A SÁRGA GARNIZON
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET
A vödör mint modern közlekedési eszköz
MÁSODIK FEJEZET
Török mese az elvarázsolt vödörről.
Megismerkednek a Ragyás kormányossal
és keresik a “Sárga Garnizont”
HARMADIK FEJEZET
Az államtitkár leveti inkognitóját.
A “Sangháji Teknő” veszte.
Az utolsó nyelvlecke
NEGYEDIK FEJEZET
Jimmy megismerkedik a Parancsnokkal.
Fütyül a statáriumra és váratlanul anyja születik
ÖTÖDIK FEJEZET
Fekete mentőangyal jelentkezik.
Jimmy úgy érzi, hogy nagykövetre is szükség van.
Azután hazamegy
ELSŐ FEJEZET
A vödör mint modern közlekedési eszköz
A Sárga Garnizon!
Olyasféle legenda a légióban, mint a braziliai őserdőben ma is létező brontosaurusok meséje, vagy a híres “terra incognita”, amely Ausztrália felfedezéséig annyi hajós fantáziáját izgatta. Ha megőrül egy légionista és beleveti magát, mint ámokfutó a sivatagba, azt mondják: “elment a Sárga Garnizonba”. A sivatag homokja sárga. Az elenyészett katona csontja fehér. Öreg bakák tudni vélik, hogy valahol a sivatag legmélyén igenis létezik a Sárga Garnizon! Csodálatos város a sivatagban, szökött légionisták alapították, királyuk egy őrült amerikai milliomos, aki állandóan fejleszti ezt a titkos várost. Van ott minden: pálinka, rádió, gyönyörű, fiatal nők, villanyvilágítás és bagó dosztig, csak nehéz eljutni oda. A legtöbb légionista nevet rajta, tudja, hogy mese. Ugyan miféle élet fakadhatna a sivatagból?
Különösen az olyan helyen esik róla sok szó, mint például El Matala helyőrsége. Itt már csak legendák tartják az emberben a lelket, vagy még azok sem. Úgynevezett “előretolt helyőrség” a Szaharában, többezer kilométernyire a civilizált északi résztől. Néhány szerencsétlen sorsú, elkárhozott katona él ebben a szörnyű kazamatában.
Fehér vályogfalból épült köralakú erődben laknak. Az erőd körül néhány pálma és mindenfelé, ameddig a szem ellát, egyforma homokhullámok. Ez a Szahara. Az iszonyatos forróság, a végtelen sivatag, az örök, egyhangú némaság, a szemet, gégét, orrlyukakat felsebző, szállongó por minden percet elviselhetetlenné tesz.
A helyőrség már negyedik hónapja állja a sarat. Illetve a port.
A katonák úgy ődöngenek az erődben, mint tikkadt jegesmedvék valamelyik európai állatkert ketrecében.
A hálóteremben néhány meztelen ember fekszik félájultan az ágyon. Egy öreg légionista kapcarongyot szab elhordott fehérneműjéből, közben asztmatikusan liheg és vörös, gyulladt szemeit időnként az ágya mellett álló tégelyből bekeni valamivel. Az őrség a könnyű zubbonyban is félholtan várja, hogy leváltsák. Minden tapad hozzájuk, izzadtságtól átázott ruhájuk gőzölög a gyorsan párolgó nedvességtől.
Váltás után ők is bemennek a kantinba. De akárhányan ülnek bent, nyomasztó csend van. Délután négy óra…
Légyraj dong, nyírkos, bágyadt arcok bámészkodnak és egyszerre, mintha nem is itt történnék, frissen nyilik az ajtó, valaki erőteljesen belép és vidáman kiált:
– Halló! Vén apagyilkosok! Olyan csend van itt, mintha nem is kantin lenne ez a hely, hanem valami parlamenti gyülés, ahol még a szónok is elaludt. – Természetesen Jimmy Fool volt a belépő. Pokoli ember. Nem fog rajta a Szahara. Ahol vén beduinokat a guta kerülget a melegtől, ott ő fogadásból negyedóráig szteppel és állandóan röhög. Ezért nevezte el az angol tiszthelyettes “Fool” Jimmynek, keresztneve mellé odabiggyesztve a “bolond” jelzőt. A természet valóságos csodája ez a látszólag gyenge testbe beépített szervezet. Karcsú, középtermetű fiatalember Jimmy Fool, kissé pisze orral, széles, vigyorgó szájjal. Mégis csinos kölyök, ördögien ügyes és veszettül erős. Aránylag kis kezével egyszer olyan pofont adott az óriás orosz Matieffnek, hogy eltörött az állkapcsa. Azóta a legjobb barátok. Az orosz két hétig feküdt, Jimmy Fool két hétig ült és az ügy a lovagiasság szabályai szerint befejeződött. Hogy Jimmy nem volt normális, az leginkább állandó táncolásán látszott. Képes volt úgy bemenni az őrmesterhez az irodába, mint amikor egy primaballerina a tapsot köszöni meg; lábujjhegyére ugrott be, ballábát kissé felemelte, jobbkezét az őrmester felé nyujtotta és a ballal egy csókot dobott neki. Az őrmester, akinek igen kevés érzéke volt a mozgásművészet iránt, öt nap pelotteal honorálta a közlegény feltűnően kedves megnyilatkozását.
Mindezt csak azért mondtam el, hogy hősünk jellemrajzával tisztában legyen az olvasó. Hősünk olykor minden ok nélkül fütyülni vagy táncolni kezdett és akkorákat nevetett, hogy megrezdültek az evőeszközök az asztalon. Hősünk, mint általában a hősök, megvetette a halált, épúgy mint az életet, mert már kora ifjúságában megrendült a hite abban, hogy egyáltalán léteznek komoly és fontos dolgok a világon. Amikor bement a kantinba, senki sem figyelt fel rá. Elrúgott az útjából egy széket, átugrott egy asztalt, lábujjhegyre érkezett a söntéspolc elé, remek balett-pózban és groggot kért igen sok rummal, majd egy csókot dobva a vendéglősnek, megperdült a tengelye körül és leült. Éppen ahhoz a szomorú, csendes fiúhoz, aki olyan buzgón tanult angolul, mintha másnap Londonba kellene utaznia egy fontos állás betöltése céljából.
– How do you do?! – kiáltott rá és nagyot csapott a Lambert nevű katona vállára. – Tudsz már valamit angolul?
– Yes, már tudom – felelte angolul, bágyadt hangon.
– Nem “tudom”, hanem: tudok. A nyelvtan nagyon fontos. Rosszúl nézel ki. Csak nem hűltél meg? Londonban ilyenkor valami izzasztót szoktak bevenni. Itt természetesen ez felesleges.
– Minden felesleges – folytatta Lambert továbbra is angolul. – Úgyis meghalok.
– Hát mi bajod van voltaképpen? Mi? What is the matter with you?
– Minden… – felelte most már franciául Lambert. – Nem bírom tovább… A sivatag… és ez a szörnyű meleg.
Kedves diák. Az utolsó vizsgája előtt ellumpolta a pénzét és a szüleitől való félelmében a légióba állt. Ez is egy álláspont. Ugyan miféle szülő tud olyan szigorú és kegyetlen lenni, mint a légió?
Elhatározta, hogy megmenti ezt a kedves fiút. Kettesben különben is kellemesebb a szökés.
– Ide hallgass, Lambert. Nem akarok magánügyeidbe avatkozni, tehát ne vedd rossznéven, ha megkérdezem: ragaszkodsz te ahhoz, hogy itt tartózkodj, ebben a ronda erődben? Én ugyanis távozom.
– Szökni akarsz?
– Azt, csibém…
– Hogyan akarsz innen elmenni?
– Angolosan. Nem is szólok a feletteseknek. Csak okoskodnának. Nem igaz? Vesszük a cókmókot és megyünk.
– Hogy képzeled?
– Mindenki úgy megy, ahogy tud. Jó lenne tipróláncos autó, vagy akár egy közönséges Ford-kocsi, megfelelne esetleg a teve is, de miután mindez nincs, mi egyéni módon fogunk menni.
– Mivel?
– Vödörrel, fiam. Egy szál vödörrel Marokkóig elmegyek! És elviszlek téged is ezzel a járművel. A jó lelkek kis helyen megférnek. Remélem, hogy mi ennek dacára nem veszünk össze.
MÁSODIK fejezet—>>>