Colomb-Béchar
I.
Tirone és Berg még a barlangban voltak, mikor a menekülők megérkeztek, és óvatosan lefektették a súlyosan sebesült Lorenzet.
– Halló, Jott! Ez aztán a meglepetés! És ki ez a sebesült madárijesztő? – üdvözölte őket Tirone vidáman.
– Szép kis bál volt odaát…
A menekültek nem is feleltek, gyorsan hozzáfogtak, hogy bekötözzék Lorenz sebét. A golyó a jobb lapocka alatt rézsút átszaladt és oldalt az egyik borda mellett jött ki. Valószínűleg a tüdőt is érintette. Ahogy lehetett, bekötözték, azután Laverborg rendelkezett.
– Valamennyien jelentkeztek Bu Malemben. Elsősorban megmondjátok, hogy a titkosszolgálat egyik embere itt fekszik sebesülten. A nevét nem tudjátok, érted, Jott? Maguknak – fordult Tironehoz és Berghez – szerencséjük van, hogy hallgattak rám, és puskával együtt mennek vissza. Így csekély büntetést fognak kapni. Jott meg én a puska elvesztése miatt haditörvényszék elé kerülünk. Most nem megyek magukkal mert dolgom van még.
– Behold! – kiáltott Jott. – Melyik kávéházban várják? Miféle dolga lehet valakinek ebben a pokoli pusztaságban?
A sebesült szólalt meg gyenge hangon:
– Menjen, Laverborg…
A báró kisurrant a balrangból és eltűnt. Tudta, hogy ha siet, délutánra Tigmartba ér. Már világos volt, mire kikecmergett Hammada sziklái közül. Örömmel látta, hogy az utolsó lejtő alján szép széles országút van. Ha eléri a vasútállomást, egy félóra alatt minden sikerül. Azután jelentkezik az első helyőrségnél. Rohant a melegben, bár ájulás környékezte… Távol már feltűnt egy kis épület. Ott van! Minden erejét összeszedve rohant. Egyszerre vészes patkócsattogás hangzott fel mögötte… Öt csendőr jött vágtatva, és a káplár messziről ordított:
– Halt! Campez!
Úgy érezte, hogy az öklével megy nekik! Vége! Ezeknek nem magyarázhat meg semmit! Adná az isten, hogy Lorenz lábra álljon!
A goumière-ek jó magasan összekötötték hátul a kezét, és hosszú pányvára erősítve a kötél végét odahurkolták az egyik nyereghez, azután galoppban megindultak. Így szokták szállítani a szökevényeket. Ha nem tud futni a ló után az ötvenfokos melegben, akkor halálra vonszolják. A huszonöt frank jutalom ugyanis mindenképpen jár nekik, akár élve, akár halva hozzák a dezertált katonát.
II.
Ha a légionista elrontotta este a gyomrát, és lidércnyomása van akkor Colomb-Bécharról álmodik. Aki ide kerül, az az emberi szenvedések legnagyobb fokán megy keresztül. A büntetőtábor melletti temető, mintha a francia imperialista politikát jelképezné, egyre nagyobb és nagyobb területet foglal el. A büntetőtábor az oázis qsurjain túl, egypár kilométerrel távolabb, a Szahara síkján épült. Egy pálma, egy kaktusz, egy lomb vagy fa sehol sem látszik. Csak távolról integetnek a dús oázis fái. Néhány félig kiégett alfafűcsomó képezi a vegetációt ezen a helyen, emellett reggeltől estig szabadon perzsel a sivatag napja, szabadon éget a sivatag talajából sokszorosan visszaverődő forróság, és éjjel, ha ráborítja jeges dérpalástját a gonosz Ghut, öt-hét fok hideg is van. Az aránylag kis méretű garnizonépületben az őrszemélyzet lakik. A büntetés alatt állók éjjel-nappal csak sátrakban tanyázhatnak. Aki már élt sivatagban mint sátorlakó, az tudja, hogy az egymagában véve milyen kínszenvedés. A sátor belsejében napközben ötven- vagy ötvenöt fokos meleg van, hatvanöt és hetvenre is felmegy. Éjjel viszont szabadon jár be a hideg. És a bűnös légionisták ruháit itt elveszik. Helyette piszkos, vérfoltos ócska rabruhát kapnak lenge vászonból, és ehhez nem jár a ceinture, az a flaneldarab, amely az altest köré csavarva megóvja a vesét, májat, belet a hirtelen éjszakai lehűléstől. Egy rongyos pokrócot kapnak, párna nélkül. Az élelmezés állati. Reggel feketekávé, ebéd leves egy kevés főzelékkel, ugyanez a vacsora. A napi ezer gramm kenyér helyett itt csak háromszázötven jár, ezzel szemben a munka emberfeletti. Kőtörés, útépítés, sziklakoloncok szállítása a távoli Atlasz kőbányáiból, és ha evvel kész a század, akkor következik a tábor kitakarítása, mosása, javítása és este kilenckor takarodó. Ébredés reggel ötkor. A legcsekélyebb szórakozottság, hiba vagy vétség esetén csattog a bikacsök, és a legyengült leromlott ember börtönbe kerül. A börtön padlóját cementbe ragasztott éles kavicsdarabok képezik. Takaró természetesen a börtönben nem jár, élelmezés naponta egyszer kenyér és víz. Munkára azért kell menni. Széknek vagy priccsnek nyoma sincs. A kavicsokon fekve csak összetöri az embert az éjszakai alvás, a dermesztő hideg. Ha másnap nem tud dolgozni vagy kidől akkor megoldják a büntetést. Van, aki egynapi áristomot kap, és négy hét múlva jön ki a tömlöcből egyenesen a temetőbe. Kórházba csak töréssel vagy vérhassal lehet jutni. A beteg, akinek mondjuk influenzája van, vagy gyomorkatarusa, az itt semmi kíméletben nem részesül. Ezen a helyen nem fontos, hogy az emberek egészségesek legyenek, nem fontos, hogy élve maradjanak, itt semmi sem fontos, csak az elrettentő szigor, amitől irtózni kell azoknak, akik még nem kerültek ide. Az erőd parancsnoka egy karvalyorrú, sovány, ősz kapitány, aki talán még sohasem mosolygott, akin nyomban látszik, hogy elkeseredett, gonosz ember. Őt ritkán látni. Napközben meztelenül ül a szobában, gramofonozik, illusztrált lapokat olvas és elszív száz cigarettát. A tulajdonképpeni parancsnok Ponson őrmester. Alacsony, köpcös, rekedt hangú, vastag nyakú katona. Kegyetlen és rideg. Lehet, hogy valamikor elviselhetően rendes ember volt, de tizenkét éves szolgálat után a büntetőtáborban, ha nem őrölt meg, akkor meg kellett belülről kérgesednie. Legtöbbször alattomos udvariassággal kezdi a mondanivalóját, amely mondanivaló általánosan bömbölésben végződik, és a lesújtó bikacsökkel teszi a pontot utána. Ezt bizonyos leereszkedő, cinikus humor jellemzi, ha jókedve van. De Afrikában mindenki hisztérikus, és a jókedv nagyon könnyen változik átmenet nélkül dührohammá. Toutrel, a káplár már valóságos hóhér. Sovány, vörös orrú, harcsabajuszú katona. Nyugodtan nézi, ha valaki meghal előtte, és szinte unatkozva képes halálra kínozni embereket. Egész nap iszik. Éjszaka szinte artikulátlanul énekelve ődöng a sátrak között, és ha valahol kipúposodik a ponyván egy fekvő emberi test, akkor nagyot rúg bele és röhög. Ez kedvenc tréfái közé tartozik. A büntetés alatt állóknak dohányozni és alkoholt inni tilos. Ez a tény szörnyűségében túltesz mindazon, amit eddig elmondtam. A légionistát vörösbor és dohány nélkül el sem lehet képzelni. A sűrűn előforduló dühöngő őrület, ami itt szinte járványos betegség, éppúgy, mint az öngyilkosság, nem független a dohányzás- és az alkoholtilalomtól. Ez a két méreg segíti át a légionistát a legsúlyosabb lelki és testi megpróbáltatásokon. Colomb-Bécharban mindkettő tilos. De nem tilos az őröknek, akik elképzelhetetlenné fokozzák a foglyok kínjait azzal, hogy előttük isznak és dohányoznak. A büntetés ideje alatt a légionista nem tagja a hadseregnek, a kitöltött idő nem számít bele a szolgálatba és zsold sem jár érte.
Laverborg és Jott egy-egy évet kaptak. Tirone és Berg három-három hónapot. Ponson őrmester föl és alá sétált előttük az irodában.
– Hát megszöktetek? Nem csodálom, fiaim. Igazatok volt. Én is szívesen megszöknék. Nahát, ez most kellemetlen lesz. Mert itt meg fogtok dögölni. Hogy közöljem veletek az elveimet: beteg nincs, kérdés nincs és felelet sincs. Kihallgatás nem létezik. Itt csak két dolgot lehet csinálni: tűrni vagy meghalni. Toutrel! Vezesd ezeket az embereket a helyükre.
Így történt a bevonulás. Útközben ismerős arcokat láttak. A kapunál a kövér Kolseff állt őrt. Fent a mellvéden az egyik Burger silbakolt. Bizonyára együtt vannak itt mind a hatan. Jott-tal együtt most már heten. Vagy lehet, hogy megint kevesebben?
Mikor beértek a sátortáborba, elborzadva néztek körül. Emberi agy nem képzelheti el ezeket a figurákat. Egy élő csontvázakból álló hadsereg. Beesett arcok, a soványságtól torzult szájak és megnyúlt arcok pálcavékony karok, révedező, fátyolos szemek, imbolygó járás. Emberek, akikről a szenvedés lemarcangolta a húst, akiknek az agyán már ott ül a téboly, szőrös, kiálló pofacsontjaikon a halál, és mintegy uniformizálva, valamennyi ugyanúgy néz ki. Rövid idő múlva ők maguk is így fognak kinézni. Ezt gondolták mind a négyen. A vázak körülöttük beszéltek, némelyik kacagott is, a hangjuk rikácsolt és hemzsegett tőlük az egész térség. Laverborgnak egy halk suttogás érintette a fülét: – Ne féljen, lovaskapitány úr, itt vagyok. – David Moschkowitz állt mögötte szuronyos puskával. De mikor megfordult, ráripakodott a báróra.
– Gyerünk, te koszos! Mars a sátorba! – és jól oldalba lökte a puskatussal. Mikor Laverborg ránézett, újra oldalba lökte. – Mars, te disznó! Nem hallod? – Laverborg úgy csodálkozott, hogy nem is érezte a fájdalmat. De mit jelentett a suttogás? Csak gúny volt? A következő pillanatban David akkorát lökött rajta, hogy berepült a sátorba, és még utánakiabálta:
– Majd megtanítalak szót fogadni, te koszos!
III.
Reggel öt órakor dermedt tagokkal ébredtek. A sátorlapon átütött a dér nedvessége az ébresztő trombitaszó bántóan recsegett. Előszedték a gamelle-t, a tölcsér alakú csajkát, és sorba álltak a kondér előtt, amelyben a fekete főtt. A szakács mellett újabb ismerőst fedezett fel Laverborg. Az óriás Ahmed állt ott mozdulatlanul. A fiatal Berg kezéből kihullott a csajka. Toutrel káplár lecsapott rá a bikacsökkel, hogy odaesett a forró tócsába. A többiek közömbösen nézték. Laverborgnak ökölbe szorult a keze. – Pimasz… – morogta Tirone. Berg nagy nehezen feltápászkodott, és újra odatartotta a csajkát.
– Nincs reggeli! – üvöltötte Toutrel – Fölnyalhatod, amit kiöntöttél! Mars hátra, bitang! – A bikacsök újra lecsapott. Reggeli után sorakozás. Tizenkét őrrel kivonultak. A nap már erősen tűzött. Négy kilométernyire az oázistól hatalmas kőbuckák álltak. A foglyokat beosztották, mindegyik kapott egy kalapácsot, és a tűző napon elhelyezkedtek lovaglóülésben az átmelegedett halmokon. Kezdődött a kőtörés… Őrjítő egyhangúságban, anélkül, hogy egy szót beszélhetnének, kopácsoltak az egyre emelkedő nap alatt. A verejtékük odacsurgott a kőre, a kezük égett és hólyagos lett. A hátuk szúrt és sajgott… A por beszivárgott a ruhájuk alá. Aki egy pillanatra abbahagyta, arra lesújtott a bikacsök…
Laverborg érzéketlen karral verte a köveket. Futni, rohanni szeretett volna… Talán Lorenz meghalt… talán még mindig beteg. Egypár napon belül minden elveszett. A haditörvényszék, a fogság, az ítélet teljes öt napját vette el. …Mellette egy csontvázszerű alak kidőlt. Rúgták, verték. Nem mozdult. Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, Laverborg előtt ismerősnek tűnt fel az arca. Ezek a szemek… az orr… A homlok. Igen, igen már látta valahol. Bizonyára, mikor még nem volt ilyen csontvázzá soványodva. Ezt az arcot ismeri… De honnan?
Toutrel érkezett az ájulthoz. A bikacsök lesújtott…
– Nem kelsz fel, kutya? – Újabb csapás. Laverborg elfordította fejét. Émelygett és szédült. – Szóval nem akarsz dolgozni? Akkor gebedj meg itt a napon! Majd a börtönben jobb lesz!…
Honnan ismeri ezt az arcot? És a szem a szem!… Délre járt az idő. Elviselhetetlen volt. Messze, ameddig a szem ellát, sehol egy foknyi árnyék. Hetven fok lehetett a napon. A szája már feldagadt, a szemébe mintha két hegyes tű lenne szúrva, úgy fájt és égett a visszaverődő kemény, izzó sugaraktól. Lehet, hogy emberek így bánjanak embertársaikkal? Valósággal megpirítják itt lassú tűzön a foglyokat. Irtózatos kínnal zuhant rá valami, hogy eszméletlenül bukott le a dombról. A bikacsök! Tudta, hogy azonnal fel kell tápászkodnia, mert mennél tovább marad fekve, annál többet kap. Visszamászott a kövekre, de így is kapott még egyet a vállára, hogy úgy érezte eltörik a csontja.
– Canaille! – üvöltötte Toutrel, aki ugyan nem dolgozott, de a nap megvadította. – Ha még egyszer pihenni látlak, szétverem a koponyádat. – Odább ment kissé támolyogva és nagyot húzott a kulacsából. Végre dél lett. Sátor csak egy volt, az őrök számára. A foglyok szétdőltek a puszta földre a napon, és mohón ették a levest. Ahogy a nap túlért a delelőn feltűntek itt is, ott is a sivatag speciális árnyai. A homokdombok mellé fekete, mozdulatlan kis völgyeket vetített a nap. Egy óra pihenő után folytatni kellett a kőtörést a megkezdett szakaszon. David Moschkowitz jelent meg pökhendi módon.
– Hé, dögök! Egy erős alak kell a vas alkatrészeket lerakni! – Pillantása Laverborgra esett. – Jöjjön maga! Maga úgyis nagyon jó színben van aránylag. Allons! – Meglökte a puskaaggyal és maga előtt terelte. Jó távol, az egyik homokdűne mögött teherautó állt, amin egy kátránykemence hatalmas alkatrészei voltak. David letette a puskáját, és szigorúan rászólt Laverborgra:
– Üljön oda le, kapitány úr! – Azután a markába köpött, és kezdte leemelni a vasdarabokat olyan erővel, ami nem látszott meg vékony testén. Közben mosolyogva hátraszólt. – Muszáj egy kicsit gorombáskodni magával, különben nem lehetnék a segítségére. Ezért ne vegye rossz néven, lovaskapitány úr, ha a nyilvánosság számára olykor megrúgom. Higgye el, nekem jobban fáj.
– Csak hagyjon engem dolgozni, nem engedem, hogy miattam esetleg bajba kerüljön.
– Ojjé! Maga ne féltse az öreg Davidot. Nézze, ott van cigaretta, gyújtson rá, itt a kulacsom, vörösbor van benne. Ha látja, hogy jön valaki, legfeljebb helyet cserélünk. S ne ellenkezzen, mert itt én parancsolok.
Nem bírt ellenkezni. Mindene fájt, és úgy érezte, hogy a feje szinte széthasad. Nagyot húzott a kulacsból, aztán leült a domb árnyékába, és elszívott egy cigarettát. David fütyörészve dobálta le a vasdarabokat, közben beszélt. – Különben ha érdekli a lovaskapitány urat, már öten vagyunk a milliomosok közül. A szerencsétlen Burger valahogy nekidőlt a szuronyának, és mausztolt. Nem látta senki, mikor nekidőlt, de mit lehetett volna kideríteni?… A Ringelein pedig, az a cirkuszos, leesett a bástyáról. Éjjel. Most én elhatároztam, hogy a szemébe nézek ennek a tömeggyilkosnak… Huh! De nehéz. Hopp!… Megfigyeltem, hogy a legtöbb áldozat elölről lett legyilkolva. És egyiken sem látszik erőszak. Tehát olyasvalaki ölhette meg őket akire nem gyanakodtak. És olyan helyen, ahol nem látta senki. Tudja, mit csinálok én most mindennap? Takarodó után kiszököm az erődből és bejárok az oázisba egy nőhöz. Gyönyörű alkalom ez az ismeretlen tömeggyilkosnak. Mindennap figyelem. Biztos hogy legközelebb rám kerül a sor… Ha úgy van, ahogy gondolom akkor nem csinálok sok históriát. Nem jelentem fel a rendőrségen. Úgy éljek… Tegye el a többi cigarettát, báró úr, mert errefelé nincs trafik. Majd megfizeti. Én felírom, nagyon precíz vagyok. Most majd mindjárt visszamegyünk így csak kibírja estig, nem? Azt mondom, ne haragudjon, ha néha megrúgom. Tisztára a látszat miatt van.