféle bejelentést?!

Kissé megtántorodott, és kardhegyével végigkarcolta a csizmája orrát.

– Ötmillió font értékű platináról, amit Abd el Krim leveretése után rejtettek el. Ha én és Emisha egy félórán belül innen eltávozunk, megmondom önnek, hol van elrejtve a platina. Bizonyítékokkal is szolgálok.

Ötmillió! És ha hazudik ez a fickó?… Nem kockáztat semmit. Neki végre is kötelessége meghallgatni a vallomást… És nem kötelessége azonnal jegyzőkönyvet felvenni… Persze hogy nem kötelessége…

– Gyere! – Átvezette a másik szobába.

…Egy félóra múlva az összevert bennszülött és a leány eltávoztak a szpáhilaktanyából.

III.

…Nem vett fel jegyzőkönyvet. Egy tervrajz volt előtte és egy teleírt lap. Ebben a pillanatban kürtjel harsant fel az udvaron. Gilles jól ismerte ezt a jelet. Feljebbvaló érkezik! Nagyot sóhajtott, gyorsan elrakta az írásokat, felvette a zubbonyát. Hatalmas túrakocsi siklott be a szélesre kitárt kapun. A helyőrség fegyverben állt. A vezérkari százados kiszállt a kocsiból, és kétszer idegesen legyintett, jelezve, hogy hagyják abba az egészet… Hála istennek, nem inspiciálni jön – sóhajtottak fel megkönnyebbülten az altisztek.

– Menjünk az irodába, kapitány úr – mondta Gillesnek, aki az egész parádé élén állt. Becsukták a szárnyas kapukat, a félálomban díszelgő szenegáli gyalogosokat és festői szpáhikat harsány vezényszavak oszlatták szét.

Gilles hellyel kínálta a századost.

– Du Garde vezérkari százados vagyok – mondta az érkezett. Önkénytelenül is megrándult az orratöve a pállott bagó- és pálinkaszagtól. – Kapitány úr már megkapta bizonyára a parancsát, hogy milyen pozíciót foglaljon el a Tafilalet ellen meginduló hadműveletekben.

– Egy hónap előtt, százados úr.

– A hadművelet megkezdése előtt a hadügy tisztázni szeretne egy misztikumot. Ezért vagyok itt. Ebben a kérdésben az északi haderő tisztikarával kell együttműködnöm.

– Megmondhatná, százados úr, hogy miről van szó?

– Ötmillió font értékű elrejtett platináról.

Gilles-nek hirtelen felkavarodott a gyomra, és elsápadt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.