Lorenz
I.
Nyugodtan ment abba az irányba, amerről a csúcsra épített casba látszott lépcsőzetesen egymásra következő házsorával. Nemsokára egy széles, kitaposott útra ért. Dús, nagy levelű pálmák között lépdelt. A vad thimián friss, jó szaga üdítette fel. Most már értette, hogy miért ragaszkodnak az itt lakók ehhez a földhöz. Csodálatos, nagy trópusi virágok, kaktuszok, mimózasövények tűntek elő mindenfelől. A levegő tiszta volt és pormentes. Hatalmas, színes kelyhek himbálóztak a pálmák köré fonódó léggyökereken. Olajfák bőrszerű levelei nedvesen, acélos fénnyel ragyogtak a holdfényben, és szemben az Ari-Aiaschi hófödte csúcsa!
Egyszerre, mintha a mozdulatlan fák elevenednének meg, nyolc-tíz ember bukkant fel a sötétből. Elszánt, barna arcok és csillogó fegyvercsövek meredtek Laverborgra. Megállt, és feltartotta a két karját. Most dől el, gondolta nyugodtan. Ha azonnal nem végeznek vele, akkor lehet valami ebben a caid-dologban, és akkor beszállítják őt a casbába, ahol megtudhat valamit Claire-ről. A mozdulatlan alakok közül, a háttérből előrelépett egy kemény tekintetű férfi, akinél nem volt puska, csak handzsárt hordott az övébe szúrva, és a kard mellé revolvertáska volt erősítve:
– Ki vagy, kutya?!
– A caidhoz jöttem, aki üzent értem.
– Mit üzent a próféta fia, te disznóevő rumi!
– Azt üzente Allah nevében, hogy ha hozok neki egy puskát, akkor visszaszöktet engem Európába.
Az ember intett. Laverborgtól elvették a puskáját, előrelódították és megindultak vele. Több szó nem esett.
…A caid két hónapi távollét után visszatért az oázisba. Ezen a napon lisztet és datolyát osztottak ki a szegények között, az oázis minden falujában birkákat sütöttek, az emberek reggeltől estig a casba körül csoportosultak, és ha egy pillanatra feltűnt a sejk, akkor nagy ujjongásba törtek ki. Örömtüzeket gyújtottak és hálaimákat mondtak.
Este caid vacsorát adott a vezéreinek. Mindenki eléje járulhatott a panaszával, és Barud el Mansur kegyesen fogadott alattvalói közül bárkit a tanácsteremben, a casba harmadik szintjén. A szent Hamirt ezen az estén felvezették a tanácsterembe, mert Barud el Mansur, aki tisztelte a szenteket, azt akarta, hogy Hamir is a közelében legyen. A világtalan szent ott ült a pompás, trónteremnek is beillő helyiségben, a legdrágább szőnyegen, és világtalan tekintete a semmibe nézett. Mansur egy emelvényen foglalt helyet az elefántcsont karosszékben, amelyben elődein és rajta kívül senki sem ülhetett. Körülötte álltak a törzsfőnökök, jobbján Muhat, az oázis katonai parancsnoka. Muhat mellett a legfőbb pap, zöld turbánban. Egy rongyos suhanc állt előtte mélyen meghajolva, mellén összefont kezekkel.
– Nos, Nalam? – szólt hozzá csengő hangon a caid. – Meghagytam neked és a Tigri valamennyi pásztorának, hogy mire a hold a legnagyobb lesz, jöjjetek le nyájaitokkal, sátraitokkal, asszonyaitokkal és minden holmitokkal együtt a Tafilaletbe.
Mélyen meghajolt, megérintette a szívét és homlokát. Nem nézett a caid arcába, úgy beszélt.
– A hold most a legnagyobb, felséges uram, a próféta helytartója. És a pásztorok valamennyien itt vannak, kivéve két sleh törzset. Ezek között a Ghul pusztít, uram, a gyomrukban. Muhat emír eltiltotta őket tőlünk.
Barud el Mansur ebből megértette, hogy vérhasjárvány van a hegyek között. Kegyesen intett a pásztor felé.
– Az én palotámban fogsz lakni, Nalan, és kapsz tőlem egy szép ruhát.
– A kutyád vagyok, caid – mondta, és hátralépett. A nagy úr hirtelen a vak Hamir felé fordult.
– Látlak, Hamir. Azért hozattalak ide, hogy jósolj ma nekem. Mire a Ghut szava elővarázsolja holt medrükből a sebes sodrú wadikat, megindulnak ellenünk a rumik. Nagyon közel van a harc órája. Láttál-e álmot szent Hamir?
A szent felemelkedett. Kinyújtotta kezét a caid irányában, és merev tekintete Barud el Mandur arca mellé nézett…
– Látlak, caid!… Látlak kivont karddal a sereged előtt, és a hitetlen frenki varangyok elpusztulnak a haragodtól…
– Úgy legyen, Hamir. Pedig ezek a frenkik ügyes emberek. Kémjeik az ágyam fejéig érnek. Kilesik a terveimet.
– De te mindent tudsz, uram… A próféta világosságot adott a te agyadnak, hogy mindenkit lássál!
– Igazad van! Téged is látlak! Látlak szakáll nélkül, fényes egyenruhában. Rumi tisztek között. És látlak itt ülni piszokban, férgesen, forró napon és zuhogó esőben, fedetlen fővel. Csodálom magát, Lorenz. Sohasem hittem volna, hogy francia tiszt erre képes.
– Hallom, uram, a szavadat, ám mégis süket vagyok. Látlak lépni a rumi kutyák testén… látlak, caid…
A piszokkal és sebekkel fedett csontvázszerű alak hirtelen ordítással sebesen forogni kezdett, habzott a szája, kidülledt szeme fehére, és rikoltva hörgött.
– Hagyja abba, Lorenz, mert megüti a guta – mondta a caid nyugodtan. – Csodálom magát ezért a teljesítményért. Én nem bírnám ki ezt így élni. – A vázszerű alak a földre zuhant, rángatózva és hörögve, de a caid nyugodtan folytatta a megkezdett mondatokat. – Mondom, hogy ne fáradjon. Két sürgöny kivételével valamennyi jelentése nálam van. Igazán keresztülhúzta volna a terveimet, ha nem fogom el őket sorban. Nem zavartam a munkájában, mert ha felköttetem, új embert küldenek maga helyett. Szerencsére az én hírszolgálatom a világon a legtökéletesebb.
Hamir meredten nézett a hang irányába, de a szeme még most is caid arca mellé irányult…
– Látom a rumikat… a hammadai sziklákon keresztül özönlenek… A próféta fiai eltiporják őket…
– Látom, hogy tévedtem, Hamir. Te csakugyan vak vagy. Úgy legyen. Mi baja lehet egy vak embernek, ha elveszik a szeme világát? Ki fogom szúrni a szemedet, Hamir – mondta nyájasan a caid. Azután franciául szólalt meg. – Nem akarok túl kegyetlen lenni, Lorenz, mert csodálom magát. Ezért adok még három órát. – Kihúzta az óráját. – Most nyolc óra van. Pontban tizenegy órakor szúrjátok ki a szemét, vasaljátok meg, és lakjon haláláig ott, ahol a sivatagban megvakult glauák tengődnek. Vigyétek.
A mocsokkal belepett, sovány alak kihúzta magát, múmiaszerű vonásai megelevenedtek, de csak annyira, hogy ez az arc egyszerre nyugodt és értelmes lett. Mosolyogva nézett a caidra.
– Lógni fogsz, caid. Vive la France!
Elhurcolták.
– A legveszélyesebb francia kutya! – mondta Muhat.
– Igazi hős. Dicső élete volt, és haláláról is sokat fognak beszélni. Erről gondoskodom.
Egy tiszt lépett be. Földig hajolt.
– Szólj, Ibn Zarn.
– Rumi katona érkezett, caid. Puskát hozott.
– Intézd el, Muhat. – Azután a tiszthez fordult. – Bocsásd be.
Muhat az ajtó felé közeledett, és így, mikor Leverborg megkötözve belépett, először őt pillantotta meg.
– Laverborg vagyok. A légióból szöktem. A caid hívására jöttem ide.
– Azt nagyon okosan tette – mondta a caid. – Lépjen közelebb, Toulet.
A légionista döbbenten állt meg, és kimeredt szemmel suttogta:
– Ranat doktor…
II.
Claire türelmetlenül járkált fel és alá a szobájában. A caid bejelentette, hogy meg fogja látogatni. Már több mint egy napja volt fogoly. Vajon milyen intézkedéseket tettek miatta? A Tafilaletbe csak egy egész hadsereg hatolhat be. Valószínűleg azt hiszik, hogy már nem is él. Nem fognak belenyugodni az elrablásába… Ebben a pillanatban egy kő repült be az ablakon. Parittyával lőhették ki valahonnan. A hófehér kő a falnak pattant, és onnan a földre esett. Papír volt rácsavarva. Üzenet! Gyorsan lecsavarta a papírt. A belső oldalán ez állt:
“Éjfél után valaki ki fogja nyitni az ajtaját. Fátyolozza le az arcát, mint az itteni nők. Próbáljon kijutni a casbából. Menjen az Ued partjáig. A parton van egy magányos kunyhó. A kunyhótól balra menjen vagy száz lépést, felnyergelt tevét fog találni. Ha állandóan az Ued folyása ellen gyorsan halad, reggelre francia területen van. Lehet, hogy én is ott leszek a tevénél. Sajnos az is lehet, hogy nem.
L.Z.”
Azonnal megértette a levél eredetét. Bizonyára tartózkodik az oázison egy francia kém. Valószínűleg a titkosszolgálat embere küldte ezt a levelet. Ez volt minden, amit megtehetett érte. Elrejtett valahol egy felnyergelt tevét, hogy ha ki tud jutni innen, akkor megmenekülhessen. Sok remény nincs erre. De talán. A követ kidobta az ablakon, és a levelet elrejtette. Lassan este tett. Fantasztikus terveket szőtt, hogy mi módon juthatna ki a casbából. Végül belátta, hogy gyenge. Nem, nem tud kijutni innen.
Kopogtak az ajtón. A caid lépett be. Kedves, udvarias mosolyával Ranat doktor állt a leány előtt.
Éppen úgy megdöbbent, mint Toulet.
– Jó napot, Claire. Meg van lepve, mi?
– Ön… ön… de hiszen…
– Én vagyok. Barud el Mansur, a caid. A jobb párizsi körökben Ranat doktor néven ismernek. De ezt nem kell tudni rabszolgáimnak. Önök legszívesebben úgy képzelik el az arab királyfiakat, hogy birkákat őriznek és piszkos kunyhókban laknak. Ezért érik önöket a gyarmatokon oly gyakran meglepetések. Ha viszont előkelő ifjakat látnak a párizsi parketten, akkor azt hiszik, ezek a művelt fiatalemberek elcserélik őseik földjét a jó szabású szmokingért. Tévednek. Na, de hagyjuk ezt.
A leány kissé magához tért az első meglepetésből.
– Maga… maga Barud el Mansur?
– Igen.
– Maga hurcoltatott el engem?
– Kénytelen voltam vele, miután egy szíves meghívást nem fogadott el.
– És meddig akar itt fogva tartani?
– Erre nem tudok pontos választ adni. Sok minden függ attól, hogy maga milyen álláspontra helyezkedik, Claire.
– De miért fogatott el tulajdonképpen?
– Mert nagyon okos és ügyes leány. Mert a fivére aláírását hamisítva megszerezte a Toulet-ügy iratait. Mert újra felpiszkálta az ügyet La Motte táborszernagynál, reánk uszította ezt a Lauyanelt, azután mikor végre a vezérkar kezébe került a Toulet-ügy hírhedtté vált szürke mappája, maga éjjel Du Garde hálószobájából ellopta a páncélszekrény kulcsát, újra megszerezte Toulet számára a mappát, és a kulcsot megint visszatette a fivére éjjeliszekrényére. Ügyes munka volt. Gratulálok.
– De hát mi köze magának a Toulet-ügyhöz?
– Nagyon sok. Most már megmondhatom. Úgysem árthat többé nekem. Nem érintkezhet Toulet-vel sem ezután.
A leány elsápadt, és megremegett a szája.
– De… de hiszen tudja jól… Toulet meghalt…
– Még nem. De talán rövidesen. Ne komédiázzon, Claire. Tudom, hogy maga egy pillanatig sem veszítette el a kapcsolatot Toulet-vel, miután a kapitány olyan ügyesen elterjesztette a halálhírét. Másodszor is neki szerezte vissza a szürke mappát.
– Hát igen! Én szereztem vissza! És Toulet él! Velem tehet, amit akar, de a mappa nemsokára ott fog feküdni Párizsban, a haditörvényszék asztalán! – kiáltotta magánkívül.
– Ezt gondolja? – kérdezte hanyagul a caid, és előhúzta belső zsebéből a szürke mappát. Claire egy székre roskadt. Nem tudott szólni.
– Ön elfelejti, hogy olyan játékba bonyolódott maga és a vőlegénye, amit én már tizenöt éve készítek elő. Egyetlen láncszemnek sem szabad meglazulni, különben elveszítek mindent. És ez a minden az uralmam kiterjesztése és megszilárdítása. Már készen áll az egész épület. Minden veszélyes ember a kezemben van. És amikor kezdődik a harc, én már meg is nyertem a háborút. Maga és Toulet ártatlan áldozatok lesznek, de két ember sorsa nem befolyásolhatja ügyemet.
– Toulet él! Nem kell neki ez a mappa, minden szó a szívébe és az agyába van vésve. Ő majd nélkülem is tudja, hogy mit kell tennie.
– Igazán azt hiszi? – tapsolt egyet, és két felfegyverzett alak Toulet-t hozta a szobába. Claire felsikoltott, odarohant, és átölelték egymást. De a caid intett, és Tolulet-t elhurcolták. Azután nyugodtan leült a kétségbeesett leánnyal szemben, és cigarettára gyújtott.
– Figyeljen rám, Claire! Ebben a pillanatban az összes ütőlap az én kezemben van. Mindenki azt hiszi, hogy a saját céljait szolgálja, és tulajdonképpen az én érdekeimet támogatják, anélkül, hogy erről tudnának. Csak most, az utolsó pillanatban jelentem meg én is a színen. Eddig a bábuim dolgoztak helyettem.
– Maga… maga Gordon!
– Maga igazán leleményes – válaszolta nevetve a caid. – Talán csak egy ügyesebb embert ismertem. Azt a szegény Lorenzet. Bámultam őt. Hónapokon át itt ült a sárban, a mocsokban, és csodálatos ügyességgel nyomozott ki mindent. Nem is értem, hogy jutott hozzá a legtitkosabb feljegyzésekhez, a legrejtettebb adatokhoz, de mondhatom, hogy ez az ember éppúgy tud mindent, mint én magam. Amilyen ügyesen én Párizsban européernek mutattam magam, olyan ügyesen játszotta ő itt az őrült, arab szentet. Azonban bevallom, az ő szerepe nehezebb volt. De Gordont a hadügyben nem lehet félrevezetni. Mikor a második jelentését küldte, már felfedeztük. A többi jelentését már nekem küldte. Szegény feje azt hitte, hogy értesítései az illetékesekhez jutnak. Ha ez megtörtént volna, akkor vége a Tafilaletnek, végem lett volna nekem és tízévi kitartó, fáradságos munkámnak. Mert ez a Lorenz mindent tudott.
Lorenz L. Z… Tőle jött a levél, villant át a leány agyán.
– Mi történt vele?… – kérdezte Claire.
– Félórája sincs, hogy elfogattam. És most beszéljünk magáról, Claire. A sorsa tőlem függ. A kezemben van.
– Mit akar tenni Toulet-vel?
– Toulet? Hogy vele mit akarok tenni, ez is teljesen magától függ.
– Nem értem… hogy érti ezt?
A caid elgondolkozva dobolt az asztalon ujjaival…
– Ha kikapcsolom a küldetésemet, a nagy célt, amiért esztendők óta éjjel-nappal munkában vagyok, ha a győzelemre gondolok, ami napokon belül kétségtelenül bekövetkezik, még hátravan egy megoldatlan kérdés. Itt lehet magának szerepe, Claire.
– Még mindig nem értem.
– Szeretem magát…
– Nem érdekel!
Barud el Mansur, mintha nem is hallotta volna a közbeszólást, elgondolkozva nézett maga elé, azután folytatta azon a lágy, kellemes hangján, amelynek a legrendkívülibb esemény sem adott semmiféle modulációt.
– Az embereim tudják, hogy nem ismerem az irgalmat. Talán a maga kedvéért kivételt tennék, és áthajóznám ezt a szerencsétlen Toulet-t Dél Amerikába. Évek óta egyetlen érzelmem a maga iránti szerelmem. Ennek is be kell teljesülnie, mint minden célomnak, amit valaha magam elé tűztem. Gondolkozzék ezen. Egy kis engedékenységgel sok rossztól kíméli meg magát és másokat is, akiket szeret. Holnap újra eljövök.
Feleletet sem várva kilépett az ajtón. Claire több mint egy percig mozdulatlanul állt. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt vele, olyan megdöbbentő és meglepő események, hogy úgy érezte, bele kell őrülnie. Azután megpróbálta elrendezni a gondolatait. Hogy került ide Toulet? Bizonyára valamiféle rádiókörözést adtak le az eltűnése után, és Toulet meggondolatlanul belopózott az oázisba… És Ranat doktor, a kifogástalan, társaságbeli úriember, asszisztens a Pasteurben hogy került ide? Hogy lehet ő a titokzatos caid? Természetesen azért járt mindig vezérkari tisztek társaságába, azért járt diplomaták közé, mert kémkedett. És Emmy Desposlin?…
Összezavarodott előtte minden. Menekülni kellene! A levelet biztos ez a Lorenz írta, akit elfogtak. Tehát nem jöhet ide az ajtót kinyitni! Viszont ha ki tudna jutni, a felnyergelt teve valószínűleg ott lesz akkor is, ha a kémet letartóztatták, persze! Erről talál nem tudnak. De hogy juthat ki innen?…
III.
A caid lejjebb ment a casbák során, és a létrák mellett álló őrök mindenütt a porba vágódtak előtte. Mire visszaért a tanácsterembe, az emberei már nem voltak ott, csak Emmy Desposlin ült egy kis asztalnál, kifogástalan lovaglóruhában és cigarettázott. Mikor meglátta a caidot, idegesen felugrott:
– Azonnal mondja meg, hol találom Olivert!
A caid egy pillanatig elgondolkozott, mint aki nem is tudja mindjárt, hogy miről van szó, azután szelíden mondta:
– Nem akar egy kávét?
– Két napja keresem Olivert. Azonnal mondja meg, hol van?
– Kedves Emmy – felelte nagyon udvariasan. – Oliver a vendégem volt, és én nem szoktam a vendégeimet őrizni. Kereste már mindenütt?
– Nem megyek lépre a maga komédiájának. Valószínűleg nagyon jól tudja, hol van Oliver!
– Elsősorban, kedves Emmy, önnek tudomásul kell vennie, hogy ebben az országban én uralkodó vagyok. A legkevesebb, amit elvárhatok a vendégeimtől, hogy udvariasak legyenek. Ami Olivert illeti, legutóbb nézeteltérésünk volt, ő valószínűleg indokolatlanul megijedt tőlem és elszökött. Azt hittem, azóta már visszatért.
– Miféle nézeteltérésük volt?
– Nos… egy izé… egy kozmetikai műtétnek akartam alávetni..
Emmy döbbenten hátralépett.
– Értem… És ő megszökött!
– Úgy van. Lássa be, hogy nem ez lett volna a leggonoszabb dolog azok között, amikre az események bennünket kényszerítettek.
– De ennek semmi köze az ügyhöz. És maga biztosan tudja, hogy hol van! A maga kémei mindent tudnak! Azonnal mondja meg!
A caid mindkét kezén a körmeit vizsgálgatta. Azután mélységes unalommal nézett Emmyre.
– Nem tudom, kérem. Elszökött, és nyoma veszett.
– Vigyázzon, Ranat doktor! Ismerhet engem! Ha én odamegyek Du Garde-hoz és megmondom…
– Maga nagyon is rá van szorulva a vendégszeretetemre, kedves Emmy. Közölnöm kell önnel, mert valószínűleg még nem tudja: egész Franciaország és Afrika területén körözik Desposlin ügyvéd meggyilkolásáért. Nagyon veszélyes dolog lenne tehát eltávoznia innen. Ha kilép a Tafilaletből, meg sem áll a guillotine-ig. Ezt elhiheti nekem.
Emmy lélektelenül roskadt egy karosszékbe.
– Tudom, hogy maga nem tehetett mást – folytatta Barud el Mansur. – Csodáltam az ügyességét, a lelkierejét és az eszét. De jegyezze meg kérem, hogy aki részt vesz ebben a játékban, az mind az én markomban van, és ha nem engedelmeskedik, akkor én összeszorítom a markomat. Így járt Oliver is.
Mindezt ugyanazon a kellemes szelíd hangon mondta el, amellyel eddig beszélt, és a körmeit nézte közben. Azután otthagyta a magába roskadt leányt, és kiment. A teraszon Muhat jött szembe vele. Magához intette.
– Ha ez a nő megpróbálja elhagyni az oázist, végezzetek vele.