A becsületrend
I.
Barud el Mansur az újra felépített casba csúcsáról nézte messzelátón a távoli füstcsomókat. A Bu Malem-i vereség nem volt döntő. Tudta jól, hogy még a kezében van a játék. A hammadai ezred meg fog hátrálni. Bu Denibnél Gilles… és az Ued felső folyásánál Furgon… Emmy Desposlin egy fotelben ült. Rövid idő alatt nagyon lesoványodott. A háttal álló caidot orgyilkos pillantásokkal nézte. A bejárat függönye mögött Muhat állt. Lent az oázisban még egyre érkeztek a törzsfőnökök újabb csapatokkal. És Timbukton át öszvérkaravánok hozták a muníciót. A Tafilalet védelme nem fontos. Támadó háborút kezdtek. A francia offenzívából defenzíva lesz…
II.
Ezen a reggelen még a harc megkezdése előtt Gilles kapitánynak jelentették, hogy szahariánok érkeztek, és a parancsnok beszélni kíván vele. Gilles kérette a parancsnok urat. Donald lépett be két szahariánnal.
– A kardját kérem, kapitány úr. A foglyom. – Gilles-nek minden vér lement a fejéből.
– Ho… hogy… érti ezt…
– Egy órán belül itt lesz az ön utódja. Ha nem akarja, hogy a katonák előtt megvasaltassam adja át a kardját és kövessen. – Azután a ponyárja végével rácsapott a kapitány jobbjára, mellyel a revolvert rántotta elő. – Nem, kapitány! Ez túl egyszerű lenne. Amit tett, azért felelni fog.
A pisztoly a földön feküdt. Gilles szó nélkül lecsatolta a kardját: – Mehetünk, százados úr.
És átadta a kardját.
Ugyanez történt Furgonnal, az Ued folyásánál, és még vagy hat tiszttel azok közül, akiket valami botlásért helyeztek át a sivatagba, és most el akarták adni saját hadseregüket Barud el Mansurnak. Lauyanel százados közben intézkedett, és minden feltűnés nélkül vették át a megüresedett helyeket új tisztek.
A Tafilalet menekülő emberekkel telt meg. A Tadla-vidéken sűrűn gomolygott a puskaporfüst, és mire a hajnal eloszlatta és felszívta magába ezt a rossz szagú ködöt, szétroncsolt emberi és állati tetemekkel volt beborítva kilométerekre a föld. Ez a föld, amelynek már minden talpalatnyi homokján öltek meg embert és szenvedtek kínhalált, ez talán sohasem fog megcsömörleni a vértől és a kioltott élettől, amelynek talán sehol a világon nincs kisebb értéke, mint ebben a világrésznyi, forró kemencében.
A caid terve összeomlott, és ezzel a Tafilalet sorsa meg volt pecsételve. Tankok és ágyútalpak gurultak előre a századok pusztító árként özönlöttek át a hammadai sziklák ösvényein. Dübörgött a föld.
A caid megszorította Muhat kezét, és csak annyit mondott: “Menj!” Muhat összeszorított fogai megcsikordultak. Lehajtott fejjel kilépett a caid szobájából. És ment. Barud el Mansur furcsa mosolygással nézett Emmyre.
– Egy Fokker gépem áll kint a qsur mögötti mezőn. Utasítottam a pilótát hogy vigye magát Rhodesiába. Onnan Londonba juthat. Nem hiszem, hogy az angolok kiadják.
– Ezt én mind tudom magam is. Azt mondja meg, hol van Oliver? Mit csinált az öcsémmel?
– Bármit csináltam volna vele, közölném magával. Nem mondhatok mást: egy kozmetikai műtéttel el akartam változtatni az arcát, és megszökött. Legutolsó értesülésem szerint beállt a légióba.
Némán álltak egymással szemben. A caid csak mosolygott, és nagyon furcsa volt az arca.
– Már félórája szorongatja a revolvert a zsebében Emmy. Nem is tudtam, hogy ilyen határozatlan. Kérem, én most elfordulok. Ha le akar lőni, csak rajta. Mielőtt még észrevennék a gyilkosságot, a pilótám elindul magával. – Az ablakhoz állt, háttal a leánynak, és szemeihez vette a távcsövet. Emmy egy teljes percig nézte, és görcsösen szorította a revolver markolatát.
Azután csendesen kiment. A caid még mindig nem fordult meg. Nemsokára motorbúgást hallott.
III.
A Toulet-ügy újrafelvétele megtörtént. A zárt tárgyaláson csak a legmagasabb katonai személyek vettek részt, de ezek megtöltötték a hallgatóság sorait. A fontos államérdekekre való tekintettel, amelyekről a tárgyaláson múlhatatlanul szó fog esni, a katonai törvényszék épületét jóformán megszállta a katonaság, hogy avatatlan ember még közelébe se juthasson a tárgyalóteremnek. A per egykori tanúit, elsősorban Toulet három legjobb barátját, Lauyanelt, Du Garde-ot és az Afrikából hazarendelt kapitányt megkérték, hogy állandóan tartózkodjanak a katonai törvényszék épületében.
A tárgyalás elején La Motte táborszernagy ismertette az iratokat. Az Angliából beszerzett értesülések alapján kétségtelenül megállapították, hogy az a civil, aki feltűnően hasonlít az elítélt Toulet kapitányra, név szerint Duncan Oliver, azonos azzal az egyénnel, aki mulatókban és szórakozóhelyeken Toulet neve alatt fordult meg. A vádnak az a része tehát, hogy a kapitány titokban költekező életmódot folytatott, elesik.
– De fennáll még a vád – mondta az ügyész -, mely szerint Toulet kapitány november 3-án a hadügyminisztériumból elhozta a tengerészeti jegyzőkönyvet. Fennáll a vád, hogy Toulet kapitány hamis alibit mutatott ki, mert Joseph lakáj látta őt hazatérni egy aktatáskával. Mivel bizonyítja az egykori kapitány, hogy ebben a két esetben is Duncan Oliverről van szó? Tudja-e bizonyítani, hogy a hasonlatosság oly nagy volt közötte és Duncan Oliver között, hogy úgy az öreg lakájt, mint a hadügyminisztérium portását megtéveszthette?
– Sikerült Lauyanel századosnak Duncan szülővárosában néhány fényképet szerezni erről az emberről. A hasonlatosság kétségtelenül csodálatos.
Átnyújtotta a fényképeket az ügyésznek, aki döbbenten nézegette őket. A vádlottak padjáról Toulet emelkedett fel. Mozgás támadt. A vén katonák, a hallgatóság csodálkozva néztek rá. Erősen őszült, az orra mellett két mély, markáns ránc vonult a szája szegletéig. Az arca szomorú volt, de mint általában az erős embereknek, a szenvedések nem lágyították meg, hanem rideg, kemény vonásokat róttak rá. Sovány volt, és sötétbarnára égette a nap. A hangja ugyanolyan nyugodtan, mélyen csengett mint egykor.
– Excellenciás uram. Engedje meg, hogy védekezésemet, amely más fontos katonai ügyekkel is összefüggésben áll, a tárgyalás szokott menete nélkül, egyszerre mondhassam el.
– A vádlott kérelmét teljesítem. Remélem, az ügyész úrnak sincs kifogása ellene.
Nyugodtan, minden hangsúly nélkül és nagyon lassan beszélt:
– A legfelső katonai törvényszék engedélyét kérem, hogy látszólag az ügyre egyáltalán nem tartozó dolgokat mondhassak el. Utóbb kiderül majd, hogy mindannak, amit előadok, szoros kapcsolata van a pörömmel.
Toulet kis szünetet tartott. Nem volt izgatott. Claire meghalt. Neki a rehabilitáció most már nem jelent semmit.
– Az apámnál, Toulet marsallnál kell kezdenem – folytatta olyan nagy csendben, hogy a csukott ablakon keresztül egy távoli autóduda hangja hallatszott be. – Nevelőanyám a legjobb és legnemesebb asszony volt, a legtisztább szerelemben, a legnagyobb harmóniában éltek az apámmal, és a házaséletük mégsem volt boldog. Nevelőanyámnak nem lehetett gyermeke. Ez a tudat apámat valósággal szerencsétlenné tette. Egy katonai küldetés alkalmával megismerkedett Angliában Laura Duncannel. Megszerették egymást. Ez időtől kezdve apám valósággal kettős életet élt. Ha csak tehette, Angliába utazott, Laura Duncanhez. Kis villájuk volt a tengerparton, itt töltötték együtt a szabadidejüket. Öt esztendő alatt három gyermeke született Laura Duncannek. Mind a háromnak az apja Toulet marsall volt. Én voltam az első gyerek, a legidősebb, akinek a Toulet-k katonai pályafutását kellett folytatnia. Hároméves voltam, amikor apám adoptált. Ezekkel a kényes ügyekkel ügyvédje és barátja, Desposlin foglalkozott, akkor még Londonban élt. Vele adoptáltatta édesapám a másodszülöttet, Emmyt, mert nem akarta, hogy a leány mint törvénytelen gyermek nőjön fel, viszont még egy gyermek adoptálása olyan magas rangú katonatisztnél, mint ő, túlságos feltűnést és kíváncsiskodást idézett volna elő. Nekem a legutóbbi időkig fogalmam sem volt, hogy testvéreim vannak. Oliver Duncan, az öcsém, aki a legfiatalabb volt, megmaradt az édesanyjánál. Laura Duncannek hatalmas vagyona volt. Mikor meghalt, vagyonát az édesapámra hagyta, aki hozzá sem nyúlt, még Oliver neveltetési költségeit is a sajátjából fedezte. Olivert egy angol intézetbe adta be, és az öcsém ott is végezte el a tanulmányait. A Duncan-vagyont atyám letétbe helyezte, és Desposlint bízta meg a kezelésével. Ugyancsak Desposlinnek adta át a végrendeletet. Ebben a végrendeletben úgy intézkedett, hogy halála után három gyermeke: Emmy, Oliver és én örököljünk mindent. A végrendeletet Desposlin elsikkasztotta apám halála után.
– Kik szerepeltek ezen a végrendeleten mint tanúk? – szólt közbe az ügyész. – Csak az ő bűntársulásukkal volt ez a lopás lehetséges.
– Az egyik tanú maga Desposlin volt. A másik tanúról a reá vonatkozó résznél fogok beszélni.
Miután az ügyész beleegyezőleg bólintott, folytatta:
– Apám halála előtt talán egy évvel kapcsolódott be az ügybe Ranat doktor, aki nem más, mint Yacub el Mansurnak, a hammadai caidnak a fia, aki saját uralmáért évek óta szervezte a Tafilaletet, a törzsfőnök minden eddiginél hatalmasabb felkelését. Ranat tökéletes kémszervezetet hozott létre, és nagyarányú hírszerzést folytatott válogatás nélkül, minden tekintetbe vehető idegen állam javára. A legnagyobb csapást a tengerészeti jegyzőkönyv ellopásával akarta előidézni. Ezért barátságot tartott fenn Angliában Oliver öcsémmel.
– Arról nem tud semmit – szólt közbe La Motte táborszernagy -, hogy ez a Duncan Oliver hol van jelenleg?
– Duncan Oliver a colomb-béchari büntetőtábor egy börtöncellájában halt meg, ahova velem együtt volt bezárva.
Újra templomi csend lett.
– Halotti bizonyítványát a Compagnie-Discipline irattárából bekérheti a legfelsőbb törvényszék.
– Folytassa.
– Oliver, akinek az elsikkasztott örökségről fogalma sem volt, nagy szegénységben élt. Desposlin látszólag jószívűen támogatta, holott csak filléreket dobott oda a fiúnak az ellopott örökségből. Ranat doktor volt a másik barát. A könnyelmű fiatalembert nem volt nehéz behálózni. Különben is vakon hallgatott a nővérére, aki Desposlin és Ranat cinkosa volt. Duncan Oliver azt hitte, hogy csak lopásról van szó, amit az én nevemben követ el. Hónapokig gyakorolta az aláírásomat. Ranat doktor elvitte néhány helyre, ahol mint Toulet szerepelt. Nagyon hasonlított rám. Mindamellett csak úgy tudta megtéveszteni az embereket, ha ezek előzőleg nem ismertek engem. A tanúk csak hónapok múlva láttak a szembesítésnél, és akkor kétségtelen volt előttük az azonosság. Joseph csak egy pillanatig figyelte őt a lámpa fényében, ahogy az aktatáskával állt és kulcsait keresgélte. Az álmos, öreg, rossz szemű inas így igazán azt hihette, hogy én állok a kapu előtt. Az éjszakai hadügyminisztérium folyosóján is átsuhanhatott egyenruhában egy fél percre a portás előtt, mikor felment, és megszerezte az írásokat. A portásnak eszébe sem jutott, hogy más is lehet, tehát nem vette észre, hogy nem én vagyok.
– De honnan voltak Duncannek a szükséges kulcsai?
– Ezt Gordon adta neki. Átadom a katonai törvényszéknek Duncan Oliver saját kezűleg írt vallomását, amelyet halála után vettem el tőle. Ez a vallomás, amely kétségtelenül az ő keze írása, azokra a tényekre nézve is bizonyíték, amiket a mai tárgyalás további során fogok állítani. Miután Duncan az iratokat ellopta, Ranat doktor rávette, hogy jöjjön vele néhány hónapra a sivatagba, amíg az ügy elalszik. Olivernek fogalma sem volt, hogy a caid a saját birodalmába viszi őt. Csak a Tafilaletben látta meg, hogy fogoly. A caid, aki, mint tudjuk, orvos, egy kozmetikai műtéttel meg akarta változtatni Duncan Oliver arcát. Valószínűleg eltorzította volna. Így akarta megsemmisíteni ezt az eleven bizonyítékot: az öcsém jellegzetes Toulet-arcát. Megölni nem merte, mert Desposlin Emmy, aki a bűntársa volt, nagyon szerette az öccsét. Olivernek sikerült a műtét előtt megszöknie, kijutott a Tafilaletből, rongyosan, éhesen. Akkor olvasta az újságokban tettének szörnyű következményeit. Félelmében és tehetetlenségében a légióba lépett be. Valami vétség miatt a zephyrekhez került, és szeptember 28-án a sors kiszámíthatatlan akaratából az én karjaimban halt meg, miután a bűnét megbocsátottam neki.
A vén katonák krákogtak. Az ügyész a cvikkerét törölgette.
– Hogy sikerült önnek – kérdezte fátyolozott hangon az ügyész – azoknak a részleteknek a felderítése, amiket Oliver Duncan sem tudhatott?
– Miután volt bajtársam, Lacrenelle káplár, akivel együtt vettünk részt a reimsi csatában, segítségemre volt a szökésemben és elterjesztette halálhíremet, első dolgom volt érintkezésbe lépni szegény menyasszonyommal, akivel az érintkezést mindvégig fenntartottam. Ő szerezte meg számomra az összes iratot és Lauyanel százados nyomozásának utólagos eredményeit. Így jöttem rá, hogy Desposlin és leánya nemcsak az én ügyemben, de sorozatos kémkedésekben is bűntársai voltak Ranat doktornak. Erre nézve kérem Lauyanel százados kihallgatását.
Visszaült. Alig figyelte a tárgyalás menetét, Claire halott. Lauyanelt megkérte, hogy kutasson utána. És ma értesült: halott! A Tafilaletbe bevonuló csapatok egyik embere jelentette. Megszenesedett romok között rátaláltak a leány karórájára. És megkerült a nyaklánca, amit sohasem vetett le. Mi várhat még rá ezek után? Claire halott. Üres és, érzéketlen volt belülről. Lauyanel lépett az emelvény elé.
Beszélt:
– Rögeszmémmé vált – kezdte vallomását -, hogy a Toulet-ügy végén a kezembe kapom Gordont. Ezért nyomoztam tovább a Toulet-ügyben. Angliában megtudtam, hogy Duncan Laura hatalmas vagyont hagyott hátra. Ezen a nyomon kikutattam Toulet marsall végrendeletét. Felmentem Desposlinhez érdeklődni, aki összevissza hazudozott, hogy a marsall halála előtt visszavette a végrendeletet, hogy semmit sem tud a vagyonról, amelyet a marsall valószínűleg elspekulált. Egy napig tartott, amíg megszereztem a felhatalmazást Desposlin őrizetbe vételére. Sajnos, már késő volt. Desposlin az előző nap délutánján felhívta a leányát telefonon, és közölte vele, hogy nyomon vagyok. Emmy, akinek a mostohaapja már úgyis kellemetlen bűntárs volt gyávasága és megbízhatatlansága miatt, azt hazudta Du Garde-éknak, hogy Madeirába megy kirándulni. Megállapítottam, hogy repülőgépen Párizsban volt aznap délután, mikor Desposlint megölték. Megállapítottam azt is, hogy még aznap este visszarepült. Gyanúm volt, hogy a lefátyolozott nő, aki a gyilkosságot elkövette, Desposlin Emmy. Mindössze egy ősz parókát tett fel, és miután az arcát nem láthatták, ezen a módon megtévesztett mindenki. Azonnal intézkedtem, hogy a leányt vegyék őrizetbe. Biztos voltam benne, hogy nem tud majd alibit igazolni. Desposlin szekrényből nem hiányzott más, mint egy D.T. jelzésű ügyirat, amely valószínűleg a keresett végrendelet és általában a Duncan-Toulet viszonnyal kapcsolatos aktacsomó volt. Sajnos, ez a fonál is kicsúszott a kezemből. Mire összeköttetést teremthettem, Claire du Garde-ot és Emmy Desposlint már elrabolták. Feltételezésem szerint ezt az elrablást maga Emmy Desposlin rendezte meg, mert félt a gyilkosság következményeitől és Claire nagyon is élénk tevékenységétől a Toulet-ügyben.
Lauyanel vallomása után az ügyvéd emelkedett szólásra.
– Miután a vád lényege Toulet kapitány ellen hűtlenség és hazaárulás, perrendszerűnek tartom a Toulet-ügyre nem tartozó olyan események bizonyítását, melyek ugyan a bűnüggyel nincsenek kapcsolatban, de a vádlott egyéniségét olyan megvilágításba helyezik, hogy a legfelsőbb katonai törvényszék nem bélyegezheti tovább hazaárulónak. Ez az ember becsületétől megfosztva, a legszörnyűbb sorsban olyan szolgálatot tett a hazájának, olyan hősiességgel és önfeláldozással, amely kizárja azt, hogy valaha is áruló lehetett volna. Erre nézve kérem Lorenz százados kihallgatását, és kérem továbbá azoknak a légionistáknak a kihallgatását, akiket a hadügyminisztérium intézkedésére Colomb-Bécharból Párizsba hoztak. A légionisták értesülésem szerint ma reggel megérkeztek, és a haditörvényszék épületében vannak elszállásolva.
Az elnök helyt adott az ügyvéd indítványának. Lorenz százados lépett a terembe. Meglátszott rajta, hogy nemrégen még beteg volt. Gyöngesége dacára egyenesen tartotta magát, és a mellén minden kitüntetés ott díszelgett, amit katona csak megszerezhet. A torzonborz szakállú, szent Hamir helyett egy simára borotvált, galambősz ember nézett az elnökre. Nagyon kimérten adta elő a mondanivalóját.
– Jelentéseket küldtem a Tafilaletből a caid taktikájáról. Barud el Mansurnak néhány tisztet is sikerült megvesztegetnie. Ezek a tisztek fontos pozíciókat adtak volna át a caidnak. Ugyanekkorra szervezték meg a colomb-béchari lázadást, ahonnan oldalbakapva megsemmisítették volna a tigmarti üteget, és elvonták volna Bu Malem erőinek egy részét. Mindezt pontosan és alaposan készítették elő. Én csak a szökésem éjjelén értesültem, hogy jelentéseimet a caid emberei eltüntették. Sebesülten feküdtem egy barlangban, és csak egy elkeseredett lehetőség volt számomra, hogy arra az idegen katonaszökevényre, akinek a vádlott kiadta magát, rábízzak mindent. Elmondtam neki az értesüléseimet, odaadtam titkosszolgálati igazolványomat. A többit körülbelül már tudja a legfelsőbb törvényszék. A vádlott elindult, hogy az első vasútállomásról érintkezésbe lépjen a hadügyminisztériummal. Csak az én nevemben telefonálva, a minisztériumból remélhetett segítséget. Hiszen amíg mint szökött légionista egy eltűnt titkosszolgálati tiszt igazolványával a legfelsőbb fórumokig eljut, addig régen lezajlottak volna az események. Útközben Tigmart felé ezt a légionistát elfogták a csendőrök. A büntetőszázadhoz küldték. És itt a legszörnyűbb állapotban, amibe ember kerülhet, először megszervezte a colomb-béchari lázadás leverését, azután az igazolványom segítségével egy műszaki állomásról érintkezést talált a hadügyminisztériummal, majd a nagy schotton keresztül eljutott a szahariánokhoz, akikkel megszállta Colomb-Béchart, és végül őrizetbe vette, jóformán percekkel a döntő csata előtt, a bűnös tiszteket. Ehhez nincs semmi hozzáfűznivalóm.
A némaság, amely a tárgyaláson már többször állott be ilyen hirtelenül, most is másodpercekig ülte meg a termet és a mereven előrehajló embereket.
– Köszönöm, százados úr.
A százados kiment. Az ajtónálló káplár beszólította a következő tanúkat: – Moschkowitz, Burger, Tirone, Berg, Kolseff, Ahmed!
Hat légionista lépett a terembe, feszesen megálltak az emelvény előtt, mellükön a légió becsületrendjének frissen kapott kitüntetésével. La Motte táborszernagy felemelkedett, elsápadt, és kimeredt szemekkel nézett a fiára, aki napbarnítottan, halálosan soványan, de nyugodt, tiszta pillantással állt előtte mint a francia idegenlégió közlegénye, mellén a becsületrenddel. Azután a táborszernagy ráeszmélt, hogy erőt kell vennie magán, katonák előtt áll, igen, igen… Itt most valami törvényszéki tárgyalás van, és ő az elnök. Félig öntudatlanul visszaült, és minden erejét összeszedve megszólalt, de valami olyan furcsa, olyan távoli és fátyolos hangon, hogy a teremben zavar támadt, összesúgtak.
– Maguk… maguk… vettek részt a colomb-béchari lázadás leverésében… – Megtörölte a homlokát, és mély lélegzetet vett. – Hogy hívják? – kérdezte az elsőt.
– David Moschkowitznak hívnak, nagyságos lovastábornok úr…
– Ho… hol szolgál?
– A harmadik században. Itt van az egész század. Mi négyen. A kettő nem tartozik hozzánk. Körülbelül ennyien maradtunk. Ez is kész véletlen.
Többen nevettek. Az ügyész a szakállába mosolygott. A felengedő feszültségben a táborszernagy is visszanyerte a lelkierejét.
– És maga? – mondta Bergre mutatva.
– Nevem Berg. A negyedik századnál szolgálok.
– De nem az igazi neve.
– Nem. Valódi nevem: Fréderic de La Motte. – A teremben zűrzavar támadt. Voltak, akik felugráltak és hangosan kiáltoztak. A tárgyalás lassan hiszterizálta a jelenlevőket.
– Nézze meg a vádlottat. Mit tud róla?
– Kezdettől fogva együtt szolgáltam vele. Megmentette az életemet.
Az elnök ezután Moschkowitzhoz fordult.
– Megmentette az életemet – mondta David is. – Mikor ősi szokás szerint agyon akartak lőni a sivatagban, mert kidőltem a menetelésnél, a lovaskapitány úr halálra verekedett egy Hufeisen nevű pimasszal. Isten nyugtassa szegényt, de már legfőbb ideje volt, hogy elintézze valaki. Azután rávett engem, hogy ne csatlakozzam a lázadókhoz, és segítsek neki rávenni erre másokat. Nagyon tüchtig ember. – És rövid gondolkodás után habozva hozzátette: – Megjegyzem, én mindig azt hittem, hogy orosz lovastiszt.
Tirone és Kolseff is ugyanazt vallották, mint a két másik. A platináról nem beszélt senki.
– Elmehetnek – mondta a táborszernagy. – A tárgyalás után beszélni akarok veletek. – A “század” Moschkowitz vezetésével peckesen kivonult, és amennyire csak lehetett, kidüllesztették a becsületrendet. Az előszobában Tirone nyomban leharapott egy nagy darab bagót. A táborszernagy az írásai között lapozott, de másra gondolt. Megmentette a fiát… Az ő fiát. Következett Donald kapitány és Du Garde százados kihallgatása. Donald semmi újat sem mondott. Meghallgatta, amit Toulet jelentett neki azon az éjszakán, és elhitte. Különben is Toulet gyerekkori barátja. Feltétlenül hitt mindig a becsületességében. Megszállták Colomb-Béchart, és letartóztattak hat gyarmati tisztet.
Utána Du Garde lépett a terembe. Az utóbbi hetek eseményei megviselték. Sovány volt, és fáradtnak látszott.
– Du Garde százados úr. Ön meglehetősen szívélyes viszonyban volt Emmy Desposlinnel – kezdte az ügyész. – Tudja ön, hogy ez a leány milyen ügyekbe keveredett?
– Értesültem, hogy gyilkosság gyanúja miatt őrizetbe akarják venni. Nagyon megdöbbentem. Miután azonban Desposlin kisasszonyt elrabolták, és nem védekezhet, nehéz véleményt alkotni az ügyről.
– Időközben kiderítették, hogy Desposlin ügyvéd azon a szerencsétlen napon, mikor önnek Toulet kapitánnyal randevúja volt, titokban a garázsban járt – szólt közbe az ügyvéd. – Valószínűleg ő lazította meg a carter csavarját. Nem tudja, hogy Desposlin ezen a napon miért nem jött be százados úrral a városba?
– Tulajdonképpen az édesanyámnál volt vendégségben egy telekátírás ügyében – felelte Du Garde -, és a megbeszéléseiket még nem fejezték be, mikor én elindultam vissza Párizsba.
Toulet felemelkedett és a tanú felé fordult.
– Nem emlékszik, százados úr, hogy Desposlinnek véletlenül megemlítette-e a találkozónkat?
– Ez lehetséges. Ennyi idő múltán már nem tudok határozottan felelni, de bizonyára említettem.
– Ugyanis – folytatta Toulet – az ellenem szőtt hálót az a véletlenül, szinte szeszélyből támadt kedvem, hogy százados úrral töltsem együtt az estét, jóformán szétszakította. Nevetségesen megdőlt volna az egész vád, ha én a százados úrral és a húgával igazolok alibit. Ezért hirtelenében tenni kellett valamit, hogy mi ne találkozhassunk. És hogy a találkozás olyan módon maradjon el, amely nem keveri gyanúba a tetteseket.
– Ez nagyon logikus – mondta Du Garde.
– Ha százados úr nem említi Desposlinnek, hogy velem találkozója van, akkor még a letartóztatásomra sem került volna sor.
– Igazán nem gondolhattam erre akkor, de most kívánom, hogy bárcsak ne említettem volna.
Toulet váratlanul abbahagyta ezt a témát, és más kérdést tett fel:
– Volt tudomása százados úrnak arról, hogy Desposlin Emmy tulajdonképpen a húgom?
– Csak néhány hónap előtt értesültem róla Desposlin ügyvédtől. Ugyanis feleségül akartam venni Emmyt.
– Volt-e tudomása százados úrnak arról, hogy Emmy Desposlin Oliver és az én halálom estén hatalmas vagyonhoz jut?
– Nem… nem tudtam.
– Tagadja-e, százados úr, hogy négy év előtt nagyobb spekulációba bukott bele?
– Tagadom!
– Tagadja-e, hogy Toulet marsall végrendeletén, amely eltűnt, ön szerepel mint az egyik tanú? Tagadja-e, hogy apám halála után, Desposlinnel szövetkezve, a végrendelet létezését elhallgatták? Tagadja-e, hogy a barátnőjével, Emmyvel és Desposlinnel együtt ezt a vagyont saját céljaikra fordították, tagadja-e hogy része volt a húga elrablásában és megöletésében…?!
Falfehéren, nyitott szájjal lépett egy-egy lépést hátra Du Garde, és a teremben mindenki megdermedt. Csak Toulet állt a helyén felmagasodva:
– Tagadja-e, hogy Ranat doktorral összejátszott? Tagadja-e, hogy ön adta oda a szükséges kulcsokat Duncannek, és maga látta el utasításokkal? Tagadja-e, hogy ön Gordonnal, a legügyesebb kémmel azonos?!
…Egy dörrenés rázta meg a termet. Mielőtt még valaki is közbeléphetett volna. Du Garde százados fejbe lőtte magát, és odazuhant a legfelsőbb honvédtörvényszék emelvénye elé. A jelenlévők képtelenek voltak megmozdulni. La Motte táborszernagy hangja hallatszott suttogó rekedtséggel:
– A… tárgyalást felfüggesztem.
IV.
…Egy század katonaság állt a hatalmas udvaron, és a trikolór magasra felhúzva lengett. A rácsos kapun túl hatalmas tömeg, várakozott, autók tetején, oszlopokon, a szemközti ablakokban beláthatatlan sokaságú emberfejek. A kaszárnyaépület kapujából Toulet kapitány lépett ki, összes rendjelével, kardjával, rangjelzésével, és tiszttársai előtt megindult. Mikor a század arcvonalához értek, Duhamel ezredes vezényszava süvített: “Vigyázz!” Merev katonafejek fordultak egy ütemre Toulet felé. A párizsi utca szimpátia-tüntetése kilométerekre elhallatszott. Mindenfelől kendők lobogtak. Toulet ment. Nem érzett sem örömet, sem diadalt. Az egész csak formalitás… Úgyis vége mindennek. Claire meghalt. Valaki beszélt hozzá. Trombita. Éljenzés… Ott szemben, az Lorenz… és Duhamel. Azóta nem látta… Valamit a mellére tűznek, és valaki megöleli. Persze, a jó öreg államtitkár. Mindegy. Essünk túl rajta. Ennek meg kellett történnie. Vissza fog menni a sivatagba… Előléptették? Ez kedves… Csak már vége lenne. Most elvonul a század… Hm… persze, ezek mind a barátai, az államtitkár is és az öreg La Motte táborszernagy. Azért nem tudják, hogy délfelé már milyen elviselhetetlen ott a hammadai kőbányában, pláne, ha lesújt a bikacsök. – Köszönöm magának – mondja La Motte táborszernagy könnyes szemmel. Mit köszön ez? És hogy került az autóba? Hová viszik? Talán vissza a légióba, hiszen még három évet kell leszolgálnia. A büntetés nem is számít bele… Ez a ház… Mintha már lett volna itt… ez az angolkert és a szökőkút ott a törpével… Elsősorban kialussza majd magát. Miért nem haza vitték a lakására?
A táborszernaggyal valamennyien együtt voltak. Donald is. Valahogy eszébe juthatott a hadügyi államtitkárnak, hogy Donald szolgálatait nem nélkülözheti Párizsban, Lauyanel is ott volt. Lorenz is. Csak a fiatal La Motte hiányzott. Tárgyalás után La Motte táborszernagy beszélt az öt légionistával. – Mit kívánnak – kérdezte tőlük. Alázatosan jelentik, szeretnének leszerelni – mondták öten: Burger, Moschkowitz, Tirone, Kolseff és Ahmed. – Meglesz – felelte La Motte.
– Nem is kell visszamenniük a légióba. És ha leszereltek, gondoskodás történik majd arról is, hogy ne kelljen nyomorogniuk. – És te? – kérdezte a fiától, miután sokáig tartotta átölelve. – Nekem négy szolgálati évem van hátra. Azt kitöltöm. Azután hazajövök, apám. Most azonban az első vonattal megyek vissza.
Teáztak. Toulet alig beszélt. Nem is erőltették. Később Lauyanel félrevonta egy sarokba.
– Megbocsátasz nekem?
– Nincs mit. Fordított esetben bizonyosan én is letartóztattalak volna.
– Köszönöm.
– Azt mondja meg, Lorenz – kérdezte a táborszernagy -, mivel tudta a caid megbabonázni ott lent a mi embereinket? Hiszen, ahogy hallom, a sivatagban valóságos árulási folyamat kezdődött.
Lorenz elgondolkozva szivarozott.
– Tömegpszichózist idézett elő. Ennek fő részese Muhat volt. Barud el Mansur legügyesebb embere. Évekig terjesztették a hírt, hogy ötmillió font értékű platina van elásva az Ued medrében. Az egész mese a platináról nem igaz. Én magam is évekig hittem, hogy ott kell valaminek elrejtve lennie. Ez a Muhat hol itt, hol ott tűnt fel, mindig valami halálos veszélyt zúdított magára, és a kínvallatások utolsó percében kibökte a platinát. Kitűnő fotói, térképei és mindenféle hamis írásai voltak Abd el Krimtől. Ezzel csábították a légiót, közlegényektől a tisztekig.
– Úgy látszik, nem is örülsz különösebben – mondta Lauyanel Toulet-nek. – Meg tudlak érteni. Szörnyű, hogy min mehettél keresztül. De még fiatal vagy. Kárpótolni fog az élet.
Gordonról, illetve Du Garde-ról, mintha csak megbeszélték volna, senki sem szólt egész este.
– Vége, pajtás – mondta Toulet Lauyanelnek. – Az én életem tulajdonképpen befejeződött, mikor rehabilitáltak.
– Ez nem biztos – mondta Lauyanel, és figyelmesen a szemébe nézett Toulet-nek. – Tudod, én már régen gyanakodtam Du Garde-ra. Mikor jelentkeztél, és kiderült, hogy az összes bizonyíték a te kezedben van, féltem, hogy kímélni fogod.
– Kímélni! Miután Claire halott! – kiáltotta Toulet elkeseredetten.
– De ha Claire él, akkor esetleg másképp intézed el. Futni hagytad volna Du Garde-ot külföldre. – Belekarolt Toulet-be, és sétálni kezdtek a szobákon át. Egy távoli szalonban megállt, és szembefordult Toulet-vel. – Szerencséjére senki sem kérdezte meg, hogy Duncan vallomását, amely mindent kiderített és leleplezett, miért csak ma adtad át a bíróságnak?… Mert különben kiderült volna, hogy Du Garde-ot a nyilvánosság kizárásával akartad eltávolítani hadseregből. Kiderült volna, hogy a haditörvényszéknek is csak azért szolgáltattad ki végre az összes bizonyítékot, mert a tárgyalás előtt felkerestelek, és közöltem veled, hogy Claire halála végképp bebizonyosodott.
– Ez bizony lehetséges – mondta Toulet. Lauyanel továbbsétált vele a szobák során.
– Akkor be fogod látni, hogy a magam szempontjából igazam volt, amikor Claire-t elhozattam a marokkói szanatóriumból, és mostanáig házi őrizetben tartottam. – Ezzel már ki is nyitotta az ajtót, amely elé értek, és a szobában ott állt Toulet előtt Claire. Szólni nem tudtak, de mikor Toulet átölelte a leányt, úgy érezte, hogy igazán érdemes még élni.
V.
Az öreg Joseph már nem érte meg azt a napot, mikor Toulet megjött a nászútról, és elfoglalta feleségével a kis, ősi házat, amelyben már apja is lakott. Az ablaknál álltak ketten Claire-rel, és néztek ki a csendes kis kertbe, ahol a házmester tett-vett a virágágyak között. Mikor meglátta a fiatal párt az ablakban, vidáman odaszólt:
– Mind kinyíltak a tulipánok, nagyságos lovaskapitány úr.