A pokol zsoldosai

Helyőrség az Atlaszban

Szerencsés napjuk volt. A hegygerincekről visszaverődő felhők esővel áldották meg őket. A talaj is sziklásabb lett, és délelőtt itt is, ott is felcsendült a tréfás dal:

Quand on est dans le désert
et qu’ on n’ pas de chameau
on monte sur sa belle-mère
c’ est kif-kif bourricot…

Délre egy megáradt wadihoz kerültek. A tiszt úgy vélte, hogy nem tanácsos a századnak átkelni a kis hídon, amit a megdagadt víz alulról súrolt és lökött. Sokáig tanakodtak az őrmesterrel, nézték a legénységet, a kocsikat és az öszvéreket, tanulmányozták a térképet és végül elhatározták, hogy letérnek a domb mögött a khenifrai karavánútra. Ez az út ugyan nem szerepelt a parancsban, de tiszt és altiszt nem vállalták a felelősséget a hídon való átkelésért. Letértek tehát a karavánútra, és a hosszú vonal eltűnt a domb mögött…

Fél óra sem telt el, és egy őrség páncélautón, a legsebesebb iramban zúgott át a kis hídon, hogy letartóztassa Hufeisent. Az őrség este üres kézzel robogott haza. Nem értették. A térképen megjelölt útvonalon nem találták a századot. Elnyelte őket a föld?…

…A hegység lapos, sima, vulkanikus ösvényein haladtak. Az induláskor vadonatúj bakancsok, talán a legjobbak, mivel valaha hadsereget felszereltek, teljesen rongyos állapotban voltak. Óránként a füttyjelre megállhattak néhány percre. Napi negyven kilométeres teljesítmény után négy óra alvással tovább. Ilyen menetelésről a világ többi katonai alakulatainak fogalmuk sincs. Három ember, akik az öszvéreket kísérték, Lucas, Jerome és Patt szintén az elátkozott század megmaradt katonáihoz tartoztak. Egy helyen, ahol hosszú spirálisban kanyarodott a hegyi út, Patt az egyik öszvérrel lezuhant. Hosszú fütty! Lucas jelentette a hadnagynak is: Mentek a kanyarban, leghátul Patt. Egyszer csak zörgést hallottak, rémült nyerítést, és Patt az öszvérrel együtt a mélybe zuhant. Mire megfordultak, nem volt sehol. – Tizenegy… – motyogta Kolseff. Egy rögtönzött bizottság visszament a fordulóig. A katonák örültek a soron kívüli pihenőnek. Az őrmester, a hadnagy és a kapitány komoran tanácskoztak, végül visszatértek: a fényszóró menthetetlen. Ezerkétszáz méter mélységbe zuhant. Fütty hallatszott és távoli, vékony kiáltás. Az emberkígyó megmozdult, a cipők, bakancsok egyetlen zörrenéssel folytatták állandó, melódiátlan zenéjük a sziklás úton. “Tizenegy”, motyogta Moschkowitz David Ringelein, a hajdani artista, aki két kiéhezett oroszlánját részvétlen polgártársaira bocsátotta, köpött egyet, és így szólt Hufeisenhez: – Kezdődik újra.

Tizenegyen maradtak az elátkozott századból. Abból a hatvan emberből, aki Ait Yacubnál megmaradt. Ahmed, az óriás török, Hufeisen, Jott, aki állítólag gengszter volt Chicagóban, David Moschkowitz, Kolseff, az orosz, Citrom, a féleszű szabó, Ringelein, az állatszelídítő, Jerome, Lucas és akik eddig még nem szerepelnek, a csendes, zárkózott Burger fivérek, Johan és Kurt, két svájci. Johan magas, hatalmas szál, paraszt, a fivére sokkal alacsonyabb és széles vállú. Őket békében hagyták. Nem értették a tréfát, rendesen elvégezték a dolgukat, beszélgetni nem tudtak. Az eke szarvához született emberek voltak, a hegyvidék nehéz felfogású, vontatott szavú, magányos parasztjai. Az út utolsó, nehéz szakasza következett, a sziklába vágott óriási ösvénynek legmagasabb pontja, Taurirt del Uarzazt fennsíkja felé. Innen könnyű, lejtős terep vezet a Ziz völgye mentén a Tadla-vidékhez. Ez az utolsó szakasz, amely kétezer méter magasságban végződik, olyan meredek, hogy csak a legnagyobb nehézségekkel haladhattak rajta. Estefelé már vékony hóréteg tünedezett fel a nyomasztóan ható, csenevész növényzet aljában, kihalt bokrok, rosszul fejlődött, nagy ritkán következő kopár fák között, és mire feltűnt a Taurirt gigantikus csúcsa, halott kráteröblével, bokáig hóban járt a század. Minden kanyarnál ostorpufogás, kiáltozás, szitkozódás. Elgémberedett tagokkal, szikláktól leszaggatott ruhákkal haladt ez a rettenthetetlen csapat lakatlan vidéken, egy bazaltba vágott apró ösvényen, és kínos fáradozással hurcolta magával teljes felszerelését is. Éjszaka hatalmas tábortüzeket raktak hótól megtisztított területeken. Reggel mint egy hosszú hadjáratból visszatérő, tönkrevert utóhad haladtak tovább, és a hegy gerincén kétezerhatszáz méter magasból végre lefelé vezetett az út.

Délre elérték a Ziz folyót, és estére a Dshebel Sagro szirtjeit megkerülve, a keleti lejtő alatt feltűnt a beláthatatlan Szahara alattuk. Egyre derültebb, egyre szebb lett a vidék. A klíma akár egy csodálatos olasz tavaszé. Pálmák, kaktuszok és gazdag növényzet. A hegyoldalakban mindenfelé a hosszú, sovány hegyi lakók fehér casbái és mélyen alattuk a végtelen sivatag.

Most már mindenki tudta az út célját: leváltják Bu Malem helyőrségét. Bu Malem úgy épült a nagy hegység délnyugati oldalán, hogy a Tafilalet és az északi sivatag között elhúzódó, bizonytalan Tadla-környéket ellenőrizhesse. Fehér kis vályogból készült váracska volt, de katonai szempontból rendkívüli fontosságú, mert a Tafilalet ellen kiinduló hadműveletek operációs bázisát képezte.

Messze lent, a sivatagban egy tevés karaván haladt. Hosszú, sovány berberek jelentek meg fekete burnuszaikban a tábor környékén, hogy kuszkuszt és datolyát adjanak el a katonáknak. Forrtak az üstök.

Azután éjszaka lett. A kijelölt őrökön kívül mindenki mélyen aludt. Itt, a hegyvidékben otthonos állat a leopárd, ezért a kikötött öszvéreket rövid pányvára fogták, és őrt állítottak melléjük az élelmiszer- és konyhakocsikhoz kiállított őrökön kívül. Szabály ugyan nem volt róla, de ide szívesen állítottak két embert, különösen a dohányt és a vörösbort tartalmazó szekerek mellé, hogy a kiállított őrre is vigyázzon valaki. Az óvintézkedések dacára ritkán fordult elő, hogy a kocsi mellé állított őröknek másnap elfogyott volna az innivalójuk vagy a dohányuk. Holott kincstári holmik eltulajdonításáért a depóból haditörvényszék jár, és a legkisebb büntetés nyolc hónap, traveaux a Biribiben. Biribi volt a büntetőtábor, ahol a kényszermunkát végezték.

Éles, tiszta holdfény ragyogott, amely a lapály felszínétől néhány méterig olyannak világította meg a sivatagot, mintha gőzpárák szállonganának. Pedig csak por volt. A sivatag állandóan vándorló, finom pora, amelyhez nem kell szellő sem, a legellenőrizhetetlenebb légáramlások is sodorják áttetsző fellegeiket, és ezeket a fellegegeket nem látja az, aki bennük van. Számára tiszta a levegő a horizontig. Csak aki az óriás hegység gerincéről néz a sivatagba, az veszi észre ezt az állandó, egyenletes, finom fátylat, amely örökké ott pihen az óriási Bled felett. Sivatagról csak az európaiak tudnak. Az afrikai bennszülöttek és a légionisták számára a Bled létezik. A nagy Bled, a sivatag. És Bled az a sík, vakító, forró terület is, amely a Khenifra karavánúthoz vezet, Bled a halálos, kiégett, poros, hosszú, sík, terméketlen humusz, és amit az őslakók éppolyan szent ragaszkodással szeretnek, mint akármelyik nyugdíjazott angol postás a sussexi grófság lágy vonalú szőlődombjait és gyönyörű erdőségeit.

A huszadik sor négy katonáját állították őrnek. Ahmed került a tábor északi végébe, Tirone a délire, Laverborgot a fiatal Berggel a depóhoz és az öszvérekhez osztották be. A szerpentinút hajlatánál egy előremeredő, roppant bazalt védelmében helyezték el a depót. A két katona kiült a szerpentinút szélére, ahonnan gyönyörű, holdfényes panoráma tárult eléjük. Csend volt. Cigarettáztak. Jobbra a hófehér casbák vonultak egymás fölé építve a hegy aljáig, balra, a sivatag szegélyén sötét folt és sírkőszerű tömbök: Colomb-Béchar… A sötét folt az oázis pálmatömegét jelezte, az apró sírkövek fehérre meszelt vályogházak. Az oázis hátterében, mint egyetlen kolosszális márvány emlékmű, hófehér, várszerű építmény emelkedett: a Compagnie-Discipline, a rettegett szaharai büntetőtábor, a colomb-béchari garnizon, a pokol földi jelképe, ahol kényszermunkában, minimális élelmezéstől, öldöklő szigortól pusztultak el naponta, többen az elítélt légionisták közül.

Az éjszaka gyönyörű volt. Mozdulatlan pálmák és tamariszkuszfák, messze a fehér fényben izzó sivatag, köröttük a nagy, zsíros fényű sziklakölöncök, és fent, több ezer méter magasságban egy békés kráter öbléből rózsaszínű derengésben füstpárák rezegtek… Cigarettáztak.

– Ostobaság lenne, ha megköszönném, amit tett, Laverborg. Vannak dolgok, amelyekhez a legszebb szavak is csak nevetségesen aránylanak. Amit ön értem tett, az ezek közül való.

– Ne legyen gyerek. Bajtársak vagyunk, katonák, és csak természetes, hogy nem hagyjuk cserben egymást. Ma én segítek magának, holnap talán maga menti meg az életemet. Szót nem érdemel az egész. A légionisták különb dolgokat is tettek már egymásért.

– Látja, ez az… Én éppen azt vettem észre, hogy a bajtársi szellem nincs túlságosan kifejlődve a légióban.

– Téved, fiam. Sok tekintetben nyersek. Sőt tudok eseteket, mikor csekélységekért esetleg megölik egymást, de a nagy pillanatokban, súlyos helyzetekben a halálba is követik egymást.

…Egy mély, csodálkozó hörgés hallatszott. Leopárd. Laverborg az öszvérhez sietett. Az állatok kapáltak, nyerítettek, és dühödten ráncigálták pányváikat. A báró szorosabbra kötötte őket, és súlyban tartva a fegyverét, körülnézett. A lejtő bokrai között széttörő gallyak recsegése hallatszott, és apró kövek hullottak le. Úgy látszik, a leopárd megcsúszott. Távolodott a zörgés…

Visszaültek egymás mellé, fegyvereiket egy fának támasztották. Jobbra fent, a szerpentinút emelkedésénél, a táboron túl, mint egy lombtalan, hatalmas faóriás, mozdulatlanul állt Ahmed árnya. A feje fölött vékony szuronyának fekete csíkja meredt fel.

– Maga még egészen gyerek – monda Laverborg. – Miféle szörnyűség kergethette ide a légióba?

A fiatalember komoran nézett le a sivatagra.

– Igaza van. Egy szörnyűség kergetett ide… Meg akartam halni. Gyáva voltam ahhoz is, hogy tovább éljek… Ezt választottam.

Elhallgatott. A báró nem szólt semmit. A légió íratlan törvényeihez tartozik a bajtárs múltjának, inkognitójának érinthetetlensége.

– Laverborg! – mondta hirtelen nagy felindulástól elpirultan és csillogó szemekkel a fiatal Berg. – Én érzem, hogy maga más, mint a többi. Maga tisztességes ember. Nem tudom, milyen tragédia juttatta ide, de érzem, hogy maga soha életében nem volt becstelen, hogy maga a legkülönb ember mindazok között, akikkel valaha találkoztam… ide hallgasson, Laverborg! Az én titkom sok ember becsületével áll összefüggésben, nem mondhattam el senkinek, nem beszélhettem róla senkinek, de úgy érzem, maga meg fogja őrizni. El kell mondanom valakinek. Beszélnem kell, mielőtt megfulladok… ugye, elmondhatom magának?

Laveborg némán megszorította a kezét.

– Én… én egy olyan ember miatt kerültem a légióba, akit sohasem láttam. Akit nem is ismertem. Lehet, hogy maga már hallotta a nevét. Ez az ember Leon Toulet kapitány…

Lent a síkon szellő támadhatott, mert a mozdulatlanul álló porfátyol egy helyen srófszerűen megsűrűsödött és a magasba lebbent. A tamariszkuszfa lombjai is megrezdültek.

– Az én apám a legfelsőbb katonai törvényszék elnöke, La Motte táborszernagy. Meghitt kapcsolat volt közöttünk, amely csaknem megszünteti apa és fia között a korkülönbséget. Nemcsak szerettem és tiszteltem, hanem csodáltam is az apámat. Az anyámat még egészen kisgyermek koromban vesztettem el. Egyedül maradtunk. Az apám zárkózott ember, nekem sem voltak pajtásaim, de nem is volt szükségünk senkire. Gyermekkoromban tüdőcsúcshurutom volt, s ezért apám nem mert a katonai pályára engedni. Ügyvédnek készültem. Talán másfél éve, nem emlékszem pontosan az időre, apámat egy rendkívüli eset foglalkoztatta. A jóformán már feledésbe ment Toulet-ügy. Ezekben a napokban nagyon sajnáltam őt. Megtörte ez az árulás. Senki sem láthatta rajta, csak én. A világ előtt szigorú katona és tárgyilagos bíró volt. De otthon, otthon órákig ült szomorúan, elgondolkozva, alig evett. Fájt neki, hogy legjobb barátjának, Toulet marsallnak a fia áruló. Ő fanatikusa a francia hadseregnek, és úgy érezte, a Toulet-ügy ennek a szent ideálnak az arcára vet árnyékot. Meg tudtam érteni őt. A Toulet-ügy már elmúlt. De mintha az apám régi magabiztos kedve is elmúlt volna. Azt hiszem, szerette személy szerint is azt a szerencsétlen kapitányt. Néha megfordult a házunkban apám bizalmasa, Lauyanel százados, a kémelhárító egyik legkitűnőbb embere. Feltűnt nekem, hogy ez idő óta sokkal többször látogat el hozzánk, mint ahogy ő szokta. Ilyenkor bevonultak a dolgozószobába. Néha indulatosan jöttek ki, mint akik hevesen vitatkoztak, és úgy látszott, a régi jó viszony sem zavartalan közöttük. Januárban történt hogy az egyetem előtt megszólított egy leány. Nagyon elegáns ruhában volt, szemmel láthatóan az úri osztályhoz tartozó hölgy volt. Bemutatkozott: Du Garde vezérkari százados húga. Fontos ügyben akar velem beszélni. Természetesen készséggel rendelkezésére álltam. Bementünk egy bisztróba Du Garde századost látásból ismertem. Emlékeztem még a perből, hogy a húga Leon Toulet menyasszonya volt. Clairenek hívják.

– La Motte úr, ön fiatal ember, nemcsak gondolkozni tud, hanem érezni is. Segítségét kérem. Az én vőlegényemet, Leon Toulet kapitányt ártatlanul ítélték el. Bizonyítani tudom.

– Akkor talán leghelyesebb lenne, ha az édesapámhoz fordulna.

– Már megtettem. A táborszernagy úr mereven elzárkózik a perújrafelvételtől.

– Úgy tudom, hogy Toulet kapitány nem él már.

– De a gyalázata igen. Ha ártatlan volt, akkor adják vissza a becsületét legalább! Ha már az életét elvették!

Valami furcsa érzés markolt össze belülről… Azt kellett volna mondanom, hogy semmi közöm, hogy nem áll módomban édesapám hivatali ügyeibe… De nem ezt mondtam.

– Mi a bizonyítéka arra hogy Toulet ártatlan volt?

És a leány elmondta. Tudnia kell, hogy Toulet-t egy ellentmondása miatt tartóztatták le. Azt állította, hogy november 3-án nem volt bent a hadügyminisztériumban. Az aláírása viszont ezzel a dátummal szerepelt a portás könyvében. Nos, az aláírásról nemcsak azt állapították meg, hogy nyilvánvalóan hamis, hanem azt is megállapították, hogy nem Toulet töltőtollával írták. Még a tinta is más árnyalatú, mint a többi Toulet-aláírásnál. A leány felmutatott egy iratot, amelyben a koronatanú, az inas, Joseph megváltoztatta a vallomását. Az az ember, akit ő Touletnek képzelt, és aki a mondott éjjelen, a vádlott vallomásával ellentétben későn jött haza, a kapukulcsot keresgélte egy kulcscsomón. Viszont a kapitány négy kulcsa közül évek óta minden keresgélés nélkül megtalálta a kapukulcsot. A keresgélő kézen nem volt rajta a családi gyűrű. Az inas nem hallotta, hogy ez az ember aki a kapu előtt a kulcsot kereste és hasonmása volt Touletnek, bejött volna a kapun. Az inas még nem aludt, és azt állítja vallomásában amire nem is gondolt a tárgyaláson, hogy elmenni sem hallotta előzőleg a kapitányt, pedig a súlyos kapu sohasem csukódik zajtalanul. Szóval a perdöntő tanú csak azt tudja, hogy az a civil, aki az utcán az ablaka előtt megállt, arcban semmiben sem különbözött Toulet-től. Szintén perdöntő vallomás volt egy mulatóhely főpincérének a tanúskodása, aki augusztus tizenkettedikén Toulet-t egy előkelő mulatóban pezsgőzni látta. Vallomása szerint a vádlott két hölgyet vendégelt meg, és a számlája meghaladta egyhavi tiszti fizetését. Most utólag ez a vallomás is megdőlt. Véletlenül egy jelentésben meglátták Toulet nevét, és ebből az okiratból kétségtelenül kitűnik, hogy a vádlott augusztus tizenkettedikén egy hadicélokat szolgáló találmány bemutatóján vett részt Le Havre-ban. Ezt legalább negyven tiszttel lehet bizonyítani. Úgy látszik, a dátumra Toulet nem emlékezett a tárgyaláson. Mindez még nem bizonyítja Toulet ártatlanságát, de az bizonyos, hogy a legterhelőbb tanúvallomások és az egyetlen tárgyi bizonyíték, az aláírás vádjai megdőltek. Én jogász vagyok. Tudom, hogy az elmondottak alapján az ítélet justizmord. Túlságosan biztosak voltak Toulet bűnösségében. Különben néhány kérdés tisztázása, egy szélesebb körű vizsgálat megsemmisítette volna a vádat. Megígértem Claire Du Garde-nak, hogy beszélni fogok az apámmal. Mikor hazamentem egyenesen a szobája felé tartottam, de nem nyitottam be, mert hallottam, hogy hangosan vitatkozik valakivel. Megütötte a filmet a Toulet szó. Nem bírtam elmozdulni. Lauyanel hangját hallottam: “…Ma újra faggattam az inast. Eszébe jutott, az a civil, akiről azt hitte, Toulet, csokornyakkendőt hordott. Toulet gyűlölte a csokornyakkendőt, ilyen nem is volt neki, a házában minden úgy van még mint a letartóztatás napján, újra átkutattam; csokornyakkendő nincs. Szürke ruha nincs. És ha ki fogom kutatni azt a személyt, aki megrongálta Du Garde autóját a garázsban, akkor biztos nyomon leszek. És ki fogom nyomozni!…” “Újra figyelmeztetem önt százados úr, hogy a francia hadsereg érdekei és egy ember becsületénél sokkalta magasabb etikai szempontok nem teszik kívánatossá ezt a nyomozást!” “És én legalázatosabban megismétlem excellenciádnak, hogy a lelkiismeretem nem tud belenyugodni Toulet kapitány sorsába. Hiszem, hogy ártatlan volt! Megfontolás nélkül tartóztattam le a barátomat, mikor a kötelességem így diktálta… De most…” “Ha mindaz igaz, amit ön mond, az sem bizonyítja Toulet ártatlanságát…” “Ha más nem – mondta lehalkított hangon Layuanel -, bizonyítja Gordon. Excellenciád is tudja, hogy sajnos Gordon tevékenysége nem szűnt meg Toulet halálával. Tehát a megdöntött tényeken kívül mi fent, a hadügyben még egy nagyon szomorú bizonyítékot tudunk Toulet mellett: Gordon a világ legügyesebb kéme nem ő volt…” “Százados úr! Figyelmeztetem, hogy ebből nem lesz Dreyfus-ügy! Nem engedem a küszöbön álló hadműveletek előtt amikor a fél világ firkászai támadnak bennünket, hogy rablóháborút folytatunk. Ellenségeink kezébe egy ilyen hatásos propagandaeszközt adjunk? Ha Toulet ártatlan volt és vérbeli katona, akkor most nekem adna igazat, ha jelen lehetne. A hadsereg érdekénél szentebb ügy nincs.” “Excellenciás uram, én nem tudok belenyugodni…” “Ön katona – hallottam kissé keményen az apám hangját – és kötelessége belenyugodni minden felsőbb utasításba. A felsőbb utasítást most nyíltan megkapja: Toulet-ügy nincs. Minden további nyomozást megtiltok, és megparancsolom önnek, hogy a tudomására jutott adatokat katonai titokként kezelje.” Layuanel nagyon határozott hangját hallottam: “Még holnap kérni fogom a nyugdíjaztatásomat.” Ugyanolyan határozott választ kapott: “Én pártolni fogom kérelmét a hadügyminiszternél”. Halk koppanást hallottam, mint amikor valaki összeüti a bokáját, és Lauyanel kilépett a szobából. Észre sem vett engem, elsietett…

…Colomb-Béchar sötét foltja mögül egy hosszú karaván léptetett elő lassan, úgy látszik, a gyilkos nap felkelte előtt nagyobb utat akartak megtenni. Siettek. Burnuszos mórok és néhány parafa kalapos európai; ügettek a tevéken, és szinte teljesen mezítelen négerek kötőféken vezették a málhás állatokat. A hosszú karavánnal lassan teleszóródott a sivatag mozdulatlan lapja… Eltűntek és megint felbukkantak a selymes vonalú, beláthatatlan homokdűnék hullámai között. Laverbog egyik cigarettát a másik után szívta, és valahová a messzeség egy láthatatlan pontja felé bámult. La Motte, illetve Berg folytatta:

– Mikor beléptem a szobába, apám az íróasztalnál ült, könyökölt, és a homlokát a tenyerébe hajtotta mintha sírna vagy imádkozna. Kissé felderült, ahogy megpillantott engem. Kezet nyújtott. A keze forró volt, mintha láza lenne. “Hogy vagy?” – kérdezte mosolyogva. “Apám” – kezdtem nyugodtan, de valami furcsa idegen határozottsággal, mintha egy eddig nem ismert hangomat hallanám. Most már tudom: az igazság hangja volt, amellyel egy szerencsétlen ember sorsa szólalt meg bennem. Eszköz voltam az isteni hatalom kezében. “Véletlenül hallottam a beszélgetés végét, amely közötted és Lauyanel között történt.” “És mi a véleményed?” “Lauyanelnek igaza van. A Toulet-ügyet újra kell tárgyalni. Vissza kell adni egy ártatlanul meghalt ember becsületét.” Az apám felemelkedett, lassan előrejött az íróasztal mögül és hosszan nézett engem. “Egy ember élete, halála, becsülete vagy becstelensége semmiféle súllyal nem bír a hadsereg érdekével szemben. Ha Franciaország érdekei úgy kívánnák, alávetném magam, hogy elítéljenek, mint kémet. – A mellére ütött. – Én! La Motte táborszernagy. Érted? Az egész világ sajtóját ellenünk uszították az afrikai hadműveletek miatt. Azt mondom neked, amit Lauyanelnek: ha Toulet kapitány igazi katona volt, nemcsak uniformisba bújtatott civil, és most a szelleme itt jelen lehetne, akkor, ha ártatlan lett volna is, azt mondaná neked: fiatalember, az ön apjának, a táborszernagynak igaza van!… Toulet-ügy nincs és nem lesz.” Meg tudja ezt érteni? Én nemcsak szeretem, én csodáltam is az apámat. És most úgy éreztem, hogy nincs igaza. Határozottan éreztem, hogy nincs olyan magasabb érdek, olyan fenséges etikai szempont, amiért egy mártírhalált halt ember becsületét oda lehetne dobni. És éreztem, hogy Toulet kapitány szelleme nem szólna hozzám így: “Fiatalember, az ön apjának igaza van.” És az ő szelleme helyett én magam mondtam az apámnak, hogy nincs igaza. Nem vesztünk össze. Egymásra néztünk. Elfordult tőlem és kiment a szobából. Én is kimentem a házból. A név, amit viselek, kötelez. Nem vegyülhettem el szegényen és kopottan a polgárok közé. Nem akartam visszatérni soha többé abba a háza, ahol úgy éreztem, örökre elveszítettem minden kapcsolatot az apámmal, mert amit tett, helytelen, igazságtalan. Élni sem tudtam, meghalni nem tudtam… valami megsemmisült bennem, ami nélkül nem élhettem. Így kerültem ide.

Ahmed árnya megmozdult és két lépést tett. A hold most éppen a szuronya felett világított, mintha rá lenne tűzve. Hallgattak…

– Nem mondott semmit – szólt Berg -, pedig szeretném tudni a véleményét.

– Fiatalember, az apjának igaza van – mondta Laverborg, és sóhajtott. A másik különösen nézett rá.

– És maga, Laverborg – szólalt meg Berg -, maga hogy került ide? Kicsoda?

– Leon Toulet, volt kapitány vagyok.

…A karaván utolsó málhás állatai is eltűntek valahol a legtávolabbi homokpadok vonalain túl, amerről egy sápadt csík kezdett fokozatosan tágulni a látóhatár peremén.

Kegyetlen recsegéssel harsant fel a trombita ébresztője.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.

tizenöt − tizenegy =