A pokol zsoldosai

Amire nem lehetett számítani

I.

A két fegyveres hátracsavart karral vezette Laverborgot. A casba legalsó épületében éltek a caid kegyelméből tengődő vak glauák. Gyulladt, sebes szemekkel vagy üres szemgödrökkel ültek ott mozdulatlanul, összefont lábaik között egy-egy szilke, amelybe az ajándék ételeket öntötték számukra. A vakok sohasem beszéltek sem egymással, sem mással, csak imádkoztak. A hatalmas helyiségben fullasztó szag volt, zümmögő, sűrű légyrajok, és mindenfelé piszoktól csúszott a padlót képező döngölt agyag. A terem végében egy ajtó volt, egyszerű, könnyű fából, és aki mögéje került, az mégis jobban le volt zárva, mintha páncélszekrényben ülne. A vak glauák érzékszervei olyan fejlettek voltak, hogy élőlény nem jöhetett ki onnan a tudtuk nélkül. És ha egy hitetlen fogoly egyedül közéjük merészkedett volna, azt bizonyára darabokra tépik. Most már tudták, hogy a szent Hamir is hitetlen. A caid értette a módját, hogy kell a foglyokat őrizni.

Laverborgot az ajtó mögötti pinceszerű üregbe taszították. Itt vaksötét volt. Fent, egész magasan egy szellőztetőnyílás látszott, de csak mint sápadt kis fénykör, amelynek világossága nem oszlatta el az odú sűrű homályát. Mozgást hallott. Tudta jól, hogy rajta kívül még vannak itt emberek. Valaki sóhajtott a közelében.

– Ki az? – kérdezte.

– Egy öregember. Ne jöjjön közel hozzám, mert tele vagyok férgekkel. Ki maga?

– Szökött légionista. Laverborg a nevem.

– Halló, Laverborg! – kiáltott egy vidám, csengő hang -, ezt nevezem kellemes véletlennek! Mit gondol, kihez van szerencséje?

Laverborg az üreg távoli sarka felé nézett, és nem látott semmit. A hang folytatta:

– Jott vagyok! A maga egykori bajtársa.

Most megismerte a gengszter hangját. Ez csakugyan Jott.

– Hogy a csodából kerül ide?

– Az a Colomb-Béchar undok egy fészek. Ott őrnek lenni rosszabb, mint máshol elítéltnek. Nem vártam semmit, pedig lett volna okom, hogy várjak. De nekem csak egyetlen vágyam volt: még egyszer hazakerülni Chicagóba és gengszter módjára rabolni a mindennapi kenyeremet. Pfuj, de undok egy hely ez a sivatag! És a maguk légiója, ha tudni akarja, uram, ezerszer rondább, mint a Sing-Sing. Most viszont már azt mondom, hogy bár maradtam volna ott. A caid becsapott az ígéretével. Idáig kutyagoltam Colomb-Bécharból a puskámmal, erre ez az alak belöketett a tömlöcbe. Azt hittem, első osztályú hálófülkében szállíttat haza New Yorkba. Maga is bedőlt neki, mi?

– Úgy látszik. Mióta van itt?

– Három napja. És nem fogja elhinni, egyre kellemetlenebbül érzem magam. Fogalmam sincs, mi a szándékuk velem. Az előjelek után ítélve, nem hiszem, hogy valami zsíros állást tartogatnának a számomra.

Az ismeretlen harmadik gyenge hangon közbeszólt:

– Önöket elviszik egy távoli qsurba. Sok ilyen bennszülött falu van a Tafilaletben. Először kényszerítik magukat, hogy levelet írjanak, amit valamelyik ügynökük Európában bedob. Evvel csalják lépre a légionistákat. Akik átjönnek, ha megírták a levelüket, a távoli qsurokban utat építenek, drótsövényeket és gerendákat szállítanak, végül, ha már elgyengültek, egyszerűen lelövik őket. Ez a végső eljárás a szökevényekkel.

– És maga kicsoda? – kérdezte Laverborg az idegent, aki igen jól van értesülve. – Maga nem a légióból szökött?

– Nem. Én Lorenz százados vagyok, a titkosszolgálathoz beosztott kapitány. Ma éjjel kivégeznek.

Laverborg döbbenten egyenesedett fel.

– Lorenz!… Szent isten!… George!

Most a másik mozdult meg és csodálkozva kérdezte:

– Honnan ismeri a keresztnevemet?

– Ó!… – csak annyit mondott, és újra visszazuhant a helyére, azután hitetlenkedve suttogta: – Lorenz…

– Kicsoda maga? – kérdezte Lorenz türelmetlenül.

– Laverborg szökött légionista. – Azután gyorsan hozzátette: – Annak idején St. Denisben szolgáltam, és ön ott főhadnagy volt. Innen emlékszem a nevére.

– De maga akkor nem volt Laverborg. Hogy hívták?

– Delahay. Louis Delahay.

– Igen? Nem emlékszem ilyen nevű emberre. De ha mondja, akkor biztosan így is van. Mondja, uram, szereti maga Franciaországot?

– Bármikor feláldoznám az életemet, ha ezzel hasznára lehetnék Franciaországnak.

– Hm… Nem szeretem ugyan a szökött katonákat, de most meg kell bíznom önben. Engem itt valószínűleg megvakítanak, bizonyára meg is ölnek. – Olyan hangon mondta, mint aki magától értetődő dolgok felett gyorsan átsiklik. – Magukat nem ölik meg, bár nincs sok esélyük arra, hogy megszabaduljanak. De valami csoda révén esetleg lehetséges. Nos, akkor ön megmenthet rengeteg embert egy nagy katasztrófától. Hajoljon közelebb…

Suttogni kezdett. Jott közben, úgy látszik elaludt.

Egyenletesen szuszogott. Valamelyik távoli sarokból sziszegés, majd köpködő visongás hallatszott. Egy patkány lépett rá valami csúszómászóra. Mint nagyon távoli vízmorajlás, a vak glauák szüntelen imakórusa szűrődött le az üregbe. Lorenz már percek óta suttogott… – A hadművelet legfontosabb pontjain ilyen megvesztegetett tisztek állnak… A Tigmart felőli támadás pontján a szpáhik fedezik a jobbszárnyat… Értem… – Ha Colomb-Béchar felől meglepetés jön, és Brone ezredes a Dzsebel-Sagro ütegeinél…

Ebben a pillanatban motorbúgás közeledett. Jott felugrott.

– Repülőgép!

– Úgy látszik – mondta Lorenz – tehetetlen dühében a francia katonaság néhány bombát akar ledobni. Egy kis fogcsikorgatás a százados húgáért. Nevetséges.

Jóformán be sem fejezte a mondatot, mikor iszonyú dörrenés hallatszott kintről. Nyomban utána lárma és kiabálás. A szellőztetőablakon vörös fény sugárzott be. Erre senki sem számított. A casba körül tökéletes fejetlenség lett úrrá. Az emberek szaladgáltak fedezékeket keresve. A caid nem talált senkit, aki rendet teremtett volna. A gép hirtelen siklórepülésbe kezdett, és alacsonyan elsuhanva végigszórta egy gépfegyverrel az emberektől nyüzsgő teret. Sebesültek hörögtek, asszonyok sikongtak, vaktában lövöldöztek, és mindenki menekült. A repülőgép magasba emelkedett, és a következő bomba a casba első terasza mellett robbant.

– Próbáljunk megszökni! – kiáltotta Laverborg.

– Istenem, ha egy revolverem lenne! Az egésszel elbánnék! – harsogta a gengszter, aki a robbanásra felriadt.

A glauák nyöszörögve rohantak összevissza, pálmák és olajfák égtek, a casba több helyen beomlott.

– Be kellene törni az ajtót – mondta Laverborg -, de nem érem fel.

– Álljon a hátamra! – ajánlkozott Jott. Laverborg felugrott a lehajló amerikai derekára, és amennyire az egyensúlyától tellett, hátradőlt, azután nekivágta magát az ajtónak. Reccsent… Odakint a zűrzavar pokoli káosza fokozódott. A harmadik kísérletre engedett az ajtó. A vakok már csak ketten-hárman voltak kint, összevissza szaladgáltak. Néhány ökölcsapással áttörtek rajtuk. Újabb dördülés, homok, szikladarabok és gránitszilánkok vágódtak szét mindenfelé. A földön elhajigált köpenyek hevertek. Gyorsan magára kapott mindegyik egy leplet. – Csak revolverem lenne! – panaszkodott Jott. A falhoz simulva léptek ki a teraszra. Szörnyű kép tárult eléjük. Elszabadult állatok vágtattak fel és alá nyerítve, bőgve. Jajgatással és puskaropogással volt teli a levegő, minden lángolt. A lábaiknál egy arcra borult fegyveres feküdt, ponyárral az övében. Jott felkapta a tőrt a halott dereka mellől.

– Most hová?

– Meg kell menteni Claire Du Gardeot! – mondta Laverborg.

– Nagyon helyes – mondta Jott. – Nem tudom, ki a hölgy, de ha már itt van, éppenséggel megmenthetjük. En avante.

Egy pillanatra sem veszítette el a kedélyét. Lorenz elindult, hogy vezesse őket.

– A legfelső casbában van, ahonnan bizonyára mindenki elmenekült – mondta Lorenz.

A téren már csak sebesültek és halottak voltak. Jottnak sikerült egy revolvert is zsákmányolnia. A középső casba kigyulladt és a legtöbb sátor is lángolva égett. Ebben a pillanatban a repülőgép pontosan a csúcs felett dobott le egy bombát. Telitalálat volt. A casba öt legfelső emelete, mint egyetlen tüzes lavina, fülsiketítő dörrenéssel gurult le, törmelékké válva a sziklaoldalon, és a következő percben az alsó két casba, amelyen a görgeteg egyre omolva bár de fennakadt, messze világító lánggal kezdett égni.

Laverborg szívét a jeges iszonyat szorította össze. Vége! Clairenek vége! Lorenz megragadta a csuklóját és a fülébe súgta:

– Ne felejtse el, hogy nekünk még kötelességeink vannak Franciaországgal szemben. Jöjjön!

Megpróbált erőt venni a fájdalmán és odaszólt Jottnak: – Előre! A pálmák között a sűrűbe és onnan a folyóig!

– Maguk menjenek előre, én fedezem a visszavonulást a revolverrel. Elindultak gyorsan a térrel ellenkező irányba. Laverborg remélte, hogy a halász még nem úszott át a csónakért. Ha elérhetnék az Ued túlsó partját, meg lennének mentve. Kiértek a folyó felé vezető csapásra. Futólépés!… Lövések dörrentek… Laverborg egy pillanatra megfordult… Öt fegyveres sietett feléjük kiáltozva.

– Maguk menjenek – mondta nyugodtan Jott, és csak úgy hanyagul a csípője mellől néhány gyors lövést adott le. Az üldözők sietve letérdeltek. Jott egy fa mögé ugrott, és fától fáig, hátrafelé szökellve igyekezett a folyóhoz. Laverborg megkönnyebbülten kiáltott fel. A csónak még ott volt. Beugrottak ketten, és vártak az amerikaira. Sietve jött, lihegett.

– Mehetünk!

Még a folyó közepén sem voltak, mikor újabb négy fegyveres jelent meg, és tüzelni kezdtek. Az egyik golyó a lapátot törte el Laverborg kezében. Egyszerre Lorenz előredőlt. Gyorsan a csónak fenekére fektették. Veszélyes lövést kapott a lapockájába. De Jott is keményen tüzelt. Még két evezőcsapás… Kivonszolták az ájult Lorenzet, és futva mentek fel a lejtőn. Mikor lőtávolon kívül voltak, visszanéztek. Az oázis vérpiros fényben úszott, imbolygó láng és füstfelhők között látszott a tér, a kút, a casba megszenesedett csonkjai és a mozdulatlan óriási pálmák. A vezérkari százados húgának elrablásáért ezt a bombázást rendezték. Igazán semmi értelme nem volt. Néhány vályogból épült casbát, egypár tevét felgyújtottak, egypár embert talán a legártatlanabbakat, megölték. És a pilóta, mint aki jól végezte dolgát, hazarepült. Csak egy kis előjátéka volt ez a küszöbön lévő mészárlásoknak.

II.

Claire nem aludt el. Az ablaknál ült és gondolkozott. Innen nem lehet kijutni… Az ajtó zárva… A záron túl őrök… Azután búgást hallott, nyomban utána három puskalövést majd villámfény borított el mindent, és egy siketítő dörrenés zendült fel. Eltántorodott az ablaktól, és két tenyerével összeszorította a fejét, mert úgy érezte, hogy a koponyája varratonként hullik szét. Az irtózatos zsivaj, nyerítés és bőgés, az újabb robbanás szinte elvette az eszméletét. Nem tudta, honnan jött elő; egyszerre a caid állt mellette és megragadta a csuklóját.

– Jöjjön szorosan mögöttem! – ordította közelről a fülébe. – Repülőtámadás! Ha elmozdul előlem, vége van! – Folyosókon át vezette, azután ölbe kapta és létrákon vitte le, közben újabb dörrenések… Minden lángol, félőrült emberek futkároznak, lövöldöznek, üvöltenek. Hatalmas, sötét darabok röpködnek a szeme előtt… Most már a téren vannak. A caid egy pinceszerű üreg felé hurcolja, nyilván gránátbiztos fedezék… Hohó! Akkor már nem menekülhet többé!… Egy megvadult teve rohan egyenesen feléjük. Claire megbicsakolja magát, a caid elengedi a csuklóját, különben a teve legázolná őket, s a leány elugrik, és futni kezd valamerre… Ranat hangja kiált utána… Menekülők csoportja magával sodorja… Most még egy kibírhatatlan dörrenés és az egész tömeg egyszerre sikolt föl… Vonszolják… Levegőt! Levegőt!… Arccal a földre hullik és fekve marad. Azután felemeli a fejét… Valahol egy sűrűben van. Körülötte pálmák, kaktuszok, és a csuklóját egy kövér férfi fogja… Kirántja a kezét és felugrik, azután ámultan látja hogy a mellette levőnek nincs feje. Nagy, sötét tócsában fekszik… Iszonyodva rohan a folyó felé. Egy viskót lát. Talán százlépésnyire. Közben hallja, de nem látja a mindent megrendítő telitalálatot, amely a casbára lesújtott… Rohan! Rohan, nem mer hátranézni, mert az imbolygó árnyakban maga előtt látja, hogy minden ég!

…És íme, ezen a csendes, nyugodalmas helyen, jó távol a pokoli casbától, kérődzve, előrenyújtott nyakkal térdel egy felnyergelt, kipányvázott teve.

Lorenznek igaza volt. Mikor Claire hajnalban egy nagy faépület előtt ájultan fordult le a tevéről, már francia területen volt.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.