A pokol zsoldosai
I.
Nyomban Taurirt mögött, a Nagy-Atlaszt keresztülvágó Guiri út két részre ágazódik. Az egyik ág Tarudanton keresztül Agadirig ér, miközben a Siruák keresztezi, amelynek hegyei szörnyű szakadékokkal, furcsa, gigantikus tömbökkel olyanok, mint a történelem előtti korszak katasztrófáinak kőbe írt, félelmetes naplója. Egy keskeny ösvény vezet az óriási sziklák között, szakadékok és előredőlő bazaltkolosszusok mellett, amit hihetetlen erőfeszítéssel, hosszú-hosszú évek alatt vájtak ki ezen a lakhatatlan, járhatatlan vidéken a katonák. Az egyik több száz méteres szakadék felett egy ember lógott le, kékülő, görcsös ujjakkal kapaszkodva a kiálló szikladarabokba, és még hallotta maga alatt a lezuhanó öszvér vésznyerítését. Arca eltorzult a kikerülhetetlen, halálos esés tudatában, az ujjai már érzéketlenné váltak.
Fent, a keskeny ösvényen két légionista állt elhúzódva a meredély szélétől. Egy harmadik társuk volt a szerencsétlen, akit lerántott az öszvér, és most ott függött egy lépésnyire tőlük, a szakadék felett. A két légionista, ha letérdel és egy-egy kezénél megfogja a pórul jártat, könnyűszerrel megszabadíthatná. De ezek csak álltak, és nem vették le egymásról a szemüket. A szakadék felől egy nyögő, gyenge hang hallatszott: – Jerome… Jerome, segítsetek! Lemondok mindenről! Nektek adok mindent! Esküszöm!… Nem bírom már! Húzzatok fel! – A két ember közül az egyik cigarettára gyújtott. Hallgatólag megállapodtak valamiben és bólintottak. – Jerome! Krisztus szent sebére… Nem bírom! Ne hagyjatok!… – A Jerome nevezetű megszólalt: – Ne légy csökönyös, Pat. Nem segíthetünk rajtad… Nemcsak a részed miatt… Ha én föléd hajolnék, hogy megmentselek, csak azt érném el, hogy Lucas letaszítana engem is. Halj meg békében… – A szakadék felől már csak elhalóan érkezett a hang: – Ne hagyjatok nem bírom… – Azután zuhanó törmelékek zöreje hallatszott és rekedt, borzalmas férfisikoly. Másodpercek múlva egy puffanásszerű zaj… Az ember leért. A két légionista csendesen elindult visszafelé az ösvényen.
*
A “báró” kis viaszdarabkát nyomkodott rá a gyufa végére. A viaszdarabkát egy másik gyufa lángjánál épphogy megmelegítette, azután a nedvedző viasszal, nagy gonddal finoman bekente az asztalon heverő bőrholmikat, hogy olyan állapotba hozza a felszerelését, amely a világ legszigorúbb szolgálati szabályzatának megfelel. Hogy egy közönséges bőrdarab a kívánt állapotba kerüljön, ahhoz olyan komplikált segédeszközök, olyan türelmes, nyugodt, hosszan tartó munkálatok voltak szükségesek, amire a légionista szabadidejének nagyrészét kellett rááldoznia, hacsak a legszigorúbb büntetést nem kockáztatta meg. Ezek a gombok, szíjak, csatok úgy ragyogtak, csillogtak, világítottak és feszültek, állandóan olyan parádés felkészültséggel, gőgös előkelőséggel, hogy az udvaron felsorakozó helyőrséget a nap bármely órájában mintegy permanenciában találhatta a legfelsőbb díszszemle is.
A “báró” a katonák között is a legkatonásabb volt. Valahonnan az északi szélesség hatvanadik fokáról jött, finn vagy dán lehetett, senki sem tudta biztosan. Jól beszélt franciául, és a légió számos nációja között nem akadt honfitársa. Barátja sem. Azt suttogták róla, hogy mágnás. Ez a légió örök legendája. Nem egy ilyen mágnásról derült már ki, hogy zsebtolvaj. A “báró” neve Laverborg volt, egy éve szolgált már itt Sidi-bel-Abbesben. Eleinte franciául sem tudott jól. Nehezen ment a kiképzése, mert a finn nyelvre nem találtak tolmácsot. Az egyik emeleti teremben lakott, és körülötte már régen megalakultak a két-három tagból álló baráti csoportok, csak neki nem volt barátja. Szíves és szolgálatkész volt, de nem barátkozott. Nem gyűlölték éppen, de népszerű sem volt. Citrom, a kis féleszű szabó azt mondta rá, hogy herceg. A káplár, aki ott aludt szakaszával a szobájában, úgy vélte, pincér lehetett vagy parkett-táncos, mert szerinte ezek “jobb emberek voltak”. David, a sovány, vörös lengyel zsidó, aki a romantika híve volt, gárdakapitányt sejtett a báróban. Minthogy megszokták ezen a helyen a különös embereket, a joggal titkolózókat, az okkal zárkózottakat, a báró ügyét sem nagyon feszegették. Nem is lett volna semmi baj, ha Hufeisennek nem lopják el a derékszíját. Ez tulajdonképpen nem is számít lopásnak. Úgy nevezik a légióban, hogy “ellátja magát”. Ha az embernek nincs valamije – hát ellátja magát vele. Meddő dolog lenne a katonai raktárból tartalék felszerelési cikket kérni. Mert elsősorban a kért cikk helyett 14 nap salle de police-t adnak. Az ember tehát nem is folyamodik zord feletteseihez, hanem “ellátja magát”. Mondjuk, a szomszéd ágyon alszik valaki, és kint fekszik mellette a szappana. Erre ellopom, és ha nekem történetesen a kapcám hiányzik, akkor a szappant olyan emberrel cserélem ki, akinek van agy felesleges kapcája. Lehet, hogy éppen az enyém. A néhai szappan tulajdonosa erre szintén ellátja magát. Persze, ha derékszíj vagy sapka tűnik el, akkor már komolyabb az ügy. Az ilyesmit ugyanis eladják. Dacára annak, hogy mind az áruba bocsátó, mind a vevő haditörvényszék elé kerül, ha rajtacsípik. Ha puska tűnik el, akkor a károsult is. Szóval Hufeisennek eltűnt a derékszíja.
Hufeisen bajor volt. Két méter magas, szeplős, szőke és rendkívül brutális. Sokszor produkálta magát azzal, hogy meghajlította a vasat. A légió híres és rettenthetetlen verekedői közé tartozott. Miután a reggeli gyakorlatig volt csak ideje ellátni magát, a forró délutánon jórészt meztelenül heverő katonák valamennyien felcsatolták derékszíjaikat. Nagyon furcsa látványt nyújtottak így, pőrén, testükön a “ceinture bleu”-vel.
A bárót valamiért hívatta a káplár. Öt perc múlva jött vissza. A derékszíja, amelyet éppen tisztított, nem volt már az asztalon. Némelyik bajtársa látszólag olvasott, volt, aki félig lehunyta a szemét, de valójában mindenki figyelt. A báró egy csajka forró feketét hozott egyúttal a kantinból. Csodálkozva nézett az asztalra, ahol az előbb a derékszíja volt. Azután lassan körüljárt a szeme az ágyakon. Hufeseinnél megállt. A szobában egy szú sercegése hallatszott. Odament a bajorhoz és udvariasan de nagyon halkan és hidegen így szólt:
– Vegye le, kérem a derékszíjamat.
Hufeisen felült és végignézte.
– Megbolondult?! Honnan veszi, hogy ez a maga derékszíja?
– Ott a rézlap aljába bekarcoltam a nevem kezdőbetűit. Nézze csak meg.
A bajor most már kiegyenesedett és a nyakát előregörbítve ordított:
– Hát akkor az én derékszíjamba karcolta a nevét! Érti?!
– Nem értem. Hogy gondolja ezt? – mondta a finn csodálkozva és udvariasan.
– Úgy értem, hogy lopta! Az én derékszíjamat ellopta!
Mikor a bajor másodszor mondta ezt a szót, hogy “lopta”, a báró a forró kávéval telt csajkát az arcába vágta. Hufeisen elvakultan, leforrázva, kínjában üvöltve zuhant hátra. A báró letérdelt és villámgyorsan elvette a derékszíját. A kávé már hűlt valamit a kantintól a kaszárnyáig, de még mindig nagyon forró volt, és a bajor, aki azt hitte, hogy megvakult, úgy üvöltött, mint egy félig nyúzott bika, amíg be nem rohant az őrmester, aki egyáltalán nem volt leforrázva és nem fájt semmije, de üvöltésben messze túlszárnyalta Hufeisen teljesítményét.
– Mi van itt? Verekedtek, disznók! Na megálljatok! Megálljatok, rohadt patkányok! Barmok fiainak a fiai!…
Tizennégy nap pelottot kaptak mind a ketten.
II.
Hátul az udvar mélyén tornácot alkotó oszlopsorok mögött volt a légió gyönyörű börtönintézménye. Kisebb-nagyobb cellák, sötétek, hidegek, férgesek és koszosak. Takaró, párnák, köpeny nélkül kellett itt tartózkodniuk az elítélteknek. Sem pad, sem szék, négy fal és a padló képezték a berendezést is. A rabok az úgynevezett munkaruhában, fehér durva vászonuniformisban, szigorú vizsgálat után, amely megfosztotta őket minden külön fehérneműdarabtól, vagy becsempészendő rongytól; ebben a mészfalú, kőpadlós helyiségben állhattak vagy fekhettek a padlóra dőlve vagy a falnak támaszkodva, úri tetszésük szerint. Nem mondom, hogy a falnak támaszkodás pokoli kényelmét jó szemmel nézték a sarzsik, de miután a falakat nem lehetett eltávolítani, tehát ezek a piszok barmok fiainak a fiai keleti kényelemmel nekitámaszkodtak. Mon Dieu! és még azt mondják, hogy a légióban szigor van! A piszkos, bagónyállal teleköpött, ragadós padlón fekve és dideregve lehetett eltölteni a hideg afrikai éjszakát. Egy nap múlva mindenki ugatásig berekedt, mindenhol ragadt, összetapadtak a hajcsomók a fején. Megjegyzem, ennél enyhébb büntetés nincs a légiónál. Meg is szokják a katonák, csak az újoncok szenvednek tőle, és néhányan tüdőgyulladással és huruttal kerülnek a szpáhikaszárnya mellett elterülő hősök temetőjébe. No, szép kis hősök! Van is róluk egy káromkodása az őrmesternek, amelyben az ilyen újonc bleu-k tulajdonképpen rossz erkölcsű anyabékák leszármazottainak korcs békaivadékai. Az elmondott intézmény tulajdonképpen csak a “cellule”. A “pelott”, az egy akrobata-mutatványokkal súlyosbított áristombüntetés. Ugyanis reggel, midőn a rabok elzsibbadt tagokkal, kékre fagyva, kínos álomban gubbasztanak a padlón, beordít a káplár harsány, vidám baritonja: “aux apéritif!” Az aperitif nagyon kellemes francia népszokás. Éhgyomorra, reggeli vagy ebéd előtt felhajtanak egy-két pohárka mentolos italt. Mondanom sem kell hogy a légióban az aperitif nem azt jelenti, hogy az elgémberedett cellalakók mentolos italokat kapnak. A hasonlóság csak abban áll, hogy ez az aperitif is éhgyomorra történik, és szintén élvezet. A káplárnak. A káplár ugyanis kiáll az udvar közepére, és megvárja, amíg a kutyák ivadékainak az ivadékai felveszik magukra a “pelott” nevezetű hátizsákot, pontosan tizennégy kiló homokkal és kővel. A csontjaik fájnak a kemény padlótól, a szemük leragad az álmosságtól, gyengék a rossz táplálkozástól, ami kenyérből és vízből állt. Időközben kisütött a forró, reggeli nap, és most a tizennégy kilós pelottal megterhelve, egy teljes órán keresztül körbe kell futni az udvar egy árnyékmentes helyén. Középen áll a káplár mint egy cirkuszi istállómester, és időnként taktusra recsegi: à droit… à droit… à droit… – Zörögnek a kövek, fújtatnak a tüdők, csattognak a bakancsok, és az elcsigázott emberek a forróságban rohannak körbe, kínban és szédelegve az egyre súlyosabb pelottal a hátukon. A káplár később, miután a látványban kimerült, leül egy ládára és pinárd nevű olcsó vörösbort hozat a kantinból. Minden korty után jóindulatú serkentéssel szólt: – à droit… à droit, az istenit a pofátoknak!
Ezután haldokolva a szomjúságtól, felsöprik az udvart, az áristomot, kihordják az almot az istállóból, és csak délben kapnak kenyeret és vizet. Ebéd után megint egy óra pelott, ez már a legsúlyosabban tűző, gyilkos afrikai napsugár alatt. Egyre többen esnek össze. Természetesen az ájulási idő nem számít bele az órába, és ha valaki tizenötször esett össze, akkor másnapig is szaladgálhat az udvaron, de a napi háromszor egy órát le kell futni. Eközben szoktak hirtelen meghalni a békák ivadékainak azon ivadékai, akik egy vagy két éjszaka folyamán vesemedence-gyulladást vagy gyomorhurutot kaptak. De ez ritkán fordul elő, és kizárólag nyavalyás “kékekkel”, akik az őrmester szerint abban a tévhitben jelentkeztek a légiónál, hogy a tulajdonképpen pihenni vágyó csirkefogók nyugdíjintézménye, ahol az ilyen rühes kutyák reggeltől estig függőágyakban heverészhetnek, és ha a kincstár költségére kiválóan bezabáltak, akkor feslett hölgyek szórakoztató táncát szemlélik. No, az őrmester azután kellő alapossággal oszlatja el ezt a tévhitüket…
III.
A fiatalember ott feküdt a piszkos padlón lehunyt szemmel. Három és fél óra alatt futotta le az egy óra pelottot. Nyolcszor esett össze. Gyerekarcú, diákos fiú volt, fehér bőrén látszott, hogy jól táplált, ápolt ember, legfeljebb húsz-huszonkét éves. Valami úri gyerekszobából kerülhetett ide a légióba. Öt nap előtt érkezett meg az újoncszállítmánnyal. Egy öreg légionista “ellátta magát” a fiatalember munkanadrágjával. A szerencsétlen “bleu” nem tudta, hogy neki is lopnia kell, hogy ez tulajdonképpen nem is lopás, hanem tradíció. Egyszerű ésszel jelentette a dolgot az őrmesternek, aki erre rendkívül közvetlen formában emlékezett meg a fiatalember egész családjáról, felmenően az ősök ősének az őséig, aki egy kikapós természetű varangyos béka anyjának az anyjától származott! Ennyit a nadrágról. A továbbiakban, hogy némi fogalma legyen a légióról, ahol nem lehet függőágyakban heverészve stb. stb., nyolc nap pelottot kap, és ha ezután sem kerül elő a nadrág, akkor az őrmester istenére mondva, nagyon meg fogja siratni azt a pillanatot, amikor volt pofája becsületes, vitéz és remek katonák közé jelentkezni! Rompez!
…Most ott feküdt a padlón ájultan, harminckilenc fokos lázzal, reszkető tagokkal, kimarjult vállal, lihegve. Hufeisen összefonta maga mögött a karjait és a falnak dőlve állt. A báró ott térdelt a fiú mellett és a pulzusát fogta. Jott, az amerikai felhúzott térddel, összegörbülve, mintegy a saját testének melegét koncentrálva, hortyogva aludt. Ahmed, az óriási török guggolva ült, és a falnak támaszkodva, hátracsúszott fejjel, leesett állal hortyogott. Ez a harsonázó hortyogás jól jött a raboknak, mert távol tartotta a patkányokat. Sajnos a hangyák, svábbogarak és a százlábúak vagy bátrak voltak, vagy süketek, de egyáltalán nem zavartatták magukat, sőt akadt egy elszánt százlábú, amelyik egyenesen befutott Ahmed nyitott szájának kráterébe. Vége lett.
A báró levette kabátját és betakarta vele a fiút. Azután letekerte a kapcát és odatette a rongyokat a beteg feje és a padló közé. A vízadagját már megitatta vele, és az újonc még mindig víz után hörgött lázálmában. A báró elkeseredve, tehetetlenül ült mellette.
Hufeisen eddig némán nézte, amit csinált. A szája és a halántéka között egy hosszú sebtapasz volt.
– Odaadhatja az én vízadagomat is – mondta, és állt tovább mozdulatlanul.
A báró mormogott valamit, elvette Hufeisen korsóját, egy keveset a zsebkendőjére öntött belőle, és lemosta a beteg arcát, a többit megitatta vele. A fiú elaludt. A báró ingujjban ült és fázott.
– Nem fogja kibírni a nyolc napot – mondta a báró.
– Azt hiszem, már nem tart nyolc napig ez a mocskos élet – mondta Hufeisen. – Már egy éve vagyunk ide zárva. Szeptember van. Nemsokára megindulnak az offenzívák. De ez a nagy, egyéves pihenő azt jelenti, hogy valami rendkívüli lesz. Három éve szolgálok, de ilyen hosszú csend még nem volt.
A magas, rácsos ablakon egy kis holdfény lopakodott be. Az éjszaka percről percre hűlt.
– Olyan titokzatosak – monologizált tovább Hufeisen. – Pedig minden újonc tudja, hogy mire készültek egy évig… a Tafilaletet akarják. Irtózatos harc lesz. Meglátja. Soha ilyen nagy szállítmányban nem jöttek újoncok. Tegnap a szpáhilaktanyába egy egész szenegál ezred érkezett. És mennyi repülőgép… Azt hiszik, hogy mindenki hülye. Ez lesz a gyarmatosítás utolsó felvonása. Verdammt! Micsoda vérfürdő lesz! Tegye rá az én kabátomat is…
Ahmed hortyogott. A hideg éjszakában kísértetiesen hallatszott a távolban üvöltő, gurgulázó tenor. “Allah il Allah Mohamed rasul Allah!”