A pokol zsoldosai

Menni vagy meghalni?

I.

Estefelé annyira lehűlt a levegő, hogy az európaiak végre kikászálódhattak ágyaikból, fürdőkádjaikból, a kiskereskedők, egyéb híján, teknőikből, és a papírvékony pizsamák helyett polgári ruhát ölthettek magukra.

Du Garde százados a kertek között fekvő, európai külvárosban bérelt egy szép villát. A századosnál szigorúan bizalmas katonai megbeszélés folyt. Ezt még csak nem is sejthette senki. Du Garde estélyt adott néhány barátja tiszteletére, húga, Claire volt a háziasszony. A vendégek között volt néhány magas rangú sivatagi vezérkar tábornok intendánsa, de ezek, még néhány magas rangú katonával együtt elvegyültek a nagy társaságban, táncoltak és adomáztak, csak úgy éjféltájban vonultak be a könyvtárszobába, amelynek kettős, párnázott ajtaja volt. Itt azután komoly tanácskozás folyt. A könyvtárszoba ablaka alatt egy óriási szpáhi e szokatlan órában az angolkertet ápolta. Igazán nem látszott rajta, hogy őrségen áll. A hat vezérkari tiszt és a kormányzó helyettese egy térkép körül ültek.

– Összefüggően és röviden, megbízhatatlan értesülésünk a következő – kezdte a tábornok. – Miután Abd el Krim megadta magát, már nem lehetett visszaindítani azt a döntő jelentőségű anyagi segítséget, amit, hála istennek, elég későn küldött el egy velünk ellenséges nagyhatalom. Ha Abd el Krim idejében kapja meg az ötmillió fontot, akkor Franciaország pénzügyi helyzetére nézve végzetesen hosszú hadjáratban folytatódott volna a felkelés. Abd el Krim három embere a könnyen kezelhető kis ládát, amely ötmillió font értékű platinarudat tartalmazott, valahol elrejtette. A három embert később megölték. Tipikus keleti história. Erről az ötmillió fontról a legkülönfélébb hírek terjedtek el. Hírszolgálatunk szerint a Tafilalet ellenállását Yacub EI Mansur állítólagos közvetlen leszármazottja, a hammadai caid szervezi. Nagyon veszélyes ember. Nem sokat tudunk róla. Hónapokra eltűnik a pusztában vagy az Atlasz járhatatlan útjain bolyongva. Azután órákra újból megjelenik. A vallási babona a legjobb takaró, és az arabok, különösen a főembereik, nemcsak nagy hadvezérnek, hanem jövőlátó prófétának is tartják. Nem is kell talán mondanom, milyen katasztrofális lenne e pillanatban, ha egy felkelést kapnánk itt a nyakunkba. A nagyhatalmak így sem nézik jó szemmel itteni mozgolódásunkat. De nem érdekel bennünket a véleményük. Mindenesetre óvatosan kell eljárnunk. Ha az ötmillió font meséje igaz, és ez a caid, Barud el Mansur hozzájut a pénzhez, akkor olyan katasztrófára lehetünk elkészülve, ami évekre visszaveti a Tafilalet, a Tuat, a Tadla és a számunkra értékes többi terület megszállását. Lehet, hogy ez az ötmillió csak egyike a titokzatos meséknek, amit a Tafilalet évtizedek óta kitermel magából, de erre nem bízhatjuk magunkat. A hammadai caiddal nem lehet tárgyalni. Fanatikus. A megelőző támadást már a jövő héten megkezdjük. És ezzel a misztikummal a fejünk felett indulunk harcba. Nagyon kellemetlen. Hozzátartozik a meséhez a 3-ik század története. Ez az úgynevezett elátkozott század. Részt vettek a Tadla környéki tragédiákban. Ott voltak Ait Yacubnál, ahol a második századunkat teljesen megsemmisítették a Tafilalet egységei. Jelentést kaptunk, hogy azóta a 3-ik században, amelynek hatvan embere maradt életben, nagyon sokan haltak meg természetellenes halállal. Hatvan légionista közül tizenkettő él, és negyvennyolc merényletnek esett áldozatul. Valamelyik két év előtt jelentkezett egy ezredesnél, hogy fontos jelentést akar tenni. Amíg az előszobában várt, ismeretlen tettes leszúrta. A seb egészen olyan volt, mintha vékony francia bajonettől származna.

Keményen, de döbbenetesen pattogtak a szavai. Minden egyes adata dermesztően hatott. Negyvennyolc ember halt meg erőszakos halállal.

– Semmiféle nyomozás nem vezetett eredményre. Az esetet hírszolgálatunk összefüggésbe hozza az ötmillió font legendájával. Sajnos, mindössze ennyi az értesülésünk. Ha a platina valóban létezik, akkor olyan helyen van, ahol a caid hozzá tud jutni.

– Lehet, hogy nem – mondta a tábornok és a térképre mutatott. – Ha itt van a Tadla környékén, valamelyik előretolt helyőrség közelében, akkor nem közelíthetik meg, mert az egész vonalat géppuskatűz alatt tarthatjuk a legkisebb megmozdulásra.

– A tábornok úr véleményén vagyok. Ha ez a platina létezik, akkor csak olyan helyen lehet elrejtve, amelyet mind a két oldalról egyformán blokád alatt tarthatnak, különben vagy a titkot ismerő légionisták, vagy Barud el Mansur emberei elvitték volna. A 3. század ügyében elrendeltem a legénységi szoba átvizsgálását, és minden írást elkoboztattam. Ez a szolgálati szabályzat szerint úgyis jogos, és remélem, hogy talán valami nyomra vezetőt is találhatunk.

– A vizsgálatot már lefolytatták? – kérdezte Gilles kapitány, aki szintén jelen volt a megbeszélésen. Nagyon bágyadtnak érezte magát, mint általában az alkoholisták, ha a szervezetük nincs ellátva a kielégítő mennyiségű méreggel.

– Egypár füzetet, mappát hoztak az előbb. Még nem volt időm átnézni – mondta Du Garde.

…Miután Emmy Desposlin Du Garde-ék vendége volt, természetes, hogy Ranat doktor is szabadságot kért a kórházban, és Marokkóba jött pihenni. Az öreg Desposlint egy bukott bank felszámolása Párizsban tartotta, és így Emmy csak egyedül érkezett meg. Claire teljesen kiheverte a betegséget. Igaz, hogy fiatal lánynál két év nagy idő, és már második esztendeje volt, hogy vőlegényét leleplezték, de sokan mégis idegenkedve nézték a viruló, jókedvű, egészséges leányt, aki nem is olyan régen még menyasszonya volt a tragikus véget ért Toulet-nek. Különösen a néhai kapitány barátainak nem tetszett ez. De Claire nem sokat törődött velük. Emmy énekelt, és a vendégek jól érezték magukat. Hajnal felé járt, mikor az autók minden irányba elindultak a villa elől, és a szpáhi a könyvtárterem ablaka alatt megelégelte a La France rózsák ápolását. A könyvtárszobában most a házigazda legszűkebb köre volt csak együtt és Baujol hadnagy, Du Garde titkára. A lányok ásítottak.

– Az élet itt semmiben sem áll Párizs mögött – mondta Ranat doktor. – Nem találják?

– No, én beszéltem valakivel – nevetett Du Garde -, akinek nem ez a véleménye. Gilles, Blatt’ d’ Aff kapitány nem valami jól érzi magát itt. Úgy látszik, nem bírja a klímát. Kérem, Baujol. Mutassa meg végre nekem a legénységtől elkobzott írásokat. – Baujol kiment. – Ugyanis valami szabálytalanság ügyében átkutattuk a Bel-Abbes-i kaszárnyát, és elkoboztunk minden könyvet és írást. Katonák ne firkáljanak.

– Szörnyűség lehet katonának lenni – mondta Emmy. – Fegyelemben, szigorban, parancsnak élni.

– De ez a közlegénytől ezredesig egyformán ér minden katonát. A parancsokat nekem is röviden osztogatják, választ tőlem sem tűrnek, éppúgy alá vagyok rendelve a feletteseimnek, mint amilyen alárendeltjeim azok, akiknél magasabb rangom van – mondta Du Garde. – A katonaélet nem valami mulatságos, de gyönyörű és fontos hivatás.

– Szegény Toulet sokra vitte volna, ha nem vétkezik – mondta Emmy. – Azt hiszem, jó katona volt.

Du Garde elszomorodott.

– Született katona volt, az biztos. Azonban a katona első kelléke mégiscsak a becsülete. De ne beszéljünk róla…

– Igaz! Ezt az ügyet betemette az idő – mondta Ranat -, és az emberek gyorsan felejtenek. Már nem is emlékeznek a Toulet-ügyre.

Du Garde sóhajtott. Mintha nem tudná elfelejteni szerencsétlenül elpusztult bűnös barátját. Claire is komoran nézett maga elé. Azután a százados csak ennyit mondott:

– Toulet-ügy nincs!

A hadnagy behozott egy iratcsomót. Legfelül egy szürke mappa volt, piros folttal a tetején. Vörösbor lehetett. A százados szórakozottan maga elé tette, kinyitotta a fedelét, és a fedél alatt egy nagy, fehér lapra hatalmas betűkkel ez volt írva:

“A TOULET-ÜGY!”

II.

Minden szem ezt a három szót olvasta. Kísértet jelent meg közöttük. Du Garde hirtelen felállt, és becsapta a táblát.

– Jó éjszakát. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy aludni menjünk.

Egy kedves pillantásával megkereste Emmyt, azután a mappát bezárta a katonai iratokat őrző páncélszekrénybe és bement a hálószobájába. A többiek is elköszöntek egymástól és a szobáikba mentek.

Du Garde egy félóra múlva teljesen felöltözve visszajött a könyvtárszobába, kinyitotta a páncélszekrényt és felnyitotta a mappát. Csodálkozva látta, hogy a kivonatos újságközleményeken kívül a Toulet-ügy tárgyalásának teljes jegyzőkönyve ott volt másolatban. Hogyan szerezhette meg egy légionista a hadügyminisztériumtól az akták másolatát?

Az aktákat valaki széljegyzetekkel látta el. Azután kezébe akadt egy ív kérdőpontokkal. Ilyenek álltak feljegyezve:

1. “Miért mondta Toulet, hogy harmadikán nem volt a hadügyminisztériumban, ha tudta, hogy az aláírása erről a dátumról a portás könyvében van?”

2: “Kiterjeszkedett-e a vizsgálat annak a személynek a kinyomozására, aki Du Garde százados autóját megrongálta a garázsban?”

3. “Milyen ruhában látta Joseph lakáj a hazatérő Toulet-t az ablaka előtt?”

4. “Folytattak-e vizsgálatot az irányban, hogy kik voltak Toulet szülei? Toulet marsall az elítéltet csak hároméves korában adoptálta.”

5. “Hová tűnt el a marsall végrendelete? Nem volt kétséges, hogy örökbe fogadott, egyetlen fia örököl mindent, de Toulet marsallnak mégis volt végrendelete!”

6. “Toulet kapitány elítélésével megszűntek-e a »Gordonnak« nevezett hírszerző kémkedései?…”

Nem volt nagyon érthető a sok kérdőpont. Becsukta a mappát, visszatette a pénzszekrénybe, és bement a hálószobájába. Sokáig maradt még fent töprengve, már világos volt, mikor elaludt.

Délelőtt Gilles kapitánnyal folytatott megbeszéléseket, azután Baujol referált.

– Parancsára átkutattuk a megjelölt század hálótermét. Nem találtunk mást, csak néhány regényt, Európából érkezett leveleket és a mappát.

– Kinél találták a mappát?

– Max Hufeisen bajor származású közlegénynél, a körön megjelölt tizenkét ember egyike.

Du Garde feljegyezte a nevet és az adatokat.

– Most hívja fel, Baujol, Párizst, a hadüggyel akarok beszélni. Lauyonel századost kérem. Sürgős.

Párizs jelentkezett.

– Du Garde vezérkari százados beszél… Nincs ott? Kérek sürgős információt, hogy ki kapott engedélyt a Toulet-pör aktáinak lemásolására, vagy kinek a számára íratta le a tárgyalás jegyzőkönyveit a legfelsőbb katonai törvényszék. – Átadta Baujolnak a kagylót. – Tartsa a vonalat. – Tovább írta a bizalmas jelentést Hufeisenről és a mappáról.

– Tessék – mondta Baujol és átadta a hallgatót. Egy hivatalos hang hallatszott: “Az akták lemásolására nem kértek engedélyt, az aktákról másolatot 101.430/193. szám alatt a vezérkar kért és kapott.”

– Ki van aláírva a vezérkar részéről a megkeresésben?

– Du Garde százados! – hangzott a válasz.

Du Garde letette a kagylót, és csodálkozva állt fel. Valaki az ő nevében kérte… Hamis pecséttel, hamisított aláírással… És véletlenül éppen az ő kezébe kerültek a másolatok!

– Hufeisen azonnal előállítandó!

– Hufeisen a századdal együtt útban van a Tadla bázisa felé…

– Legszigorúbb őrizet alatt, leggyorsabban Oranba szállítandó, a haditörvényszék fogházába. Gépkocsi menjen utána.

Baujol elsietett. Du Garde nyugtalanul járt fel és alá. Bezárta az ajtót, és elhatározta, hogy tüzetesen átnézi a szürke mappát. Kinyitotta a pénzszekrényt.

A szürke mappa eltűnt!

III.

Így támadt fel a Toulet-ügy. Nem lehetett ellenőrizni, hogy mikor, hol. Az igazság lassan, de biztosan ható maró sava rágta, rágta magát keresztül valamin, ellenőrizhetetlenül… Toulet már nem él, és mégis a hadügyben, az Atlasz hegység járhatatlan útjai között tagadhatatlanul bonyolódott a Toulet-ügy…

A holdvilágos afrikai éjszakában finom porfátylak szálltak. A rácsos kapu kis nyílása előtt egy őr állt. A mecset felől elhangzott az utolsó fohász Allahhoz. A dohos szobákban mély, ólmos alvásban feküdtek a szolgálattól, a melegtől és a paqetage-től kimerült emberi testek. Tirone már elkészült a fél alsószoknyával, és két pár kitűnő kapca feküdt a polcán. Az alsószoknya másik fele a csomagjában volt. David Moschkowitz hortyogott, és Kolseff, a köpcös orosz úgy vakarózott, hogy tíz körme sercegett a testén.

Sikoltva harsant fel a kürt, hosszan szaporán. A szokatlan és félelmes melódiát rikoltotta: Alarm!

Éjfél elmúlt.

A kihaltnak látszó épület egyetlen perc alatt sorban világosodó ablakokkal, csörgéssel, zajjal, vezényszavakkal élénkült meg, és a kaszárnyaudvaron nappali fényben villantak fel a szénszálas lámpák. Perceken belül a legtökéletesebb rendben, csatok, szíjak, gombok és bakancsok legpéldásabb ragyogásában, sorban állt a század az udvaron. A káplárok lepecsételt ládikókból töltényt osztogattak. Mindenkinek kétszázhúsz darabot. Egy-két vezényszó, puska csattan, koppan; átforduló testek alatt egyetlen zörrenéssel ér le az összes bal láb a kövezetre, a kis ajtónyílás helyett a teljes rácsos kapu kitárul, a kapitány az élre lovagolva megáll, kardja a magasba lendül, és rikolt:

– A mon commandement! Légion!

Indulás előtt mozdulatlanul, feszesen, kemény profilokkal állnak a sorok. Ez a légió. Derekukon a híres kék öv, amely megkülönbözteti őket a világ minden más katonájától. Az öv szorosra fogja a mustárszínű kabátot, fejükön a vörös és kék színű kepik, a tarkó fölött lengő, fehér vászon ágyhuzattal, ellenzője felett a légió jelvénye, minden kabátgombba is belepréselve: egy szétrobbanó, hét lángnyelvű gránát. Hátizsák, borjú nincs. Ezt helyettesíti a barda. A táborhelyeken leverhető sátorlap, most praktikusan felszíjazva a két vállra, benne két kötött ing, két alsónadrág, három zsebkendő, egy szappan, egy munkauniformis. Az egyik csípőn kulacs, bal kéznél csákány és ásó, vállon a világ legtökéletesebb gyorstüzelő fegyvere: a Lebel karabély. A francia zászlóra írva ez áll: “Haza és becsület!” A légióén csak ez: “Becsület és hűség.” Hazájuk nincs. A nagy, rácsos kapu fölé De Negrier generális ezt íratta fel: “Ti, légionisták olyan katonák vagytok, akik szépen tudnak meghalni. Én oda küldelek titeket, ahol szépen lehet meghalni!”

– Én avant! March!

A tiszt elindul, és a felirat alatt egyenként áthalad a század. És kezdődik a menetelés. Kemény, szöges bakancsok taktusai róják a kihalt utakat, mögöttük poroszkálnak az öszvérek fényszórókkal és gépfegyverekkel. Leghátul az utánpótlás, s a konyha és a vöröskeresztes szekér. Ahogy a szőlődombok közé érnek, elrikkantja magát a káplár, és utána mindnyájan rázendítenek a légió indulójára:

Tin! T’ auras du boudin!
Tin! T’ auras do boudin!

Énekelnek…

IV.

Laverborg, a báró megbarátkozott a fiatal, szinte diáknak látszó Berggel. Ez nem is annyira barátság volt, inkább atyai pártfogás. A fiú Tirone és a báró között masírozott, negyedik volt a sorban az óriási Ahmed. Ahmed állandóan vigyorgott. Különleges képessége volt, hogy menetelés közben is tudott aludni.

A hatalmas kiégett lapályon egy fűszál sem élhetett. Közben mégiscsak megtudták, valahogy kiszivárgott, kapitánytól őrmesterhez, káplártól őrvezetőhöz hogy hatszáz kilométert kell menniük. Legkésőbb tizenhét nap alatt. Mindenki tudta, hogy ez mit jelent: a tizenhatodik napon célnál lesznek. Egy úgynevezett légionista-menetelésről volt szó, amit kizárólag ezzel a katonai alakulattal lehet csak megtenni ilyen terepen. A légionista legelső, legfőbb kötelessége és erénye: menni! Érthető. A szekerek csak egy-két embert vehetnek fel, falvak, depók erre nem léteznek. Aki nem tud menni, az meghal. Igaz, hogy legtöbbször még a kiképzés közben, mikor hetekig napi negyven kilométert kell menetelni teljes felszereléssel óránként öt perc megállással, délelőttől alkonyatig a legteljesebb napsütés alatt, szóval átlagosan negyvenöt fok melegben. Közben tízperces futólépéspróbák, délelőtt és este testgyakorlatok. Ezenfelül félig holtan a szent paqetage-t is el kell végezni, viasszal, rongyokkal és gyufaszálakkal. Azután jött egy ilyen offenzíva, és a légionista ráébred, hogy eddig csak kellemes tréfában volt része, csak előkészítették, kíméletesen a menetelésre.

Minden órában éles fütty hallatszik a sor elejéről, és a század megállt. Öt percig álltak. Aki leül, vagy leteszi a puskáját, az kidől. Nincs ugyan tiltva, de az öreg kamerádok minden újoncot megakadályoznak ebben. És meg kell tanulni kortyolás nélkül inni. A kulacs nyakát szorosan a nyelvhez szorítani, újra elvenni; és a nedvességet elosztani a szájban. Aki iszik, az rövidesen víz nélkül marad. A napi adag felét táborozáskor be kell szolgáltatni a konyhába. Ebből készül a szupé. Aki nem szolgáltatja be, az nem kap enni.

Öt perc után kettős fütty hallatszott, és a sor megindult. Berg nagyot botlott, majdnem elesett. Abban az állapotban volt, midőn egy kavicstól felbukik az ember. Alig látott. A nyakerei, a torka érezhetően lüktettek, és a halántékát mintha egy kis kalapáccsal ütnék… A testét szúrta a por, a fejébe másodpercenként görcs nyilallt bele, és a combjai fájdalmasan megmerevedtek. A szíve, a tüdeje, az izmai felmondták a szolgálatot. Már nem énekelt senki, az emberek átalakultak taposógépekké, arcuk, ruhájuk, sapkájuk egyszínű lett a portól, amely vastagon belepte valamennyiüket. A légióban nem fejlődhet odáig a bajtársi szellem, hogy támogassák egymást, hogy az összeroskadótól átvegyenek valami terhet. A perzselő hőségben, délután, mikor harminc-harmincöt kilométer van mögöttük, saját sapkáját sem bírja már senki. A báró mégis megpróbálta karon fogni Berget. Elviselhetetlen volt. A fiú egyszer előbbre lépett, egyszer elmaradt, egyszer Ahmed felé dőlt. Ilyenkor mindig egy durva lökést kapott…

A káplár néha végigment a sor mentén, és ráordított:

– Gyerünk, piszok bleu! Gyerünk, az istenfáját! Vagy menj, vagy dögölj meg! Hé! Maga úri csirkefogó! Ne fogja karon! Nincs a korzón! Hallja! Ha nem elég a terhe, magára sózhatok egy tüzérségi binoklit! Az egyik öszvér már úgyis kidőlt! Az istenfáját a nyavalyásoknak! Miért jönnek el a munkájuktól… – Azután ordított: – Hát tegyen egy zsebkendőt a puskaszíja alá, maga szerencsétlen teve! Nom de Dieu!…

Mikor a káplár továbbment, Laverborg odatett egy zsebkendőt Berg vállára, a puskaszíj alá. De az édeskeveset jelentett. A többiek már jól ismerték a szimptómákat. A sapkája hátracsúszott, az orra és a szája oroszlánszerű grimaszba torzult és megmerevedett, két fogsora keményen összeszorult, belégzésnél ijesztően hörgött, kilégzésnél rövideket sípolt a tüdő. – Fini – motyogta Tirone. A báró kétségbeesetten ordított a fülébe:

– Igyon! Igyon ki mindent a kulacsából! Hallja?! Ne törődjön semmivel, igya meg az egész adagját! – De a fiú már nem hallott. Az agyában pattanásig feszültek a hajszálerek, a tüdejébe levegő helyett egy-egy hosszú tőr döfött be a légzőcsövén át és vergődve táguló szívizmai vonakodtak újra összehúzódni.

– Segítsen szétfeszíteni a száját! – ordította Laverborg. – A fogait szét kell feszíteni! – Most már hárman húzták, Tirone, Ahmed és a báró. A sapkája leesett, azt felvette mögötte Jott. Késsel feszítették szét a fogát, végre felengedett… Hörgött, és a báró az összes poshadt vizet, ami még a kulacsban volt, a szájába töltötte. Közben vonszolni kellett megállás nélkül, és már nem bírták! A víz úgy látszik, használt, Berg vánszorogva megindult, Jott hátulról a fejébe nyomta a sapkáját.

– Most mit fog csinálni a fiú, ha a szupéhoz vizet kell adni?

– Ne törődjön vele – mondta Laverborg, és saját kulacsából a nagyobb részt áttöltötte a fiatalemberébe.

– Miért ne törődjek vele? – mondta Tirone, és ő is töltött hozzá. Ahmed egy tábla bagóért vagy öt percig, mialatt a káplár elöl járt, vállára dobta Berg puskáját, és Laverborg, bár ő is az ájulással küzdött, néha pillanatokra megemelte a fiú hátán a bardát.

Végre! Végre! Szokatlanul hosszú fütty hasított a levegőbe, és a tiszt aránylag még éles hangja megállást vezényelt. Az emberkígyó megtorpant, de most már nem mozdulatlanul. Vonaglott. Alig bírták kivárni a megváltó kommandót: “Formez les faisceaux! Sac à terre!”

A fegyverek olyan pontosan kerültek gúlába, mintha egyébre se lenne gondja senkinek. Azután, mint egy pihent reggelen a gyakorlótéren, praktikusan, csendben, gyorsan a bardák már szabályos közökkel, tetszetős sorokban ott álltak sátorrá verve. Minden mozdulat célszerű, gyors és éppolyan előírásos, mint a kaszárnyaudvaron. A káplár végigmegy a háromszögbe formálódott század előtt, kijelöli az őrséget, “építőket” nevez ki, ezek köveket hordanak össze, hogy előírás szerint félméteres barikáddal vegyék körül a tábort. Itt már lecsaphat rájuk egy-egy mór “barka” vagy egy arab “goum”. Közben a konyhát “leverték” a kijelölt helyen, már ég a tűz forr a víz, és hullik belé a zöldség és a hús. Mire a leves elkészül, áll az arcvonal előtt felépített fél méter magas háromszög sarkaiban egy gépfegyver és egy fényszóró. Félóra múlva ájultan alszik minden ember, kivéve az őröket, akik óránként pásztázzák reflektorral a pusztát. A hiénák és a sakálok marakodva gyülekeznek a tábor köré, de hátborzongató kacagásuk és vonításuk ezt az álmot, amiben itt hevernek mozdulatlanul az emberek, nem zavarhatja. Megpróbálnak a falakra ugrani, és a lazán egymásra rakott kövek zörögve hullanak. Az egyik őr közébük lő. Erre sem mozdul senki… Pontosan négy és fél óráig alszanak. Mikor a hold a legmagasabban áll, megreccsen az ébresztő trombitahang, és tíz percen belül a barda ismét hátizsák lett. A sor mereven áll, és a füttyre megindulnak a bakancsok. Kezdődik újra: menni vagy meghalni.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.