Toulet kapitány jegyzetei
I.
Nem vezettem soha naplót. Sem alkalmam, sem helyem most már nincs arra, hogy pontosan leírjak mindent úgy, ahogy egy naplóban kellene. Nem vagyok író. Katona vagyok. Nem tudom leírni, amit érzek, de azt hiszem, erre az írók közül is csak a legkiválóbbak képesek. Hevenyészve és nagy vonalakban mégis megpróbálom a legfontosabbakat feljegyezni, hogy halálom esetén, ha jó kezekbe kerül, megvédhesse valaki a Toulet nevet a ráhullott gyalázattól.
A törvény szerint nem vagyok Toulet marsall fia. Csak örökbe fogadott. Anyámra nem emlékszem. Tudom, hogy angol nő volt, és Laura Duncannek hívták. Az is bizonyos, hogy Toulet marsallnak édes gyermeke vagyok. Ezt kétségtelenné teszi a rendkívüli hasonlóság külsőben, lélekben és gesztusokban. Hároméves voltam, mikor apám örökbe fogadott, elhozatott Angliából, és anyám leánykori neve helyett az ő becsületes, jó hangzású nevét viselhettem. Mostohaanyám, apám felesége a legjobb asszony volt, akit valaha ismertem. Tudta, hogy apám azért fogadott örökbe, mert az ő gyermeke vagyok. Bizonyos vagyok benne, hogy Toulet marsall ezt elsősorban a feleségével közölte. Ne ítélje meg senki apám jellemét ebből a látszólagos férfibotlásból. Gyermeket akart, a Toulet család nevét és kardját akarta ráhagyni valakire. És a feleségétől nem lehetett gyermeke. Valószínűleg sokáig szerencsétlen volt emiatt. Így hozta össze a sors Laura Duncannel, akitől gyermeke lett.
Már a katonaiskolában szomorúan éreztem, hogy nincs pajtásom, és nem is lesz. Nem tudtam barátkozni. Nem voltak közlési vágyaim, nem szerettem játszani, nem volt bizalmasom, és ezért a többi fiú elhúzódott tőlem. Ez a távolság közöttem és pályatársaim között mindvégig megmaradt zárkózottságom miatt. Tulajdonképpen a tragédiám kezdetéig semmi sem történt velem, amit érdemes lenne leírni, kivéve talán szerelmemet, amellyel a világ legtisztább, legjobb és legokosabb teremtése iránt viseltettem. Claire volt az egyetlen ember az életemben, aki elől nem burkolóztam el az udvarias érintkezés semmitmondásai közé. Miután atyám meghalt, a gondolataim és az érzéseim megoszlottak Claire és a hivatásom között.
E mappában mellékelve van a per anyaga, tehát nem térek ki a részletes leírására. Másfél esztendő óta a nap minden órájának kétharmad részét mint vizsgálóbíró töltöm el a peremmel. Kétségtelen, hogy a túlságosan ellenem szóló látszat könnyelművé tette a nyomozást. Különben nem lenne annyi gyenge pont az ítélet indoklásában. Megfejteni nem tudom, másfél év alatt egy fokkal sem jutottam közelebb a megoldáshoz. A nyomozás gyenge pontjait meg tudtam találni, a bizonyítékok erejét gyöngíteni tudtam, de az ellenem szóló tények magyarázatát nem találtam. De tudom, olyan biztosan tudom, mint azt, hogy élek, ki fog pattanni a titok. Az én ügyem mint egy titokzatos betegség ásta be magát a hadügybe. Ezt a betegséget nem lehet azzal meggyógyítani, ha letagadjuk, hogy létezik. La Motte táborszernagy, a fanatikus, derék katona téved. Az igazság, ha elfojtják, lassan ható méreg. Már vastag börtönfalakon, ránehezedő évszázadokon is keresztülrágta magát. Ha felfakad a Toulet-ügy, az csak egy megtisztulást jelent majd valami súlyos kórokozótól. E mappában feljegyeztem mindazt, amiről feltételezhettem, hogy alapja lehet egy erélyesebb nyomozásnak és ügyem újrafelvételének.
E pillanatban a háború teremtette feszült helyzet miatt semmiképpen sem kérhetném ügyem újrafelvételét. Most tehát várok. Nem tehetek mást…
II.
…Két hónapig ültem börtönben. Mint vizsgálati fogoly. Még így is iszonyatos volt. Sok mindenre rávezetett a cella négy fala, amit azelőtt nem hittem, nem éreztem. Bölcsebb lettem néhány egyszerű gondolattal és néhány ősz hajszállal. Hét lépés előre, hét lépés vissza. Újra hét lépés és megint hét… Próbáltam rövidebbeket lépni, mert nem bírtam cipőim koppanásának egyhangú ritmusát. De az ember csak úgy tud másképpen lépni ha figyeli a járását. És egész nap a lépéseimmel foglalkozzam? Meg kell őrülni! Ó, nagyon sokszor úgy éreztem, hogy perceken belül elborul az elmém. Azután más metódust próbáltam. Élnem kell! Birtokában kell maradnom szellemi képességeimnek!… Az apám hangja mondta ezt álmatlan éjszakákon… Ha meghalok vagy megőrülök, ezzel feladtam a reményt… Kényszerítettem magam, hogy ne foglalkozzam az ügyemmel. Hogy ez sikerült, azt Claire-nek köszönhetem. Ha rá gondoltam, vele foglalkoztattam a képzeletemet, meg tudtam szabadulni az őrületbe taszító problémától.
A tárgyalásról nincs mit mondanom. E jegyzetek között más helyen dolgoztam fel az anyagot. Hogy mit jelenthetett a lefokozás, az a reggel a kaszárnyaudvaron, dobpergésben, mialatt lábaimhoz hullottak rangjelzéseim, erről nem tudok írni!
Egy barátom és tiszttársam meglátogatott a cellámban és otthagyta a revolverét. Nem nyúltam hozzá. Pedig mennyivel könnyebb meghalni!… De nekem nemcsak élnem kell, hanem az egészségemre, a józan eszemre is szükségem van. Különben sírba száll velem a Toulet család évszázados katonai becsülete. Nemcsak a revolvert utasítottam vissza, hanem gondosan vigyáztam az egészségemre. Rendszeresen igyekeztem magamat hozzászoktatni a sovány fegyházi koszthoz még mint vizsgálati fogoly, amikor behozathattam az ellátásomat. Ha egyszerre kell megszoknom a tápérték nélküli étrendet, ez megrázkódtatná a szervezetemet. És az egészségemmel most nemcsak magamnak tartozom. Főzeléket és kenyeret hozattam be ebédre és vacsorára. Ha valaki látja valószínűleg kinevet. De én tudtam, hogy az életemmel együtt az utolsó reményem is elpusztulna. Később már annyira vittem a gyakorlatot, hogy az ügyemen kívül nemcsak Claire-re tudtam gondolni, hanem mindenféle régi emlékre, sőt egészen, elvont természettudományi dolgokra is. Azután, mintha parancsot kaptam volna rá hozzáfogtam fejben egy részletes haditerv kidolgozásához. Tudtam, hogy az ügyemmel valahol máshol lehiggadtabban és nyugodtabban kell foglalkoznom… Nem lehetett kétséges, hogy elítélnek.
III.
Párás, hideg, téli reggel volt. Katonai pályafutásom véget ért, mint közlegény sem, mint fegyenc sem maradhattam a hadseregben. Civil ruhában, egy kis batyuban a legszükségesebbekkel, átkísértek a polgári fegyházba. Vagy harmincan álltunk a fegyházudvar lapos aszfaltsíkján. Rablók, gyilkosok, betörők és én. Kinyílt a kapu. A rendőrök, mintha gyermekjátékba kezdenének, megfogták egymás kezét, és az udvartól a nyitott kapun át egy autóbejáratig láncot képeztek körülöttünk. A fegyencek lába két másodpercig érintette az utca aszfaltját, azután egy vaslépcsőn át a hatalmas autóba léptek. A rácsos ajtó becsapódott, két szuronyos őr ült le mellettünk. Kívülről lakatot és vasakat tettek fel. Kattanás, csörömpölés, zörgés és elindultunk.
…Kinyílt az ajtó, és megint eszterláncot játszó rendőrök keskeny sorfala között mentünk egy hajóhídig. Szitált az eső, ázott láncok és daruk álltak siváran mindenfelé. Alacsonyra vert kéményfüst, égett szénpor szagában mentünk fel egy lucskos hajóhídon. Sötét, raktárszerű helyiségben voltunk, ránk csapódott az ajtó, megint zörgés, kattogás, csörömpölés. Azután egy dübörgő, guruló zaj: felvonták a hidat!… Kavargó lapátok harsogása, szirénabúgás, a felhúzott horgony zörög, és éreztük, ahogy meginog a szoba, amelyben tartózkodtunk. Elindultunk Cayenne felé…
IV.
…Fölboncolva, hullaszagúan ott feküdt előttem az élet nyitott belseje. A csarnoki árus, aki megfojtotta a szeretőjét hetven frank miatt. A szénhordó aki betört éjjel a telepre, ahol dolgozott, és verekedés közben megölte az éjjeliőrt… A bankdirektor fia, aki a táncosnő hálójába került, és mikor mindenét elköltötte, még sikkasztott is. Kitagadva tengődött egy kártyaklubban mint pénzváltó. Valamelyik reggel hazament, és megbicskázta az apját, mert az nem akart neki pénzt adni… A féltékeny sofőr, aki szeretőjéhez vágta a petróleumlámpát és a nő lángolva rohant a Chatteau-Rouge környéki sikátorban fel és alá, de nem lehetett segíteni rajta… Mindenki a sebeit takargatta fel. A bűneikről beszéltek az áldozataikról, és közben a csuklóinkra és bokánkra kapcsolt láncunk zörgött… Éjjel-nappal lánczörgés. Takarítani csak reggel szabadott, pedig sok tengeribeteg volt közöttünk. Zsizsikes főzeléket ettünk néhány gramm kenyérrel… Naponta fél órát sétálhattunk a fedélzeten.
Itt találkoztam Lacrenelle őrvezetővel. A hajón ugyanis katonai őrség volt. Lacrenelle őrvezető a századomnál szolgált a háborúban. Akkor még csak hadnagy voltam. A lángokban álló Reims utóvédjei voltunk, néhány száz halálra szánt ember, akik a szörnyű visszavonulást fedezték, és az volt a parancsunk, hogy további utasításig mindenáron maradjunk az égő pokollá változott városban, és akadályozzuk meg a német előőrsök bevonulását. Fullasztó füst, pokoli hőség recsegő, zuhanó égő gerendák között, nagyon lassan vonultak ki a városból. Itt is ott is ledőlt házfalak, égve zuhanó zsindelyek lavinái temettek el kisebb csoportokat… És az utca végén már megszólaltak a német gépfegyverek. A harminc és felesek azért tovább lőtték az égő várost, megduplázva az ezer halált a süketen, vakon, haldokolva vonuló és harcoló utóvéd számára.
…Lacranelle-t, aki a legényem volt, leütötte egy darab zsarátnok és ő is odazuhant az aszfaltra, amit mindenfelé, mint elhullajtott rongydarabok, a hősi halált halt francia katonák borítottak be. Felrántottam a földről… vonszoltam magammal… Azután nem tudtam, mi történt a füst és a szikrahullás egy szélrohamtól felkavarva végignyargalt a városon… fuldokolva bukdácsoltam valamerre, ordítás, recsegés, ropogás… Talán nem is tudtam volna elengedni Lacrenellet mert az ujjaim élettelen görcsben szorították. A szélroham valószínűleg a németek felé fordult, és ezért nem bírtak követni minket, különben egy szálig elpusztultunk volna mert ebből a századból nem adta volna meg magát senki.
…Az éjszakai országúton tértem magamhoz. Csend volt. Csillagok ragyogtak, távol égett Remis, mint egy felrobbant olajkút, és itt is, ott is színes röppentyűk szálltak fel. Lacrenelle mellettem ült piszkos kötéssel a fején. Valószínűleg idáig hurcoltam, azután a füstmérgezéstől aléltan feküdtem, és ő előbb tért magához. Páncélautó viharzott arra és felvett minket. Így menekültünk meg az őrvezetővel, aki akkor még közlegény volt.
V.
Egyszer egyedül álltunk a fedélköz fordulójában. Lacrenelle megszólított. “Megismer még, kaptány úr?” “Megismerem, Lacrenelle. De figyelmeztetnem kell hogy vétséget követ el, ha kapitánynak szólít. Engem lefokoztak…” “Kapitány úr, én nem tudom elhinni hogy maga azt tehette…” “Ártatlan vagyok, de minden ellenem szól.” Nem beszélhettünk tovább. Másnap Lacrenelle visszatartott a fordulónál. “Idehallgasson, kapitány úr. Sok időnk nincs, gyorsan értse meg, amit mondok. Itt a jobb oldalon van a kórházi raktár, oda nemigen nyit be senki. Adok magának egy ráspolyt. Bújjon be oda és reszelje le a láncát. Éjfélre egy szigetcsoport közelébe érünk, akkor ereszkedjen észrevétlenül a tengerbe, és ússzon ki…” “Nem értem, Lacrenelle! Ha én most eltűnök, nyomban átkutatják a hajót, de ha fel is tesszük, hogy nem találnak meg, akkor maga kerül bajba…” “Nem fogják átkutatni a hajót, és én sem kerülök bajba. Bízza rám magát. Nincs időm megmagyarázni, mit akarok. Éjfélkor igyekezzen a part közelében észrevétlenül a tengerbe ugrani. Az isten áldja meg, kapitány úr.” Nem hagyott felelni. Benyomott egy kis ajtón, utánam dobta a ráspolyt, és továbbment. Később jöttem csak rá a tervére, mikor hirtelen lövést hallottam, és utána Lacrenelle hangját: “a 117-es a vízbe ugrott. Utánalőttem a golyó fejbe találta, és elmerült…” Valószínűleg azt hitték hogy az öngyilkosságnak ezt a nemét választottam. Lacrenelle az egyik fordulónál a vízbe hajított valamit és utánalőtt. Igazán kézenfekvő volt az egész. A közelben hallották a csobbanást, a lövést és aki nem ismerte a reimsi csatában velünk történt eseményeket, az nem foghatott gyanút. Senki sem gondolt arra, hogy átkutassa a hajót. A kapitány valószínűleg jegyzőkönyvet vett fel Lacranelle vallomásáról és ezzel lezárta az ügyet. Kedves bajtársam, Lacrenelle! Most már miatta aggódtam. Ha rám találnak, ez kétségtelen bizonyíték az ő bűnössége mellett. Fél nap alatt sikerült elreszelnem a bilincset. Éjfél felé kisurrantam az ajtón, és behúzódtam egy hatalmas szellőztetőtölcsér mögé. Elhaladt az őrjárat… megtörtént a váltás… Tiszta éjszaka volt, és fekete foltok látszottak a távolban: szigetek… Az éjszaka olyan csendes volt, hogy ugrást nem kísérelhettem meg. Feltétlenül meghallották volna a víz csobbanását…
…Hason csúszva, tíz centiméterenként jutottam előre meg kellett próbálnom elérni a hajó tatját, ahol a horgonyláncon lemászhattam olyan mélyre, hogy a vízbe ugrásom ne okozzon nagyobb bajt egy szelíd hullámcsobbanásnál… Ez sikerült. A horgonyon ültem, mélyen a hajó hátsó kiszögellése alatt… A csendesen sustorgó éjszakai tenger távlatában egyre nőttek a foltok: sziklás szigetek… Csendben eleresztettem magam… Jó úszó vagyok, tudtam, hogy elérem a partot. Nemcsak a szabadságomat nyertem vissza, de a halálhírem biztosította azt a nyugalmat, amelyre szükségem volt, ha a célom felé akarok haladni. Másnap partot értem… Két nap múlva elindultam egy újonccsoporttal Mogadorból Sidi-bel-Abbes felé…
Megtaláltam azt a helyet, ahol elrejtve és nyugodtan gondolkoztam. Beálltam a légióba!