A pokol zsoldosai

Szökés

I.

A hadvezetőség megállapította, hogy a szökések száma az idegenlégióban negyven százalékkal emelkedett az utolsó hónapban. Az okkal tisztában voltak. A caid ügynökei francia nyelven írt röpiratokat terjesztettek. A röpiratok tudtára adják a gyarmati katonáknak, hogy azokat, akik Lebel puskájukat bármelyik lázadó törzsnél, de különösen a Tafilalet-oázisban beszolgáltatják, semmiféle bántódás nem éri, és Barud el Mansur a prófétára esküdött, hogy az ilyen szökevényeket a tengerpartra segíti és élve, biztonságban visszahajózza a kontinensre. Eleinte nem nagyon hittek ennek a csábításnak. Később azonban egyre több és több, ügyesen fogalmazott levél érkezett Európából, amelyben a hazatért katona rábeszélte valamelyik barátját, hogy vágjon neki nyugodtan a Tafilaletnek, a caid nagyon rendes ember, és becsületesen állja a szavát. Mire a hadvezetőség fokozottabb cenzúra alá vette a leveleket, már elterjedt a hír a légióban. Annyi bizonyossá vált a francia vezérkar előtt, hogy a caid veszélyesebb ember, mint a legvérengzőbb sejk. Minden eszközt megragad, hogy az offenzíva kezdete előtt a gyarmati hadsereget demoralizálja.

Tirone éppen egy ilyen levelet olvasott. Közönyös dolgok voltak benne, igazán a legfigyelmesebb szemlélő sem találhatott a sorok között utalást a szökésre, de Tirone megismerte annak a német fiúnak a keze írását, aki két éven át mellette menetelt és néhány hét előtt nekivágott a Tafilaletnek. A vén afrikai bakának keserű íz gyűlt össze a szájában. Úgy érezte, hogy elég volt már ebből a katonaéletből. Hazavágyott Pármába. Elgondolkozva nézte az ivó piszkos falát. A gyékényből, amelyen guggolt, férgek másztak elő.

A fiatal Berg ült melléje. Sárgás színű arca nagyon lefogyott, a pillái halálos bágyadtsággal hunyódtak, és percenként egy sípoló, hörgő lihegéssel rántotta magába a levegőt. Tirone ránézett, azután zsebre dugta a levelet, és tömködte a pipáját.

– Beteg vagy?

– A fejem nagyon nyilall – mondta Berg.

– Nem bírod soká ezt a klímát.

– Én is azt hiszem.

– Később azután nem fog fájni a fejed, csak tompa leszel és kábult. Ilyenkor jön a cafard.

– Az mi?

– Afrikai téboly. A meleg, az egyhangúság, az örökös sárga és fehér színek tompa hülyeséget okoznak. Az ember néhány hétig gondolat és szó nélkül jár. Iszik, de nem rúg be. Néha halkan dúdol magában, vagy hirtelen mosolyogni kezd. Azután elhatározza, hogy ír a köztársasági elnöknek, vagy rájön arra, hogy neki a felkelők élére kellene állnia. Végül azon veszi észre magát, hogy nem bírja ki az őrmester szemöldökét, amint folyton rángatózik, és hogy ez megszűnjön, nagyot csap a puskatussal az egyik szemöldökre…

– Tényleg kibírhatatlan… folyton rángatózik a szemöldöke…

– A cafard nagy veszély. A legtöbb légionista átment már rajta. Az a kutyaság, hogy ha valaki gyilkol, akkor a cafard enyhítő körülmény, de azért felkötik a gyilkost. Nem volna kedved eljönni innen?

– Eljönni?… Hová?…

– A Tafilaletbe. Közel vagyunk hozzá.

Már a negyedik pohár rumot itta. Berg is ivott egy keveset. A hőség még jobban kínozta, de felélénkült kissé az alkoholtól. Végighallgatta Tirone-t.

– Nem tudom – mondta Berg. – Holnapig gondolkozom.

Az óra zörrent egyet és elnémult. Negyed hat volt. A legyek ellepték a rumos pohár szélét. Mellettük pergett a kocka.

Megkereste Laverborgot, aki az ágyán feküdt és a szürke mappát tanulmányozta. Elmondta neki amit Tirone mesélt. A báró nem helyeselte a tervet.

– Veszélyes dolog ilyen meséknek felülni. Még ha valószínűen is hangzanak. Azután a katona, ha egyszer katona lett, maradjon hű a zászlóhoz. Ne gondoljon az egészre inkább próbálja megszokni ezt az életet. Ha annyian kibírták, maga sem fog belehalni. Ha maga átviszi hozzájuk a puskáját, az hazaárulás! Azután mint szökött légionistának állandó rettegésben kellene élnie francia földön. Szorítsa össze a fogát, és ha már itt van, szolgálja le az öt évet.

– Meggyőzött. Nem gondolok többé a szökésre… De ez a nyilallás, ez a tompaság az agyamban…

– Nemsokára megkezdődik az offenzíva. A háború majd kirázza ebből a tespedtségből, akár akarja, akár nem.

– Igaza van, Laverborg. Köszönöm.

II.

…Laverborg fent állt az erőd bástyáján. Őrségen volt. Hammada kopár szikláit félelmetesen világította meg a hold. Süvített a harmattan, a sivatag keze, amely egyik tengertől a másikig röpíti magával a Bled pofát. A bennszülöttek azt mondják, hogy ilyenkor a gonosz Ghut járja a pusztákat. És valóban, kelet felől, a végtelen Szaharából újra meg újra előrohan sivítva a Ghut, és kavargó, ezüst fátylaival percekre elfedi a holdat. Laverborg a puskájára dőlve nézi az óriási sziklát, a végtelen sivatag és a dermedt égbolt rideg panorámáját.

Távol furcsa villanások cikáznak. Az innen-onnan felfénylő “sivatagi távíró” gyűjtőlencséi. Toulet unalmában a morzejelekkel szórakozik. Megtudja, hogy a kettes szahariánok elfoglalták állásaikat a tigmarti chottoknál… A főhadiszállásnak jelentik…

Laverborg úgy megmarkolta a szuronyát, hogy szinte eltörtek az ujjai. A szeme rémülten fúródik az éjszakába, a fények felé. A főhadiszállásnak jelentik… Üldözés reménytelen… Claire Du Garde és Emmy Desposlin a Tafilalet casbájában foglyok… Üldözést beszüntettük… üldözést beszüntettük… üldözést beszüntettük…

A fényjelek elmúltak.

Laverborg úgy érezte, hogy azonnal le kell rohannia a sáncról. Claire halálos veszélyben van, és ő itt áll a vártán. Nem mozdult. Ebben a pillanatban semmit sem tehet. De hogyan rabolhatták el Claire-t? Miért rabolták el, és hogy került a Tafilaletbe? Gyötrelmes életének leggyötrelmesebb éjszakája volt. Hát még itt is üldözik a halálos kínszenvedések? Nem elég a forróság, a megaláztatás, a gyalázat, amelyben tengődik?

Félelmes zúgásával, a porfátyolaiba burkoltan a sátáni Ghut rohant a sivatagból a Hammada félelmes, kopár szirtjei közé, és verdeste, szaggatta őket homokszemeivel. Pillanatnyilag vereséget szenved, de kitartó dühe ezer vagy tízezer év alatt mégiscsak földig csiszolja és betemeti finom leplével ezeket az irtózatos bazaltkolosszusokat… Ezt tudja jól, és mintha nevetne, olyan szaggatott sivításokkal, búgásokkal rohan újra meg újra neki láthatatlan harmattan paripáján, tölcsérbe forgó portestével a rettenetes Ghut, a sivatag démona ezeknek a gőgös szikláknak.

…Másnap, kivonulás után, midőn egy érkező hegyi üteg pokoli lármája, csörömpölése töltötte be a forróságot, Laverborg beesett szemekkel, elszánt arccal ment oda Berghez.

– Akar elszökni velem együtt?

– Nem gyávaság?

– De gyávaság. Akar?

– Katona vagyok.

– Én is. Jön velem?

Megkeresték Tirone-t. Nem kellett körülményes tervet kidolgozni. A Tafilalet közel volt. Lent, a völgyben a Tadla-vidék választotta el őket. A legendás Ued folyó túlsó partjáról ide látszott az oázis széle. Csak a völgyig merészkedhetnek utánuk az üldözők. A völgyben már a Tafilalet lőtávolába érnek. Ha délután ügyesen és gyorsan leereszkednek az Ued folyóig, este az oázisban lehetnek. Tirone csak négy óra után volt hajlandó indulni. Akkor osztják ki a napi adagokat, és kijelentette Laverborgnak, hogy nem hajlandó a dohányt és a rumot itthagyni nekik. Az öreg különben is hallatlanul nyugodt természetű volt. A Sidi-bel Abbesben kapcává vágott néhai alsószoknyát nyugodtan tekergette fel a lábára. Miután poggyászt nem vihettek magukkal, úgy vélte, hogy a fenét hagyja itt ezt a finom kapcát a gyarmati hadseregnek. Nem azért dolgozott rajta annyit… Délután kockázott, azután verekedett és öt órakor holtrészegen, de pontosan ott volt a tamariszkuszfánál, ahol találkát adtak. Csak a puskájukat vitték magukkal, a kulacsukban vizet és ami a zsebükben elfért. Laverborg összehajtogatta a szürke mappát és a zubbonya alá tette. – Itt mindenkinek van valami bogara, – morogta erre Tirone, mivel egy vastag mappával bélelt kabát igazán nem a legalkalmasabb védekezés meleg ellen. Megkerülték a dombot, és a nyugati lejtőn indultak lefelé.

Mire bealkonyodott, elérték a völgyet. Most már vigyázniuk kellett, mert a Tafilalet lőtávolába kerültek. Odaát azonban, az Ued túlsó, bozótos partján minden csendes volt. Mielőtt a lejtő végére értek volna, tágas sziklaüreget találtak. Bemásztak. Megszenesedett nyomokból következtetve itt már tanyáztak emberek. Talán hegyi berberek szoktak megszállni éjszakára, ha visszatérnek a völgyből. Gyors haditanácsot tartottak.

– Előbb meg kell tudnunk, hogy bízhatunk-e a caidban – mondta Laverborg. – Én átmegyek, és ha minden úgy van, ahogy Bacud el Mansur a kiáltványaiban ígéri, akkor visszatérek ide magukért. Negyvennyolc óráig elegendő táplálék és víz van nálatok. Ha ez alatt az idő alatt nem térek vissza, akkor baj van. Megöltek, vagy úgy bántak velem, hogy nem szabad odamenniük utánam.

– És akkor?

– Akkor visszamennek Bu Malembe. Negyvennyolc órán belül nem tekintik szökésnek az elmaradást. Kapnak néhány hét travaux-t. Ez még nem a legrosszabb. Azt mondhatják, berúgtak és elaludtak az erdőben.

– A terv jó – mondta a fiatal Berg -, de nekem nem tetszik, hogy mi veszni hagyjuk magát, ha baj van.

– Ez az, ami nekem sem tetszik – mondta Tirone.

– Ha negyvennyolc óráig nem jövök vissza, akkor valószínűleg megöltek, és az sem segít már rajtam, ha magukat is megölik.

– Akkor menjünk együtt – mondta Tirone. – Végre is barátok vagyunk. Vagy húzzunk sorsot, hogy ki menjen egyedül.

– Úgy van! Miért pont maga menjen? – szólt Berg.

– Mert nekem magánügyem is van ott. A caid fogva tartja a menyasszonyomat. És most elég volt a beszédből. Ne mozduljanak ki a barlangból, mert ide már esetleg lemerészkednek az üldözők. Akárhogy fáznak éjjel, ne gyújtsanak tüzet, mert holdfényben messzire ellátszik a füst. Negyvennyolc órát várjanak, egy percet sem tovább.

Választ sem várt, kiugrott a barlangból, és szorosan a sziklafalhoz simulva megindult az Ued felé. Ezen a helyen nem kísérelhette meg az átúszást, mert innen vagy onnan lelövik az őrök. Egypár száz méterrel feljebb észak felé, kanyarodott a folyó. Itt nyugodtan megkockáztathatta az átkelést. Közben este lett. A part hajlásánál egy duárt vett észre. A barna sátor alatt öregember üldögélt, körötte néhány gyerek, és a sátor hátterében vén, ráncos asszony kukoricát tört lisztté egy famozsárban. Magányos halászcsalád volt. A légionistától nagyon megijedtek, de Laverborg megnyugtatta őket. A halász egy marék dohányért kölcsönadta a repedező ladikját. Csak menjen vele a rumi, és hagyja ott, ahol kiszáll belőle. Ha neki kell, ő majd átúszik érte.

Laverborg beült a ladikba és egyenletesen, de gyorsan evezni kezdett. A csónak orra nemsokára az Ued déli partjának ütődött. Kiszállt.

A Tafilalet földjére lépett.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

4 × 3 =