A pokol zsoldosai

A nyom

I.

A Luxembourg-kert fái rőtszínű levelekkel borították be a kavicsos, sárga sétányokat. A Szajna piszkos vize is őszi lombszemetet sodort magával, és a közeli tengerpartokról néha az óceán langyos, egészségtelen ködei jártak látogatóba Párizs fölé. Október volt.

Lauyanel megfésülködött a tükörnél, azután az ablakon nézett ki rosszkedvűen, melankolikusan. Ősz volt, tipikus párizsi ősz. A Port St. Martin hatalmas boltíve piszkosan, hámlottan meredezett egy ponyvával letakart, ládákkal megrakott teherautó fölött, amely átdöcögött alatta. A szemközti bisztró elé kitett asztalok között egy ónkályha füstölgött, és pamutkesztyűs csarnoki árusok forró kávét ittak. Felvette a zubbonyát. Kopogtak.

La Motte táborszernagy lépett be Lauyanel legénylakásába. Az öreg katona lefogyott, és a haja galambősz lett. De a tartása éppolyan egyenes és határozott volt, mint régen. Csak a szeme tükrözött vissza valami titkos, belső bánatot.

– Elhoztam a kérvényét, Lauyanel – mondta, és leült a szófára. Egy írást húzott elő a zsebéből. – Tépje szét és dobja el. Először hozzám került, és én ráírtam, hogy, nélkülözhetetlen szolgálatára a hadseregnek szüksége van, nyugdíjazása iránti kérelmét nem intézhetjük el. Tessék.

Átnyújtotta. Egy percig szótlanul nézték egymást.

– Tudomásul vettem, excellenciás uram.

Csend.

– És most beszéljünk egymással mint barátok, kedves Lauyanel. Tudomásom van róla, hogy maga nem szüntette be ebben a Toulet-ügyben a nyomozást.

– Nem szüntethetem be, amíg a helyemen vagyok. Kegyeskedjék a kérvényemet elintézni, és óvakodni fogok attól, hogy mint magánember a hadsereg ügyeivel foglalkozzam.

– Ne higgye, hogy megváltozott a véleményem ebben a kérdésben. Pedig a fiamat vesztettem el miatta. Talán kivándorolt, lehet, hogy meg is halt. Semmi hír felőle.

Szomorúan maga elé meredt a padlóra.

– Én nem zárkózom el attól… – folytatta egy idő múlva – hogy azt a szegény embert majd egyszer… rehabilitáljuk, ha igazán ártatlan volt. Amire nézve nincs bizonyíték. De csak a hadjárat után. Érti? Addig semmit!

– És addig “Gordon” nyugodtan szolgáltassa ki a hadsereg titkait? Ez a Gordon, aki minden bizonnyal a hadügyben ül!

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy az egyetlen sikeres lehetőség a nyomozás számára végigmenni a Toulat-ügyön. A Toulet-ügy végén megkapjuk Gordont. Szent meggyőződésem, hogy azon a rejtélyes és felderíthetetlen ponton, ahol Toulet ártatlansága bizonyos lesz, egyúttal Gordon bűne is kiderül. Ha ön különválasztja ezt a két ügyet, ha megtiltja a Toulet-eset kinyomozását, akkor Gordonnak zavartalan munkát biztosít.

A táborszernagy fel és alá járt. Az arca hol piros lett, hol sápadt.

– Az ördögbe! Ezt az érvet mondhatta volna a múltkor is… Barátsággal hozakodott elő és igazsággal, csupa olyan érzelemmel, ami az én szememben eltörpül a hadsereg érdekei előtt. Eltörpült akkor is, amikor a saját fiamról volt szó.

Újra egy székbe roskadt és maga elé nézett.

– Lauyanel, lehet, hogy magának igaza van, és én két rossz közül a rosszabbat választottam. Nem gondoltam erre, amit maga most mondott. Előbb kellett volna mondania… Mindegy…

Újra felállt. Megint a kemény katona lett.

– Lorenz, a titkosszolgálat legügyesebb embere, amint tudja, hónapok óta Afrikában van. Olyan híreink voltak, hogy a gyarmati hadseregben korrupt tisztek vannak. Megbízhatatlan elemek. Sajnos nagyon hiányosak az értesülések, és azért küldték le Lorenzet, hogy utánajárjon ezeknek a híreknek, és ha valóban vannak ott megbízhatatlan tisztjeink, akkor a Tafilalet elleni hadjárat előtt szépen lassan, egyenként vonja össze ezeket a megbízhatatlan tiszteket Oranban. Lorenz hihetetlen ügyességgel befészkelődött Barud el Mansur táborába. Tudja, ez a hamadai caid. A rejtélyes szervező. Állítólag az ő terve volt, hogy a végső harc előtt megpróbálja korrumpálni a gyarmati hadsereget. Lorenz legutóbbi jelentésében tragikus leleplezéseket emleget. Ez nem lepett meg. Sajnos, sok kártyás, eladósodott és mindenféle vétséget elkövetett tisztet szokás áthelyezni a gyarmati hadseregbe. De meglepett, hogy valami rejtélyes utalás szerepel jelentésében a Toulet-ügyre vonatkozólag is. Most már azt is mondhatom, hogy Du Garde szintén értesített a főhadiszállásról hasonló ügyről. Valami rejtélyes mappa tűnt el. Ez a rejtélyes mappa a Toulet-ügyről tartalmazott írásokat, a központi páncélszekrényében volt, amelyet álkulccsal nyitottak ki. Úgy látszik, a világesemények között a Toulet-ügy mérge lassan rágja magát, most már két világrészben. Toulet halott, de az ügye él.

– Az igazság kiolthatatlan fényforrása él. Hiába borítunk rá kendőt.

– Jó. Hát akkor előre! Lesz, ami lesz, vágjunk neki! Utasítani fogom Lorenzet, hogy tájékoztasson erről a mellékmondatáról részletesebben, és a főhadiszállásról is bővebb jelentést fogok kérni. Most pedig halljuk magát, maga katonai Sherlock Holmes.

– Az egyik tettes itt van a markomban – mondta Lauyanel. – Ha nem féltem volna öntől, már őrizetben lenne. Ma fent voltam nála. Barátságos látogatás volt. Ez az ember sárga lett a rémülettől, legszívesebben rögtön nyakon csíptem volna. Az ügyben való részessége kétségtelen.

– Azonnal el kellett volna fognia! Ki ez az ember?

– Most fogózkodjon meg jól excellenciád? Desposlin ügyvéd.

A táborszernagy felugrott.

– Fontolja meg, kérem, amit mond! Tudja jól, hogy milyen következményekkel járhat egy előkelő polgári személy belevonása katonai bűnügyekbe.

– Mindenesetre a rendőrséget vettem volna igénybe, és csak ha a rendőrség kivett előle mindent, akkor vitettem volna át a katonai fogházba.

– De mire alapozza…

– Kérem, figyeljen rám: Du Garde azért nem mehetett el a találkozóra, amelyet Toulet-vel megbeszéltek, mert a garázsban megrongálták az autóját. Sajnos a vizsgálat túl biztos volt a dolgában, nem terjedt ki azokra a személyekre, akik az autó közelébe férkőzhettek. A kastélyban nem tartózkodott más, mint a százados édesanyja, Du Garde és Desposlin, aki valami peres ügyükben járt el, és már két napja a kastélyban lakott. A sofőr lent uzsonnázott a garázsmesterrel a kocsmában. A lakáj odafent kiszolgált, a szakács és a kukta bevásárolni voltak, a szobalány beteg volt, a házmester kint ült az utcán, a kertajtó előtt, és a felesége kávét főzött. A személyzet közül egy embernek nem volt alibije: a házmesternének, aki főzés közben bemehetett a garázsba egy percre. Ezt az asszonyt vallatóra fogtam. A házmesterlakás ajtaja szemben van a garázzsal. Desposlin ügyvédet látta kijönni a garázsból. Az ügyvéd megkerülte a garázst, de az angolkert másik oldalán találkozott a garázsmesterrel, és beszéltek egypár percig. Elővettem a garázsmestert. Igen, találkozott Desposlinnel, aki kérdezett tőle valamit a Párizs felé vezető útról, közben a garázsmester figyelmeztette, hogy bepiszkolta valahol a kezét. Desposlin azt mondta, hogy nekitámaszkodott egy fának, és attól lett piszkos a tenyere. A garázsmester szerint a keze olajos volt. Az ügyvéd tehát eltitkolta, hogy a garázsban járt.

A táborszernagy izgatottan járkált.

– Még ha bűnös volt is Toulet, ez az ember akkor is bűnrészes. Ebben az esetben Toulet-vel játszott össze.

– Én azt hiszem, Gordonnal játszott össze. Öt napig Angliában voltam ezután, hogy Desposlin múltjára nézve adatokat szerezzek. Desposlin egy angol-francia utazási irodát vezetett évekig Londonban. Semmi terhelőt nem tudtam meg róla. De találtam egy láncszemet a Toulet-ügyhöz. Lenyomoztam egy jelentéktelen magánügyét az öreg marsallnak. Toulet marsall minden évben Londonban töltötte a szabadságát. Diszkrét szívügy. Egy Duncan nevű, világhírű táncosnővel volt ilyenkor együtt néhány hétig a művésznő tengerparti kastélyában. Ennek az asszonynak a gyermeke Leon Toulet is, akit a marsall később adoptált. Az asszony negyvenkét éves korában meghalt, és nagy vagyont hagyott hátra. A vagyon kezelője Desposlin volt. Az örökös Toulet marsall.

– De hiszen a marsall szegény katonaember volt! – kiáltotta döbbenten La Motte.

– A marsall természetesen nem nyúlt a vagyonhoz, kezelését továbbra is Desposlinre bízta, és végrendelkezett a vagyonról, valószínűleg Laura Duncan és saját gyermeke javára. Mint tudjuk, a marsall halála után szegény Leon semmiféle örökséghez nem jutott. És itt lett volna meg az okom rá, hogy Desposlint őrizetbe vetessem a rendőrséggel, ahol azután a kémkedésre nézve is mindent kivettem volna belőle. Ugyanis Joseph, az öreg lakáj, akit kikérdeztem az elhunyt marsall végrendeletéről, nagyon érdekes dolgokat közölt. A marsall egyszer azt mondta neki, hogy végrendeletében tisztességesen gondoskodott róla, és annak idején majd Desposlintől megtud mindent. Mikor a marsall meghalt, az öreg lakáj azt hitte, megfeledkezett róla, és nem akart kegyeletsértést elkövetni avval, hogy a hagyaték iránt érdeklődjék. A végrendeletet tehát Desposlin eltüntette, és a Duncan-vagyon jelenlegi haszonélvezői egytől egyig bűntársak.

– Azonnal lépjen érintkezésbe Grison tanácsossal! – kiáltotta izgatottan a marsall. – Azt az ügyvédet nyomban le kell tartóztatni! Belátom, hogy tévedtem! Úgy látszik, itt egy nagystílű bűnszövetkezetről van szó, amely minden pillanatban embereket dönthet romlásba.

A százados azonnal felhívta a rendőrséget:

– Lauyanel százados. A politikai osztályt kérem… Lauyanel százados Grison tanácsos urat kéri…

– Grison tanácsos. Jó napot, Lauyanel.

– Azonnal vegyék őrizetbe Desposlin ügyvédet. Csalás és sikkasztás miatt. Kémkedéssel is gyanúsítható. Ne hallgassák ki, amíg oda nem jövök.

– De Lauyanel, az istenért, olvassa el a délutáni lapokat! Desposlin ügyvédet ma éjjel meggyilkolták!

II.

A főhadiszállás telefonjai egész nap üzemben voltak. A távíróról végtelen szalagok futottak le. A térképeken reggeltől estig serény munkával jegyezték a csapatmozdulatokat. A futárok érkeztek. Tisztek robogtak el parancsokkal.

A Tuatból nyugtalanító hírek jöttek. Barud el Mansur hadserege készülődik valamire, és kisebb összecsapásokat provokál a Tafilalet határain túl. A titokzatos caid is készül az offenzívára. Hírek szerint nagyon is európai módon képezte ki seregeit, hatalmas csapatokat vont össze a Tafilaletbe és a Tadla környékén. A hírszerzők jelentése szerint muníció- és fegyverszállítmányok érkeztek a Tafilaletbe.

Minden kísérlet, hogy érintkezést találjanak a caiddal, csődöt mondott. Barud el Mansur nem állt szóba senkivel, és ritkán tartózkodott a casbájában. Időnként itt is, ott is feltűnt a törzsek között, találkozott a legtekintélyesebb törzsfőkkel, velük evett néhány napig. Ilyenkor az egész törzs elindult a Tafilalet felé. Különleges hatalma volt a nép felett. Szentnek tartották.

Most már nem tűnt el hónapokra, mint azelőtt. Két-három napig nem látták, azután itt vagy ott bukkant fel hirtelen, vagy hazatért váratlanul a casbájába. Ez a casba a Tafilalet egy lejtőjén állt, és legfelső lakrészéből jó messzelátóval a francia csapatmozdulatokat is megfigyelhette.

A francia főhadiszállás épülete messzire látszott az éjszakában. Minden ablak világos volt. Gilles kapitány menetkészen járt fel és alá Rouf marsall fogadószobájában. Du Garde jött át. A szpáhilaktanyában felnyergelt tevék mellett csak a vezényszót várta a legénység. Mozdulatlanul álltak a barna óriások az éjszakában.

A kürtös keze sárgaréz trombitáján nyugodott. Néha egy teve megrántotta a fejét.

– Isten vele, kapitány úr – mondta Du Garde, amint éppen átsietett a szobán. – Itt az alkalom, hogy mindent helyrehozzon, és a télen már végleg elhagyja ezt a piszkos sivatagot.

– Remélem, Du Garde, hogy úgy lesz. Lehet, hogy a katonaságot is otthagyom. Elég volt.

– Azt hiszem, ennek semmi akadálya nem lesz – mondta Du Garde -, csak bátran és ésszel. Olyan posztja lesz a hadjáratban, ahol könnyen tüntetheti ki magát.

Rouf marsall jött.

– Gilles kapitány! A parancs értelmében azonnal induljon Aut Aurirba. Részletes utasításokat írásban fog kapni. Addig is Bu Malemmel állandó összeköttetést kell létesítenie. Az offenzíva hivatalos kezdetéig minden provokációt kerüljön el. Bármi történik maga körül, nem avatkozik bele. Figyelmeztetem, hogy olyan ponton áll a századával, amelynek döntő jelentősége lesz a hadműveletekben. Azonnal induljon. Aut Auririg erőltetett menetekben vigye az embereket. Sok szerencsét.

Kezet nyújtott. Gilles tisztelgett és ment. Öt perc múlva felharsant a kürt, én a szpáhik elindultak az éjszakai városon keresztül.

III.

Desposlin az íróasztalnál ült, és egy könyv volt a kezében. Átlőtt homlokkal borult erre a könyvre. A páncélszekrény nyitva állt. Nyoma sem látszott betörésnek vagy erőszaknak. Az írások szép rendben. A pénz eltűnt. Lauyanel mindent úgy talált, ahogy az első rendőri vizsgálat otthagyta. Még a halottat sem vitték el. Az inas elmondta, hogy Desposlinnek hölgylátogatója volt délután. Lefátyolozott, ősz hajú nő. Nem látták elmenni. A pisztolyon hangfogó lehetett, mert a lövést nem hallotta senki.

Bizonyos, hogy a gyilkost Desposlin jól ismerte. Annyira nem volt gyanús neki, hogy a könyvet sem tette le a kezéből. Úgy tűnik, mintha a gyilkos jelenlétében olvasott volna. Olyan ember ölte meg, akivel szemben még az udvariasság sem kötelezte. Különben felállt volna, hogy eléje menjen az ajtóig.

Megvizsgálták a páncélszekrényt. Kulccsal nyitották ki.

– Úgy tudom, hogy Desposlinnek volt valami alkalmazottja.

– Egy gépírónője volt, százados úr.

– Beszélni szeretnék vele.

A kisírt szemű gépírólány nem tudott semmit. Ő fél hatkor elment, akkor az ügyvéd úr még élt, a hölggyel nem találkozott.

– Mióta dolgozik maga ebben az irodában?

– Hat éve.

– Hát, kérem, képzelje el, hogy rendezni kell az iratokat. Van itt valami regiszter?

– Természetesen.

– Állapítsa meg, hogy a készpénzen kívül hiányzik-e írás a páncélszekrényből.

– Azt gyorsan meg tudom mondani.

Elővett egy könyvet az iratszekrényből, sorra vett mindent, ami a nyitott kasszában volt. A századossal együtt rakták ki a borítékokat és a dossziékat. A szekrény már üres volt, mikor a regiszterben még egy tétel állt.

– Hiányzik a D. T. 1924/31. – mondta a gépírónő. A százados sokáig gondolkozott. D. T… Hm… Duncan-Toulet! 1924, ez lehet a végrendelet kelte, és 31?… A homlokára ütött. 1931-ben halt meg a marsall. Érezte, hogy ez a végrendelet és az ügyre vonatkozó írások képezik a közös megoldását a Toulet-ügynek és a Gordon-rejtélynek. A leányhoz fordult.

– Meg tudná mondani, kikkel beszélt telefonon az ügyvéd úr tegnap?

– Kizárólag ügyfelekkel. Elsősorban a Sanders és…

– Nem ilyesmire gondolok. Magánbeszélgetésről nem tud?

– Nem.

– Tegnapelőttről sem?

– Tegnapelőtt felhívta a leányát. Ezt onnan tudom, mert én jelentettem be a beszélgetést.

– Nem hallotta, hogy mit beszélt a leányával?

– Irodai órák után beszélhetett. Már nem voltam itt.

– Köszönöm. – Folyton arra kellett gondolnia, hogy Desposlin olvasott, mikor a lövés érte. Legalábbis nyugodtan ülve maradt a könyve mellett, mikor a gyilkos bejött. Háromszor kinyúlt a telefon felé, háromszor húzta ismét vissza a kezét. Azután mégis telefonált.

– Halló! Le Bourget?… Lauyanel százados. Ott tartózkodik a repülőtéren Simon kapitány?… Kérem… Szervusz… Meg tudnád nekem egész pontosan mondani, hogy tegnap kik érkeztek repülőgépen, és kik utaztak újra el?… Jó, várok. – Cigarettára gyújtott. Nagyon ideges volt. Simon kapitány neveket olvasott fel a vonal másik végén. Egyszerre Lauyanel izgatottan közbevágott. – Köszönöm, elég…

Lecsapta a kagylót. Lerohant az utcára, autóba ült.

– Hadügyminisztérium.

Chamieux őrnagy szobájába rohant.

– Kérem, őrnagy úr, azonnal intézkedjék, hogy Emmy Desposlint, aki tegnap repülőgépen Párizsba érkezett és este hatkor repülőgépen újra visszaindult, nyomban őrizetbe vegyék. Du Garde százados vendége a sivatagi hadseregnél. Alaposan gyanúsítható Desposlin meggyilkolásával és evvel kapcsolatosan egy kémkedési üggyel.

Az őrnagy kissé csodálkozva nézte a feldúlt századost. Kövér, kopasz ember volt, bágyadt arcvonásokkal. Nyitott zubbonyában inkább úgy nézett ki, mint valami postás. Rendetlen íróasztala, zubbonya, nadrágja hamuval voltak tele. A padlón mindenfelé cigarettacsutkák hevertek. Ápolatlan, ősz harcsabajusza megrándult, valahányszor a cigarettát a szájába vette. A rossz cigaretták nikotinos bűze egy harmadosztályú váróterem hangulatát adta a szobának. Az őrnagy biccentett, helyet mutatott Lauyanelnek, és megpróbált összeköttetést találni az orani katonai városparancsnoksággal. Közben püffedt, nagy szemhéjaival fáradtan pislogott, és a cigaretta vége a bajuszát perzselte.

– Mit szól, hogy Lisette nyerte a nagydíjat?

– Igen, igen… engem is meglepett – mondta szórakozottan Lauyanel -, hová dobhatom a cigarettámat?

– Hova akarja? – Udvarias mozdulattal körülmutatott a szobában. – Nekem tudniillik tökéletesen mindegy. Csak hamutálcát ne kérjen, mert az mindig eltűnik innen. Halló!… Igen, hadügy… Tessék tartani a vonalat! Mit bánom én! Ráérek. Még tizenöt szolgálati évem van hátra… Tudja, hogy az a dög tízezer frankomat vitte el? Nem magával beszélek! A szobámban ül valaki! Maga csak a vonalat és a száját tartsa!… Pedig mondták, hogy Lisette-et fogadjam… Halló hadügy! Pierre ezredes urat kérem… várok… Alázatos tisztelettel! Chamieux! Kérem őrizetbe venni a főhadiszálláson Du Garde százados vendégét, Emmy Desposlint… Tessék?… Igen?… Köszönöm… Mi újság különben?… Igen… Nekem tízezer frankot vitt el az a dög… Alázatos tisztelettel…

Letette a kagylót, ásított, azután egészen Lauyanel felé fordította a széket.

– Hát, kérem, e pillanatban nem foganatosítható az őrizetbe vétel, ugyanis Emmy Desposlint és Du Garde százados húgát sétalovaglás közben egy rabló gum elhurcolta, és nyomuk veszett.

Az őrnagy megdöbbent. Ugyanis Lauyanel százados felugrott, mint egy őrült, és ordítva verte két öklével az asztalt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.